Egy este, miközben az egyik tévécsatornáról a másikra kapcsoltam, rájöttem, hogy mennyi fölösleges ember van a világon. Poltronieri újságíró az egyik regényében olümposzi magaslatra helyezte mindazokat a szerzõket, akiket szeretett. Egy másik író felsorolta ugyanezeket a szerzõket, ám egyszer csak Poltronieri felpattant, és hozzátette Allan Ginseng nevét, akit az elõbbi író elfelejtett megemlíteni. Látszik, hogy az a név mennyire fontos volt neki, mert a közönséggel maradéktalanul meg akarta ismertetni ízlését. Ginseng neve minden bizonnyal az úgynevezett formális felolvasásainak egy részét alkotta, melyeken fiatalkorában felnõtt, s melyek televíziós íróvá tették.
Bizony ekkor gondoltam azt, hogy mennyi felesleges ember van a világon, aki csak a reklám kedvéért beszél és ír.

Hasonlóan vélekedett Wilma nagynéném egyik udvarlója is, egy bizonyos Osvaldo Barchini, aki – miután nyugdíjba ment – , fejébe vette, hogy író lesz, ugyanis nem volt olyan létezõ írás, ami tetszett volna neki. És hogy jobban illusztrálja véleményét, akárhányszor egy könyvrõl beszélt, a trágya szót használta. Még arra is képes volt, hogy betérjen az arcetói bárba és a trágyáról beszéljen egészen éjfélig. De jaj volt annak, aki ellent mert neki mondani, mert Barchini nagyon be tudott gurulni.
Szerencsére az arcetói bárban kevesen ellenkeztek vele, általában mindenki a kártyára vagy a tekére figyelt, a könyvek egyáltalán nem érdekelték õket. Azoknak, akik tekéztek, viszont elõbb vagy utóbb ki kellett nyilvánítaniuk egyetértésüket, mert különben Barchini egész este folytatta a trágyáról szóló értekezését, és így nem lehetett semmire sem koncentrálni. Láttam a láthatáron egy jó nagy adag trágyát – mondogatta. És aztán folyamatosan ezt ismételgette egy játékosnak, aki éppen a következõ tekegolyót készült elgurítani. És ha a játékos hibázott, odament hozzá, hogy beígérjen neki egy balegyenest.
Osvaldo Barchini volt az, aki Wilma nénémnek már az ötvenes évektõl csapta a szelet, mint már említettem. Õ persze hallani sem akart róla, mivel Arceto városában mindenki úgy tartotta, hogy Barchini elég különös ember, még ha egész életében mást sem csinált is, csak könyvelt. Mostanra már nyugdíjba ment, és több mint hatvan éves. Kedvelt udvarlási témája épp a kora volt, és próbálta a nénémmel megértetni, hogy szexuális értelemben már nem sok ideje van hátra, szándékai tehát komolyak. De néném visszautasította, pedig Barchini minden reggel egy csésze meleg cappuccinót tett az ablakpárkányára.
Tulajdonképpen nagynéném apja, Enos nem bírta elviselni, hogy Barchini náluk lábatlankodjék. Azt mondogatta, hogy az írókról szóló történetei mindig csak felidegesítik, meg aztán az sem tetszik neki, hogy Barchini kendõt hord a nyakában, mint egy párizsi mûvész. Az igazság az, hogy nénémnek nem volt bátorsága ellentmondani apjának, inkább hajadon maradt, mintsem hozzáment volna Barchinihez. Nem mintha nem lettek volna udvarlói, sõt, azt beszélik, talán még túl sok is volt belõlük. Megfordult körülötte mindenféle udvarló: olyan, aki fût-fát ígért neki, majd egy év múlva eltûnt, olyan, aki Modugnóra hasonlított, ugyanolyan bajusza meg ugyanolyan sörénye volt, és a Caderna bárba járt, amirõl késõbb megtudtam, hogy a stricik bárja.
Mindenesetre Barchini fejébe vette, hogy író lesz, olyannyira, hogy írt is öt-hat regényt, csak hát senki sem adta ki õket. Elküldte õket mindegyik kiadóhoz, de mindig visszautasították, mondván, hogy mûveinek nyelvezete nem felel meg az iskolában tanított nyelvnek, stílusa kicsit vidékies, primitív. Amikor ezeket az elutasító leveleket megkapta, minden egyes alkalommal azonnal elment az arcetói bárba, ahol gúnyos hangvétellel kommentálta a kiadókat, illetve azt a nyelvet, amelyet az iskolában tanítanak. Természetesen nagynénémnek is beszélt ezekrõl a problémákról, fõleg amikor hajat vágatni ment hozzá. És nagynénémet érdekelte a dolog, mert bár fodrász volt, minden héten kikölcsönzött és elolvasott egy könyvet a városi könyvtárból. Csak hát egészen más elképzelése volt a dolgokról. Ítéletei nem voltak elég szigorúak, emiatt idõnként vita támadt köztük, ami igencsak felbõszítette Barchinit; képes volt azonnal felpattanni és eltávozni, még mielõtt nagynéném be tudta volna fejezni a hajvágást. Természetesen utána mindig visszatért, azzal a kifogással, hogy egy kicsit igazítani kéne a frizuráján, és persze folytatta a beszélgetést, már egy fokkal nyugodtabb hangvételben, de egy kilométerrõl látni lehetett, hogy gondolatai még mindig ugyanott járnak. Késõbb, mikor nagynénémet hazakísérte, még az emberek köszönését sem viszonozta az utcán, annyira belemélyedt gondolataiba.
Mindenesetre, ha nagynéném nem is, de mások igazat adtak neki. Egyszer váratlanul egy igen híres, nagy milánói kiadó vezetõje kezdett el leveleket írogatni és telefonálgatni neki, hogy ideje véget vetni a mindennapos trágyatermelésnek, mármint annak, amiket Olaszországban addig publikáltak, és végre helyt kellene adni a maga nemében páratlan Osvaldo Barchini arcetói író teljes életmûvének. Elég ebbõl a sok elviselhetetlen trágyából! – írta a kiadó Barchininek. – Ha visszagondolok mindarra, amit eddig kiadtam, kedvem támad felakasztani magam.

Õ is kedvelte a trágya szót, elsõ levelében huszonhét alkalommal használta; én csak tudom, hisz Barchini eljött hozzánk, hogy megmutassa a levelet, mivel akkoriban jó viszonyban volt az apámmal, és remélte, hogy apám esetleg befolyásolni tudja Wilma nagynénémet, és közbenjár az érdekében. Elég ebbõl a trágyából! – írta a kiadó Barchininek, mint már említettem. – Elég ezekbõl a fiatalokból, akik külföldre utazgatnak és önmagukról beszélnek azon az iskolában tanult sótlan, ízetlen nyelvükön. Az Istenért, elég! És aztán az utóiratban hozzátette: ha visszagondolok arra a sok könyvre, amit kiadtam, legszívesebben felkötném magam. Osvaldo Barchini, miközben felolvasta apámnak a levelet, elégedetten dörzsölgette a kezét. Természetesen késõbb az arcetói bárban üldögélõknek is felolvasta a levelet, és nagynéném boltjában is mutogatta. Ha nem ment el legalább tízszer a boltba, hogy meglobogtassa a búra alatt ülõ hölgyeknek, akkor egyszer sem. Majd hozzátette: végre véget ért a trágya-korszak.

Így aztán nagynéném is megváltoztatta a róla alkotott véleményét, és kölcsönkért tõle pár könyvet. De akárhányszor ezt kérte Barchinitõl, õ azonnal témát váltott vagy odébbállt, amikor arról lett volna szó, hogy akár csak egyet is mondjon azok közül a szerzõk közül, akikre ennyire haragudott. Ezt én is megerõsíthetem, mert amikor eljött hozzánk, képes volt egész estén át kibeszélni más írókat anélkül, hogy akár csak egyet is megnevezett volna közülük. Apámat azonban elfogta a kíváncsiság, hogy megtudja, kik ezek a szerzõk. De hát kikrõl beszélsz? – hallottam, amint apám hangosan ordította, miután legalább egy órán át hallgatta Barchinit. – Hogy hívják õket? – De Barchini úgy tett, mintha meg se hallotta volna a kérdést, vagy egyszerûen csak témát váltott.

Nem sokkal késõbb elkezdett fölényesen viselkedni mindenkivel szemben.
Még mindig ugyanabba az arcetói bárba járt, de már nem mesélt senkinek semmit, csak egyszerûen lenézõen végigmérte õket. Csendben üldögélt, s közben arra vágyott, hogy a többiek végre megkérdezzék tõle, miért mustrálja így õket. De mivel senki sem kérdezett tõle semmit, vagy egyszerûen úgy tettek, mintha nem vették volna észre fura viselkedését, a végén õ maga mondta el ennek okát.
Barchinit – az arcetói bárban elmondott története alapján – egy nap a kiadó felhívta telefonon, hogy azonnal menjen Milánóba, és írja alá a teljes életmûvének kiadására vonatkozó szerzõdést, a kiadó munkatársainak bosszantására. Barchini úr, tudja maga, mennyi szurok van a világon? – kérdezte tõle a kiadó. Ettõl kezdve a szurok szót kezdte használni. Önnek fogalma sincs róla – folytatta a kiadó. Önnek, az arcetói remetebarlangjából halvány lila gõze sincs róla. Mindenütt szurok– mondogatta. Õrültnek látszott. – Tudja, hogy ebbõl a szurokból kiállítást rendeznek, és ha az orromat akár egy kicsit is megcsapja a szurok szaga, máris legszívesebben felkötném magam! Tudja, hogy minél inkább bûzlik egy könyv a szuroktól, a külföldi kiadók annál inkább meg akarják venni és kiadni?
Ha viszont arra hagyatkozunk, amit Barchini másnap elmesélt – szintén az arcetói bárban –, megtudhatjuk, hogy egy nap idõs kiadók egy csoportja összeült valahol Európában, kitette az asztalra az összes fiatal olasz író könyvét, amelyeket az utóbbi években megvettek és lefordítottak. Órákon át ott ültek, és nézték a könyveket, anélkül hogy megszólaltak volna. Majd az egyik felkiáltott: De hát mit csináltunk? És lassanként a többiek is elkezdték magukban feltenni a kérdést. Mi a fenének fordíttattuk le ezeket a könyveket? Csak azért, mert ezen a könnyen fordítható, sótlan nyelven íródtak? Pontosan, felelte erre az egyik idõs kiadó, majd kétségbeesésében haját tépve azt kérdezte: mit csináltunk? Hogy az ördögbe jutottunk el ide, hogy az asztalon csak ez a bûzölgõ szar van, s körülötte emberek, akiknek a szaglása nulla. Hát ezt mondták Európában az öreg kiadók – mesélte Osvaldo Barchini valakinek, aki éppen egy tekegolyót készült elgurítani.

Ehhez persze tudni kell, hogy amikor az ember a gurításhoz készül, nagyon kell koncentrálnia, elég egy minimális zaj ahhoz, hogy a játékos kizökkenjen. Így történhetett meg, hogy egy este a golyó Osvaldo Barchini irányába lódult el, mert a játékos irányt tévesztett. Szerencséje volt a golyónak, hogy nem találta telibe Barchinit, ugyanis Barchini aznap este olyan, de olyan felfuvalkodott volt, hogy a golyó darabokra tört volna az ütközésben.

A következõ napokban az öreg kiadó folytatta Barchini hívogatását. Szinte mániájává vált, mint a drogosoknak a drog, vagy az alkoholistáknak az alkohol. A nap minden órájában rátelefonált, még éjszaka is, csak azért, hogy elismételje neki ugyanazokat a dolgokat: hogy milyen rosszul érezte magát Európában a sok külföldi kiadó között, de ugyanakkor azért mégsem volt olyan rossz, mert hát ismerjük el, végül is a véleménye neki is ugyanaz volt. Mi ez a sok iskolás nyelven íródott kátrány? – kérdezte Barchinitõl a kiadó telefonon. Most már Barchini is a kátrány szót kezdte használni, és így felelt: hát azokról a kátrányos fiatalokról van szó, akik azzal vonják magukra a figyelmet, hogy aktuális dolgokról beszélnek. Itt az ideje, hogy ennek véget vessünk, az Istenért. Az egész világ egy betonkeverõ géppé vált, hogy megtegyen mindent a fiatalokért, csak azért, mert telis-tele vannak pénzzel.

Elég már, az ég szerelmére – mondta az öreg kiadó – menjen mindenki a francba. De hallgasson ide, Barchini úr – tette hozzá lágyabb hangon – miért nem látogat meg Milánóban, sokkal jobban el tudnánk beszélgetni. Csapunk egy kis baráti beszélgetést, úgyis annyira jól megértjük egymást. Nõs, vagy van esetleg barátnõje? Hozza magával, minden költséget én állok, bárhová megyünk.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu