Churchill hideg szivarcsonkja
Számtalan alkalom adódik az életben arra, hogy közöljük másokkal a lakcímünket, és Michael Kuppisch, aki Berlinben, a Napsugár fasorban lakott, újra és újra átélhette, hogy a Napsugár fasor említése képes volt elsimítani, sõt, szentimentálisra hangolni a kedélyeket. Michael Kuppisch azt tapasztalta, hogy a Napsugár fasor a bizonytalan pillanatokban, mi több, a feszültséggel teli szituációkban is hatni tud. Még az ellenséges szászok is szinte mindig barátságosabbá váltak, ha megtudták, hogy olyan berlinivel van dolguk, aki a Napsugár fasorban lakik. Michael Kuppisch nagyon is el tudta képzelni, hogy az 1945 nyarán rendezett Potsdami Konferencián, amikor Joszif Sztálin, Harry S. Truman és Winston Churchill szektorokra osztották a néhai birodalmi fõvárost, szintén megmozdított valamit a Napsugár fasor említése. Különösen Sztálinban; a diktátoroknak és a despotáknak az a sorsuk, hogy a költõiség leglengébb fuvallata is azonnal hatalmába keríti õket. Ezt azt oly szép nevû utcát, a Napsugár fasort Sztálin nem akarta átengedni az amerikaiaknak, legalábbis nem egészen. Így aztán szót emelt Harry S. Trumannál a Napsugár fasor birtoklásáért – aki természetesen elutasító választ adott. Ám Sztálin nem engedett, s a dolog kis híján tettlegességig fajult. Amikor Sztálin és Truman orra hegye szinte már érintette egymást, közéjük furakodott a brit kormányfõ, szétválasztotta õket, és odalépett a Berlin-térkép elé. Rögtön látta, hogy a Napsugár fasor több mint négy kilométer hosszú. Churchill hagyományosan az amerikaiak oldalán állt, így aztán a teremben tartózkodók valamennyien kizártnak tartották, hogy Sztálinnak ítélné a Napsugár fasort. És ahogy Churchillt ismerték, biztosak voltak benne, hogy beleszív a szivarjába, egy pillanatig eltûnõdik, kifújja a füstöt, megrázza a fejét, és rátér a következõ tárgyalási pontra. Ám amikor Churchill beleszívott a szivarcsonkjába, kedvetlenül konstatálta, hogy az már megint kialudt. Sztálin volt a gyorsabb, tüzet adott neki, és mialatt Churchill az elsõ slukkot élvezve a Berlin-térkép fölé hajolt, azon gondolkodott, hogyan viszonozhatná megfelelõen Sztálin gesztusát. Kifújta a füstöt, majd adott Sztálinnak egy hatvan méternyi farkincát a Napsugár fasorból, és gyorsan témát váltott.
 Bizonyosan így történt, gondolta Michael Kuppisch. Másképp hogy volna lehetséges, hogy egy ilyen hosszú utcának pont a legvégét nyisszantsák le? Néha még arra is gondolt: Ha az a hülye Churchill vigyázott volna a szivarjára, akkor ma Nyugaton élnénk.
 Michael Kuppisch mindig mindenre magyarázatot keresett, mert igen gyakran találta magát szemben olyan dolgokkal, amiket nem tartott normálisnak. Például hogy olyan utcában lakik, amelyikben a legalacsonyabb házszám a 379 – ezen újra és újra képes volt elcsodálkozni. Éppily kevéssé szokott hozzá ahhoz a mindennapos megaláztatáshoz, amely abból állt, hogy valahányszor kilépett a ház kapuján, a nyugati oldalon elhelyezett kilátótoronyból gúnykacaj fogadta – komplett iskolai osztályok kurjongattak, fütyültek, és ilyeneket kiabáltak: „Nézzétek, egy igazi zónalakó!”, vagy: „Zónika, integessél szépen, le akarunk fényképezni!” De mindezek a perverziók mit sem számítottak ahhoz az elképesztõ esethez képest, amikor az elsõ hozzá írt szerelmes levelet a szél a halálsávba fújta, és a levél ott is maradt – még mielõtt elolvasta volna.
 Michael Kuppischnak, akit mindenki Michának szólított (kivéve az anyját, aki egyik napról a másikra Misának kezdte hívni), nemcsak arra volt elmélete, hogy miért ilyen rövid a Napsugár fasor innensõ vége, hanem arra is, miért éppen az õ kamaszévei voltak a legizgalmasabb idõk a Napsugár fasor innensõ végének történetében. A Napsugár fasor innensõ végét a legendás, úgynevezett Q3-as épületek foglalták el, a maguk parányi, szûk lakásaival. Csakis fiatal jegyespárok voltak hajlandók odaköltözni, hiszen fûtötte õket a vágy, hogy végre egy fedél alatt élhessenek. Ám a jegyespároknak hamarosan gyermekeik születtek – így aztán a szûk lakások még szûkösebbé váltak. Nagyobb lakásról álmodni sem lehetett: a hivatal csak a szobák számát nézte, eszerint pedig a családok „el voltak látva”. Szerencsére majdnem minden háztartásban végbement ugyanez a folyamat, és amikor Micha kezdte kiterjeszteni az életét az utcára, mert a szûk lakásban nem bírta tovább, akkor szép számmal akadt társakra, akiknek alapjában véve ugyanaz volt a bajuk, mint neki. És mivel a Napsugár fasor innensõ végén szinte mindenütt szinte ugyanaz történt, Micha hatalmas potenciál részének érezhette magát. Ha a barátai azt hangoztatták: „Mi vagyunk a banda”, akkor Micha hozzátette: „Mi vagyunk a potenciál.” Aztán hogy pontosan mit értett ezen, maga sem tudta, de érezte: Kell hogy jelentsen valamit, ha mindenki ugyanabból a Q3-as karámból jön, mindennap találkozik, ugyanolyan cuccokban feszít, ugyanazt a zenét hallgatja, ugyanúgy elvágyódik, és minden nappal félreérthetetlenül erõsebbnek érzi magát – hogy majd ha végre felnõ, mindent, de mindent másképpen csináljon. Micha azt is reményteljes jelnek tartotta, hogy mindannyian ugyanabba a lányba voltak szerelmesek. (...)
 Agyag vagy tészta, ez itt a kérdés
Michának nem voltak nyugati lemezei – pedig volt nyugati bácsikája. Lemezeket nem lehetett alsónadrágban csempészni, a duplafenekû bõrönd-típusú kalandokra pedig Heinz bácsi nem volt kapható. Elég volt, hogy a határõr a szokottnál alaposabban tanulmányozza az útlevelét, Heinz máris megbánta, hogy vállalta az õrült rizikót szegény rokonaiért. Egyszer, amikor a határõr diadalittasan hadonászni kezdett az útlevelével, Heinznek majdnem megállt a szíve. – Tudja, mit gondolok? – kérdezte a határõr, amikor meglátta a sok belépési pecsétet. – Tudja, mit gondolok? Valaki, aki ilyen gyakran jön, mint maga, tudja, mi jut eszembe ilyenkor?
 Heinznek gombóc volt a torkában, ezért csak némán rázta a fejét. Attól félt, megtalálják nála a kekszet, amit ezúttal Tesa-szalaggal erõsített a vádlijára. A határõr bekísérte a bódéjába, és Heinz már tudta: itt a vég. Innentõl kezdve csak a szûrt levegõ. Már nyújtotta is a kezét a bilincs után. Jobb, ha minél elõbb túlesik rajta.
 – Valaki, aki olyan gyakran jön, mint maga – mondta a határõr, és bizalmasan lehalkította a hangját –, az biztos a mi rendünk barátja!
 Heinz a biztonság kedvéért bólintott. A határõr jelentõségteljesen nézett, és azt suttogta: – Mutatok magának valamit. De pssszt! – Félrerántott egy takarót, és napvilágra került egy elkobzott japán négyrészes sztereó hi-fi torony, óriási darab, három kimenetû basszuskontroll-erõsítõvel, tárolható rádióállomásokkal, AFC-vel, külön magasság- és mélységszabályozóval, kézi finomhangolóval minden csatornához, monó-sztereó beállítógombbal, ráadásként négy ki-bekapcsoló gombbal. A határõr a gyõzõ gesztusával húzta ki magát a hi-fi torony mellett, és büszkén csak annyit kérdezett: – Na?
 Heinz hirtelen erre sem tudott mit mondani, de ezt nem is várta tõle senki. – Hát nézze csak meg! – mondta a határõr. – Túl bonyolult! És ilyeneket gyártanak odaát! Mi viszont...
 És bemutatta a határõr a „Fichtelberg” márkájú táskarádiót, amely egy kornyadozó szobanövény társaságában tengette szürke hétköznapjait. A „Fichtelberg”-nek négy gombja volt, három nagy és egy kicsi, volt neki egy skálája és egy hangszórója.
 – Erre mondom én, hogy valami! – mondta büszkén a határõr. – Ezzel már boldogulnak a dolgozók, én mondom magának. Nézze csak: egy kapcsoló a ki-bekapcsoláshoz és a hangerõszabályozáshoz – anyagtakarékosság! A hangszórót pedig mindjárt be is építették – nem úgy, mint ennél. Ezt nem is lehet hallgatni az extra hangszórók nélkül! És mennyivel többe kerül, és mennyi helyet foglal!
 Heinz, aki egy perccel korábban még látta magát, amint eltûnik Szibériában, sejtette, hogy itt valami félreértés van, de legalább nem a kárára: Õt mint az NDK titkos tisztelõjét most tájékoztatják a legújabb technikai vívmányokról. És csak annyit kérdezett magában, vajon felfogja-e valaha is a Kuppisch család, mit jelent ez neki, újra és újra átkelni a határon tiltott ajándékokkal, amelyeket precíz gondossággal erõsített a testére. Olyan helyekre, amelyeken hetekig törte a fejét. A Kuppisch család egyetlen tagja sem fogja soha megismerni azt az érzést, amely elöntötte Heinz bácsit egy NDK-s határõr láttán. Persze az is világos volt Heinz számára, hogy soha nem cserélne Kuppischékkal és keleti szektorbeli életükkel – ám azt, hogy fogalmuk sincs róla, min megy keresztül minden egyes határátlépés alkalmával, mélységesen igazságtalannak tartotta.
 A határõr nem szûnt dicsérni a „Fichtelberg” rádió elõnyeit, de Heinz már nagyon kikívánkozott a túlfûtött bódéból, ahol a tetõelem megrepedt, és pergett belõle az azbeszt.
 – Rákkeltõ – mondta Heinz, ami a határõrt csak még jobb kedvre hangolta.
 – Tessék, ezek a nyugat problémái – szólt, és kitátotta a száját, amely belülrõl úgy nézett ki, mintha egy egész fogorvosi kar rajta próbálta volna ki az amalgámtömést. – Héhhe hak ige! A hugahiak ahihik, ho e hákkekkõ. – Visszaadta Heinznek a passzust, és kirobbanó jókedvvel csapott a vállára. – De nekem még soha nem volt rákom. És amíg mi fölépítjük a szocializmust, addig kegyedék a ráktól félnek, vagy olyan rádiókat barkácsolnak, amiket ember nem tud bekapcsolni. Háhh, nincs ezeknek csanszuk!
 Heinz bólintott, és fölötlött benne, hogy fölemelt ököllel búcsúzzon, de aztán inkább hagyta az egészet, nehogy a határõr fenyegetésnek vegye. Heinz amúgy sem foghatta föl, miért emelik föl az öklüket a kommunisták, ha találkoznak.
 Meg is akarta kérdezni Sabine aktuális fiúját és tagfelvételi ajánlóját, de már nem õ volt az aktuális. Sabine aktuális Aktuálisa egy színháznál volt ambiciózus kulisszatologató. Rendezõ akart lenni. Még nagyon messze volt ettõl, de máris „az én színészeimrõl” beszélt, meg arról, hogy a színész agyag a rendezõ kezében. Kuppisch úr csak annyit kérdezett: – Hogyhogy agyag? Miért nem tészta?
 Amikor Heinz éppen a lépcsõn lépkedett fölfelé óvatosan, a doboz keksszel a nadrágjában, Sabine hangját hallotta: – ...gyilkos eszmék szítói, irtsátok ki bennem a nõt... – deklamálta a Macbeth-bõl. Már húsz perce ezen a másfél soron dolgozott, de mivel a fürdõkádban ült, a dikció folyton kontextuális törést szenvedett.
 Akárhányszor Heinz látogatóba jött a húga családjához, történt valami, ami sokkolta. Ezúttal akkor akadt el a lélegzete, amikor meglátta a húgát. Kuppischné megigazította a haját a tükör elõtt, mégis hirtelen húsz évet öregedett. Kuppisch, aki megint kétségbeesetten bajlódott a kihúzható asztallal, mordul így kommentálta a dolgot: – Minden feleség azon mesterkedik, hogy fiatalabbnak látsszon, csak az enyém akarja, hogy öregebbnek nézzék!
 Amikor Heinz magához tért, a gyilkos azbesztre mutatott a fûtõtest mögött, és így felelt Kuppischnak: – Örülj, hogy ilyennek láthatod, mert soha nem lesz olyan öreg, mint ahogy kinéz, vagy ha mégis, azt nem éred meg!
 Kuppischné ki nem állhatta ezt a témát. – Heinz, hagyd ezt abba, megõrjíted vele Misát.
 Micha tiltakozott. – Anyu, miért hívsz folyton Misának? Micha a nevem!
 – Ugyan kicsim, tán csak nem fáj. A Misa, az orosz, te pedig a Szovjetunióban akarsz egyetemre járni!
 – Ezért még nem kell Misának hívnod! Én se mondom, hogy mámocska.
 – Miért, nem árt, ha azt hiszik, hogy szovjetbarátok vagyunk – mondta Kuppischné.
 – Akkor se hívj Misának! Úgy hangzik, mint…
 – Mint egy turmixgép – fejezte be Heinz.
 Sabine, félbeszakítva a Macbeth próbáját, kikiabált a fürdõszobából: – Mondd úgy, hogy Míííssá, órosz lyélekkel – kiabált, amennyire oroszosan csak tudott. – Mint Púúúskin. Vagy Cseeechov.
 – Raz, dva, tri, ruszki mennyé ki! – kiabált vissza Heinz a fürdõszoba irányába.
 – Heinz! Ne a gyerek elõtt!
 – Ugyan  már! – mondta Heinz. – Ha Iván alatt még telefonotok sincs, nem küldhetitek vissza Oroszországba! Hogyan hívjon föl titeket a fakunyhójából, amelyet körülvesznek az üvöltõ farkasok?
 Sabine kijött a fürdõszobából a kulisszatologatóval, a haját szárította, és fölkapta a végszót: – Nem lesz nekünk telefonunk az életbe’ soha.
 – A fodrászom most privát kapott telefont, mert cukra van – mondta Kuppischné, amit Heinz sajnos félreértett.
 – Cukorra van szükségetek? – kérdezte fojtott hangon. –  Át tudnék valamennyit csempészni.
 – Nem, cukorbeteg, és ha zûr van az izéjével, az inzulinjával, kell neki a telefon.
 – Na, akkor én írok egy beadványt! – jelentette ki Kuppisch, elõvett egy darab papírt, lecsavarta a tintásüveg tetejét... és megtorpant. – De milyen betegségünk van nekünk?
 Micha arra gondolt: Olyan, hogy nincs ki a négy kerekünk.
 – Gondolkozzatok csak – mondta Kuppisch, és megkopogtatta az asztalt. – Van valami hatásos betegségünk?
 – Tüdõrák – javasolta Heinz.
 – Itt senkinek nincs tüdõrákja! – mondta szigorúan Kuppischné. – Nekem viszont pollenallergiám van.
 – Ennyi? – érdeklõdött a kulisszatologató.
 – Igen, csak pollenallergia – mondta Kuppischné.
 – Akkor esélyünk sincs – mondta szomorúan Kuppisch. – Az nem lehet, hogy mindnyájan egészségesek vagyunk!
 – Szégyen-gyalázat! – harsogott Heinz. – Nálunk a szabad világban a pollenallergiásoknak külön telefonos infóvonaluk van, a kommunizmusban pedig még telefonjuk sem lehet.
 – Miféle infóvonal? – tudakolta Kuppisch.
 – Hát hogy milyen pollenek röpködnek éppen – magyarázta Heinz. – Nyárfa vagy hársfa... Ez pont olyan, mint a méz. Ti csak a mézet ismeritek, de nekünk van akácmézünk, repcemézünk, erdei mézünk...
 – És nálatok az allergiások csak bizonyos pollenekre allergiásak, másokra meg nem? – kérdezte hitetlenkedve Kuppisch, aki addig nem is sejtette, hogy a nyugati individualizmus ilyen kifinomult formában is kifejezésre juthat.
 – Pontosan – bólintott Heinz.
 Kuppisch tátott szájjal csodálkozott. – Nézzenek oda – mondta maga elé.
 Ekkor a kulisszatologató kért szót. – Brecht vagy Heiner Müller dialektikusan közelítenék meg ezt a dolgot. Ha õk pollenallergiásak lennének, írnának egy beadványt, amelyben telefonos pollen-információs szolgálatot követelnének akkor is, ha nekik maguknak nem lenne telefonjuk.
 – Na és? – mordult föl Kuppisch. – Mi haszna lenne ebbõl Brechtnek? Lenne egy telefonos információs szolgálat, de attól neki még nem lenne telefonja. Akkor annyi a dialektikának.
 – Nem egészen! – vágta rá diadalmasan a kulisszatologató. – Ha már lenne pollenszolgálat, Brecht írna még egy beadványt: Mivel már van pollenszolgálat, neki meg kell kapnia a telefont.
 – Hogyhogy?
 – Hogyhogy! Hát minek a pollenszolgálat, ha a pollenallergiásoknak nincs telefonjuk?!
 A kulisszatologató által elõvezetett gondolatmenetnek senki nem tudott ellentmondani. Kuppisch rezignáltan csak ennyi jegyzett meg: – Úgyis csak az kap telefont, aki a Stasinál van. (...)
 Néhány nappal késõbb Micha egy levelet talált a postaládában, címzés nélkül, feladó nélkül, viszont piros szívvel leragasztva. Azonnal föltépte a borítékot, kivette a levelet, kilépett a kapun – és a körzeti megbízottba ütközött. A levél kiesett Micha kezébõl, és mivel szeles nap volt, elvitorlázott. Micha a levél után vetette volna magát, de a körzeti megbízott elkapta a grabancát, és ragaszkodott az igazoltatáshoz. A levelet fölkapta a szél, és a halálsávba fújta, ahol elakadt a bozótban. Ezt azonban Micha nem láthatta, csak néhány nappal késõbb vette észre, amikor egy söprûnyélre erõsített tükörrel a halálsávot kémlelte. Nem adta föl csak úgy, ettõl kezdve mindent megpróbált, hogy hozzájusson a levélhez. (...)

Non, je ne regrette rien
Micha elõször megpróbálta kihorgászni a levelet. Marióval együtt csinálta. Mario tartotta a tükröt, és dirigált, hova lógassa Micha a horgászbotot, hogy elérje a levelet. De nem horgot használtak, hanem egy Kitifixbe áztatott radírt. Az volt a tervük, hogy a ragadós radír hozzáér a levélhez, õk várnak néhány percig, amíg megköt a Kitifix, és végre áthozhatják a levelet a Falon.
 Mario csöppet sem volt féltékeny Micha sikerére Miriamnál. Ugyanis épp akkor „jött be neki valami”: egy nõ, akit a Leipziger Strassén, a liftben ismert meg. Pontosan úgy nézett ki, ahogy Mario a párizsi nõket elképzelte: baszk sapka alól kibuggyanó vörös haj, magas nyakú pulóver, hóna alatt Sartre egyik könyve. Néhány évvel idõsebb volt Mariónál, úgy a húszas évei elején. Mario és Pápaszem épp egy régi vitájukat újították föl arról, hogy milyen apolitikus szakok vannak az egyetemen – vagyis inkább arról, hogy nem lehet apolitikus egyetemre járni. Még az orvosi kar sem az, mert az orvosoknak nagyon össze kell szedniük magukat, ha a néphadsereg egyik tisztje kerül a késük alá. Amikor Mario és Pápaszem kiszálltak a hatodikon, és sziával búcsúztak a csinos Sartre-olvasótól, a lány így szólt: – További kellemes estét! – Mario még látta a lány sokatmondó, kétértelmû mosolyát a becsukódó liftajtó mögött…
 – Úgy mosolygott, mint Mona Lisa! – mondta Mario Michának, amikor ott kuporogtak a Falnál. Micha majdnem el is felejtette, hogy arra várnak, hogy megkössön a Kitifix, annyira érdekelte, miként folytatódott Mario és a Mona Lisa története a Leipziger Strassén.
 Mario még annyit látott, hogy a lány a 13-as gombot nyomta meg, és fölrohant a lépcsõn. És miközben rohant fölfelé, mint egy eszelõs, örült, hogy csak a tizenharmadikig kell rohannia, mert Pápaszem egyszer azt mesélte neki, hogy a Leipziger Strassén azért építették a felhõkarcolókat, hogy eltakarják a Springer-házat. Pápaszem láthatóan tájékozott volt az ilyen dolgokban. A Springer-ház Nyugaton állt, közvetlenül a Fal mögött, és ha Mariónak peche lett volna, akkor magasabbra kellett volna rohannia, mint amilyen magas a Springer-ház. Mielõtt továbbgyûrûztek volna a gondolatai, fölért a tizenharmadikra, és beesett a folyosóra. Egészen hátul mintha éppen becsukódott volna egy ajtó... És már ki is nyílt újra, a lány a liftbõl ott állt az ajtóban, és rámosolygott Marióra. Mario föltápászkodott, és maradék erejét összeszedve odament hozzá. Feketét látott, nem kapott levegõt.
 – És mit mondtál neki? – kérdezte Micha, aki maga elõtt látta a helyzetet.
 – Azt, hogy: Ismersz egy apolitikus egyetemi szakot?
 Válasz helyett a lány a liftbõl újra rámosolygott, mire Mario azt mondta: – Úgy mosolyogsz, mint Mona Lisa. – A lány hanyagul fogadta a bókot. – Talán mert festõ vagyok – mondta, és beinvitálta Mariót a lakásába. Inkább barlang volt, mint lakás, hatalmas képekkel a falakon és saját készítésû fantázialámpákkal.
 Egész este, egész éjszaka beszélgettek. A Mario által rögtönzött kérdéssel kezdték az apolitikus szakról, amibõl egy kiadós lecke lett egzisztencializmusból. Mert Mario újdonsült liftbéli ismerõse csak a mosolyában hasonlított Mona Lisára – egyébként tetõtõl talpig egzisztencialista volt. Senkinek nem kell azt tennie, amit nem akar megtenni. Az egzisztencialista biztosította errõl Mariót. Mindenki saját magáért tartozik felelõsséggel, és mindenki maga felelõs a boldogtalanságáért is. Mert mindig szabadságodban áll dönteni, mondta a lány, és senkit nem tehetsz felelõssé azért, amit teszel. Mario fülének mindez valami egészen, egészen más volt... Annyira új, annyira NAGY. Valóban a szabadságról volt itt szó, valami különlegesrõl, az Egészrõl. És az, hogy valaki, akinek az ablaka a halálsávra nyílik, a szabadság dicshimnuszát zengi, a szabadságra esküszik – az nemcsak imponált Mariónak, de meg is változtatta az életét. Edith Piaf egész este a Non, je ne regrette rien-t énekelte újra és újra. Szabadságra vagyunk ítélve, kiáltott föl az egzisztencialista, amikor a harmadik üveg bikavérbõl húzta ki a dugót, amelynek a címkéjét egyébként kézzel írott Chateau-Lafitte-címkével ragasztotta le. Mario azt kérdezte, vajon ugyanígy arra vannak-e ítélve, hogy folyton ezt a dalt hallgassák. Igen, válaszolta az egzisztencialista, mert elõször is a lemezjátszó nem kapcsol ki magától, másodszor így megy ez örökké, hacsak te föl nem kelsz.
 Aztán mégis a lány kelt föl, és kinézett az ablakon. Az ívlámpák megvilágították a halálsávot. Az egzisztencialista már több mint egy üveg bort megivott. – Szabadságra vagyunk ítélve – mondta. – Tudod, mit jelent ez a Fal szempontjából? Tudod, mit mondana Sartre, ha meglátná a berlini Falat?
 Mario még nem sajátította el igazán mélyen az egzisztencializmus tanait, ezért találgatnia kellett. – Azt, hogy egyszer én is Nyugatra utazhatok.
 – Nem – mondta az egzisztencialista. – Éppen ellenkezõleg.
 – Hogy soha nem utazhatok Nyugatra? – kérdezte Mario.
 – Hogy egyszer eljön az idõ, amikor nem létezik többé – mondta az egzisztencialista, és Mario számára ez egyenesen ijesztõ volt, meghaladta a képzeletét. Még soha nem jutott el addig a gondolatig, hogy a Fal hirtelen eltûnjön. Az egzisztencialista kikapcsolta Edith Piafot, és föltette a Je t’aime-et – tudta, mit akar. Ettõl kezdve már csak suttogott. – Csak akkor leszel szabad, ha mindenkit szabaddá teszel – mondta, és nekiállt, hogy szabaddá tegye magát és Mariót. – Érted, hogy értem – suttogta –, hogy Jean-Paul hogy érti? – Mario nem értette, viszont egy csomó minden azonnal kézenfekvõvé vált a számára. Fél egykor kezdték, és öt körül fejezték be – igazi egzisztencialista numera, és amikor Mario fölébredt, a lány ott ült az ágy szélén meztelenül, csak a baszk sapka volt a fején, és ránevetett Marióra: – Na, akkor most elvettem a szüzességedet?

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu