Emlékszem egy furcsa találkozásra Moszkvában valamikor a 90-es évek közepén. Azon vettem észre magam, hogy drága narancslevet iszom a Hotel Rosszija közelében Hitler megszemélyesítõjével, és mindketten arra vártunk, hogy interjút adjunk a televíziónak. Hitler alakítója tartózkodó és nyugodt középkorú férfi volt Kazahsztánból, aki jövedelmezõ állást talált magának egy dublõr-ügynökség jóvoltából, félállásban õ volt a Führer. Azt mondta, próbálkozhatott volna Leninként is, de már volt egy csomó kiváló dublõr a szovjet vezérre az ügynökség alkalmazásában. Elmesélt egy furcsa esetet. Miközben a szerepét alakította, besétált egy moszkvai német kocsmába teljes führeri szerelésében, azt remélve, hogy derültséget vált ki, és talán kap egy pofa sört is. A németek reagálása meglepte; senki sem mert arra nézni, és láthatólag senki nem találta viccesnek. Ellenkezõleg, hátat fordítottak neki, mintha illetéktelenül háborgatná õket. „Ezek a németek! – panaszkodott a dublõr – Nincs semmi humorérzékük.”
Akkoriban elég nevetségesnek találtam, hogy a németek a kazahsztáni amatõr színészt olyan komolyan vették, hogy még egy sörre sem hívták meg, hiába próbálkozott. A dublõrnek fogalma sem volt, miért „utasítják így el a saját történelmüket”, az õ kifejezésével élve. Az oroszoknak nem esik nehezükre komikus filmekben ábrázolni Sztálint és Lenint, sõt újabban a szobraikat is újra felállítják egyes városokban. „Ez mind a mi történelmünk – mondta. – Most már büszkék lehetünk rá. Persze voltak problémák. De hol nincsenek?”
Ahogy múlik az idõ, kezdem elveszíteni a humorérzékemet, ha a tabukra gondolok, vagy éppen ezek hiányára a múlttal való játszadozásainkban. Persze nem az a baj, ha népvezéreket jelenítenek meg a nép szórakoztatására. Az a baj, hogy ez a fajta „dezideologizált” attitûd lett az új stílus, úgyszólván az új hivatalos diskurzus. Nem lévén többé felforgató hatása, mintegy esztétikai normává vált, uralkodó divattá. És hogyan forduljon valaki szembe a divattal és kockáztassa, hogy azt mondják, nincs humora – ami az oroszoknál felér egy sértéssel?
A glasznoszty elsõ éveiben volt egy kritikai kampány a totalitárius múlt elfelejtése és az emberi lények „mankurtizálása” ellen. Egy régi kazah legenda szerint volt egy kegyetlen harcos törzs, akik brutálisan megkínozták a foglyaikat egy teveszõrbõl készült kötéllel, és ezzel mankurtokat, boldog rabszolgákat csináltak belõlük, olyan embereket, akik nem emlékeznek semmire. A mankurt, ahogy Dzsingiz Ajtmatov [Egy száz évnél is hosszabb nap] (1981) címû regényében szerepel, a [homo sovieticus] metaforájává vált a glasznoszty idején. Tíz év múltán úgy látszik, hogy ez a küzdelem a „mankurtizálódás” ellen maga is történelemmé vált, és a mankurtok, az emlékezet nélküli emberek, megint átadták magukat a felejtésnek. Sõt, a glasznoszty-idõk értelmisége erkölcsi felelõsségérzetével és szenvedélyes komolyságával vált maga is egy elfelejtett törzzsé, és ment ki a divatból. Visszatekintve több mint tíz évvel a Szovjetunió összeomlása után világossá válik, hogy a nagy társadalmi átalakulás ellenére és a leleplezõ dokumentumok meg a személyes visszaemlékezések tömegének nyilvánosságra hozása dacára a kommunizmus tapasztalatára és különösen az állami elnyomásra való rövid nyilvános reagálás nem vezetett intézményes változásokhoz. A Kommunista Párt pere bürokratikus bohózatba torkollott, soha nem hoztak létre semmi olyasmit, mint Dél-Afrikában az Igazság és Megbékélés Bizottsága (Truth and Reconciliation Committee). A múlt kollektív traumája alig tudatosult, s ha mégis, az emberek többsége ártatlan áldozatnak tekintette magát vagy csavarnak a gépezetben, aki csak parancsot teljesített. Az emlékezet felrázására indított kampány a sajtóban és a televízióban a stabilitás és normalitás korát jelentõ sosemvolt múlt elképzelése iránti új igénynek adott teret. Ez a tömeges nosztalgia amolyan országos midlife-krízissé vált; sokan vágynak vissza gyerekkoruk és fiatalságuk idejébe, belevetítve személyes, érzelmes emlékeiket a nagyobb történelmi összképbe, és ezzel kollektív részeseivé válnak egy szelektív felejtésnek.
A nosztalgia kétélû kard: a politika érzelmi
ellenszerének tûnik, és éppen ezáltal
a legjobb politikai eszköz. Korunkban, a globális politikai
gyanakvás korában, amikor a politika szitokszóvá
vált, okos politikusok megpróbálnak nem-politikusnak
látszani, hogy megnyerjék ezt a kiábrándult
és egyáltalán nem mindig csöndes többséget:
szaxofonoznak, mint Clinton, táncolnak, mint Jelcin, csókolóznak,
mint Gore, dzsúdómeccseket nyernek és szeretik a kutyákat,
mint Putyin. Míg a politikával szembeni averzió globális
jelenség, Oroszországban a 90-es évek végének
tömeges nosztalgiájában benne volt, ugyanúgy,
mint a szovjet éra vége felé, egy sajátos bizalmatlanság
mindenfajta politikai intézménnyel szemben, menekülés
a közélettõl és a virágnyelv használata
a közeli személyes kommunikációban.
Vajon mitõl élték túl a szovjet mindennapi
mítoszok, affektusok és gyakorlatok ennyire a marxista-leninista
ideológiát? Hogyan kapcsolódik a nosztalgia a Szovjetunió
kezdeteihez és a végéhez?
A 20. századi kommunista történelem alapeseménye – a Nagy Októberi Szocialista Forradalom – radikálisan nem-nosztalgikus volt, ugyanakkor mégis ez lett a kommunista restauráció elsõ színjátéka. Az volt ugyanis a probléma, hogy a Téli Palota ostroma, amit sok zabrálás és némi vérontás kísért, nemigen volt dokumentálva. A dokumentálás és a közös emlékezet hiányát pótolta a forradalmi események rekonstruálásának vad igyekezete. Az olyan tömeges látványosságok, mint [A Téli Palota ostroma], amely Október hõsies tettét mutatta be és [A felszabadult munka misztériuma] (1920), amely a szocialista utópiába vezetõ fényes utat ábrázolta, mintegy 10.000 statisztát mozgatott, és Wagner zenéjét harsogta a Palota téren. Olyan Gesamtkunstwerk volt ez, amilyenrõl még Wagner sem álmodhatott. A tízezer statiszta számára, akik részt vettek az eseményen, a tömeglátványosság emléke elhomályosította az 1917 októberi tényleges események sokkal kevésbé látványos emlékét, amit annak idején nagyon kevesen fogtak fel „forradalom”-nak. Ez a tömeglátványosság vált az elsõ szovjet rituálévá, amely aztán fokozatosan a november 7-i felvonulásokká degenerálódott, amelyeken a szovjet emberek a szokásos kötelezõen önkéntes módon vettek részt hetven éven keresztül.
Az októberi forradalom után a szovjet vezetõk végrehajtottak egy észrevétlen államosítást – az idõ államosítását. A forradalmat úgy állították be, mint a világtörténelem csúcspontját, amit a kommunizmus végsõ gyõzelme és „a történelem vége” fog majd betetõzni. A forradalmi tevékenységben egyáltalán nem a szabadság vagy a kiszámíthatatlanság modern, felforgató kísérletét látták, hanem a szükségszerûség logikájának érvényesülését. A legtöbb spontán forradalmi megmozdulás esete 1917-18-ból - a februári tüntetésektõl a kronstadti lázadásig – restaurált formában került be a köztudatba, csak amennyiben hozzájárultak Október hivatalos teleológiájához. A „nosztalgia” kifejezés nyilvánvalóan hiányzott a forradalmi szókincsbõl. A nosztalgia a burzsoá dekadencia veszedelmes „atavizmusa” lett volna, amelynek nincs helye az új világban. A korai forradalmi ideológia jövõorientált, utópisztikus és teleologikus. De annak is érdekes példája, ahogy a modernitás a történelem elõtti idõket idézi; Marx különlegesen vonzódott a tõkés kizsákmányolást megelõzõ „õskommunizmus”-hoz és a múlt olyan hõseihez, mint Spartacus és Robin Hood. A múltat „tudományosan” átírták a forradalom elõfutárává és igazolójává. A kommunista teleológia rendkívül erõs és mérgezõ volt; elvesztését nagyon hiányolják a posztkommunista világban. Ezért aztán mindenki valami pótlékot keres, az orosz fejlõdés egy másik meggyõzõ történetét, ami segít értelmet adni a kaotikus jelennek. A liberális reformerek a Nyugathoz való újracsatlakozásról beszélnek, úgy állítva be a szovjet idõszakot, mint a modernizációhoz vezetõ kerülõutat, a konzervatívok szeretnének visszatérni a forradalom elõtti Oroszországhoz és annak tradicionális értékeihez, míg a kommunisták az idilli orosz-szovjet múltba vágynak vissza, ahogy ez a sztálini kor operettjeiben megjelenik.
Az 1920-as évektõl kezdve a hivatalos szovjet diskurzusban keveredik a forradalom és a restauráció retorikája. A 30-as évek idõszaka (a rettenetes romlás, kollektivizálás, az ukrán éhínség és a tisztogatások ellenére) úgy jelent meg a korabeli filmekben és hivatalos mûvészetben, mint a virágzás, stabilitás és normalitás idõszaka. A sztálini kormányzat tömeges „kulturálódási” kampányt indított – kulturnoszty –, amelynek során egyszerre tanították az illedelmes étkezést, a családi értékeket és a sztálinista ideológiát egy egységes kultúra megteremtése érdekében. A Robin Hood-féle nemzetközi betyárokat kiszorították az orosz nemzeti hõsök, fõleg a cárok jöttek vissza a divatba teljes fényükben és pompájukban. Alekszander Nyevszkij, Rettegett Iván és Nagy Péter át lett igazítva Sztálin nagy elõdjének. A szovjet nemzetiségek nagy parádéját rendezték meg színpompás népviselettel meg népzenével, és mutatták be Lenin és Sztálin összes mûveinek minden nemzetiség nyelvére lefordított kiadásával együtt a Szovjet Eredmények Vásárán. A szovjet nemzetiségek megalkotása, amit azoknak az üldözése és kitelepítése kísért, akik nem illettek bele a képbe, a 19. században „kitalált” tradíciók egy másik változata volt, újfajta ideológiai hajlandósággal. A második világháború tapasztalata kellett ahhoz, hogy a szovjet patriotizmus valódi alulról jövõ jelenséggé váljon. Ennek köszönhetõen a háború elõtti idõszakot, ahogy az a vidám operettekben, népünnepélyekben és a nagy városi építkezésekben megmutatkozott, a szovjet tradíció megalapozásának kezdték tekinteni.
A háború utáni korszak, különösen a hruscsovi olvadás volt a leginkább jövõorientált a szovjet történelemben, a hivatalos és a nemhivatalos kultúra felõl nézve egyaránt. Külföldi filmsztárok utaztak a Szovjetunióba, mint a legendás francia pár, Simone Signoret és Yves Montand, õk lettek a fiatalok új példaképei. Hruscsov azt ígérte, hogy a 60-as évek nemzedéke (az én nemzedékem) már a kommunizmusban fog élni, és meghódítja a világûrt. Ahogy kezdtünk felnõni, úgy látszott, hogy sokkal elõbb eljutunk a Holdra, mint valahova külföldre. Ez nem a nosztalgiázás idõszaka volt.
Az 1968-as év, amikor a szovjet tankok bevonultak Prágába, vízválasztó volt. A 70-es évek végére maguk a szovjet vezetõk is elfeledkeztek a kozmosz meghódításának forradalmi küldetésérõl. Amint az olvadást felváltotta a pangás, a nosztalgia visszatért. Brezsnyev és Andropov hidegháborús évei vita tárgyát képezik: egyesek számára a stabilitás és a magasabb életszínvonal idõszakát jelentik, mások számára a hivatalos korrupció, az általános cinizmus idõszaka, az ideológia degradálódásáé és az elit összefonódások, klánok kialakulásáé. 1968-ban a 16 éves Vlagyimir Putyin, fellelkesülve [A kard és a pajzs] címû (magyarul „A tavasz tizenhárom pillanata” címen játszott) népszerû tévésorozaton, amely a náci Németországban dolgozó szovjet ügynökökrõl szólt, elment Leningrádba a KGB-központba, és felajánlotta a szolgálatait. Harminc évvel késõbb Oroszország elnöke elérzékenyülve emlékszik vissza erre a történetre, hûen ifjúkori álmaihoz. Itt, a szovjet éra vége felé lehet megtalálni az orosz vezetés késõbbi fejlõdésének kulcsát. Úgy látszik, mintha a brezsnyevi korszak iránti 90-es évekbeli nosztalgia részben azokra a régi szovjet filmekre épülne, amelyeket akkoriban játszottak újra az orosz tévében. Sok orosz nézõ, belefáradva a posztszovjet évtized elvesztett illúzióiba, áthangolódott, és rögtön azt kezdte hinni, hogy a szovjet élet olyan volt, mint ezekben a filmekben, megfeledkezve saját tapasztalatairól és arról is, hogyan nézte õ maga ezeket a filmeket húsz évvel korábban – sokkal több szkepszissel, a sorok között olvasva.
Bár nagy volt a különbség a Szovjetunió
és a kelet-közép-európai országok között,
mégis volt egy közös vonás ezeknek az országoknak
az alternatív szellemi életében a hatvanas és
a nyolcvanas évek között – kialakult egy „ellen-emlékezet”,
ami a demokratikus ellenállás alapját képezte,
és kimutathatóan prototípusát adta egy olyan
nyilvánosságnak, amely már a kommunista rendszer idején
kialakult. Ez az ellen-emlékezet jórészt szóbeli
emlékezet volt, amit közeli barátok és családtagok
adtak át egymásnak. A múlt, a jelen és a jövõ
alternatív képét ritkán tárgyalták
meg explicit módon, inkább félszavakkal, viccekben
és virágnyelven beszéltek róla. Lehetett ez
egy vicc Brezsnyevrõl és Brigitte Bardot-ról, a [Gulag]
vagy Nabokov [Lolitá]jának szamizdat kiadása, vagy
egy családi fénykép, ami a történelmi
eseményeknek a hivatalostól eltérõ változatát
sugallta.
Az ellen-emlékezet sokszor abban rejlett, hogy hibát
találtak a történelem hivatalos elbeszélésében,
a saját életrajzukban vagy az emlékezethez való
ragaszkodásban. „Az ember harca a hatalommal az emlékezet
harca a felejtés ellen” – Milan Kunderának ezek a szavai
mottóul szolgálhatnak az egész háború
utáni disszidens író- és értelmiségi
nemzedékre Kelet-Európában a 60-as évektõl
a 80-as évek végéig. Kundera regénye, [A nevetés
és a felejtés könyve], amely azután jelent meg,
hogy a szerzõ Franciaországba emigrált, feltárt
valamit ennek az ellen-emlékezetnek a mûködésébõl
1968 elõtt. Leírja például egy történelmi
fénykép tökéletlen átalakítását,
ahol eltüntették a kegyvesztett pártvezért, de
miközben õt kiradírozták a történelembõl,
szõrmesapkája ottmaradt egy másik fázós
apparatcsik, Klement Gottwald fején. Ez a szõrmesapka tökéletes
mutatópálca volt az ellen-emlékezet számára,
rámutatott a látszatokra és az eltüntetésekre
a hivatalos történelemben. Az ellen-emlékezet mûvelése
nem kímélte a disszidens értelmiséget sem;
kénytelenek voltak felismerni saját cinkosságukat
is a rendszerrel, amely behatolt még a legprivátabb szerelmi
viszonyaikba is. Mindegyik megtalálta az ottfelejtett szõrmesapka
megfelelõjét a saját múltjában, ami
kompromittálta a jelenüket, lett légyen ez egy szerelmes
levél egy megrögzött sztálinistához, vagy
hogy ott táncolt a felvonuláson a tisztogatások idején.
Az ilyen szégyenfolt nem teszi lehetõvé a múlt
nosztalgiukus restaurálását.
Az ellen-emlékezet nem pusztán alternatív tények
és szövegek gyûjteménye, inkább alternatív
olvasatuk, a kétértelmûség, irónia, virágnyelv,
privát hanglejtés alkalmazásával, ami kikezdte
a hivatalos bürokratikus és politikai diskurzust. Lidia Ginzburg
ír arról, hogy lehetett kiismerni az embereket a hanghordozásuk
alapján, abból, hogyan mondták fel a hivatalos kliséket.
Ezek nem irodalmi kísérletek voltak, hanem túlélési
trükkök és a kritikai reflexió alapjai. Az ellen-emlékezet
öntudatos megõrzése speciális szerepet biztosított
egy értelmiséginek a társadalomban. Az ellen-emlékezet
mûvelõi voltak az elsõk, akik feltárták
a Gulag és a sztálinista tisztogatások történetét.
Az ellen-emlékezet a „belsõ szabadság” elvén
alapult, ami független az állami politikától,
olyasmi, amit az ember még a börtönben is meg tud szerezni.
Van az ellen-emlékezetnek egy olyan vonása, ami fontos a posztkommunista nosztalgia szempontjából, mégpedig az a tény, hogy nem valamiféle intézménybõl eredt, hanem nagyrészt informális kapcsolatokból, személyes viszonyokból, barátságokból, és olyasmibõl, amit oroszul úgy hívnak: blat. A bizalmatlanság minden intézménnyel és olyasmivel szemben, ami a hivatalos diskurzusra hasonlít, fennmaradt a kommunizmus összeomlása után is. A félszavakkal való kommunikálás és a hallgatás cinkossága bizalmatlansághoz vezetett az új intézmények és politikai pártok iránt is, és végül ahhoz, hogy hagyták veszni a peresztrojka egyes vívmányait.
A sajtó liberalizálása a 80-as évek végén
felülrõl indult meg. A „peresztrojka” kifejezés átépítést
vagy megreparálást jelent, nem valami újnak a megépítését.
Miközben Gorbacsov úgy hirdette meg a peresztrojkát,
mint valami forradalmat, a nyilvános vita a glasznoszty és
a peresztrojka idején kimondottan bírálta ezt a forradalmi
retorikát. A glasznoszty idején mindenki amatõr történésszé
vált, és fekete lyukakat meg fehér foltokat keresett
a történelemben. Legalább annyi eufória volt
akkoriban a múlt iránt, mint a jövõ iránt
a forradalom után. És ahogy a tabuk eltûntek, a múlt
egyik napról a másikra megváltozott.
Egy gyönyörû prostituált ül egy Sztálin-kép
alatt, és marihuánát szív. Így lehetne
leírni egy tipikus jelenetet egy 80-as évek végén
készült filmbõl. Kábítószer, szex
és kritikai leleplezések Sztálinról, a desztalinizáció
befejezetlen ügyletei az 50-es évek végérõl
– mind boldogan megfértek egymás mellett. A múlthoz
való viszony a legkevésbé sem volt tiszteletteljes.
Sok orosz és kelet-európai film és egyéb mûalkotás
alkalmazta abban az idõben az ellen-emlékezet különbözõ
formáit, a karnevál, a giccs, a reflektív nosztalgia
eszközeit a kulturális ördögûzés érdekében,
hogy felrázzák a történelmi mítoszokat,
és leleplezzék a csábítás és
tömeghipnózis mechanizmusait, a személyes és
hivatalos emlékezet kölcsönös függését.
Annál sokkolóbb volt, amikor a peresztrojka és az 1989-es kelet-európai forradalmak után világossá vált, hogy az ellen-emlékezet nem vált általánossá, és a történelemre való kritikai reflektálás disszidens gyakorlata hamar divatjamúlt lett. Az ellen-emlékezetet már nem lehetett egyetlen zászló alatt mozgósítani; megosztott volt és megosztó, és politikai skálája az emberarcú szocializmustól a szélsõ jobboldali nacionalizmusig és monarchizmusig terjedt. Ahogy Tony Judt fogalmazott: „túl sok volt az emlékezet, túl sok a múlt, amit az emberek felhasználhattak, rendszerint fegyverként valaki másnak a múltjával szemben”. A cenzúra fokozatos megszûnése addig ismeretlen történelmi dokumentumok tömkelegét szabadította el, és ugyanakkor lehetõvé tette a 20. század eleji populáris kultúra sötétebb áramlatainak felszínre kerülését sokféle összeesküvési elméletével és történelmi spekulációival együtt.
A peresztrojka idején elõtérbe került két
rivális tömegmozgalom viseli a nevében az „emlékezet”
szót – a [Memorial] és a [Pamjaty] (ami oroszul emlékezetet
jelent). A [Pamjaty] újkonzervatív mozgalom volt, amely a
hagyományos orosz kultúra tönkretételét
siratta. (Egyes gondolatai látszólag ártalmatlanul
alakultak ki a 70-es évek „falusi prózájában”.
Bár azt lehetne gondolni, hogy az orosz falu iránti nosztalgia
szemben áll a hivatalos szovjet ideológiával, de az
orosz nemzeti újjáéledés mozgalmát tolerálták,
sõt még bátorították is a brezsnyevi
korszak végétõl kezdve. A Pamjatyot is hasonlóképpen
egyszerre bírálta és támogatta a KGB.)
A lerombolt orosz közösség iránti nosztalgia
kártékony, xenofób förmedvényekbe eszkalálódott,
kihasználva a populáris rosszindulatot és a megalázott
büszkeséget.
Egyebek mellett a Pamjaty feltámasztotta a forradalom elõtti
orosz jobboldali kultúrát, az olyan dolgokat, mint a [Cion
bölcseinek jegyzõkönyve], és egy mitikus, összeesküvõ
világnézetet propagált egyetlen bûnbakkal –
a „zsidó-szabadkõmûves összeesküvéssel”
–, amely alkalmas volt arra, hogy a rovására írják
a szovjet és a posztszovjet nehézségeket, a totalitarizmust
és a demokráciát egyaránt. A KGB feltehetõ
támogatásával a [Pamjaty] feloszlott a 90-es évek
elején, mint a [Memorial], de számos eszméjük
bekerült a közgondolkodásba. Másféle beszédmódba,
szlengbe ágyazva a [Pamjaty] szélsõséges tételeinek
némelyike a 90-es évek punkjai, ifjúsági csoportjai
radikális hangvételének is részévé
vált.
A [Pamjaty]tól eltérõen a [Memorial] radikálisan
ellene volt mindenfajta nosztalgiának. Informális csoportok
és társadalmi klubok széles körû mozgalmaként
jelent meg (amelyek még a 60-as évekre vezethetõk
vissza), abban látta a feladatát, hogy feltámassza
és fenntartsa az emlékét azoknak, akik eltûntek
a sztálini lágerekben – a híres politikai vezetõktõl
és íróktól (mint Buharin, Mandelstam, Babel,
Meyerhold) a hétköznapi emberekig. Ez a mozgalom, amely a 60-as
évek végén indult, és a 90-es évekre
50.000 tagot számlált, kiváló példája
volt az olyan alulról jövõ kezdeményezéseknek,
amelyek a „civil társadalom” megjelenését tükrözték
a szovjet viszonyok között. A levéltárak megnyitásáért,
a múlt átláthatóbbá tételéért
küzdöttek. (Ezért aztán a peresztrojka kezdetén
a „levéltári emlékezet”, amit a nyugati történészhagyományban
adottnak vesznek, és a múlt objektivizálása
miatt bírálnak, itt szubverzív hatású
volt, és a jelen átalakítását segítette
elõ.)
A peresztrojka „emlékezet-robbanása” nemcsak kulturális,
hanem közvetlen politikai szerepet is játszott. Nagymértékben
hozzájárult az 1991 augusztusi eseményekhez, a konzervatív
puccsal szembeni népi ellenálláshoz Moszkvában
és Pétervárott, amelynek során megpróbálták
elmozdítani Gorbacsov elnököt, és tankok segítségével
visszaállítani a régi típusú szovjetrendszert.
Felix Dzserdzsinszkij KGB-alapító ledöntött szobra
sok szériában gyártott és most ledöntött
Lenin szoborral együtt mindenütt a volt Szovjetunió területén
a népharag jelképévé vált. Úgyhogy
elég meglepõ volt, amikor a pártvezérek szobrai,
amelyek addig ledöntve hevertek a fûben egy moszkvai parkban
az 1991 augusztusi eseményekre emlékeztetve, alig hat évvel
késõbb rendbehozva, kipucolva újra fel voltak állítva,
újabb idilli képet nyújtva a szovjet múltról.
Az ország politikai átalakításának elveszett
potenciálja átadta a helyet a tömegnosztalgiának.
Sok demokratikus beállítottságú újságíró
kongatta meg a vészharangot a médiában és a
nyilvános diskurzusban jelentkezõ új, reflektálatlan
nosztalgiahullám láttán.
Natália Ivanova azt írta, hogy a jelen noszto-jelenné
(álom-jelenné) álakul át, mások azt
figyelték meg, hogy a tömegnosztalgia és a gyanakvás
a jövõvel szemben kezdi útját állni a
gazdasági és politikai átalakulás lehetõségeinek.
A „nosztalgia privatizálása” kísérte a gazdasági
privatizálást, és ezzel a 70-es évekbeli boldog
ifjúkorra való privát nosztalgiákat nyilvános
és politikai eszközzé változtatta.
Danyiil Dondurej orosz kultúrszociológus, a [Filmmûvészet]
fõszerkesztõje, azt az érdekes feltevést fogalmazta
meg 1997-ben, hogy az új vezetés azért bátorítja
hallgatólagosan a szovjet nosztalgia ragadós hullámát,
hogy elterelje a figyelmet saját svájci bankszámláiról,
és homályban hagyja, hogy miképpen is irányítják
az ország gazdaságát. A reformereknek pedig nem sikerült
hatékony PR-ral bevezetni elképzeléseiket és
terveiket a köztudatba, s ezeknek így soha nem is volt esélyük
a megfelelõ megvalósításra. Szerinte a posztszovjet
idõszak eredményeinek elhomályosítása
a szovjet és preszovjet idõk iránti nosztalgiával
a szovjet elitek céljait szolgálja, akik az új orosz
berendezkedéshez fazonírozták át magukat. Miközben
a népharag a fiatal reformerek ellen irányult, a kormány
újonnan jött tagjaira, a régi nomenklatúra örökölte
az ország gazdagságának nagy részét
– mintegy a kimondatlan természeti törvény értelmében.
Nyilvánvaló, hogy a brezsnyevi [ancien régime] iránti nosztalgia több, mint egy érdekes spontán jelenség; politikusok széles skálájánál talált támogatásra Zsuganovtól Luzskovig. Ez részben annak a ténynek is tulajdonítható, hogy a szovjet politikai és bürokratikus berendezkedésbõl nagyon sok minden gyakorlatilag érintetlen maradt, pl. a privilegizált informális kapcsolatrendszerekre való támaszkodás vagy a gazdasági és jogi reformok megfelelõ bevezetésének közvetlen és közvetett eszközökkel való siettetése. Ha a többi kelet-európai országban vagy a volt NDK-ban idõnként a büntetés és tisztogatás túlkapásairól esik szó, mivel volt párttagokat és titkos ügynököket kizárnak a kormányzati pozíciókból, addig Oroszországban még a minimális büntetés és a múltért való felelõsség elismerésének igényét is elhallgattatták és boszorkányüldözésnek minõsítették a 90-es évek elejétõl kezdve. [(Pedig bizonyosan kevesebb volt a boszorkány az inkvizíció századaiban, mint KGB-ügynök ma vezetõ orosz kormánypozíciókban.)]
A nosztalgia védekezõ mechanizmussá vált
a változás felgyorsult ütemével, a gazdasági
átalakulás sokkterápiájával szemben.
Egyesek azt mondják, hogy a korai 90-es évek demokratái
és gazdasági reformerei túl hamar leszûkítették
a gazdaságra a széles körû demokratikus és
társadalmi témákat, vakon bíztak a szabad piac
megváltó erejében. A demokratikus intézmények
munkaigényes fejlesztése és a lakosság társadalmi
körülményeinek javítása helyett a nyugati
kormányok és az orosz radikális reformerek a gazdasági
determinizmust tették nagy mértékben a magukévá,
úgy tekintve azt, mint egyetlen csodaszert az ország és
egyáltalában a haladás számára. Olyan
volt ez, mintha újra rátaláltak volna az elveszett
forradalmi teleológiára, ami célt és értelmet
vitt az átalakulás káoszába, csak éppen
nem marxista-leninista, hanem kapitalista változatban. Meglepetésükre
a szabad piac, amely a legkevésbé sem szabad a társadalmi
és politikai intézményektõl egyik országban
sem, Oroszországban különös társra talált
a szovjet korszak ügyes apparatcsikjában, akinek érdekében
áll a piac védelmezése egy erõs állam
árnyékában, nem sokat törõdve a demokratikus
szociális problémákkal.
Ami tényleg ott volt a társadalmi és gazdasági
átalakulás mögött Oroszországban a 90-es
években, valahogy elkerülte a kortársak figyelmét,
és valószínûleg gondot okoz majd a jövendõ
történészeknek is. A posztszovjet Oroszország
volt az egyik legvitatottabb, legizgalmasabb és legellentmondásosabb
hely a világon, ahol a radikális szabadság, kiszámíthatatlanság
és társadalmi kísérletezés élt
együtt a fatalizmussal, a szovjet politikai intézmények
fennmaradásával, a vallás és a tradicionális
értékek feléledésével. Megszûnt
a kulturális élet centralizáltsága illetve
hivatalos és nemhivatalos kultúrára tagolódása
Oroszországban; állandó forrongásban volt,
felgyorsult, átalakult és idõnként túlburjánzott,
mint a társadalom maga. De a sajtót, a médiabeli és
a közéleti vitákat vizsgálva azt lehet észrevenni,
hogy fokozatos eltolódás ment végbe valamikor a 90-es
évek közepén. A „régi” kifejezés kezdett
népszerûbbé és kommersziálisan is használhatóbbá
válni egyes javak eladásában, mint az a szó,
hogy „új”. Az orosz piacon bestseller volt egy CD azzal a címmel,
hogy „Régi dalok a legfontosabb dolgokról”, a legnézettebb
mûsorok egyike „A régi lakás” címet viselte.
A „régi” itt a régi szép idõk történetietlen
elképzelésére vonatkozik, amikor még mindenki
fiatal volt, valamikor a nagy változások elõtt.
A 70-es és 80-es évek szovjet popkultúráját a menekülés vágya járta át, a 90-es éveké a visszatérés történeteit tematizálta, rendszerint külföldrõl. Mintha az orosz jellem legfõbb pszichológiai drámája valamilyen geopolitikai vonatkozást tenne szükségessé. Oroszország és a Nyugat találkozása sokszor „a tékozló fiú visszatérésében” kulminál, legyen ez egy idõsödõ emigráns vagy egy nemzetközi kéjnõ, aki annyi külföldi viszontagság után visszatér a szülõföldjére. A külföldi alakját az irodalomban és a filmben gyakran használják arra, hogy a helyi kultúrát kevésbé meghitté tegyék, hogy másféle rálátást kínáljanak. Az emigráns képmása itt arra való, hogy az õshonos ismét beleszeressen saját hazájába, hogy újra felfedezze a meghittség örömét. Az újabban megjelent 20. századi orosz emigráns irodalom körüli vitákban gyakran kitérnek az Oroszország iránti nosztalgiára ezekben a mûvekben. Néha azok a mûvészek és írók, akik sosem tértek vissza, mint Nabokov és Brodszkij, úgy vannak beállítva a köztudatban, mint tékozló fiúk, holott õk ezt mindig elutasították. Az orosz határ most tényleg megnyílt, de jórészt nosztalgikus körutazások számára.
A kora 90-es évek népszerû rock-számaiban a nosztalgia tárgya nem Oroszország volt, hanem Amerika: „Isten veled, Amerika, ahova el nem mennék soha”. Érzelmes búcsú volt ez a nemhivatalos szovjet kultúra elképzelt Amerikájától. Ennek a sajátos amerikai álomnak vége lett; Amerika volt az elveszett haza, ami soha sem létezett, és ahova az énekes el nem menne soha, csak a dalban. Ez volt a „Back to the USSR” orosz megfelelõje, búcsú az ellenkultúra egy álmától a hidegháborús idõkbõl. Most már nosztalgiázva lehetett hallgatni ezt a tíz éves számot; még mindig õrzött melankolikus vonásokat az Amerikához fûzõdõ populáris* románcból, ami kezdett rohamosan alábbhagyni, amint az amerikai tömegkultúra elözönlötte Oroszországot...
A peresztrojkától a 90-es évek végének restaurációjába való átmenetben paradox változást figyelhetünk meg a Nyugathoz való viszonyban, ami fordított arányban látszik lenni a nyugati javak elérhetõségével. A peresztrojkát egy „emlékezet-robbanás” kísérte, ironikus és reflektív nosztalgia a mûvészetekben és élénk vita a múltról a sajtóban; a restauráció a tömegnosztalgia idõszaka mind a médiában, mind az új városi emlékmûvekben -vagy a nemzet régi dicsõsége vagy legalább a nagy változásokat megelõzõ korszak stabilitása és normalitása iránt. A peresztrojka idején az emlékezet csatái inkább befelé zajlottak; idõnként radikálisan a szovjet mítoszok, mint a Nagy Október mítosza alapjait célozták meg, a „Nyugat”-ban még mindig a késõ-kommunizmus alternatív vágyálmát látták, és a nyilvános vitákban jobban hangsúlyozták a „demokratizálást”, mint a gazdaságot. A peresztrojka népszerû jelszava volt a „dezideologizálás”, ami a szovjetmarxizmus utolsó maradványainak kiûzésére irányult, és a mindennapi élet minden átpolitizálási kísérletének bírálata volt.
Míg a peresztrojka kultúrája általánosságban
Nyugat-párti volt, még ha nagyon keveset lehetett is tudni
a szabadpiaci gazdaságról és arról, hogy milyen
is tényleg az élet Nyugaton, a restauráció
kultúrája kritikusabb a Nyugattal szemben, hazafiasabb, és
ugyanakkor sokkal jobban el van kötelezve a globalizáció
nyelvének és a kommersz kultúrának. A „globális
kultúrával” való tényleges találkozás
(többnyire a harmadrangú tömegszórakoztatás
formájában) megfosztotta a Nyugatot minden romantikától,
és a csalódás sokszor kölcsönös volt.
Az orosz és a szovjet történelem apolitikus kezelése
szokássá vált, nem volt többé felforgató
hatású, és a nemzet múltjának elfogadásához
vezetett. A nosztalgia adta meg a nemzeti megbékélés
stílusát, aminek széles volt a skálája:
a nacionalista patriotizmus legszélsõségesebb formáitól
a normális és stabil mindennapi élet iránti
legegyszerûbb igényig.
A múlt iránti ily módon megnövekedett érdeklõdés
mellett mérséklõdtek a jövõvel kapcsolatos
aspirációk. Egy újabb szociológiai vizsgálat,
amelyet közvetlenül az 1998 augusztusi pénzügyi válság
elõtt végeztek el a moszkvai takarékpénztár
megbízására, azt mutatta, hogy a viszonylag jómódú
moszkvaiak „elváráshorizontja”, jövõspektruma
szûkebb és keskenyebb, mint bármikor. (Jekatyerina
Antonjuk szíves közlése) Ezért nem tettek félre
pénzt az emberek „nyugati módon”. A 90-es évek közepén
sok egyébként értelmes moszkvai fektetett be pénzt
hihetetlen piramisjátékokba, amelyek olyan gyanúsan
csábító neveket viseltek, mint Csábítás
(Csara), amely irreálisan boldog kapitalista jövõt ígért,
majdnem olyan fényeset, mint a kommunizmusé volt. A Csábítás
elnevezés jobban illett volna egy átható parfümhöz,
mint takarékkötvényekhez, mintha utalt volna arra, amit
ténylegesen csinált: behálózás volt
ez, nem üzlet. A carpe diem mentalitás fennmarad; ahelyett,
hogy félretennének ma, hogy legyen mit költeni holnap,
az emberek elköltik ma, amit ma elkölthetnek, mintha nem is lenne
holnap. A bölcsebbek a régi mondást szívlelik
meg, mely szerint a pénzt jobb üveg mögött tartani
(„v banke”, ami oroszul egyszerre jelenti azt, hogy a bankban és
azt, hogy befõttesüvegben). De inkább választják
az utóbbit. Egészében véve a holnap országából
Oroszország a ma országává vált, amelyik
a tegnapról álmodik.
A 90-es évek közepén a nosztalgia olyan hibrid formái jelentek meg Oroszországban, amelyek a globális kultúrát beillesztették a helyi kontextusba. Külföldiek sokszor panaszolták, hogy az emlékezet-robbanás kultúrája túlságosan orosz volt, túlságosan meg volt terhelve olyan célzásokkal és helyi allúziókkal, csavaros mondatfûzéssel és olyan komplexitással, amit egy másik nyelven nem lehetett visszaadni. Az új kultúrát, bár sokkal nyilvánvalóbban Nyugat-ellenes volt, mégis könnyebb volt megérteni. „Glokálisnak” nevezném, mivel ez a kultúra globális nyelvet használ a lokális színek érzékeltetésére. Ebben a tekintetben a posztkommunista nosztalgia hasonlít 19. századi megfelelõjéhez, amely a romantika közös nyelvét használta, hogy kifejezze a partikuláris egyetemes érvényét. A nosztalgia kommersziális tömegtermelése új technológiát és terjesztést vetett be "retro" célokra. Az orosz nosztalgiát nemcsak házilagos használatra állították elõ, hanem turista-fogyasztásra is, ehhez pedig könnyen emészthetõnek és konvertibilisnek kellett lennie.
A moszkvai polgármester egyik hazafias cselekedete volt az elsõ orosz gyorséttermi hálózat létrehozása. Luzskov „egészséges alternatívát” javasolt a McDonald's-okkal szemben – „tradicionális orosz bisztrót”. Az elnevezés persze nem véletlen. A bisztró azon kevés orosz szavak egyike, amelyek bekerültek az európai nyelvekbe, azt jelenti: „gyorsan”. Állítólag ezt kiabálták a gyõztes orosz katonák Párizsban 1814-ben, amikor bevonultak oda a Napóleon felett aratott diadalmas gyõzelmük után, és hamar enni akartak. A franciák alkalmazkodtak a katonák igényeihez, és kialakítottak egy olyan kávéházfajtát, amit késõbb újra felfedeztek Oroszországban. Mindazonáltal nem sok tradicionális van az Orosz Bisztró stílusában; inkább amerikai, mint francia, de ami a fontos, a káposztás pirog házias és jóízû, és azt bizonyítja, hogy az orosz gyorsétterem nem képtelenség, nem contradictio in adjecto. (Az 1998 augusztusi válság kitörése elõtt felfedeztem, hogy egy sor új nemzetiségi étterem nyílt meg Moszkvában. Elõször az ukrán „Sinok”-ban voltam, ahol megcsodáltam a népviseletbe öltözött barátságos pincéreket, akik több nyelven is beszéltek. A vendéglõ közepe úgy van kialakítva, mint egy tipikus ukrán udvar tehénnel és ukrán parasztasszonnyal jellegzetes öltözetben. Néhány nappal késõbb felkerestem a „Tbiliszi” nevû grúz éttermet, és itt is megcsodáltam a készséges pincéreket és a tipikus grúz udvart kecskével és egy grúz parasztasszonnyal. Mindkettõ kiváló étterem, amely büszke a hátterére. Egyik sem szovjet jellegû, inkább olyasfajta „etnikai konyha”, amilyenek Nyugaton szoktak lenni. Lehet, hogy nincs benne semmi nosztalgia, inkább egy egészségesen pragmatikus és ízléses viszonyulás a lokális identitáshoz a globális kontextusban.)
A ‘glokális’ nosztalgia figyelhetõ meg az új orosz
filmekben, amelyek egy orosz csavarral veszik át a globális
hollywoodi nyelvet. A hollywoodi filmek gyakran keverik a szerelmet és
a politikát, általában a szerelem az, ami univerzális,
és a politika az, ami megosztó és lokális jellegû.
A nagy románc valójában arra szolgál, hogy
a politikát könnyebben emészthetõvé tegye.
Így került az októberi forradalom az amerikai filmvászonra
John Reed szerelmi történetével, a második világháború
ott volt valahol Az angol beteg hátterében, és a lista
folytatható. Az új orosz epikus filmekben a szerelem és
a politika házasságában mindig a politika kerekedik
felül. Az Oscar-díjas filmrendezõ, Nyikita Mihalkov
sokszor dramatizálja a politikai és geopolitikai koncepcióit
szerelmi történetek segítségével, a restauratív
nosztalgia látványos forgatókönyveibe szõve
bele õket. A Csalóka napfény nosztalgikus képet
fest a szovjet életrõl a 30-as években, ahol az orosz
dzsentri és a szovjet komisszárok boldogan éltek együtt
egy csehovi birtokon – bíborvörösben. A polgárháború
hõse, az életerõs vörös komisszár,
akit a rendezõ maga játszik, boldog házasságban
él az orosz dzsentrilánnyal, Marijával, van egy gyönyörû
kislányuk, aki arról ábrándozik, hogy õ
lesz a legjobb pionír, és imádja Sztálin elvtársat.
A két elit – az orosz és a szovjet – elit házassága
a szovjet arisztokrácia idilljének megteremtéséhez
vezet.
Ezt az idillt csak egy hazatérõ emigráns zavarja
meg, aki ugyanakkor NKVD-ügynök és Marija volt szeretõje.
A szovjet elit úgy van tehát ábrázolva, mint
a szovjet rezsim áldozata, aki nem tehet az elnyomásról,
csak arról, hogy idealisztikus elképzelései vannak
a jó életrõl. A film a rendezõ saját
családi hátterét mutatja be néhány retusáló
ecsetvonással; a mamája tényleg orosz arisztokrata
volt, de az apja egyáltalán nem volt a sztálinizmus
áldozata, sõt õ írta a szovjet himnuszt: „Sztálin
nevelt fel minket, õ tanított a munkára és
a dicsõségre” – ezeket a sorokat Szergej Mihalkov 30-as évek
végén írt szövegébõl késõbb
elhagyták, mert túlságosan sztálinistának
találták.
A rendezõ több saját filmjében is játszott,
néha kívülállót, néha kettõs
ügynököt a szovjet idõkbõl, de ezekben az
új epikus filmjeiben olykor õ a hõs bolsevik komisszár,
máskor az orosz cár maga. A Szibériai borbély
III. Sándor cár Oroszországának még
ideálisabb ábrázolását adja. A szerelmi
történetet egy Tolsztoj nevû orosz katonatiszt és
(a Julia Ormond által alakított) amerikai nõ, Jane
között eleve tönkreteszik a szerzõ ideologikus
szándékai. Jane egy feminista üzletasszony, egy femme
fatale, aki azért jön Oroszországba, hogy elcsábítson
egy tábornokot, és így szerezzen engedélyt
egy amerikai üzletember számára egy orosz erdõ
kiirtására.
A Szibériai borbélyban Mihalkov és a hollywoodi
film globális nyelve jól megvilágítja ezt a
nemzeti mezalianszot. A filmen a szerelem nem old meg semmit. Amerikaiak
és oroszok, a film ezt sugallja, sosem érthetik meg egymást.
Ez mindenre vonatkozik az élet olyan apróságaitól
kezdve, mint hogy Jane a szánokat (száni) Sony-nak ejti (ami
nyilvánvaló csúfolódás a nyugati kapitalizmussal),
egészen a szerelemig és a halálig. Értékeik
szöges ellentétei egymásnak: az oroszok a közösségi
szellemet értékelik, az amerikaiak többre tartják
az individualizmust; az oroszoknak a szeretet a fontos, az amerikaiaknak
az üzlet, az oroszok a becsületet választják, még
ha hazudni kell is érte, az amerikai megmondja az igazat, még
ha bántó is. Ez messze a legdrágább szerelmi
csalódás az európai film világában –
45 millió dollárba került, ez volt az elmúlt
öt év harmadik legdrágább európai filmje.
A film fanfárokkal indult és III. Sándor cár
hatalmas portréival – Mihalkov fehér lovon.
A film nyelve nagyrészt angol, bár a rendezõ,
aki maga játszotta a cárt, adta az orosz hangot az egész
filmben. Bár Mihalkov maga is moszkvai, szülõvárosa
úgy jelenik meg a filmen, mintha egy külföldi fényképezte
volna, akit rabul ejtettek az orosz egzotikumok. Egyszer egy sztálini
idõkbõl való felhõkarcoló jelenik meg
a háttérben, holott állítólag a 19.
századi Oroszországban vagyunk – hoppá, egy csipetnyi
anakronizmus, de stilárisan elég helyénvaló.
Számos orosz történész szóvá tette
a film sok kirívó tévedését. (Nyikita
Szokolov az Itogi egyik 1999-es számában meggyõzõen
mutatja ki, hogyan keveri Mihalkov a történelmi utalásokat,
és kombinál össze részleteket I. Miklós
és Sztálin Oroszországából .)
Hollywoodi rendezõhöz illõen Mihalkovot jobban érdekelték
a kosztümök, mint a történelem. A filmnek konvertibilis
valutának kell lennie, úgyhogy Mihalkovnak biztosra kellett
mennie a glokalizmus összetevõinek megfelelõ arányú
keverésében: egy kis patriotizmus, egy kis népünnepély,
egy kis szerelem, néhány könnycsepp.
(A film a nép és az elit nemzeti megbékélésére
akart felszólítani eurázsiai stílusban. Ehelyett
komoly összecsapást váltott ki a sajtó és
a rendezõ között. A kritikusok „keményvalutás
patriotizmusnak” titulálták, és „Mercedes 600-nak,
amely Luboknak adja ki magát”. Mihalkov válaszul mérget
lövellt a szabad sajtóra, és kijelentette, hogy ha egyszer
õ lenne az elnök, az újságírókat
csukatná le elõször.)
A glokális típusú restauratív nosztalgia
nemcsak a drága epikus filmeket jellemzi, de az orosz fiatalok új
ellenkultúráját is. Jugoszlávia NATO-bombázása
idején orosz hackerek egy idõre tönkretették
a NATO site-ját, Beavis és Butthead képét hagyták
a helyén azzal a felirattal, hogy „From Russia with Love”. Így
aztán a nemzeti büszkeség és a NATÓ-val
szembeni ellenségesség a globális nyelven volt megírva,
azt tanúsítva, hogy a komputer-kultúra elsajátítása
még nem elegendõ a nemzetközi félreértések
kiküszöbölésére. Az új szélsõbal
és szélsõjobb mozgalmak globális és
lokális ugyanazon katyvaszán élnek. Németországtól
eltérõen, ahol a nácitlanítás a 60-as
években az ellenkultúra és ifjúsági
kultúra részévé vált, Oroszországban
az elsõ posztszovjet nemzedék képviselõi
könnyen "nácifikálódnak", ösztönösen
lázadnak a peresztrojka vitái ellen, amit gyermokrácijának
(szarokráciának) hívnak. A skinheadek és a
Limonov- és Dugin-féle csoportok vonzódnak a megelõzõ
évtized jobboldali popkultúrájához, mint a
náci jelvények, durva nemzeti bolsevik szöveg, rasszista
és antiszemita handabandázás és punk hajviselet
(bár ez kezd kimenni a divatból). Az ultrabalos csoportok
Péterváron, fõleg a diákok, pl. a „Munkásharc”,
gyûlölik a yuppie kultúrát, és a három
M – Marx, Marcuse és Mao – visszatérését hirdetik.
A moszkvai egyetem radikális diákjai a Ho Si Minh klubot
frekventálják (az elõzõ éra leningrádi
alternatív „Saigon” bárjának mai megfelelõjét).
Számukra a történelem fõként popkultúra.
Többek között azt hiszik, hogy a gulag nem is létezett,
hogy a gulag is csak a „dem. vírust” terjesztõ peresztrojka-újságírók
propagandája volt. Az orosz fiatalok mások fiatalságának
álmait restaurálják, mások fantáziáit
mímelik. Példaképeik Maótol Jerry Rubinig jórészt
külföldiek. Szeretik azt a számot, hogy „Back in the USSR”
és a mai orosz technó-zenét. 1968 nosztalgiája
az övék, hibernálva a történelembe a prágai
szovjet tankok nélkül, de a barikádokkal Párizs
utcáin, ahogy a tévében látták.
A 90-es évek végére a kapitalista teleológia átváltott nacionalistára. Oroszország új modernizálója és nyugatosítója már nem az amerikai CEO volt, hanem Nagy Péter orosz cár. A leggyakrabban az orosz televízióban 2000 nyarán Nagy Péter prófétikus szavait idézték: „Oroszország nagyhatalom lesz”. Ez segített eladni bármit – az „Elsõ Péter” cigarettától az új bel- és külpolitikáig.
Ám a szovjet ancien régime iránti nosztalgiát
komolyan visszavetette 2000 augusztusában a „Kurszk” orosz atom-tengeralattjáró
tragikus balesete. Olyan volt, mintha hirtelen az egész nemzet osztozott
volna a lassú halál élményében. Ez katartikusnak
bizonyult, még ha politikailag nem volt is végül robbanásveszélyes.
Azon az augusztusi héten minden orosz a nemzeti szolidaritás
ritka érzésével követte a tengerészek
sorsát, átérezték a reménytelenségét
azoknak, akik kint voltak a tengeren, és azoknak a parton, akik
képtelenek voltak õket megmenteni. Ismeretlen emberek tárgyaltak
meg egymással minden újságot és álhírt
a jelentkezõ túlélõkrõl, visszautasított
külföldi segítségrõl, tehetetlen elnökrõl
és közömbös tábornokokról.
A hatalmas ország osztozott a bezártság érzésében
és a katasztrófa közelségének átélésében.
„Mindannyian egy szovjet tengeralattjárón élünk”
– ez volt a visszatérõ fordulat.
Az esemény megjelenítése a médiában
a Kreml csatornáján kívül tele volt a rokonokkal
és barátokkal készített interjúkkal,
közvetlen beszélgetésekkel a nézõkkel
és a hallgatókkal, ami csak felerõsítette a
tehetetlenség és a düh érzését.
Miközben megkérdõjelezték a vezetõk tétlenkedését,
az újságírók nagyon igyekeztek, hogy ne kezeljék
politikai ügyként a Kurszk esetét. Valójában
az derült ki, hogy az emberi történet jobban meg tudta
érinteni a húrokat, mint bármilyen kimondottan politikai
megnyilvánulás. Az egyéni életek iránti
közöny megérzése a katonai vezetés részérõl
és az elnök képtelensége arra, hogy „emberi érzéseket”
juttasson kifejezésre, ahogy megõrizte a szovjet biztonsági
tiszt fapofáját, ez váltotta ki az emberek reagálását.
A szovjet stílusú felderítés nem volt a nosztalgikus
kémsorozatok anyaga, és nem volt biztonságosan visszahelyezve
a múltba, ami a nosztalgiának szükséges elõfeltétele.
A nosztalgia az idõbeli és térbeli távolságra
támaszkodik. A Kurszk szerencsétlensége lehetõvé
tette a szovjet múlt és a posztszovjet jelen hátborzongató
egyidejûségének megtapasztalását és
a halál rémisztõ közelségének átélését.
A bûnbakkeresés az orosz katonatisztek részérõl
az önkritika és az önreflexió elkerülését
célozta. Az ellenségnek kívülrõl kellett
jönnie.
A katonai vezetés kitartott amellett, hogy a Kurszk tengeralattjáró
idegen tengeralattjáróval ütközött össze,
annak dacára, hogy a bizonyítékok ez ellen szóltak,
és a sajtót vádolták a hazafiság hiánya
miatt, belsõ ellenségnek, idegenszívûeknek kiáltva
ki az orosz újságírókat.
Úgyhogy majdnem ironikusnak tekinthetõ az a fordulat,
hogy a tengeri katasztrófát a legfõbb orosz tévéállomáson,
az Osztankinóban kiütött tûz követte, ami valamikor
a szovjet modernizáció, a technikai vívmányok
és a „Hetedik Mennyország” étteremben megtestesülõ
új szabadidõkultúra jelképe volt. Olyan volt,
mintha maguk az elemek – a víz és a tûz – lázadtak
volna fel a szovjet nosztalgia meghonosodása ellen.
Valahogy a 2000. évben az elmúlt évtized minden
augusztusi eseménye, az 1991-es sikertelen puccskísérlettõl
az 1998-as válságig és a 2000-es bombarobbantásokig
és szerencsétlenségekig hirtelen, egyszerre átélve
kölcsönösen felfokozta egymás hatását:
„Miért gyulladt ki az Osztankinó-torony?” – kérdezték
a posztszovjet viccben. – „Mert összeütközött egy idegen
tévétoronnyal.”
Ami a legfontosabb, a láthatatlan, de széles körben
taglalt tömeghalál a tengeren felidézte a többi
láthatatlan és elhallgatott halálesetet, ami naponta
következik be a csecsen háborúban. A hivatalos kormány-médiában
ezt sosem nevezik „háborúnak”, csak terrorizmusellenes offenzívának,
ügyesen kombinálva a virtuális háború
új globális nyelvét az Afganisztánról
szóló szovjet hadibeszámolók nyelvével.
Itt nyoma sincs a nosztalgiának.
A különbözõ augusztusi katasztrófák
egymásra tornyosulása és ütköztetése
furcsa hatással járt, addig rejtett alakzatokat csalt elõ
a nemzeti pszichébõl, és számos csontvázat
a szekrénybõl.
2000-ben 1991 augusztusáról nagyon nyugodtan emlékeztek
meg; a hangsúly nem az akkori idõk politikai történetén
volt, hanem három ember „értelmetlen halálán”,
ahogy a Kommerszant címû lap fogalmazott. A három férfit,
aki meghalt a barikádokon 1991-ben, hirtelen úgy kezdték
kezelni, mintha õk is ártatlan áldozatok lettek volna,
akik minden különösebb ok nélkül vesztek oda
a „szovjet tengeralattjárón”. De az augusztusi katasztrófák
halmozódásának volt egy másik paradox kihatása
is, magában a médiában. Elsõ kézbõl
tapasztalva meg a szabadság hiányának ízét
a sajtó és az elnök közti új hatalmi harcban,
számos elfogulatlan hangú újságíró,
a dezideologizálás nagymestere hirtelen politizálódott,
mintha eszébe jutottak volna saját elfeledett barikádjai.
Emlékszem egy szenvedélyesen nosztalgikus vitámra
1998-ból néhány moszkvai barátommal 1991 augusztusáról.
Hogyan veszíthette el ilyen gyorsan a fontosságát
a politikai cselekvésnek ez a döntõ pillanata, amelyben
értelmiségiek, munkások, vállalkozók
és katonák találtak egymásra egy rövid
idõre? A Jelcin-kormányban való késõbbi
csalódás dacára miért nem vezetett új
politikai pártok és nem-hivatalos intézmények
létrehozásához?
Az ideológiamentességgel járó tehetetlenség
volt az oka, a félelem attól, hogy egy nagyszerû esemény
újfajta politikai giccsbe forduljon? Most valamennyien nosztalgiát
éreztek az 1991 augusztusi nyitás iránt, amit még
sosem tártak fel egészen. Nosztalgia volt ez az orosz történelem
egy olyan röpke pillanata után, amikor az ember nem nosztalgiázott
a múltba, hanem büszke volt arra, hogy benne él a jelenben.
„Már a nosztalgia se olyan, mint azelõtt”, idézte
egyik barátunk Simone Signoret most megjelent önéletrajzi
könyvét, aki valamikor egy emlékezetes utazást
tett Moszkván keresztül egy fekete limuzin hátsó
ülésén ülve szerelmével, Yves Montand-nal.
A nyugati szerelmesek, a Szovjetunió híres barátai
voltak a szüleink kedvenc színészei, bennük testesültek
meg a hruscsovi olvadás idõszakának, a Nyugattal kezdett
románcnak az álmai. Most megtudhattuk, hogy hazafelé,
„back from the USSR” végig a politikán veszekedtek.
(Svetlana Boym, Common Places: Mythologies of Everyday Life in Russia (Cambridge and London: Harvard University Press, 1994).
Bibliográfia
JUDT, Tony
„A múlt más világ”
2000, 1993
MIHALKOV, Nyikita
„Eurázsia vagyunk”
Magyar Lettre Internationale, 9
PAVLOVSZKIJ, Gleb
„Homo postsovieticus”
Magyar Lettre Internationale, 18
SZILÁGYI Ákos
Oroszország elrablása
Helikon, 1999
„Orosz apokalipszis – virtuális katasztrófák”
Magyar Lettre Internationale, 35
JEROFEJEV, Viktor
„Gyilkosság Moszkvában”
Magyar Lettre Internationale, 38
POPOV, Jevgenyij
„Metropol avagy az orosz szamizdat emlékezete”
Magyar Lettre Internationale, 38
KABAKOV, Ilja /Boris GROYS
„Kommunalka”
Magyar Lettre Internationale, 35
RITTERSPORN Gábor
„Karnevál és egyéb lazaságok –
a 30-as évek nemhivatalos szovjet folklórjáról”
Magyar Lettre Internationale, 35
HANSEN-LÖWE, Aage A.
„Az elõítélõerõ kritikája:
Oroszország-képek”
Magyar Lettre Internationale, 35
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu