Életem rázósabb korszaka, utam a zajló jégen, átkelésem a Styxen, vagy hogy is nevezzem, akkor kezdõdött csak el igazán, amikor kirúgott az asszony, mert túl sokat piáltam. Tudom én, hogy ez egy üres, tönkrekoptatott és elcsépelt irodalmi közhely, csak hát, sajnos, ez az igazság. És mivelhogy ez egy igaz történet (épp csak a neveket változtattam meg az ártatlanok és együgyûek védelmében), egy kis türelmet kérek, amíg sikerül valahogyan értelmes és izgalmas történetet kovácsolni ebbõl az ócska kis közhelybõl: ha mást nem, hát megpróbálok belevinni az elõadásába egy jó adag életvidámságot, vagy talán némi maró gúnyt – már ha lehet egyáltalán ilyesmirõl beszélni –, és egy kis mélyreható pszichologizálásra is mindenképpen lehet majd számítani. Ígérem, hogy próbálom a legjobb formámat hozni.
 Nagyon jól tudom én persze, hogy a Belfast hitvány városáról szóló irodalomban, filmekben és történetekben valósággal hemzsegnek a tipikus részeg disznók, kirúgott férjek és az élet gondjaiba belefásult cinikus alakok. Tény és való, hogy az ilyen alakok az élet és az irodalom legnépszerûbb figurái mifelénk. Szociológiai szempontból vizsgálva a kérdést, nyugodtan mondhatnánk, hogy ez a város, akárhogy is nézzük, több ilyen figurát produkált, mint bármelyik másik város a világon. Ezt errefelé még a legutolsó korcs kutya is nagyon jól tudja. Belfast lételeme a tivornya – úgyhogy nem csoda, hogy magas a halálozási arány.
 Csak hát a magamfajta, érzelmileg lerobbant és becsõdölt, de egy kis vidám bulizgatásra mindig kész alakok létfontosságú szerepet töltenek be ennek az átokverte városnak a vérkeringésében, ezért aztán nem hagyjuk, hogy megfélemlítsenek az irodalmi sznobok, és az elszállt értelmiségiek kiagyalta erkölcsi normák igájába sem hajtjuk bele a fejünket. Az vagyok, ami vagyok, és ez a történet is az, ami, és úgy fogom elmondani, ahogy megesett.
 Az asszony házasságunk kezdetétõl fekete álarcban aludt. Olyan volt épp, mint amilyet a Magányos Lovas visel, csak nem volt rajta szemnyílás. Nem szexuális játékszer volt, bár néha annak is használtuk, olyankor, mikor úgy tettem, mintha én volnék Tonto. Az álarc igazából arra kellett, hogy kiszûrje feleségem szemébõl az utcalámpák fényét, amely az olcsó bambuszroló résein szûrõdött be a szobánkba, és demarkációs vonalak hajszálcsíkjaiba vonta hitvesi ágyunk. Az õrületbe tudtam kergeti a feleségem, mikor a vonalak számlálásával próbáltam bizonyítani, hogy jóval túlnyújtózik az ágy neki járó felén.
 Mikor a maszk elkopott, újakkal pótolta, és még akkor is hálóruhája része maradt, mikor évekkel késõbb végül célszerûbb sötétítõre cseréltük a bambuszrolót. Azt mondta, így legalább éjszaka nem kell az arcom látványával szembesülnie, és hozzátette, hogy egy gázmaszk segítségével talán a belõlem áradó alkoholgõzt is kiszûrhetné. Erre én divatos rózsaszín fülvédõt javasoltam, állítólagos horkolásom ellenszeréül. Az volna csak az üdítõ látvány egy nyugovóra térni készülõ megfáradt férjnek! Vettem is aztán neki egy alig használt gázálarcot az egyik katonai boltban Smithfield környékén, de az asszony a sarokba vágta, mikor egyszer álmában megpróbáltam felhúzni a fejére. Elég kedvesen csináltam pedig, de biztos épp az igazi szarvasbõrgatyás Tontóról álmodott, amikor megzavartam. Meg hát akkorra már teljesen elvesztette a humorérzékét.
 Pedig elég jól indult a kapcsolatunk, ifjú szeretõk voltunk, akik egyformán bírják az italt, jóképû, sõt gyönyörû igazi örökmozgók, a folyton bulizgató, örökvidám fajtából, mindig volt mint megünnepelnünk, oda se bagóztunk a napi hírekre, a fegyverekre és a bombákra, a vérfagyasztó gyilkosságokra és a politika disznóságaira. Akkoriban nem volt más megoldás, ha csak egy pillanatra is lankadunk, máris magába szippant a körülöttünk terjengõ beteges mocsok. Az asszony jól bánt a pénzzel, mindig volt munkája, mindig be is járt szépen, kötelességtudóan, bármennyire másnapos volt is éppen. Egy véget nem érõ ivászaton jöttünk össze, és az ivászat az esküvõvel sem ért véget.
 Nem sokkal az esküvõ elõtt, pillanatnyi gyengeségemet kihasználva, egyszer csak elkapott és becsalt a templomba a helyi plébános, egy  nagyszájú, lelkes és hihetetlenül unalmas ember. Órákon át prédikált nekem a rám váró nagy felelõsségrõl. Megtudtam, hogy nemcsak feleségem és családom, egyházam és hazám (mármint a középen kettéosztott ország) felé tartozom komoly és mély felelõsséggel, de velõs lelkem legvelejéért is felelõs vagyok, amelyre bizony halálos veszélyt jelent a haszontalan és féktelen élet, amit folytatok. Leginkább az ital és a paráznaság démonairól beszélt, mert hát semmit sem tudott a rengeteg anyagról, speedrõl és acidról, ami bizony gyakorta be-be jutott testem kapuján, és elhomályosította ifjúi elmém.
 Talán bizony álomba is szenderültem volna, ha nincs a jó Szent Patrik meg a csinos papucskát viselõ lába alatt tátott szájjal senyvedõ kígyó. A kápolna sarkában álló gipszszobor festése kissé megfakult már, a durván megformált köntös redõinél eléggé elmállott már a külsõ réteg, és kilátszott a szobor fehéres belseje. Csak a szemem sarkából láttam, de azért tisztán és világosan, a pap közben meg csak mondta és mondta a magáét. Kifejezéstelen arccal ültem a kemény fapadon, a kígyó fejét néztem, ami nagyjából egy magasságban volt az enyémmel, és igen fantáziadúsan mintázták meg benne a hüllõi agóniát – gúvadt szem, hatalmasra tátott száj, ördögi villás nyelv és kitágult orrlikak. Addig nem is tudtam, hogy a kígyónak is van orrlika. A szentséges bal papucs kíméletlenül taposott a kígyó nyakán (addig azt se tudtam, hogy nyaka is van a kígyónak), Paddy szeme pedig négy lábnyira fölötte a távolba bámult, minden bizonnyal az elhagyott walesi dombvidék és a lankákon békésen legelészõ birkák áldott látomását szemlélte. Én is elég bambán bámulhattam, mert a kígyó feje körül valahogy elködösült a látvány, és a halálsikoly valamiféle szörnyû, de mazochistán boldog nevetéssé torzult. Együttérzõen elmosolyodtam, és hitemre mondom, hogy ettõl nagyszájú és unalmas lelkiatyám beszédének monoton tüze is lankadt egy kicsit, hiszen rá kellett döbbennie, hogy szavai valóban lelkem legmélyén hoztak gyümölcsöt. Késõbb, mikor elköszöntünk, olyan sokatmondóan kacsintott rám, mint aki tudja, hogy együttes erõvel sikerült legyõznünk a gonoszt.
 Hetekkel késõbb, ugyanabban az épületben ismét rám kacsintott, miközben az esküvõi szertartást végezte, valami légbõl kapott szöveget mondott arról, hogy a házasság az egyház kegyébõl és kebelén tenyészik vagy ilyesmi, én meg sokatmondóan visszakacsintottam. Aztán a rend kedvéért az asszonyra is rákacsintottam, õ meg, a szent szívre mondom, olyan gonoszul rámsziszegett, hogy ha nem vagyok vak, hát legalább annyira tisztán kellett volna látnom, hogy a mulatságnak vége, mint amilyen tisztán Paddy rózsaszín gipszbõrét láttam. Sajnos eléggé be voltam szíva ahhoz, hogy ne vegyem észre, és elég részeg voltam ahhoz, hogy még ha észreveszem, se érdekeljen. A díszlet készen állt, a forgatókönyv elkezdõdött. Világosan felsejlett elõttem a cselekmény váza, gyorsan kiderült róla, hogy igencsak közepes, átlagos és unalmas. De sokáig eltartott, jó tizenhat évig, amíg végre eljött az elkerülhetetlen végkifejlet. Túlságosan el voltam foglalva a saját életformám fenntartásával, így aztán nemigen figyeltem oda a részletekre. Egyszerûen nem vettem észre, hogy milyen állapotban van a házasságom, és mikor észrevettem, már késõ volt.
 Az ultimátum, amit kaptam, elég egyértelmû volt: vagy abbahagyom az ivást, vagy megyek, amerre látok. Mellébeszélni nem lehetett. Igazából nem volt választásom. A pia volt a legjobb barátom, így aztán az asszony nemsokára közölte, hogy ideje költözni. Nem fogott el öntelt harag, nem balhéztam, nem alkudoztam, nem könyörögtem kegyelemért, nem indítottam ellentámadást, nem próbáltam megzsarolni, nem csináltam semmi drasztikusat. Filozófiai alapon közelítettem meg a kérdést. Egy régi kínai közmondást alkalmaztam a helyzetre, ezt amúgy is gyakran szoktam idézni a kocsmákban, különösen, ha véletlenül kiömlött az italom. „Aki fûzfából van, az arra hajlik, amerre a szél fújja.” Úgyhogy arra hajlottam, amerre a szél fújt, és éltem szépen tovább az életemet, csak a szám nem volt akkora.
 Az asszony viszont még arrébb hajlott, és egy szép napon kicseréltette a zárat. A hátsó bejárathoz meg kipakolt pár bõröndnyi ruhát és szükségesnek vélt használati tárgyat, no meg egy hivatalos hangú levélkét, amelyben arra kért, keressek magamnak más lakhelyet. A házasságnak vége, írta kedvesen. Mit tehettem volna? El kellett kezdenem lakást keresni. Méghozzá olcsó lakást, mivelhogy igencsak szûkösek voltak anyagi erõforrásaim. Megérdeklõdtem a kocsmákban, hogy ki tud ilyesmirõl. Elindultam lefelé a lejtõn, megtettem az elsõ lépést azon az úton, amely vonakodva és kétségbeesetten bár, de feltartóztathatatlanul, és inkább kecske, mint bárány módjára végül a híres ingatlanmágnás, a visszataszító és nyálas Mr. Harold „Biggles” Bigelow irodájának áldozati ajtajához vezetett.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu