Kattanás hallatszott, vörös fény lobbant Fábián szemhéja mögött, kinyitotta a szemét, a lámpa éles fényét látta csak, hunyorogott, úgy érezte, csupa lucsok a bõre, teleszívta a tüdejét levegõvel, az álom valóságának légszomja még ott lüktetett a torkában, ahogy a könyökére támaszkodott, érezte, hogy lassan kiürül az izmaiból a vergõdõ, kapálózó úszás fáradtsága.
      – Úgy alszik, mint egy gyermek – szólalt meg egy nõi hang a lámpa mögött.
      – De nem úgy ébredek – Fábián ásított, megdörzsölte a szemét, az arcába világító lámpa mögötti félsötétbõl a kormányzó lányának arcát látta kirajzolódni, egy pillanatig gondolkodnia kellett a lány nevén, aztán eszébe jutott, Sára. – Maga állítólag egy veszélyes lány – mondta, idegennek és karcosnak érezte a hangját.
      Sára elfordította az olvasólámpa fejét, látszott, hogy bundában van. A széken ült, az összehajtott, nedves pokróc tetején. – Ezt ki mondta magának? – kérdezte, egy cigarettát tett a szájába.
      Fábián a szögesdrót csuklóba fúródó tüskéire gondolt, megrázta a  fejét, a kép szertefoszlott. – Mindegy – mondta.
      Sára gyufásdobozt vett elõ, kinyitotta. – Csak mert hazudott – mondta, végighúzott egy gyufaszálat a doboz oldalán, az szikrázva lángra lobbant, Sára elõrehajolt, a lángba tartotta a cigarettát, a cigaretta felparázslott, Sára megrázta a kezét, aztán a padlóra pöckölte a füstölgõ gyufát.
      Fábián a lány szájából elõgomolygó szürkéskék füstöt nézte: – Mit keres itt? – kérdezte, felült.
      Sára elmosolyodott: – Nem mindegy? – kérdezte. – A fõ, hogy itt vagyok – hátradõlt a széken, ahogy keresztbe tette csizmás lábait, kivillant a bunda alól két combjának meztelen fehérsége. – Egyébként a láncomért jöttem – mondta, még mindig mosolygott.
      Fábián kinyújtotta a kezét, a lánc még mindig ott volt, a csuklója köré tekeredve: – Erre gondol? – megmozdította a kezét, a lánc megcsillant a lámpa fényében.
      Sára bólintott: – Kérem ide! – mondta, hangja éles volt, parancsoló.
      Fábián elhúzta a kezét: – Mindennek ára van – mondta, lassan elkezdte letekerni a csuklójáról a láncot.
      – Csak az a kérdés, hogy ki fizet kinek – Sára felállt, a földre verte a cigarettája végérõl a hamut.
      – Meg hogy mivel – Fábián Sára száját nézte, látta, hogy a lány ajkai megfeszülnek.
      Sára elõrelépett, fél kézzel megfogta a szék támláját, megszorította: – Szégyellje magát! – mondta hangosan.
      – Maga kezdte – Fábián elfintorodott, tenyerébe fogta a lánc rögét. – Ébreszthetett volna barátságosabb módszerrel is – mondta, a lány fekete csizmáira nézett. – Bár lehet, hogy akkor még jobban megijedek – megrázta a fejét, mosolygott.
      Sára cigarettája felparázslott, hallatszott, hogy teleszívja a tüdejét, aztán sóhajtva kifújta a füstöt. – Mit mondott magának rólam az apám? – kérdezte. – Hogy így beszél velem? Hogy ilyeneket mond nekem? – egy ideges mozdulattal félresöpörte az arcába hulló hajtincseket, aztán kigombolta a bundája legfelsõ gombját.
      Fábián hallgatott, a lány nyakát nézte, a bunda préme halvány, vöröses árnyékot vetett a lány fehér bõrére, a kormányzó szemüvegének csillogó lencséire gondolt, arra, hogy a vastag üveg torzítva felnagyította a pupilláit. – Maga nem is hasonlít az apjára – mondta.
      Sára intett egyet cigarettát tartó kezével: – Jól van. Ne mondja el. Úgyis tudom. Azt mondta, hogy szerelmes vagyok magába. Hogy szeretem magát. Ezt mondja mindenkinek – egy heves mozdulattal megrázta a kezét, a cigaretta kirepült az ujjai közül, az asztal lábának csapódott, aztán a padlóra esett. Sára felszisszent, odalépett, eltaposta a csikket. – És tényleg – mondta –, éjszaka van, és én itt vagyok magánál – a hangja felerõsödött, tett egy lépést Fábián felé. – Lehet, hogy mindjárt pucérra vetkõzöm, és odafekszem maga mellé az ágyba – ahogy ezt mondta, mintha egész testében megborzongott volna –, nem lesz nehéz, nincs rajtam semmi a bunda alatt – megcsillantak a fogai, Fábián nem tudta eldönteni, hogy vicsorog, vagy csak mosolyog – igen, ha úgy van, ahogy az apám mondta, akkor meztelen vagyok – Sára elhallgatott, megnyalta a száját, hallatszott, hogy sóhajt egyet. – Az apám bolond – mondta hirtelen. – Bomlott agyú ember – megremegett a szája, lehajtotta a fejét, Fábián azt gondolta, sírni fog, de amikor Sára felnézett, az arca merev volt, kifejezéstelen. – Nem szeret engem – mondta, az ágyhoz lépett, megfordult, leült Fábián mellé, az ágy szélére, Fábián még a takarón keresztül is érezte, hogy a lány bundája a combjának nyomódik.
      Sára közelebb hajolt: – Látta, hogy mit csinált velem – egészen halkan, szinte suttogva beszélt, közben kinyúlt, megfogta Fábián csuklóját.
      A matrac megnyikordult, Fábián felhúzta a lábát, nyelt egyet, Sára bõre nedves volt és meleg, ahogy a lány ujjai a csuklója köré szorultak, egyszerre szúrós fájdalmat érzett, mintha a szögesdrót hosszú tüskéi valóban csontig a húsába hatoltak volna, csak egy pillanatig tartott, Fábián tudta, hogy csak képzelõdött, a lány ujjai már a kezét simogatták, puha, meleg érintésétõl egészen átforrósodott a bõre, Sára száját nézte, az arcán érezte a lány dohányszagú leheletét. Megrázkódott, elhúzta a kezét. – Maga fogott fegyvert az apjára – mondta.
      Sára arca megfeszült, ahogy nyelve végigfutott az ajkain, Fábián látta, hogy nem visel rúzst. – Meg akartam ölni – mondta. – Csak nem volt elég erõm – ahogy hirtelen elfordította a fejét, haja sötét hullámokat vetett, a hajszálak feketén, olajosan csillogtak, a tincsek közül enyhe füstszag áramlott Fábián felé.
      A lány haja összekócolódott, Fábián szerette volna a tincsek közé fúrni az ujjait, és végigsimítani a lány haját, mégsem mozdult. – Ha igazán akarta volna, akkor meg is teszi – mondta. – Akkor gondolkodás nélkül meghúzta volna a ravaszt. De nem akarta. Ha tényleg ezt hiszi, akkor hazudik magának.
      Sára fészkelõdve Fábián felé fordult: – Volt már maga féltékeny? – kérdezte, Fábián nem válaszolt, érezte, hogy a lány feneke a bundán és a takarón keresztül a combjának nyomódik, elképzelte, hogy a bunda bélésének selyme a lány bõréhez ér, biztosan tudta, hogy Sára a bunda alatt nem lehet meztelen, mégis a bõrének érintésére gondolt.
      Sára újra megfogta a kezét, ujjai Fábián lánc köré szorított ujjait feszegették. – Szerintem maga még szerelmes se volt soha – mondta, ujjbegyei megtalálták, és tágítani kezdték a Fábián ujjai közötti réseket. – Lehet, hogy maga nem is ember.
      – Lehet – Fábián elmosolyodott. – Lehet, hogy nem is élek – mondta, hirtelen ellazította az öklét, hagyta, hogy Sára kihúzza az ujjai közül a láncot.
      Sára az ablak felé fordította a fejét, Fábián nem követte a lány tekintetét, tudta, hogy úgyis csak az osztott ablaktáblák sötéten csillogó tükrét láthatná. A lány kibontotta a láncot, egyik kezével lassan áthúzta a másik kezének hüvelyk- és mutatóujja között, mintha az épségérõl szeretett volna meggyõzõdni, vagy a föld fémre tapadó szemcséit akarta volna eltávolítani. – Nem hiszem, hogy egyszer is érezte a féltékenység erõtlen dühét – mondta, közben újra Fábiánra nézett, a szeme nedvesen, párásan csillogott –, akkor nem gondolná, hogy ilyen egyszerû az egész. Nem arról van szó, hogy akarom, vagy hogy nem akarom – elhallgatott, Fábián felhúzott lábának támaszkodott, mélyen beszívta a levegõt.
      Fábián a combjában és a térdében érezte Sára testének súlyát, látta, hogy megfeszül rajta a bunda, a lány melle hullámozva megremeg, elképzelte, hogy a jobb mellbimbó hegyesen felmered, annyira kemény, hogy még a vastag bundán keresztül is érzékelhetõ, szinte látta is a szõrme apró kidudorodását, Léna mellének ruganyos érintése jutott eszébe. – Mit akar tõlem? – kérdezte, Sára gömbölyû, fehér térdére nézett, úgy érezte, hínárosan sós vízszag áramlik felé a lány irányából, tudta, hogy képzelõdik, a szag csak az álom maradéka, nem lehet a lány testének illata.
      Sára mintha nem is hallotta volna a kérdést, továbbra is az ablakot nézte. – Minden azon múlik, hogy melyik az erõsebb érzés, a félelem, vagy a harag – mondta, egymáshoz fogta a lánc két végét. – Én nem vagyok elég bátor. Nem vagyok elég dühös. Félek – a hangja megbicsaklott, a lánc hurkába dugta az ujjait. – Biztos ezt is az anyámtól örököltem – mondta, Fábián lábának feszítette a testét –, tehetetlen, gyáva gyûlölet – Sára majdnem kiabált már, Fábián oldalról is látta, hogy fájdalmas, dühös maszkká torzul az arca –, nem akarom érezni!
      Sára elhallgatott, Fábiánra nézett: – Büntetni akarok! – mondta, a szeme sötéten csillogott, hirtelen felállt, az ágy felé fordult, fél lábbal az ágyra térdelt, a combja nagyon hosszú volt és nagyon fehér, Fábián még mindig vízszagot érzett, tudta, hogy nem szabad, nem érintheti meg a lány térdét, nem simíthat végig a combján, és nem nyúlhat be a bundája alá, nem, nem fogja megtenni, mert nem akarja megtenni, tudta is, hogy mit kellene mondani – Ne engem büntessen – ennyi elég volna, egyetlen mondattal megállíthatná a lányt, de nem mondta ki, Sára még közelebb hajolt, Fábián látta már a mozdulatot, ahogy a lány lerántja majd róla a takarót, ahogy kigombolja és lerázza majd magáról a bundáját, ahogy hullámzó mellel, meztelenül átveti a majd a lábát a testén, tudta, hogy a lány bõrének íze sós lesz, kesernyésen sós, igen, hallotta, hogy Sára hangja elmélyül a vágytól: – A maga erejét akarom. A magában lakó gyilkos dühöt akarom – ezt mondta, és Fábián azt kívánta, hogy hallgasson el, ne beszéljen tovább, és akkor Sára kinyúlt, és Fábián arcához ért, ahogy végigsimított a bõrén, az ujjai közé tekeredett nyaklánc végei hidegen, csiklandozva Fábián nyakához értek, Fábián érezte, hogy a teste mélyén fekete láng lobban, igen, a teste még pontosan emlékezett az álombéli úszás vonagló mozdulataira, igen, de Sára még mindig beszélt, Fábián nem akarta hallani, nem akarta érteni, ahogy megfeszítette a testét, a lány hangját elnyomta a Fábián fülében zúgó, doboló vér lüktetése, de Sára szájáról akkor is le tudta olvasni a szavakat, és ahogy megértette a szavak értelmét, már hallotta is újra a lány hangját: – Büntetni akarok – mondta –, azt akarom, hogy ölje meg az apámat – sírt már, végigfolytak a könnyek az arcán, de még mindig beszélt, sírás közben is csak beszélt tovább –, nem szeret engem, csak a nõvéremet szereti, nem akar engem, csak a nõvéremet akarja – egyre csak ezt ismételte, és Fábián tudta, hogy Sára a dühtõl sír és nem a fájdalomtól, bántóan éles volt a hangja, Fábián fogai összecsikordultak, kinyúlt, megragadta a bunda gallérját, maga felé rántotta a lányt: – Hagyja abba! – kiáltotta.
      Sára hirtelen elhallgatott, egészen közel volt az arca a Fábiánéhoz, a szája kinyílt, zihálva a levegõbe szimatolt. – Maga is! – kiáltotta –, maga is õt akarja, érzem, magán is érzem a szagát, a nõvérem szagát, érzem, érzem – hátrarántotta a fejét, jobb kezével Fábián arca felé kapott, Fábián azt hitte, ütni vagy karmolni akar, megpróbálta elkapni Sára csuklóját, de Sára Fábián arca mellé nyúlt, megfogta és kirántotta Fábián feje alól a párnát, Fábián hallotta, hogy a párna megzörren, az alája dugott fénykép a rántás erejétõl a padlóra esik, a lány hátrahajolt, mind a két kezével megfogta, és Fábián arcára nyomta a párnát.
      Fábián az utolsó pillanatban oldalra fordította a fejét, egyik kezével valahol könyöktájékon elkapta Sára karját, a másikkal ellökte magát a matractól, felemelkedett, Sára elengedte a párnát, felállt, az ajtó felé vetette magát, Fábián erõsen szorította a karját: – Itt marad! – mondta, felállt, maga felé rántotta Sára karját, hallotta, hogy megreccsen a bunda varrása, Sára elvesztette az egyensúlyát, Fábián felé lépett, a lába beleakadt az olvasólámpa zsinórjába, a lámpa leesett az asztalról, nem aludt ki, egyenesen a fényképre világított, Sára lenézett, felsikoltott, lehajolt, felkapta a földrõl a képet. Fábián újra megrántotta a karját: – Üljön le! – mondta, az ágyra lökte, maga is az ágy felé lépett. – Beszélnem kell magával – mondta.
      Ahogy Sára az ágyra esett, beverte a falba a fejét, a bundája felcsúszott, egészen a dereka fölé, Fábián a padlóról visszaverõdõ gyenge lámpafényben is látta, hogy a lányon valóban nincs semmi a bunda alatt, mintha elájult volna, a combjai szétnyíltak, feszülõ ágyékának szõrzete egészen sötét volt, Fábián mélyen beszívta a lány testének illatát, tudta, hogy el kellene fordítania a fejét, nem akarta megtenni, úgy érezte, mintha forrón örvénylõ víz borítaná el a testét, nem akart lélegezni, a tüdejébõl a vér útjain szétáramló légszomj fájdalmas, vad mámorát akarta érezni, az oxigénhiánytól megbénuló agy odaadó rémületét, a tudat megsemmisülésének édes örömét, igen, a combok a csípõje köré kulcsolódnak majd, összeroppantják, megsemmisítik, újrateremtik, igen. Érezte, hogy megfeszül a gerince, tudta, hogy semmi se számít, semmi nincs, csak szagok vannak, és érintések vannak, csak testek vannak, szétválaszthatatlanul egymásnak feszülõ testek vannak, hangok nincsenek, valóság sincs, semmi sincs.
      Valami keményen az ablaknak csapódott, Fábián hallotta, hogy az ablaktáblák megreccsennek – Nincsenek hangok – gondolta –, nincsenek hangok – a zaj megismétlõdött, erõsebben, hangosabban, mindjárt be fog törni az ablak, valaki kívülrõl üti az üveget –, nem, nincs ablak – de akkor Sára is megmozdult, a teste megvonaglott, a combjai összezárultak, nyöszörögve összehúzta magát, Fábián érezte, hogy a testébõl egy csapásra elmúlik a feszültség, megborzongott, a lány arcára nézett, Sára tágra nyílt szemekkel, ijedten hátrahúzódott, Fábián tudta, hogy Sára nem õt nézi, hanem az ablakot, és ahogy õ is az ablak felé fordult, a lány ernyedt, kamaszosan nyúlánk, kislányos testére gondolt, vékony, fehér combjaira, nyelt egyet, egészen száraz volt a szája.
      Elõször senkit sem látott az ablak üvege mögött, azt gondolta, hogy nem is volt ott semmi, csak képzelte az egészet, talán még mindig álmodik, Sárát is csak álmodta, Sára szavait is, és az ablak zördülésének hangjait is, igen. Aztán hirtelen egy tenyér csapódott az ablak üvegének, a kilincs megzördült, az ablakkeret hangosat reccsent, Fábián látta, hogy a kéz eltûnik az üvegrõl, az ablak felé lépett, felkapta az asztalról a zseblámpát, felkattintotta, az ablakra világított, a piszkos üveglapok megtörték és szétszórták a lámpa fókuszált fényét, Fábián nem látta tisztán a téren álló alakot, az arcát sem látta, csak azt, ahogy elfordul, és futni kezd. – Megálljon! – kiáltotta, eloltotta a lámpát, már az ablaknál volt, kinyitotta, kihajolt, kint nem égtek az utcalámpák, a sötétben futva távolodó léptek zaja hallatszott, de látni semmit sem lehetett. Fábián elkáromkodta magát, mélyen beszívta a sötét, csípõsen hideg levegõt. – Tehetetlen, gyáva gyûlölet – mondta, lassan megfordult, tudta, hogy Sára nem lesz már a szobában.

DRAGOMÁN György
A pusztítás könyve
Balassi, 2002

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu