St. Louis, International District – hivatalosan így hívták a negyedet, amelyet más városban talán downtownnak vagy pongyolán China Townnak neveztek volna. Hatvan százalékban ázsiaiak, kínaiak, japánok és koreaiak lakták, akiket fekete ex-afrikaiak, latinók és kisebb részt fehérbõrû nyugatiak egészítettek ki. St. Louis lakói maguk között Electric Townnak hívták, és a legtalálóbban alighanem ez jellemezte a negyedet. Itt volt a legtöbb egzotikus vendéglõ, zeneklub és bár, a legtöbb ázsiai küzdõsport-iskola és spanyol-latin-amerikai táncstúdió. Ha esténként kihunyt a tetõk felett a nap, tízszeres, százszoros, ezerszeres fénnyel izzottak fel a reklámtáblák és hirdetõfelületek neoncsövei. A bejáratok felett, az ablakokban, a házfalakon kápráztató színpompával szökkentek virágba a nevek: Mandarin's Dream, Golden Dragon, Hidden Garden, Tokio Sushi Bar meg az összes többi. Hagyománytól függõen a kínai díszítõkedv, a japán szigor vagy a latin-amerikai realismo-pompa fényei világítottak, csillogtak, vibráltak és sziporkáztak lépten-nyomon. E mûfénytõl beragyogott ég alatt ámbra, pézsma, jázmin és vadrózsa illatával keveredett a konyhákból kiáradó étel- és fûszerszagok sokasága. A bárokból és klubokból hol blues szüremlett ki, hol funky. Az emberek tömege csapatosan vagy magányosan, nevetgélve, locsogva vagy zárkózottan rótta az utcákat, akár a tarka halak láthatatlanul terelt raja egy hatalmas, kivilágított akváriumban. Kimberlynek kezdettõl fogva tetszett ez a negyed, habár eltartott egy ideig, mire teljesen kiismerte magát benne. Sun Shed City, különösen pedig a kényszerû kolostorfogság elvonultsága után ez itt egyszerre volt a pokol és a menny, s kusza, puha, zümmögõ-szikrázó karjai körülfogták és elkápráztatták. Willie kétszobás lakást bérelt egy kínai export-import cég által birtokolt ház tetõterében. A cég a pincében fekete klubot, a földszinten japán ételbárt, a második emeleten pedig flamenco-iskolát tartott fenn, a többi lakást a legkülönfélébb lakók vették bérbe. Kimberly jobbára egyedül lakott a lakásban. Willie kéthetente egyszer bukkant fel, néhány napig maradt, aztán ment vissza Sun Shed Citybe vagy tovább, ahová adatokkal folytatott üzletelésének vargabetûi vitték. Ha Willie megjött, addig járták a vendéglõket és klubokat, míg ájulásig kimerülten haza nem támolyogtak, vagy felvittek magukkal valami meleg ételt, nézték egymást fürdés közben és egy ágyban aludtak. Klassz volt ez így, szerencsés konstrukció. De igazi szerelem, vagy amit annak képzel az ember, nem lett a kettejük történetébõl. Komolyan nem is kísérleteztek vele. Beérték azzal, ami kialakult közöttük. És volt köztük némi szex is – egyszer igen, másszor nem. Willie megváltozott, noha nem volt benne semmi igazán új. Hajlamai és vonzalmai ugyanazok voltak, mint régen, mindössze idõközben rendesen kifejlõdtek. Willie pedig szégyentelenül jól nézett ki. Kimberly észrevette, hogyan falják szemükkel a nõk, ha a negyed utcáit járták, vagy a bárok pultjánál álltak, világosbarna hajára, amelyben a nap megfakult emléke tekergõzött, szürkéskék szemére, aranyos bõrére hogyan ragadnak rá, mint legyek a mézzel bekent papírcsíkra, cirógatólag vagy vágyakozva a nõi szemek. Willie-t mindez nem érdekelte. Ha jó kedve volt, szórakoztatta, hogy az emberek tetszésüket lelik benne és keresik a társaságát. Legtöbbször azonban terhes volt neki. Ez már azelõtt is így volt. Most viszont még inkább, különösen akkor, ha megzavarta abban, hogy teljes nyugalomban hódolhasson igazi és egyetlen érdeklõdésének. Willie-t pedig egyvalami érdekelte égetõen, üzleti kalandjai és mindaz, ami velük közvetve vagy közvetlenül összefüggött. A stratégiák kigondolása és megtervezése, az olajozott kapcsolat beszállítóival és vevõivel, elfoglaltságai Sun Shed Cityben, a több napos autóutak, a kockázat, hogy elkapják, a dörzsöltség, hogy mégsem tudják elkapni, az itteni lakás meg Kimberly. Kimberly merõ szerencsének tekintette, hogy ebbe az érdeklõdési körbe õ is belefért. Willie üzleteihez nem volt köze, a lakást meg Willie ugyanúgy fenntarthatta volna egyedül magának is. Ha mindenáron akart volna valakit, aki megosztja vele a lakást, már mind a két kezére találhatott volna legalább öt nõt, akik dobogó szívvel várják visszaérkezését, és idõben behûtik neki a sört. Kimberly szinte mindig megfeledkezett arról, hogy sört vegyen. De Willie az a típus volt, aki tökéletesen gondoskodni tudott a saját sörellátásáról. Volt abban valami családias, ahogy együtt éltek, a bizonyosságban, hogy nem kell magyarázkodniuk, és nem verik át egymást. Lelke mélyén Kimberly valahogy így emlékezett arra, amit Dirty Daddyvel és Pollyval családként megélt. Willie soha nem árulta volna el, ha õ is így érzett volna. Willie-nek egészen más emlékei voltak, és a család szót nem tudta kiejteni a száján anélkül, hogy fulladás ne kerülgette volna. Kimberly soha nem tudta meg, miért.

St. Louisban az elsõ két hónapban szinte soha nem hagyta el a lakást, amíg Willie nem volt ott, legfeljebb azért, hogy a legközelebbi élelmiszerüzletbõl vagy kínai büfébõl ennivalót szerezzen be. Amint kitette a lábát a lakásból, olyan érzése volt, mintha radioaktív anyaggal töltötték volna fel, és homogén tömegként világítana és sugárzana kifelé. És minden pillanatban azt várta, hogy a folyosó vagy az utca sarka mögül a kolostor fogdmegjei, Sun Shed City biztonsági emberei vagy St. Louis rendõrei lessenek rá, és valamilyen átlátszó ürüggyel õrizetbe vegyék. Többnyire feküdt az ágyban, tévét nézett, vagy fel-alá járkált a lakásban, állt az ablaknál, és biztos távolságból figyelte a forgalmas utcarészletet. Néha egyszerûen csak ült, és fülelt a házban hallható zajokra, a lakásajtók csapódására, a kínaiul beszélõk magas, nazális csicsergésére meg a cipõk és kasztanyetták ütemes kopogására a flamenco-iskolából. Ezzel gyorsan megbarátkozott, volt benne valami otthonosan megnyugtató. Mégis a kinti, fortyogó, verejtékezõ, villanyos világ iránt sóvárgott. Csak éppen túl fáradt, túl erõtlen volt ahhoz, hogy a karjaiba vesse magát. A legkisebb megerõltetéstõl a kimerültség állapotába zuhant. Bõrét ragacsos, bénító réteg vonta be. Szíve meg ugyanakkor lüktetett, szinte ki akart ugrani a helyérõl. Jól ismerte ezt a levertséget, a hörgõit megtámadó lázas kór után érzett ilyet. Így üldögélt a saját jövõjében, és nem igazán tudta, mit kezdjen vele. Hacsak nem volt ott Willie. De Willie meg nem volt mindig ott. A maradék idõben pedig bebújt levertségének prémesen puha takarója alá, és élvezettel adta át magát ennek az állapotnak. Miss Chen volt az, aki fölemelte ezt a takarót, és friss szelet hozott az önmagának berendezett visszavonultságba. Miss Chen ugyanannak a háznak az elsõ emeletén, fivére családjánál lakott. Mint hajadon húg és mint sógorasszony, ahogy mondta. Késõbb bevallotta Kimberlynek, hogy valójában elvált húg és sógorasszony, s hogy a kínaiak családi hierarchiájában különbség, hogy valaki hajadon, megözvegyült vagy elvált húg és sógorasszony-e, a legrosszabb pozíció egyértelmûen az elválté volt. Ám fivére nagylelkûségének és sógornõje jóságának köszönhetõen – amint azt Miss Chen fáradhatatlanul hangoztatta – úgy bántak vele fivére családjában, mint egy hajadon húggal és sógornõvel, sõt szinte mint a saját gyerekükkel. Kimberly is inkább el tudta képzelni lánynak vagy húgnak, mint elvált feleségnek. Hisz’ még csak tizenkilenc éves! Miss Chen mindig szívélyes volt, vidám és mindig nagyon elfoglalt. Segített fivére feleségének a háztartásban és a gyermekek gondozásában, hetente három este felszolgálóként dolgozott egy klubban, hogy a maga részével hozzájáruljon a családi büdzsé létfenntartási költségeihez, mellesleg pedig biztosítási matematikát tanult, méghozzá kitûnõ eredménnyel.
– Helló! Én Miss Chen vagyok, õk pedig az unokatestvéreim – mutatkozott be Kimberlynek a folyosón elsõ vagy második találkozásuk alkalmával. Ön új ebben a házban, ugye? Örülök, hogy megismerhetem.
Ez a Miss pedig ott ragadt a neve elõtt. Eleinte leplezett, késõbb szívélyes élcelõdés gyanánt. Rendszeresen összetalálkoztak a folyosón, ha Kimberly a városba indult Willie-vel, vagy ebédjét hozta a kínai büfébõl, Miss Chen pedig végigviharzott a lépcsõn a négy apró orgonasíppal, vagy munkába tipegett rövid szoknyában és magas sarkú cipõben. Üdvözölték egymást, és váltottak néhány futó szót. Miss Chen és Miss Kimberly. Egy nap, amikor Kimberly – megmagyarázhatatlan okokból, vagy mert semmi jobb nem jutott az eszébe – éppen egy lavórnyi langymeleg vízben pancsolt a csupasz lábujjaival, váratlanul Miss Chen állt Kimberly ajtajában. Feldúltan és idegesen. Pörgõ nyelvvel azt kérdezte, nem tudna-e Kimberly egy ideig vigyázni a négy kis Li-Csu-Teng-Peng-re – valahogy így, Kimberly füle túl edzetlen volt a kínai nyelvben, semhogy képes lett volna elsõ hallásra fonetikailag szabatosan értelmezni a neveket. Miss Chennek sürgõsen az egyetemre kellett mennie, egy nagyon fontos és halaszthatatlan vizsga-elõkészítõ beszélgetésre valamelyik professzorához, mert abban az esetben, ha ezt elmulasztja, vizsgára sem mehet. Sógornõje orvosi vizsgálaton van, amely a jelek szerint tovább tart a tervezettnél, és nem tudja elérni sem a sógornõje fivérét, sem a nõvérét, akik beugorhatnának. Kimberly kihúzta a vízbõl csöpögõ lábait, és közölte, hogy a dolog el van intézve. Miss Chen sietve betuszkolta a kis Li-Csu-Teng-Peng-eket a tévékészülék elé, madáranyó módjára csicsergett nekik valamit, aztán tovaröppent. A kis Li-Csu-Teng-Peng-ek ott ültek tehát a díványon, gyöngyökként felfûzve és rezzenéstelenül illemtudóan. Kísérletezhetett Kimberly bármivel, nem sikerült kicsalogatnia õket a bûvöletbõl, amelyet Miss Chen igézett rájuk. Narancslével és mogyoróval kínálta õket. De vagy ezt sem szerették, vagy nem merték szeretni. Csak mosolyogtak félénken, és a fejüket rázták. Miss Chen szörnyen megfenyegethetteõket. Dermedtségükbõl csak akkor oldódtak fel, amikor értük jött az anyjuk, Miss Chen sógornõje; felugráltak, és zajongva tódultak le a lépcsõn az elsõ emeletre. Miss Chen másnap egy tálcányi gõzölgõ bambusztálkával állított be, amelyek pagodafedele alatt az elsõ emeleti családi konyhából származó finomságok párolódtak. A dél-kínai tartományok hagyományai szerint készültek, hangoztatta Miss Chen, jobban, mint a legtöbb vendéglõben, amelyek külföldön nem a valódi kínai, hanem egy szabványízlésnek fõznek. Pedig sem Miss Chen, sem fivére, sem sógornõje nem evett soha helyi dél-kínai vendéglõben, hiszen a második vagy harmadik olyan nemzedék voltak, amelyik már nem a kínai óhazában született. Miss Chen hazafias felindulásában volt valami megható, és Kimberlyt nem vitte rá a lélek, hogy kiábrándítsa. A csipeszre fogott pálcikákkal átküszködte magát valamennyi tálacskán, az utolsó rizsszemig, az utolsó zöldségcsíkig, noha két órával azelõtt evett egy gyorsbüfében nyolc kincs mártást. Miss Chen nagyon elégedett volt vele. De nem jó, mondta, hogy Kimberly ilyen sokat van egyedül, õ, Miss Chen, törõdni fog vele egy kicsit. Ettõl fogva gyakran állított be Kimberlyhez némi ennivalóval, néha pedig a gyerekekkel is, akik egyre oldottabban viselkedtek, lassanként megfeledkeztek gátlásaikról, ide-oda rohangáltak a nappali meg a fürdõszoba között, és mindent a feje tetejére állítottak. Kimberly pedig rászokott, hogy esténként elkísérje Miss Chent a klubba. Tulajdonosa után, aki legalább százhúsz kilót nyomott, és ötven körül járt, Happy Joe-nak hívták a helyet. Happy Joe zsíros hajtincsei láttak már jobb, gazdagabb idõket is, vékonyan, egyszersmind becsvágyóan omlottak alá a csípõjéig, és hennavörösre voltak festve: lángoló, hegyes nyelvek, amelyek nevetségesen kacérkodva nyaldosták hájas fenekének nyúlványait. Kifejezetten undorító látványt nyújtott, és a túlterhelt mirigyek édeskés-csípõs kipárolgásainak szagát árasztotta. Ámde hájasságát, amely ruházatának valamennyi hézagából kitüremkedett, bizonyos fokig lendületes átéléssel viselte, zene dolgában pedig jó ízlése volt. Happy Joe-t ez tuti tippé, vájtfülûeknek való célponttá tette a városban. Itt a zenei underground volt az úr, s a reggae, folk, blues, funk és punk birodalmában Joe volt a király. És ha rájött az érzelgés, Jimi Hendrixet vagy Bob Dylant játszott, s ha valaki eközben háborgatni merte, azt kihajította a bárból. Ilyesmire azonban szinte senki sem vetemedett. Joe-nál, ha neki ínyére volt, felléphetett bármilyen zenekar, függetlenül attól, hogy megvolt már hozzá a hírneve, vagy még csak dolgozott rajta. Ha pedig Joe nem bírt valakit, az nem is játszhatott itt, még akkor sem, ha az illetõt Madonnának hívták. Ilyen egyszerû volt ez. Joe mulatója maga is a család egy változata volt, és Kimberly hamarosan otthonosan érezte magát benne. Szerette nézni Miss Chent munka közben. A bárvilágítás kék spotlámpáinak fénycsóvájában olyan fémesen csillogott a haja, mintha kilakkozták volna. Miss Chen az egyenpólót hordta; ezt viselhette mindenki, aki itt dolgozott, mások viszont nem kapták meg, bárhogyan vágytak is rá, bárhogyan könyörögtek is érte: XL-es fekete póló, rajta narancssárga félkörben Happy Joe felirattal. Derekánál csomóra kötözte, miáltal a P meg az O céltáblaként írta körül keblecskéit. Miss Chen a bárpult mögött áthatolhatatlan tekintetet öltött magára, amelyet a legkevésbé sem igyekezett az oldottság és szívélyesség látszatával felvértezni; minden porcikájával a sör csapolására és a töményitalok kitöltésére összpontosított, mely mûveletek közben egyik-másik vendég árgus szemekkel leste a kezét, nehogy egy milliméterrel is megkurtítsák. Miss Chen sértésnek érezte az ilyesmit. Rátarti szépsége révén szert tett bizonyos hírnévre. Joe pedig szerette az olyan szigorú kislányokat, akik nem tûrtek el semmiféle bizalmaskodást. Nem mintha bukott volna az ázsiai nõkre, jobban kedvelte a hosszú combú szõkéket, de azért értékelte Miss Chen egzotikus, oda-odakacsintó kérlelhetetlenséggel árasztott varázsát. Hébe-hóba alighanem elábrándozott arról, amint meztelenül térdel Miss Chen elõtt, Miss Chen pedig – tûsarkú cipõjében, Happy Joe-pólójában és egyébként semmiben – megengedi neki, hogy rózsaszín szeméremajkai közé fúrja a nyelvét. És nem lehet kétséges, hogy ez az ábrándozás örömöt okozott neki. Ellentétben Miss Chennel, aki elhúzta a száját, és megrázkódott a viszolygástól. Efféle malacságot elképzelni se akart, még viccbõl sem. Esztétikai kérdésekben humora nem, csak romantikus-konzervatív ízlése volt. Alapjában véve sem a bár, sem közönsége nem volt az ínyére, a zene pedig egyáltalán nem tetszett neki. Pénzforrásnak megfelelt, a magánéletébõl azonban igyekezett messzemenõen kizárni. Miss Chennek eszébe nem jutott volna, hogy szabadidejében a Happy Joe-ba menjen. Ha éppen nem a kis Li-Csu-Teng-Peng-ekre felügyelt, egyetemi elõadásait és szemináriumait látogatta, vizsgára tanult vagy a Happy Joe-ban szolgált ki, olyankor fiújával és barátaival azokat a helyeket és mulatókat látogatta, ahol vele egyívású emberekkel találkozhatott. Azokkal, akikkel majd gazdaságilag sikeres jövõjében fogja körülvenni magát. Magától értetõdik, hogy ez a jövõ a negyeden kívül helyezkedett el. Fiúja márkás divatpólókban járt, és sima egérarca volt. Azok közé tartozott, akik élre vasalt szavakat eregetnek a szájukból visszafogott hangon. Kimberly nem volt biztos abban, hogy Miss Chen jobban jár vele, mint a hájas Joe-val. Joe-nak legalább jó zenei ízlése volt. Kimberly szívesen járt a Happy Joe-ba. Hallgatta a zenét, a gyér fénynél az asztalokon heverõ, elnyûtt magazinokban és zeneújságokban lapozgatott, néha pedig, ha a zene ritmusa rezgésbe hozta csípõit, táncolt. Mert a zene volt a kulcs. Kimberly úgy itta magába, akár egy száraz szivacs. A reggae-t, a punkot, a régi rockszámokat, amelyek hippi nevelõapját, Dirty Daddyt boldoggá tették, mielõtt nem egészen önszántából távozott az élõk sorából. Ezek úgy ölelték át a vállát, mint Dirty Daddy karja, és már-már érezni tudta Dirty Daddy szagát. Néha pedig érezni tudta Sun Shed City utcáinak a szagát is, ahol annak idején Freddel, Scooterral, olykor pedig Willie-vel is muzsikáltak, vagy kazettát hallgattak Scooter ócska, ki tudja, hol lopott walkmanjén. A zene felszívódott a gyomrába, a fejébe, és ilyenkor könnyûnek érezte magát. Mintha elbódult, elszállt volna, ugyanakkor meg egészen közel jutott valamihez, amit nem tudott nevén nevezni. Valamihez, ami viharos, vad szárnyakon érkezett hozzá.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu