„A tábornokuk saját árnyékszékkel érkezett. Úgy állt az udvarunkon, mint egy galambház. A tábornok beült, az õr meg vigyázott rá” – ez az emlék maradt meg legélénkebben egy fehérorosz nõ emlékezetében, aki gyermekkorában átélte a német megszállást.
Egy másik asszonytól megkérdezték külföldi útja után: „Mi tetszett a legjobban?”, mire így felelt: „A toalett. Ott szeretnék meghalni, a rózsaszín csempéken.”
Persze nem õ az elsõ: a külföldi turisták, akiknek volt szerencséjük felkeresni az itteni pályaudvari toaletteket, ugyancsak halálra váltak.
A to-a-lett – mint a nagy francia forradalom visszhangja – valahogy nehezen tör utat magának az erdõ borította Fehéroroszországban. Az itt élõk minden elemi szükséglete közül mindig a munka volt a legfontosabb és a legsúlyosabb. A „semmi, ami emberi...” jelszót többnyire erõsen csonkított formában valósították meg: a hölgyek mindenfajta toalett közül a pufajkát és a bakancsot értékelték a legtöbbre, a toalettszappan hiánycikk volt, toalettpapírhoz hosszú ideig kizárólag partizánigazolvánnyal lehetett hozzájutni.
Ezzel szemben az újságok milliós példányszámban jelentek meg. Nyilvános toalettbõl viszont mindig hiány volt.
Az embert felszabadulttá teszi és örömmel tölti el, ha elérhetõ a toalett. Ha elérhetetlen, akkor a szükséglet kielégítésébõl a szükség segítségével mûködõ ítéletvégrehajtás lesz... Ezért vonják meg sok fogolytól és letartóztatottól a toalettet. Minden börtöncella sarkában ott állt, és a mai napig is ott áll – a mocsok, a kínzás és a megalázás jelképeként – a kübli.
Az Európa útjain robogó fehérorosz autóbuszok most is az erdõben állnak meg, mint régen, hogy félrevonulhassanak az utasok. Még nem tudtunk megbarátkozni a „fizetõs toalettel”.
Bresztben, a határsávban éjszaka néhány órára bezárják a mobil toaletteket. Aztán már minden azon múlik, merrefelé indultok. Ahol az emberek rettegésben élnek, ott küblik bûzlenek. Ahol toalettek állnak, ott a szabadság fuvallata érzõdik.

E szóban szinte hiánytalanul benne van az évszázad története, azé az évszázadé, amely mérgezõ, kékeslila füstöt eregetõ, vadul üvöltõ motorokkal, füvet-bokrot bedarálva, fekete sebet hasítva csörtetett át Fehéroroszországon, könyörtelenül és kérlelhetetlenül. A keleti fõvárosból ez a táj egyetlen hatalmas, járhatatlan, civilizációra szomjazó országnak látszott; örömmel elfogadták a fehéroroszok, az „eke és kasza urai” lesújtó önkritikáját.
Traho latinul azt jelenti: „húzok”. A szovjet traktor magával húzta a kollektivizálást, a kulákrendszert és az éhínséget, a patakokat, réteket tönkretevõ meliorációt, kiirtotta a jövõt a falvakból, és évtizedekre szétküldte a fiúkat-lányokat a traktorgyártó üzemekhez tartozó, vodkától bûzlõ munkásszállások odúiba.
Aki egyszer elvetõdött egy-egy ilyen Minszk környéki üzembe, soha nem felejti sem az ottani holt földet és levegõt, sem az öreg munkásarcokat, amelyek átvették a vasszerszámok földszínét. Akik a traktorokat gyártották, azok jelentették a végsõ fázist „az eke és kasza urainak” evolúciójában.
Szívesen vásárolták az olcsó minszki traktorokat az ázsiai, afrikai és amerikai gazdálkodók; számos országban manapság is a traktor jut elõször az emberek eszébe Fehéroroszországról.
Ha a gyári munkások a belvárosba készültek, azt mondták: bemegyünk a városba. A Traktor lakótelep, a kultúrpalota, a Traktor stadion, a Traktorszerelõk körútja és a (területi bizottsági jogokkal rendelkezõ) pártbizottság jelentette számukra a várost. A nemzetbõl itt lakosság lett. Itt az egyén a betöltött funkcióval lett azonos. Itt született meg a kentaurnyelv – az orosz-fehérorosz trjaszanka.
Soha nem találkoztam olyan emberrel, aki józanul, sõt akár ittasan is beismerte volna, hogy traktorokat gyártott. Tragikusan végzõdhetett volna, ha Traktor lakótelepi szomszédja kétségbe vonja életrajzának ezt a pontját.
A traktorok évszázadunk kentaurteremtményei voltak, holott köztudott, hogy kentaurok pedig nincsenek.

Parmenidész azt állította, hogy csak az van, ami van, és nincs semmiféle „nincs”. De az ember saját szemével látta, hogyan enyészik el a múlt, ha nincs múlt.
Igaz, hogy minden nyelven létezik a „nincs” fogalma, de szinte egyik sem fogható a mi „nincs”-ünkhöz. Ne vádoljanak elhamarkodottan azzal, hogy elfogult vagyok a hazám iránt. Ezt a fehérorosz „nincs”-et az tölti ki, ami nem történt meg, nem zajlott le, nem ment végbe. Túl sok van benne abból, ami jól kezdõdött, de késõbb a semmibe veszett.
Amikor más nemzetek megtollasodtak, bennünket veszteségek edzettek. Manapság gazdagabbak vagyunk „nincs”-ben, mint bárki más. Minálunk nincs történelem, nincs nyelv, nincs szabadság, nincs rend, és hamarosan még talán állam sem lesz. Ki merné nyugodt lelkiismerettel állítani a fehéroroszokról, hogy vannak – vagy azt, hogy nincsenek?
Ugyanakkor, ki tudja, talán nemcsak balsorsunk, hanem végzetünk is benne rejlik e fogalomban? Talán pont az a végzet parancsa, hogy az évezredek óta magunkban hordozott „nincs” keltsen minket életre? Hány olyan birodalmat, nemzetet és kultúrát nyelt el a „nincs” elemi ereje az idõk folyamán, amelyek hódításaikkal és gyõzelmeikkel dicsekedtek? Nyomuk sincs már réges-régen. Mi viszont, akik veszteséget veszteségre, kudarcot kudarcra halmozunk, talán csak azért lépünk át a harmadik évezredbe saját nemlétünkbe burkolózva, hogy bebizonyítsuk, a mi nagy „nincs”-ünk a legbiztosabb út az idõn és a léten át.

A hatvanas években, amikor a Világifjúsági Találkozó után bizonyos moszkvai leányzóknál „más nemzetek gyermekei” kezdtek feltünedezni (e szavakkal kezdõdött az egyik békeharcos Komszomol-dal), divatba jöttek az egyik felükön vízhatlan mûanyag bevonatú kapronkabátok és dzsekik. Ezt az anyagot nevezték orkánnak. Az akkori viszonyok között egész üzletág fejlõdött ki abból, hogy orkánkabátokat hoztak be a turisták a szovjet piacra, amely mohón kapott minden után, ami nyugatról jött.
Ha eleredt az esõ, érzékien susogtak az utcák, a sétányok. Óvszernek hívták az ilyen kabátokat. Amikor más irányt vett a fiatalok divatja, orkánba öltöztették a szovjet rendõrséget. Nem nehéz rájönni, milyen elnevezéssel illették a rendõröket speciális viseletükben.
Érdekes anekdota az irodalmi életbõl: épp külföldrõl tért haza Adam Maldzisz professzor, természetesen orkánkabátban. Egy feles mellett diskurálnak Uladzimir Karatkieviccsel. Adam azt mondja: „Olyan olcsók a mûszálas anyagok, hogy annyiba került a kabátom, mint egy üveg tömény.” Elmereng erre Uladzimir: „És milyen olcsó ott a tömény…”

Elõször a 18. században bukkant fel Fehéroroszországban ez a trópusi gyümölcs, amikor divatba jöttek a fõnemesi rezidenciákon az egzotikus üvegházak. De semmi sem tart örökké, az urakat elûzték, és vége lett a banánnak.
Csak a 20. század hetvenes éveiben került vissza a fehérorosz asztalokra a szocializmus útjára lépõ afrikai és ázsiai népekkel vállalt szolidaritás zálogaként. Büszkék voltunk a testvéri népekre, de átéltük a mély csalódást is. A furcsa, samponillatú gyümölcs húsa olyan lottyadt és ragacsos volt, hogy alig tudtuk kinyitni utána a szánkat. Akkoriban éretlen, zöld állapotban érkezett a banán Fehéroroszországba, hogy hosszasan tárolhassa a nehézkes szovjet kereskedelem. „Banánt kapni” – a hetvenes években azt jelentette, hogy a véletlen folytán olyan gyümölcsöt vett az ember, amelyet jól ismert a könyvekbõl, de fogalma sem volt a felhasználás mikéntjérõl. A találékony fehéroroszok a fûtõtestre tették, hogy felgyorsítsák az érési folyamatot, vagy a mélyhûtõbe rakták, aztán leforrázták...
1980-ban, az olimpia alatt végre rendes, érett, illatos banán jelent meg Minszkben, de azonnal megették a diákok, akiket ugyanazokból a baráti ázsiai és afrikai országokból szalasztottak.
A nyolcvanas évek végén a „banán” szó jelentése igencsak kibõvült. „Banán a fülben” – macskajaj. „Banán” – egykor divatos, vádlinál szûkített nadrág. Új divat!
„Ruszki! Big-banan!” – kiabálták az esetlen fehéroroszok után a nyugati fõvárosok vigalmi negyedeiben. Ezt az eufemizmust mégsem fogadta be nyelvünk.
A fehérorosz ifjúság viszont alaposan megismerte e szó „gumibot” jelentését. Nem egy tüntetõ kapott a rohamosztagosok OMON-banánjából. Elõször 1989-ben, a Kuropati-menetnél használtak széles körben ilyen banánokat. Ettõl kezdve jelentõsen emelkedett az effajta banánok és variánsaik mennyisége. Hosszabb és vastagabb botok kerültek elõ, különféle markolatokkal, elektromos sokkolókkal, valamint rejtett élû, igen hatékony darabok, amelyek felhasították a ruhát és a bõrt. Fehéroroszország lett a rendõrbanánok hatalmas üvegháza.
A legtöbb fehérorosz gyerkõc számára viszont éppúgy, mint régen, ritka csemege marad a banán.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu