Isti a tóba ugorhatott, ahol és amikor csak akart, és gyakorolhatta az úszást, ahol és amikor csak akarta, nemcsak a tóban, és nemcsak a vízben. A teraszon a tetõ alatt is hasra feküdt egy széken, elrúgta magát a lábával, és karjaival szelte a levegõt, mintha meg akart volna fogni valamit. A tõkék között a hátára feküdt, s úgy tett, mintha lábával elõrelökné magát a vízben, míg Ági az övénél fogva fel nem emelte, és perelni nem kezdett vele, hogy most aztán maga moshatja a ruháit, itt rögtön, a kertben, a bádogkádban, a nyári konyha mellett.
Lenn a tóparton, Virág barátainál Isti egy létráról rugaszkodott el, melynek néhány foka a vízbe ért, s naponta annyit ugrált, hogy a víz csobbanása hamar a nyár ismerõs zajának számított. Virág elvitt magával a barátaihoz, ha senki sem tudta, hol van apám, ha egy kézmozdulattal jelezte, hogy eltûnik, vagy, ha mint egy bokszoló, a reggelizõasztalnál ülve Ági hatalmas pengéjû kést nyomott a kezébe, hogy azzal szorítsa le dagadt szemhéjait.
A tóparti házat régen, amikor még Virág sem élt, pirosra festették. De még most is, ha hátunkkal vagy vállunkkal a falnak támaszkodtunk, egy kis maradék piros ragadt a ruhánkra, amit nehéz volt leporolni, s ha Virág észrevette az ingünkön, azt mondta, valaki pirossal a hátunkra pingált valamit. A ház egy tisztáson állt, amelyen olyan gyéren nõtt a fû, hogy kilátszott alóla a föld. Isti azt mondta, mint egy nagy fej, olyan ez a rét, s hullik a haja. Egy kicsit mint Zoltán nagybácsi feje, nem? Azóta mindig, ha átszaladtunk a füves részen, arra gondoltam, Zoltán bácsi feje tetején járkálunk, most átugrottunk a koponyáján, s rohanunk tovább a tarkója felé, fennakadunk és lefekszünk ott, ahol a homloka olyan beesett. Ha valaki nagy kampókat vert a földbe, hogy sátrat állítson fel a vendégeknek, akiknek a házban már nem jutott hely, Zoltán arcát láttam magam elõtt, ahogy eltorzul a fájdalomtól, s ha valaki azt mondta, fel kellene szántani, hogy jobban nõjön a fû, Zoltán bácsi kiáltásait véltem hallani.
Isti és én egy vasárnap tanultunk meg úszni. Egyik ilyen vasárnap, melybõl itt több is akadt, s melynek csöndjét aligha zavarhatta meg más, mint egy borba ragadt madár szárnycsapásai, Virág a ház mögötti árnyékban ült, Zoltán aludt, Ági pedig fel-le járt a sorok között a még túl kicsi és túl zöld szõlõt kóstolgatva. Apám törölközõt terített a nyaka köré, átvágott a kerten, majd lefelé indult az úton, és amikor Isti a kapuból utána kiáltott, és megkérdezte, ugyan mit csavart a nyaka köré, elvitt minket magával, nem a saját helyére, hanem egy másik strandra, téli ködfelhõszerû hatalmas darázsrajokkal a vízparton. Feketéllett a homok, s a nád szinte lustának tûnt. Apám azt parancsolta, lassan menjünk tovább a tó felé, egy keskeny fal tetején egyensúlyozva, mezítláb tapogatóztunk elõre, kezünket szorosan a testünkhöz szorítva. Isti és én becsuktuk a szemünket. Éreztem a darazsak szárnyának verdesését, a felkavart levegõt. Lassan menjetek, mondta apám, ha rátok szállnak is, gyerünk csak tovább, egyszerûen csak tovább, a tóparton aztán átnyalábolt minket, a vízbe dobott, s azt kiáltotta, ússzatok.
A víz olyan sekély volt, hogy a legtöbb helyen még Istinek is leért a lába. Apámnak így nem kellett óva intenie minket az örvényektõl, a víz alatti lyukaktól, vagy az áramlásoktól, melyek magukkal ragadhatnak. Egész délután a csípõnknél fogva tartott felváltva, hassal  lefelé, vagy az ég felé fordítva, Isti meg én pedig kézzel-lábbal kapálóztunk, mint a hajótöröttek. Apám két tempót úszott elõre, mi figyeltük, majd utánozni próbáltuk, lemerült, s mi orrunkat befogva fejjel elõre követtük; a víz alatt kinyitottuk a szemünket, de nem láttunk mást, csak valami sötétlõ zöldet, s benne egymás arcát, mely a szokottnál nagyobbnak tûnt. Megragadtuk egymás kezét, s addig tartottuk benn a levegõt, hogy még apám is csodálkozott rajta, milyen hosszan bírunk víz alatt maradni levegõ nélkül. Isti elképzelt magának egy halvilágot, kis és nagy halakkal, s most csodálkozott, hogy egyet sem látott. Amikor késõbb a parton az egyik bódé mellett álltunk, ahol halat árultak újságpapírba csavarva, Isti megkérdezte, honnan vannak ezek a halak, ha a tóban sosem láttuk õket, s én nem tudtam, mit feleljek.
Napokig tartott, mire legalább pár métert tudtunk úszni anélkül, hogy elmerültünk vagy túl sok vizet nyeltünk volna, és minden reggel, mikor apám elsõ kávéját fogyasztotta Zoltánnal, Isti és én már fürdõpapucsban és törölközõkkel álltunk az ajtóban és vártuk. Mindegy volt nekünk, ha esett, ha fújt, melegben, hidegben és fülledt idõben, ha az ég vihart jelzett, vagy ha zavaros volt még a víz a legutóbbi esõtõl. Ági azt kérdezte, Minek? Hát miért kell úszni ezeknek a gyerekeknek? – és apám így felelt: Hát csak kell!
Amikor úgy ítélte meg, hogy már eleget tudunk, kiúszott velünk az elsõ homokpadig, tíz percre a strandtól. Középen úszott, mindig egy-két karcsapással elõttünk, Isti jobbra, én meg balra mögötte. Ha vizet nyeltünk, apám ránk kiáltott, háton ússzatok tovább, az nem olyan fárasztó, feküdjetek fel a vízre, hagyjátok, hadd vigyen egy kicsit, és Isti meg én megfordultunk, s néztük a lábujjainkat, ahogyan kiemelkedtek a vízbõl, fejünket hátraejtettük, hogy fülünk a vízbe ért, Isti egy mély U-t gurgulázott, mert azt hitte, ilyen a tengeralattjáró hangja.
Estig a homokpadon maradtunk, egy szûk kis homoksávon a hullámok között, úsztunk és pihentünk, néztük apámat, amint úszva távolodott tõlünk, s ahogy egy másik homokpadról kezét felemelve integetett az ég alatt, mely ezen a napon nem kék, inkább sárga volt. Isti megpróbálta követni, apám ordítva a vízbe vetette magát, megragadta Istit, s az utolsó métereken a hátára ültette. Valahányszor apám azzal állt elõ, hogy most már vissza kellene úsznunk a partra, Isti meg én ellenkeztünk. Belefeküdtünk a homokba, dobáltuk és bekentük egymást homokkal, kimostuk a homokot a hajunkból, végre tudtuk, milyen az: vízben lenni. Ha Isti a vízbe ugrott és úszott pár tempót, figyeltem a lábát, ahogy gyorsan és nyugtalanul kapálózott. Isti kicsit úgy nézett ki, mint egy kutya, akit kõsúllyal a lábán vízbe vetettek. Évekkel késõbb is olyan volt úszás közben. Késõbb talán nem is annyira a mozdulatai miatt, talán inkább a pillantása maradt csak olyan, mint kezdetben. Talán csak az én pillantásom volt az oka, nem tudom.
Amikor besötétedett, apám hanyatt feküdt Isti és énközém, s a hullámok úgy sodorták a haját, hogy csápokból álló koszorúnak tûnt. A strandok kiürültek,  megváltozott a dombok színe, és csak amikor Isti szája már lila volt, úsztunk vissza, karjainkkal szeltük a hullámokat. A strandon csíptek a szúnyogok, Isti és apám szitkozódva csapott le rájuk, ami a vizes bõrükön úgy hangzott, mintha egymást pofozták volna. Én rájuk se hederítettem. Még éjszaka vöröslõ, sebesre vakart lábaimmal sem törõdtem. Ha felébredtem a vakarástól, lementem, ki a házból, s a szõlõtõkék közé állva bámultam a tóra, mely a sötétben olyannak látszott, mint egy tükör, mint egy keretbe szorított, kifeszített, mozdulatlan, nagy tükör.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu