KISS NOÉMI: Esterházy Péter Javított kiadás
címû mûvének van egy alcíme, Melléklet
a Harmonia Caelestishez, vagyis Esterházy két évvel
ezelõtt megjelent családregényéhez igazítja
és méri új könyvét. Naplóregénynek
nevezném, de lehet vitatkozni a mûfaján. Közvetlenül
a megjelenést követõen megdöbbenésüket
kifejezve sokan megszólaltak, a mûvet besorolták az
„ügynökirodalomba”, a spionregények és a hiteles
naplók közé. Emlegették a realizmus diadalaként,
az õszinteség és a szabadság könyveként,
és hamar elhatárolták a szövegirodalomtól.
Sajnálták a szerzõt és együttéreztek
vele mint a könyv valóságos, életrajzi beszélõjével.
Ezúttal azonban nem a mûfaji kérdések útvesztõjébe
vezetném a beszélgetést. Felvetnék egy „komolyabb”
recepciós problémát, ami talán egyúttal
minden befogadó problémája: hogyan bánik (el)
a könyv a saját olvasójával. Az indulat és
a jóindulat e tekintetben megosztja a szöveget, mindvégig
érdekes feszültséget tart fenn. Talán szokatlan,
de folyamatosan tanácsokat oszt nekünk a „naplóíró”,
a jegyzetek, a Javítás készítõje, jelen
esetben Esterházy Péter, aki személyi igazolványszámmal
igazolja magát: „Én én vagyok” - írja. Ez az
én szeretné, ha ismerné a Harmoniát az olvasó,
mielõtt nekikezd a Javítottnak. Tehát elõzetesen
tudja az Esterházy név jelentését, történelmi
játékterét, a diadalokat és a kudarcokat; a
család magyar történelmet reprezentáló
tetteit; de éppígy tisztában kell lennie a grófi
huncutságokkal és az Édesapám aposztrofé
súlyával. Illetve mindazzal a kérdéshalmazzal
számot kell vetnie, amit a könyv tárgyal: az elmúlt
rendszer valóságával és a rendelkezésére
álló kollektív emlékezet hézagos trauma-munkájával.
A könyv végén az olvasó az egész ország:
„a mai magyar társadalomnak pedig rossz a tûrõképessége”.
Ez a társadalom hajlamos a vakságra, mint ahogy a HC elbeszélõje
is vak volt. S leginkább a tekintetben, ha hihetünk õszinteségében,
hogy nem ismerhette meg az apja valódi történetét,
az ügynökét, csak úgy, mint a diktatúra
egyik áldozatáét. Kövessük õt az
újonnan elõkerült dokumentumok értelmezésében!
Miközben E. P. fenntartja magának mindvégig az etikai
és esztétikai jogokat arra, hogy „ez az írás
pozíciókeresés”; s hogy a tõle megszokott „ontológiai
derû ne vesszen el”, az olvasónak ezt nehezebben engedi meg.
Ebbõl következik, hogy a könyv egyik legsúlyosabb
mondata mégiscsak az író és kevésbé
az életrajzi én rettegése: „Félek, hogy kitudódik”.
E. P. két évet várt, míg közreadta titkát.
Ha kipuhatoljuk, pontosan mennyi felé dolgoznak a szövegek,
kiknek a mondatai vannak összefûzve, akkor belátható,
mennyire bonyolult a napló szerkezete, s tudatosan nem is mindig
következetes (pl. a Negyedik dosszié elején). Én
ezt a „választott” pozíciót elég provokatívnak
tartom. Semmiképpen nem problémamentesnek. Az olvasó,
én, nyughatatlan maradok, nem követõ. Kénytelen
vagyok pozíciókat körüljárni, választani.
Nektek mi a véleményetek?
SZILÁGYI ZSÓFIA: Az olvasóval szemben van egy nagyon hangsúlyos elvárása Esterházynak, mégpedig az, hogy a Javított kiadás elõtt olvassa el a Harmonia Caelestist. Ezt, már most borítékolni lehet, sokan nem fogják megtenni, ismerõseim közül van, aki ideges is lett ettõl az intelemtõl, mondván, miért nincs joga ahhoz, hogy ha ez a könyv érdekli, csak ezt olvassa el. Azok az „elvárások” pedig, amiket Noémi sorolt fel, egy kicsit rímelnek arra a beszélgetésre, ami a JAK mûfordítótáborában a Harmonia Caelestis külföldi fordítóival zajlott. Ott elhangzott, hogy problémaként merül föl minden külföldi fordításnál, kell-e lábjegyzetelni a külföldi olvasó kedvéért vagy sem. Esterházy azt mondta, ne legyen lábjegyzet, üssön föl egy lexikont az olvasó, és nézze meg például, mit jelent a kuruc meg a labanc. A fordító erre azt válaszolta, hogy nincsenek ilyen lexikonok, ahol ezeket meg lehet találni, különösen az Esterházy-családra utaló részeket nem. Mintha ott is, itt is, túl sokat várna el vagy követelne meg az olvasójától…
* „Milyen módon vonja vagy nem vonja vissza a Javított
kiadás a Harmoniát?”
NÉMETH GÁBOR: Nem nagyon tudok határozott állítást
tenni, hogy szabad-e vagy illik-e egy szerzõnek elõfeltételeznie
egy nagy rakás tudást a könyvével kapcsolatban.
Ha ez tabu, akkor valószínûleg jó néhány
más könyv is megsérti. Az irodalmi élet önreferencialitása
más szerzõknél is tetten érhetõ, bár
lehet, hogy nem azzal a töménységgel és evidenciával,
ahogy az Esterházy-könyvben. Az én problémám
inkább az, hogy ha az õ óhaja erre vonatkozólag
ennyire erõs – ha nem retorikai fordulatnak olvasom, hogy szeretné,
ha az olvasói elõbb a Harmonia Caelestist olvasnák
–, annak volna egy teljesen primitív megoldása. Egy
kötetbe lehetne vele kötni, akkor megkerülhetetlen volna
az ajánlat, vagy legalábbis az olvasás szabályaira
vonatkozó értelemben csak illegitim módon megkerülhetõ.
Elég nagy a recepció, néhányan megpróbálnak
a maguk számára válaszolni, azt mondják, Esterházy
jól tette, hogy pár évet kihagyott. Olyat viszont
nem olvastam, hogy valaki azt mondta volna, hogy ez hiba volt.
MARNO JÁNOS: Nonszensz, hogy egyben adják ki a két könyvet, hiszen soha sehol nem mondja, hogy aki a Harmonia Caelestist olvassa, olvassa el a Javított kiadást is. Csak megfordítva: a Javított kiadást úgy tartja érvényesnek, ha a Harmonia Caelestist olvasta valaki.
KISS NOÉMI: Van olyan külföldi kiadó, aki így fogja megjelentetni, egyben hármat…
NÉMETH GÁBOR: Kérdés az is, hogy mit kezdjen az ember azzal az ellentmondással – ha nem ellentmondás, cáfoljatok meg –, hogy a Javított kiadás cím szoros értelemben azt jelenti, hogy valamit, ami rontott, vagy ami utólag hibásnak bizonyul, kijavítva újra közrebocsátunk. Ebben az értelemben tehát ez a könyv – még ha nagyon metaforikus és közvetett módon is – a Harmonia újrakiadása volna. Ezt egyszerûen nem értem. Másrészt viszont az alcíme a fõcímmel logikai ellentmondást képez, mert egy mû javított kiadása semmiképp sem lehet az eredeti melléklete. A melléklet nagyon pontos szó, nem függeléket, folytatást vagy utószót jelent, hanem valamit, ami formailag tökéletesen más, de valamilyen tartalmi vagy logikai okból szorosan a könyvhöz tartozik. Egy életrajz mellékletei lehetnek fényképek vagy olyan dokumentumok, amik valamilyen irányba kiterjesztik a mûvet. Erõs ellentmondást érzek itt... Ha mellékletnek nevezem, ebben az értelemben pontos, de úgy érzem, a Javított kiadás cím vitatkozik – vagy legalábbis némi ellentmondásban van – ezzel. A mû felajánlja egy finomabb értelmezés lehetõségét, amikor az árulás szó latin etimológiájával foglalkozik. Megjelenik benne a kiadás szó árulásként való értelmezése és az árulás föloldása, levezeklése, kijavítása is. Etikai tartalommal telik meg a cím, valamiféle megváltásra vagy jóvátételre kell gondolnunk…
MARNO JÁNOS: A legelején fölvezeti egyrészt az árulás etimológiájával, másrészt a Júdás-párhuzammal, harmadrészt – és õ maga használja ezt a szót – a dekonstrukcióval. Dekonstruálja a Harmonia Caelestist. Ezt korrektnek érzem.
PÉTERFY GERGELY: Csak azt gondolom, a Javított kiadás hamis vagy üres, tartalom nélküli metafora. Igazából nem tudod sehol megfogni azt a játékot, ami a javítás és az eredeti között van, amihez képest javít, miközben valójában ront. Van ebben egy furcsa oximoron-tartalom. A kiadás pedig nyilván nem érvényes, mert hiszen a textusa – bármilyen elvont értelemben történik is a dekonstrukció – olyan végtelen, hogy nem fed, vagy egészen hártyavékony felületen, a Harmoniából vett, néhány barnával szedett mondattal fed. Egy olyan jelentéstani ûr keletkezik itt, amit sehogy sem tudunk betölteni.
MARNO JÁNOS: De igen, az árulásnak valamiképpen szinonimája lehet a kiadás. Ahogy Krisztust kiadják a Gecsemáné kertben.
SZILÁGYI ZSÓFIA: Elég nagy recepciója van már a könyvnek, ezekre az írásokra a beszélgetés során biztosan mindnyájan fogunk hivatkozni, mert a kötettel együtt megkaptuk a fellelhetõ kritikákat is. Az, hogy milyen módon vonja vagy nem vonja vissza a Javított kiadás a Harmoniát, a recepcióban egészen döbbenetes módon csapódik le. Bán Zoltán András azt mondja, Esterházy Péter tudja, hogy apja valódi, eddig ismeretlen múltjának felbukkanása után a Harmonia bizonyos értelemben olvashatatlanná vált mint irodalmi mû. Ezt egyáltalán nem értem. Ha a Javított kiadást ilyen szemmel nézzük végig, kiderül, hogy ebben a könyvben nagyon határozott irányba tolja el Esterházy a Harmonia Caelestis recepcióját. Bán a kritikájában szinte kizárólag olyan részleteket idéz, amelyekbõl az derül ki, hogy a Harmonia és a Javított kiadás egyaránt Esterházy Mátyásról szóló könyv. Mindenki, akivel Esterházy találkozik, és akit felidéz a könyvben, azt emeli ki, hogy édesapád milyen szépen van a Harmoniában megrajzolva, megjelenítve, ábrázolva. Bán ki is emeli, hogy Esterházy szerint a legjobb kritikacím eddig Balassa Péteré volt: Apádnak rendületlenül. Én nem úgy éltem meg a Harmonia Caelestis recepcióját, hogy az egy Esterházy Mátyásról szóló könyv körül zajlott volna, de a Javított kiadás egyértelmûen erre tolja el a recepciót. Amikor most a Harmonia Caelestis második részét újraolvastam – mint Esterházy szavaival a primcsi referenciális olvasó –, még mindig nem azt éreztem, hogy a Javított által sugallt mértékben Esterházy Mátyásról szólna a Harmonia Caelestis második része. A Javított kiadás tehát ebbõl a szempontból is újraírja, interpretálja a Harmoniát, talán nem a legszerencsésebb módon.
FARKAS ZSOLT: És nyilván így kell értenünk a szerzõi felhívást a Harmonia Caelestis olvasására. Nyilván az a probléma, hogy ha valaki csak a Javított kiadást olvassa, abból egy csúnya-ügynök apakép jön ki, és a Harmonia Caelestisben van megírva a jó apa, az édesapa. Valószínûleg ez motiválta. Irodalmilag, nem gondolom, hogy túlságosan komolyan kellene venni.
KISS NOÉMI: Biztos vagy abban, hogy a Javított kiadás pusztán negatív képet fest az apáról? Nekem van egy olvasatom, amiben épp a regény utolsó mondata erõsít meg, amikor azt mondja, „Apám élete közvetlen (és viszolyogtató) bizonyítéka az ember szabad voltának”. A viszolygás zárójelezõdik. Fõleg a második része a könyvnek, ahol nagyon sokak szerint leül, mert egyhangúvá válnak a jelentések, számomra megemelkedik. Ott válik érdekessé, amikor Esterházy már nem úgy beszél Csanádiról, mint a Javított kiadás elején, pozícióját keresve, részvétet kérve, hanem felemelkedik. Jó értelemben túllép magán és hagyja, hadd beszéljen az apja. Önzetlenebbé válik. Ott megemelkedik a papa is, elfogadja, hiszen már maga is az õ útján jár: titkos, „ügynöki” naplóját vezeti. Nem véletlen, hogy e tájon hangzik el a gondolat, mely szerint Esterházynak csak a lélegzete változik meg, de az apaképe nem. Lehet-e ezt egyértelmûen negatív apaképként, a Harmonia fonákjaként olvasni?
PÉTERFY GERGELY: A Harmonia Caelestis nekem nem csak az apaügyrõl szól. Lehet, hogy az én hibám, de lehetséges, hogy van egy bennfentes olvasata a könyvnek mások részérõl, akik az apa központi szerepét megvalósulni látják benne. Ehhez képest olvasható a Javított kiadásban a rengeteg önkínzó, borzongató mondat… Zárójelben mondom, én is azóta gyanakszom az apámra, kérdeztem tõle, hogy van-e valami, õ lakonikusan azt válaszolta, hogy nézzek utána, nem tud mit mondani. A borzalmas mondatokat és a regénynek az író saját személyes életébe belenyúló meghosszabbítását leszámítva nem értem a sok apázást. Nekem egy kicsit - hadd legyek provokatív - patologikus volt.
MARNO JÁNOS: Én nem érzem patologikusnak, annál
is kevésbé, mert Esterházy esetében nyomatéka
van az apaszerepnek. Az Esterházy-recepcióban – és
a recepció nemcsak az eddig megjelent kritikákat, tanulmányokat
jelenti, hanem magát az Esterházy-íróképet
is – óriási szerepe van az apának. Nem értékelés,
hanem ténymegállapítás: valaki a magyar irodalomban
egy olyan helyzetben indul a hetvenes években, amikor a rendszer
már eléggé korhadt, megingott, meghasonlott ezerszer.
A Javított kiadásban jelzi is az író, hogy
a rendszernek borzasztóan imponált, hogy egy ilyen embert
sikerült behálóznia, rávennie arra, hogy spicliskedjen.
Óriási eredmény, hogy egy gróf nekik dolgozik.
Nyilvánvalóan nemcsak azt élvezték, hogy befoghatnak
egy grófot, hanem az is imponált nekik, hogy nagylelkûséget
gyakorolhatnak a grófi sarjak iránt. Esterházynak,
a habitusán túl, az is óriási sansza volt,
hogy mint gróf jelent meg az irodalomban. Nemcsak arról van
szó, hogy elõnyt jelentett az íráskor avagy
megjelenésekben, hanem megszabta az írói hozzáállás,
akadálybevétel módját. Könyvében
több helyütt nehezményezi az író, hogy ezzel
a történettel az egész mû becse veszélybe
került, hiszen az õ eddigi munkái soha sem függtek
a közvetlen valóságtól. Márpedig a valóságnak
eme sárszintje aligha idomítható avval a könnyedséggel
és eleganciával, amely az Esterházy-írásokat
mindig is jellemezte.
Esterházy Péter eddigi írásaiban többször
nyomatékosította, hogy mondatokat ír, nem pedig a
valóságot. Ez egyezhet az irodalomtudomány mai álláspontjaival.
Én azt gondolom, ezek az álláspontok egyáltalán
nem rögzíthetõk úgy, hogy érvényesek,
a valósággal minden esetben az ember – akár tetszik,
akár sem – valahogyan kapcsolatba kerül, azzal birkózik.
A kérdés az, hogy a megírásakor, az átköltésekor
mi történik. Esterházy ebben a könyvben olykor
valóban katartikusan, olykor pedig bölcsen észrevételezi,
megjegyzi, hogy igaz, hogy mondatot mondathoz kapcsol. Nekem viszont az
volt az érzésem a könyvet elolvasva, hogy a katartikus
szint is elsõdlegesen retorikailag történik meg. Nem
megy bele a csínybe, bár hogy bele tud-e menni, kérdés
volt. Az volt a probléma számomra leginkább, hogy
számon kérhetõ-e egy írón, ha az eddigi
praxisától eltérõen nagyon erõs, határozott,
durva valóságanyaggal kell, hogy dolgozzék, hogy mégis
csak úgy csinálja meg, azzal a móddal, retorikával,
stílussal, amit eddig is gyakorolt. Én azt várom el
tõle, hogy essen kétségbe – „Ess kétségbe”
(Macbeth) –, de nem tud kétségbe esni. Ez a kétségbe
esés, kontrában a talán patologizáló
eshetõségekkel, szerintem patologikusan nem történik
meg. Legalábbis engem patologizál, hogy nem történt
meg, mert elvárnám, hogy megtörténjék,
de akkor magammal is viszályba kerülök, mert milyen alapon
várom el. Ez a legfõbb problémám.
* „ez az egész Dichtung und Wahrheit ügy iszonyú
labilis terep”
SZILÁGYI ZSÓFIA: Ahogy az sem igaz, hogy eddigi mûveiben
csak mondatot rakott mondat után, ugyanúgy az az állítás
sem állja meg a helyét, hogy a Javítottban a valóságot
írná. Szövegekkel dolgozik itt is, nem a valósággal.
Az emlékei alapján tudja csak fölidézni, mi történhetett
akkor. Már a Harmonia Caelestisben is egy nagyon zárt, titokzatos
apaalak rajzolódott ki, akibõl alig látni valamit,
a Harmonia apaképe így nem áll szöges ellentétben
a Javított kiadás apaképével. A Javított
kiadásban Esterházy Mátyás szövegeivel
dolgozik az író, és maga is elmondja róluk,
hogy ezeknek a szövegeknek (a jelentéseknek) céljuk
van, kezdetben például talán a félrevezetés.
Esterházy Mátyás is a valóságot próbálja
meg valahogy átalakítani szöveggé, néha
már úgy tûnik, nemcsak szöveggé, hanem
irodalommá is – vannak utalások, hogy mondjuk a flaubert-i-balzaci
korszakát éli az apa. Valóságos csak az a helyzet
lenne, amelyben Esterházy szembesül a szövegekkel. De
az, amit mond, hogy dokumentumokkal dolgozik, és ezt, ha akarja,
ellenõrizheti is az olvasó, egyszerûen nem igaz. Hogyan
ellenõrizhetném én mint olvasó, hogy ezekbõl
a dossziékból mi került be a könyvbe és
mi nem? Számomra nem erkölcsi kérdés, sokkal
inkább irodalomelméleti, hogy õszinte-e valójában
vagy sem. Az apjáról is azt mondja, hogy „mint egy jó
posztmodern szerzõ, keveri a fikciót a valóságossal,
valós helyzetet teremt, és abban fikcionál kedvére”.
Aztán a Harmonia Caelestis fiktív volta is kérdéses
lesz. Azt írja: „mégis csak így igaz, hogy a Harmonia
Caelestis a valódi kép apámról, a realista,
ez meg fikció”. A problémának tehát, amit János
felvetett, a másik oldala is ugyanolyan problematikus.
KISS NOÉMI: Engem ugyanide vezetett el az önmagával azonos én teóriája, aki mint állítja, mindvégig maga beszél. Néha az az érzésem volt, amit egyesek joggal személyességnek vagy új szubjektivitásnak emlegetnek, az egyszerûen egy elegáns arisztokrata író-ego, ahogy János mondja. Nem tud magán túlmutatni. És ezért nem a valóság érdekli. Sokkal súlyosabb vád lehetne viszont, hogy ezt másokkal szemben, és itt megint az olvasót kell említenem, nem engedi meg. Ha valaki a nyelv eleganciájában, a pozíciókeresésben éli meg az én-t, az hogyhogy ugyanezt nem feltételezi a világról? Hogy most a világ csapta be õt. Méghozzá az õ médiumával: szövegekkel bizonyítja az ellenkezõjét annak, amiben hitt. Miközben az érzésem azt súgja: az apa, az más. Az sokkal kiterjedtebb szembesülést kíván, egy olyan én-t, aki kilép önmagából. Ez csak részben sikerül a mûnek. Engem e tekintetben igenis felkavart a könyv, s persze keveredett az önsajnálat a részvéttel. Másrészt sok felesleges, beépített szövegelemet találtam, amelyeknek igazán nem volt és nincs közük az én szememben a Csanádi-jelentések „valóságához”, másrészrõl E. P. énje szempontjából mindennek köze lehet, hiszen õ írja meg.
PÉTERFY GERGELY: Szerintem ez az egész Dichtung und Wahrheit ügy, iszonyú labilis terep, és nem túl sok kamattal kecsegtet, ha ezzel vacakolunk, hogy hogyan van megoldva, vagy hogy van Esterházy viszonya a valósághoz és a nem valósághoz, mondatokhoz, kontra nem mondatokhoz. Azt hiszem, álprobléma.
MARNO JÁNOS: Nem hiszem, hogy álprobléma, mert amikor valaki mondatokat csatol, azt tapasztalja, hogy a mondatok összekötése involvál majd az olvasó számára egy valóságot, amellyel visszaigazolja, hogy ezzel az ízléssel, „sporttehetséggel” valami eredményt el tud érni, mert az olvasó pozitív reakciót ad. Ezzel szemben, ha „dokumentumszöveggel” – ez most esztétikai minõsítés – találkozik az olvasó, és azt nem hagyja jóvá, a valóság elõadása, artikulálása kudarcba fulladt. Nem más ez, mint írás- vagy hermeneutikaprobléma. A Javított kiadás ezzel a problémával próbál szembesülni, de az Esterházytól megszokott módszerekkel, stílussal, tehát effektíve tényleg mondatok összekapcsolásával. Mert a mondatokat nemcsak összekapcsolja, hanem – például egy Petõfi- vagy egy Pilinszky idézettel – olyan puzzle-mintázatot szuggerál, amely az általa kívánt értelmezés irányába „kalauzolja” olvasóját.
SZILÁGYI ZSÓFIA: Nekem a realizmus kérdése
nem tûnik álproblémának, azért sem, mert
a recepcióban egyértelmûen központi szólam.
Ez a sokak által „végre realistának” tartott szöveg
szimptomatikus ebbõl a szempontból, pontosan azt bizonyítja,
hogy a valóságközvetítés nemcsak a nyelven,
hanem a szövegeken keresztül is történik.
Próbáltam úgy olvasni a Javított kiadást
mint irodalmi mûvet, és azt éreztem, kiszorít
engem fokozatosan az irodalom mint olyan terrénumáról.
Szinte levédi magát elõre, mivel arra vezet rá,
hogy a szenvedés mértékét kell néznem,
nem azt, milyen a mû. Azt írja, könnyû így
jó könyvet írni, bárki meg tudná tenni,
csak kell hozzá egy ilyen apa. Kimondja, hogy ez az esemény
már elõre meghatározta, mi születik. De önmagában
a szenvedés, a megrázkódtatás mértéke
nem hitelesíthet egy irodalmi mûvet.
MARNO JÁNOS: Amikor ilyen mondatot leír, azt egyszerre kell érteni ironikusan is. De ez azért nagyon fontos, mert azt jelenti, hogy ha arra hivatkozom, mit érzek, és ezzel próbálom megvesztegetni az olvasót, a másik okkal küld el engem a francba, hogy idézzem elõ azt nála anélkül, hogy magamra hivatkoznék. Esterházytól, pláne akkor, amikor abban a praxisban volt mindig is, hogy az õ dolga, író lévén, feltalálni, konstituálni kvázi valóságokat, így tehát abszolút ironikus lesz a kijelentés, hogy könnyû nekem, amikor itt van ez a súlyos anyag.
SZILÁGYI ZSÓFIA: Persze, ez is benne van. De amikor a kiadójával beszél, azt mondja, hogy „és jó? – kérdeztem szemérmetlenül, mintha én egy író volnék, õ pedig egy kiadó, ez meg egy kézirat”. Nem azt kell megítélnünk eszerint, milyen a Javított kiadás mint könyv vagy kézirat, valamilyen másik területen vagyunk, más dolgokról kell beszélnünk, nem arról, hogy jó-e. Ezért idéztem ezt a mondatot, ami persze ironikus is, az „így” kurziválva van benne, de az azért mégis feltûnõ, hogy ez a szólam többször visszajön a szövegben.
KISS NOÉMI: Zsófival értek egyet. Amiket te emlegetsz, János, az ironikus struktúrák döntõ jelenléte, az inkább a korábbi mûvekre igaz. Még a Harmonia elõttiekre. Gondolok például A szív segédigéire. Ott is megvolt a tragédia dokumentuma, az anya haláláról egy újságcikk, igaz Peter Handke Vágy nélkül, boldogtalan címû mûvébõl. A hír lehetett „igaz”, megrázó, de az eredete vitatható. Nem volt egyértelmûsítve a szenvedés, a részvét, de egy igazi nyelvi bravúrrá vált. Itt, a Javítottban sokkal inkább a szenvedés mértékére esik a lényeg, s persze csak ott jönnek át nagy adagok, ahol benne van a szégyen és a félelem a hangban. Persze egy következõ pillanatban meg gyakran elbizonytalanodik a poétikája, s a már említett önmagát író, „nárcisztikus én” beszél. Nem távolodik el a nyelv annyira a referenciától, mint korábban, s ebbõl a szempontból igazán kíváncsian várom, mi következik e fordulat után az életmûben.
PÉTERFY GERGELY: Egy sor olyan mozzanat van a történetben, amiben van valami pornografikus. Most izgalmas, aztán ha becsuktuk a magazint, mert megtette hatását, elmúlik. Biztos van egy ennél sokkal nyugodtabb olvasata is a könyvnek. A recepció egészen rettenetes, a jobboldali sajtó elképesztõ dolgokat prezentált. Az ennek nyomán kitörõ hisztéria alól még a mi viszonylag higgadt dialógusunkkal sem tudjuk magunkat kivonni, egyáltalán nem vagyunk higgadtak. De ennek a pornografikus jelentésárnyalatnak le kéne kopnia az ügyrõl. A könyvben gyönyörû passzusok vannak arra, hogy a magyar társadalom milyen hihetetlen mértékben nem végezte el a feldolgozást, amit a németek megcsináltak önmagukon.
FARKAS ZSOLT: Esterházy voltaképpeni propozíciója ennek az ellenkezõje. Tamás Gáspár Miklós „goethei alkat”-nak nevezte Esterházyt. Ezt nagyjából úgy olvasom, hogy lepattannak róla a dolgok. Azt gondolom, alapvetõen két hagyományos irodalmi eszközzel lehetett volna belemenni a témába: az egyik egy introspektív, analizáló módszer, a másik fantazmatikus és elszállt, amikor elkezd a szövegekkel úgy játszani, ahogyan valamikor indult. Hajlok arra, hogy ha a Bevezetés a szépirodalomba nóvumát vissza tudta volna hozni – amitõl már nagyon rég eltávolodott, a Hrabal könyvénél pontosan lehetett látni ezt, Angyalosi Gergely meg is írta 1990-ben –, akkor egy sokkal erõteljesebb feldolgozás született volna. Így marad a radikális kétosztatúság, hogy bizonyos dolgok feldolgozatlanul, a tudattalanba visszanyomva maradtak. A fõ probléma, hogy nem tudja megcsinálni, hogy abba a konkrét figurába, akit nyilván árnyaltan és gazdagon rajzol meg a Harmonia Caelestisben, beleférjen, hogy ügynök, és mégis az az apa.
MARNO JÁNOS: Nádas Péter milyen remekül bánt volna ezzel az anyaggal... Vagy Kertész Imre... Mondja Esterházy.
PÉTERFY GERGELY: Nyilván egy olyan olvasói várakozással belépni a mûbe, hogy egy arisztokratából hogyan lesz spicli, bennem, mint olvasóban furcsa labirintusokat nyit. Minden európai országban más a társadalom, azon belül az arisztokrácia története, hogy miképpen dolgozta vagy nem dolgozta fel, amit kellett. Bonyolult ügy. Nyilván vannak szakavatott társadalomtudósok, akik okosat tudnának mondani errõl, de az én plebejus világképemben – lehet, hogy generációs ügy – az arisztokrácia nagyjából annyit jelent, mint gróf Pixi és Mixi a Mágnás Miskából.
MARNO JÁNOS: Azon az oldalon, még mielõtt Tar Sándor említõdne (122.), azt mondja valakirõl, hogy „X egy rossz interjúban az évszázados szegénységre hivatkozik, mint a bukásának okára. Hogy õ proli, aki eleve meg van alázva, félemlítve. Ebben ugyan van igazság, de belsõ igazság, s ha kimondod, már csak alibi, észjáratás. Én is gondoltam arra, hogy apám azért nem megfélemlíthetõ, mert egyszerûen szólva arisztokrata, és mint ilyen, szabad, nincs vesztenivalója”. Esterházy keményen elutasítja az efféle hivatkozási alapokat, nyilvánvalóan erkölcsi ízlésbõl. Vagyis arisztokratikus hozzáállásból, amely megtiltja az efféle mentegetõzéseket. Ez nem természeti erkölcs.
FARKAS ZSOLT: A nyugati társadalmak sztárkultusza esetében
nagyjából az történik, hogy van egy nagyon ismert
személyiség, akinek bizonyos sajtóorgánumok
végigkövetik az egyébként teljesen hétköznapi
életét és gondolkodását. Ahogy belekezdtem
a könyvbe, ez ugrott be rögtön. Meglepõ volt ez az
aprólékos öndokumentáció, hogy mi is a
jelentõsége annak, hogy december 8-án beírta
a noteszébe nagy betûkkel, hogy kész, ennyi órakor
ez történt, annyi órakor meg amaz. Valószínûleg
összefügghet az arisztokrácia-kérdéssel,
például a királyság intézményénél
is hasonló volt. A legnagyobb megbecsülést jelentette
valakinek, ha ott lehetett, amikor XIV. Lajos nyilvánosan, az udvari
népek elõtt elvégezte a dolgát. Merthogy a
király az abszolút reprezentatív ember, aki minden
egyes tettét nyilvánosan csinálja, mintaként
nyilvánosan képviseli az emberi tevékenységeket,
normákat stb.
Esterházy, és ez kicsit tandoris, úgy tûnik,
egy saját labirintust akar létrehozni, amelybe bevonja az
összes olvasóját, egy olyan személyes teret,
ahol mindenki otthonos, mindenrõl tud, félszavakból
érti a magánmitológiát, ahol az írónak
már nem kell többet magyarázkodni, és ahol mindig
is csak róla van szó.
KISS NOÉMI: (...) Számomra megdöbbentõ volt, hogy bizonyos szituációk, például amikor Gitta uzsonnát csomagol, az uzsonna gondoskodó kényelme, az asszonyi együttérzés az uzsonnán keresztül bekerül a Történeti Hivatalba. Összemosódnak az életterek. Bár E. P. a vége felé azt mondja, „záródnak”. A hermeneutikai munka sosem lehet végérvényes, amit az író-másoló figura folyamatosan végez, az olvasóban íródhat tovább, újabb tereket nyitva, ahogy most mi itt ülünk. Ezzel kapcsolatban még az jutott eszembe, Esterházy bevezet minket a mûhelyébe, az írói mûhelyre mindenki kíváncsi, akárcsak egy bulvárlap publikuma. Mert kulisszatitkokat tud meg, így én is egyre kíváncsibbá válok, s elterelõdik a figyelmem. (...)
MARNO JÁNOS: Ugyancsak a könyv elején megtörténik egy kiszólás a papához, hogy „mostantól fogva bárki nyikhaj mondhat rád ilyet”. Eltûnõdtem, hogy ki mindenki lehet is ez a nyikhaj? (...) Meggyõzõdésem ugyanis, sõt kénytelen belátásom is az, hogy az író nem uralhatja maradéktalanul s pláne nem elõre is a teljes anyagot, hogy amennyire a nyelvnek, úgy a szóba kerülhetõ vagy szóval megidézhetõ dolgoknak is ki kell szolgáltatnia magát, és nemkülönben bárki olvasójának, aki akár rosszhiszemûen is értelmezheti az õ úgynevezett üzenetét. (...) Engem itt, e könyv kapcsán, a szellemes elegancia árnyoldala foglalkoztat elsõsorban, az, amely – szerintem legalábbis – bûvös határt szabott az „anyag” intenzív feldolgozásának.
NÉMETH GÁBOR: Nem értek egyet azzal, hogy nem szolgáltatja ki magát, mert különben nem tudnánk a diskurzust így folytatni. A könyv tudja ezt, van egy mondata errõl, hogy eddig uralkodott a könyvein, és ez az elsõ eset, amikor azt tapasztalja, hogy nem képes. Arrafelé halad a könyv, amerre a szöveg akar menni, magára vállalt egy feladatot, nem tud kitalálni mást, mint hogy végigolvassa-szenvedi a jelentéseket. Számtalan ellentmondásba keveredik, és a saját figuráját, a saját esendõségét teljesen öntudatlanul elénk tárja. Más szóval jelentõs kudarc van közszemlére téve: valaki teoretikusan fölismeri – ha nemcsak teoretikusan ismerné fel, hanem gyõzelmet is tudna aratni, nem volna kudarc –, hogy minden eszközét el kellene hagynia, de semmi mást nem tud használni, mint a meglévõ eszközeit. Fantasztikus paradoxon...
MARNO JÁNOS: Abszolút elvárás, amit megpróbáltam megfogalmazni, hogy bukjon el, essen kétségbe, és – ki tudja tovább...
NÉMETH GÁBOR: Igen, de éppen ez minden mû
paradoxona. Ha meg tudná csinálni, hogy elbukjon, bukása
esztétikai értelemben gyõzelemmé változna,
hiszen meg tudná velünk etetni, hogy mindenestül õszinte.
A könyv tudja, hogy minden forma. Benne is van ez a mondat: „Csak
éppen most formaként a civil õszinteséget választottam”,
majd elkezd beszélni ugyanazzal a retorikával, mint az összes
könyvében. Elhatárolja magát az eddigi szövegeiben
megképzõdött narrátoroktól, és
bejelenti, hogy most elõször az elbeszélõi én,
a szerzõ és Esterházy Péter azonosak. Eddig
maszkok, álarcok mögé bújtam, de itt és
most az az Esterházy Péter beszél, aki 1950-ben született,
április 14-én.
Számomra, amikor olvasok, sohasem a referencialitásban
látszik föltárulni az én, az ego, a személyiség,
hanem mondjuk a grammatikában, abban, hogy milyen hosszú
egy mondat, milyen szavakat használ vagy nem használ valaki,
a retorika hogyan épül, építi föl magát
és rombolja le. Az én nem az, amit, hanem az, ahogyan elbeszél.
Mint ahogy a jobbkezes a balkezét tartja teniszezés közben.
Az írás öntudatlan, elszólásszerû
modora, ami egy szövegben az ént körülrajzolja. Ez
az én kontinuus számomra, mikor a könyvet olvasom. Számomra
az az igazi rémületes dráma ebben a könyvben, hogy
van egy ember, aki pontosan tudja, mi volna a tét, de látszik,
hogy a rémület semmi mást nem enged meg neki, mint a
régi formáit.
MARNO JÁNOS: Hadd módosítsam, én nem azt mondom, hogy a régi énjével van a konfliktus, hanem a tudással, hogy tudja, mi történt, ám ez a tudása túlságosan is egyezik a köztudati vélekedéssel, mely szerint: botrány történt. Csakhogy ennek a köztudatnak a poétikai fordulatai, retorikái ugyancsak alkalmatlanok a tényleges esemény megértésére, revelálására. Mint olvasó tehát azt várnám, hogy üssön be az a poétikai fordulat, ami valóban rivalizálni képes a jelen eseménnyel. S hogy ez bekövetkezhessék, ahhoz az írónak, bizony, fel kell adnia szerepbiztonságát, eleve-uralmát az anyag fölött.
NÉMETH GÁBOR: Én ezt nevezem paradoxonnak. Ha poétikai fordulatra késztet, megint csak az uralkodásról van szó, valaminek az uralásáról. Az volna a gyõzelem szerinted, ha rafinált formát keresne a formátlanságnak, egy olyan beszédet, ami el tudja magáról hitetni, hogy ügyetlen vagy roncsolt? Ez az egész egy olyan pszichologizáló, moralizáló és jellemkritikai diskurzussá válik, amit szerintem csak az angyalok tehetnek meg az égben, ha vannak...
MARNO JÁNOS: Muszáj, minduntalan meg kell tennünk.
* „nézzük meg azt, hogy a formával mi történik”
NÉMETH GÁBOR: Legyünk egy kicsit szövegszerûbbek,
például nézzük meg azt, hogy a formával
mi történik. Én úgy voltam a barna sorokkal,
mint a fûrészporral. Elég könnyû levenni,
hogy mi a helyzet, nem? Tudjuk nagyjából, mik történtek,
miket lehetett besúgni. Az erre való reflexiók meglehetõsen
hasonló szerkezetûek: Esterházy ironizál, a
„tartók” rémületes nyelvét gúnyolja, vagy
azt a nonchalance-ot, amivel az apja, aki egyre inkább belelendül,
írja a jelentéseket. Ezek a reakciók elég könnyen
kiismerhetõk, meglehetõsen hamar megszokottá válnak,
nem különösebben érdekesek. Bizonyos retorikai mozdulatokat
is túl ismerõseknek, rutinszerûeknek éreztem,
a jelzõhalmozásokat például.
KISS NOÉMI: Nem így látom. A szöveg forrás, minden szöveg, Julika néni levelei is fontosak ötvenhatról, mert közös kulturális szöveg. E. P. csak egy „magyarázó”, lehetnek és legyenek is majd többen, akik magyaráznak. És melyik generációról beszélsz? Ma felnõttek már olyanok is, akik semmit nem tudnak errõl, de semmiképp nem evidencia nekik a Javított barnával szedett szövege. Egyetemre járnak, és az evidenciák hiányaképpen teljesen más a hermeneutikai érzékenységük. E tekintetben nagyon is fontos figura a fiú, aki az apját olvassa, harcot folytat a megértéséért, és lám: õ lesz a folytonosság.
PÉTERFY GERGELY: Pontosan követi az elõzményeket, ad absurdum az utolsó ötven vagy száz oldal lehetne csupa rövidítés, hiszen a szekvencia ugyanaz. Elvész az újdonságérték, eleinte artikulált rajongással olvassuk, ahogy a fájdalom bugyraiban ide-oda történnek iróniajátékok, amelyekben Esterházy más írásaira ismerünk. Mûködik, de a puskapor gyakorlatilag a könyv közepére el is fogy. Azt éreztem, a második rész más szempontból nézve érdekesebb, de semmi új nem történik benne, a jelentések is egyre unalmasabbakká válnak. Ahogy csúszunk a hetvenes évek felé – bár engem néha érdekelt, hogy mit jelentenek, hihetetlenek a mondatok –, a Csanádi-jelentések is egyre üresebbek, szürkébbek lesznek, laposodik az egész. Olyannyira, hogy átugrottam mondatokat, mint ahogy a Harmonia Caelestisnél, a századik oldal fölött elkezdtem search módban nézni, és csak ugráltam.
FARKAS ZSOLT: Szerintem a „k” betûk jól jelzik a problémát, teljesen informatív a használatuk. Leír egy mondatot, egy sztorit, és teljesen világos, hogy elkezd sírni, de egy idõ után többször reflektál arra, hogy stilárisan problematikus a „k” – a kétharmadánál van, hogy abba kéne hagyni –, és ez visszavezet bennünket a valóság–nyelv problémához. Az a dolga, hogy az olyan információkhoz hozzájuttasson bennünket, hogy primer módon hogyan reagál. De van ennek egy másik oldala is, amit Bán Zoltán András kritikája érint – amelynek alapvetõ tézise tévedés, de attól tartok, megegyezik Esterházy alapvetõ elgondolásával. Arra van felépítve a cikk, hogy a Javított kiadásban a realizmus diadala történt meg, Esterházy, aki eddig a legnagyobb magyar antirealista író volt, aki csak játszadozott a nyelvvel és a szavakkal, találkozott a kõ- vagy csontkemény realitással, amely túl van a szavakon („nem találunk szavakat”, „mindezt majd megírom pontosabban is” stb.). Esterházy tehát – ez nem feltétlenül kötelessége – semmit nem értett meg abból az elméleti recepcióból, aminek elvileg nagy lovagja lett volna, hiszen az egy másik metafizikai hagyomány, amely azt gondolja, hogy van egy referenciális nyelv, ami alá pontosan le tudja írni az igazságot, és az irodalom, a retorika csak ornamentum, amivel a butákat jobban meg lehet gyõzni. Valójában az ütközik elháríthatatlan nehézségbe, hogy a valóságról nincs direkt információ vagy hozzáférés, hanem a nyelv az egyik legnagyobb aktor és gondolkodó, amely meghatározza, hogy mit gondolhatok egyáltalán a világról. Teljesen világos, hogy neki rendkívüli feladata az volt, amikor mondjuk a „k” betût leírta, hogy úgy bontsa szét esztétikailag, hogy benne legyen az informatív érték, de dramaturgiailag is jó helyen legyen, ökonomikusan stb., és ne csak az legyen, hogy ez önismétlés. Mert az lett a benyomásom a végére, hogy bemerevedik az alapprobléma, amirõl már az elején látszik, hogy nem fogja tudni megoldani. Ez alighanem a Harmonia Caelestis alapvetõ problémája is, hogy emlékmûszerû, látszik az akarás, hogy teljesítményt akar – és meg is csinálja verbálisan, egy nagyon jól megoldott mû lesz, amit nem más tanúsít, mint hogy odamennek az öreg nénik, és azt mondják, megint szerelmes lettem apádba, ez az irodalmi teljesítmény.
NÉMETH GÁBOR: Túl nagy feneket kerítünk a teoretikus problémának. Primitív felhasználóként azt tapasztaltam, hogy a nyelv nem attól referenciális vagy nem, hogy mit gondolnak róla az irodalomelmélettel foglalkozók. Tiszta kísérleti helyzeteket tudnék ajánlani: ha azt mondom, tûz van, valószínûleg mindenkiben mûködni kezd a menekülés vágyának minimális reflexe. Nyilvánvalóan Esterházy sem lesz nem referenciális íróból referenciális azért, mert bejelenti. A probléma ott van, hogy az egész életmûnek természetes módon van referencialitása, és ebben a referencialitásban – ahogy ezt pontosan tudja is – ez a mi, aminek a föloldása: én és az apám, eddig pozitív szerepet játszott. A magatartásában azt tartom alapvetõen tisztességesnek, hogy levonja a következtetést a könyvben. Más kérdés, hogy teoretikusan félreértésnek gondolom, mert ha függetlenítjük magunkat attól a szándékunktól, hogy kitüntessük a szerzõ saját interpretációját a könyvével kapcsolatban, és így olvassuk a Harmonia Caelestist, annak a processzusnak vagyunk tanúi, hogy valaki meglehetõsen nagy apparátussal, nagyon sok jelöletlen vendégszöveg segítségével kozmikussá tágítja, univerzalizálja, majd megsemmisíti az „édesapám” szót. És mikor ezt a processzust meglehetõs munkával elvégezte, mégis elkezdi használni egy látszólag sokkal konzervatívabb és látszólag sokkal több non-fiction elemet használó szövegben, a saját apjára. Kérdés persze, hogy akkor már mit lehet kezdeni egyáltalán ezzel a szóval. Szerintem Esterházy alaposan félreolvassa önmagát. A Harmonia középpontjában valójában nem Esterházy Mátyás áll. Ha van a mûnek pátosza, éthosza, katarzisa, akkor éppen attól, hogy a „szabad vesztes” irodalmi alakját formálja meg. Az én kérdésem az, hogy ha megformálja ezt az irodalmi alakot – és sok-sok olvasója számára hitelesen megformálja –, akkor az a tény, hogy arról a konkrét személyrõl, aki Esterházy Mátyás, vagyis az õ édesapja, kiderül, hogy mégsem volt szabad vesztes, az egyben azt is jelenti-e, hogy metafizikailag megsemmisül a szabad vesztes létezésének esélye általában. Szerintem ez a kérdés. Ezt érti rémületében félre...
MARNO JÁNOS: Ott van, amikor Mészölytõl idéz, hogy Esterházy született ontológiai derû... Ezt érzi az író...
NÉMETH GÁBOR: A kérdés: attól, hogy az õ ontológiai derûje megsemmisül, az ontológiai derû önmagában hamissá válik-e mint a világhoz való autentikus viszony egyik lehetséges módja?
MARNO JÁNOS: Igen, de az is fölvetõdött, és az egész könyv bizonyos értelemben ezt tárgyalja, hogy az ontológiai derût érheti-e olyan trauma, ami kétségbe vonja visszamenõleg e látásmódot.
SZILÁGYI ZSÓFIA: Gitta mondja neki, hogy „apád lett volna az egyetlen jelöltem arra, hogy van olyan ember, akit nem lehet megtörni”. Ez is ehhez kapcsolódik, hogy valami elemi pusztulás történt...
KISS NOÉMI: Számomra a realizmusdiadalnak épp az ellenkezõje a könyv: a valóság konstrukciójának a diadala, mert ebben a könyvben legalább három, és nem egyetlen igazság keresése folyik. Több jelentést hordó tér, idõ, alak és mondjuk ki, etika is megszólal benne. Nem mindenki látja azonosan az ügynökmúltat.(...) A Javított kiadás hermeneutikai mû, traumamunka. Csak valami közvetlen, célirányos „igazsághûen” dolgozó formában, vagyis naplóformában lehet megírni, hogy valaki bemegy mindennap egy hivatalba, le kell ülnie a szöveghez, aztán hazamegy, hazaviszi a szöveget, mert nyilván nem ott kommentálta azokat. Ez a könyv egy ilyen hermeneutikai munka kerettörténete. A szöveg és az írás diadala az én, a személy szabadsága felett.
* „ahol az esztétikai analízis moralizálássá
válik”
MARNO JÁNOS: Ez egy nagyon kemény probléma. Érdekes
volna elgondolkodni, hogy mi történik, ha egy ügynök
éli a minimum kettõs életét, ami azt jelenti,
hogy élvezettel csinálja egy idõ után. Túlteljesít.
Mintha öröme, de legalábbis káröröme
telnék a transzparens élet destruálásában,
elárulásában.(...)
FARKAS ZSOLT: Az biztos, hogy két nagyon különbözõ textualitással van dolgunk, és viszonylag furcsa módon nagyon finoman és érzékenyen reagál minden stiláris megmozdulására az apjának. Ezek nagyon érdekes részek, fõleg az, hogy állandóan párhuzamot von. Bagoly mondja verébnek, õ is folyamatosan úgy kezeli magát, mint aki ilyen típusú titkokat ad ki. Ez egy kulcskérdés szerintem. (...)
PÉTERFY GERGELY: Az a baj, hogy olyasmikrõl kéne beszélgetni, amikrõl nem tudunk, és amiket Radnóti Sándor kritikájában meglehetõsen titokzatos bevezetésként, konzekvencia nélkül elhelyezve jelez. Azt mondja, neki már a Harmonia Caelestisbõl lejött a „szubsztanciátlanságot jelzõ mimikri”. (...)
MARNO JÁNOS: Nagyon érdekes dramaturgiai játék, hogy Esterházy a könyv elsõ felében általában a Csanádi-szövegeket jelzi pirossal, a második részben a Harmonia Caelestis-idézetek szerepelnek pirossal szedve.
FARKAS ZSOLT: Ez elég durva jel szerintem.
MARNO JÁNOS: Nem, szándékos, tudatos, mondhatnám,
zseniális húzás, hiszen voltaképpen a Harmonia
Caelestisben intuitíven megtette ezeket a följelentéseket.
Azért is baromi érdekes, mert ott éppen a saját
intuícióira csodálkozik rá, hogy lám,
hiszen a figurát megírtam, mielõtt még informálódtam
volna róla. Ez azt a kérdést is fölveti, hogy
vajon az ember nem ír-e könnyebben, oldottabban akkor, ha írásának
az anyaga, referenciája is általa jelenik meg, mintha a referenciához
mint adott külsõ anyaghoz kell igazodnia. Ez messzire vezetõ
kérdés. Nem véletlen, hogy valaki így kezd
írni, nem véletlen, hogy manapság az a tapasztalat,
hogy jobban meg tudja feleltetni a tisztán poétikai, esztétikai
látomásaiból születõ szövegeket a
valóságnak, mintha a valóságot próbálná
valamiképpen konvertálni vagy jelekkel letapogatni és
összefûzni. A második részben történõ
revelációk arra utalnak, hogy a kettõ nem összeegyeztethetetlen.
Az összeegyeztethetetlenség inkább az, hogy az a metafizikai
kép, biztonság – a miheztartás, hogy hogyan viselkedjünk
– fenntartható-e úgy, hogy felmerül: szent ég,
akkor mi lesz. Még azt is meg merném kockáztatni,
hogy az ontológiai derû éppen azzal kezdõdik
ki, hogy meg van védve. Ha nem védené az ontológiai
derût, ha nem ragaszkodnék a világnak ehhez az (ön)arcképiségéhez,
akkor talán, talán több esélye támadna
arra, hogy ez a derû újjászülessen.
FARKAS ZSOLT: Szerintem ismeretelméleti dualizmus, vagyis csak
az egyik oldalát ismeri, tehát naiv, semmiképp sem
ontológiai derû.
MARNO JÁNOS: Pontosan ezt mondtam, azért kérdés számomra az egész. Nem úgy kudarc, hogy elmismásolja, hanem hogy nem tudja a traumát vagy frusztrációt igazán átélni vagy megélni.
SZILÁGYI ZSÓFIA: Azért nehéz az összeegyeztetés, mert a Javított kiadás maga mondja meg, milyen pontokon láthatunk kapcsolatot közte és az elõzõ könyv között. Azt a részt viszont például nem emeli ki a Javított kiadás, amivel a Harmonia Caelestis zárul: azzal fejezõdik be a Harmonia, hogy Esterházy Mátyás dolgozik mint fordító, és jönnek ki a betûk az írógépbõl, amikhez semmi köze nem volt és nem is lesz. (...)
MARNO JÁNOS: Az egyik legkényesebb pontja a könyvnek, ami bizonyos értelemben az irodalmon vagy esztétikán, poétikán is túllép, olyan nyers problémákat vet föl a könyv vége felé – amikor leadja a kéziratot, és megkérdezi a kiadói igazgatót, hogy jó-e a könyv –, eléggé fenti hangfekvésben egy olyan szólamot fogalmaz meg, ami arról szól, hogy általában mi magyarok az ilyen típusú problémáinkat, kríziseinket vagy hasadtságainkat mennyire dolgoztuk föl, illetve mennyire nem. (...) Nem arról szól-e ez, hogy – a szentbeszéddel szólva – „de hiszen egy meggyalázott templomban vagyunk valamennyien, úgy értsétek tehát a szavamat”? Egy olyan elfogadhatatlan retorikai fordulatnak éreztem ezt, amely visszamenõlegesen is megmélyítette vagy aláhúzta vastagon a hiteltelenség érzésemet.
FARKAS ZSOLT: Esterházy egyik legsúlyosabb revelációja
– amit a legnehezebben tud megoldani, hogy az ügynöki jelentésekbe
belekerülnek a mindennapi intimitások, a legkisebb részletekkel.
Mi közük hozzá – ez bántja õt nagyon. És
egy olyasféle logikai inbalansz keletkezik, hogy inkább velük
van, mintsem a családjával, hiszen a számukra minden
titkot kiad igazi léte intimitásaiból, ezzel szemben
a legfõbb titkát otthon nem árulja el. A tudattalan
fogalmát érdemes formálisan érteni: amirõl
nem tud.
Miközben olvastam, folyamatosan Szophoklész Oidipus királya
járt az eszemben, nemcsak azért, mert a kedvenc pszichoanalitikai
olvasmányaim alapján egy tökéletesen klasszikus
ödipális problematika van itt elfedve, az összes folyományával
együtt, hanem – ami sokkal érdekesebb, és az eredeti
Szophoklész-dráma is erre megy rá, a sztori meg az
incesztus egyáltalán nem érdekli – mert igazából
a kiderülésre, illetve a tudás nagyon furcsa természetére
megy ki. Van egy sztori, amit egy normálisan gondolkodó hétéves
gyerek pillanatokon belül összerak. Kriminek nevetséges
a történet, ugyanakkor iszonyatosan hosszan végig arról
szól a dráma, hogy bár Theirésziász
is megmondja Oidipusznak, hiába érti a szavait literárisan,
nem hiszi el, egyszerûen csak úgy tudja, hogy nem így
van. Ez szerintem a drámája a Javított kiadásnak
és a körülötte folyó diskurzusnak is, hogy
az emberek naivan akarnak olvasni. Az az olvasási mód – amit
Esterházy elkezd a Harmonia Caelestisszel csinálni – ennek
a technikája, hogy leír egy mondatot, amit leírt annak
idején, majd tologatja, rendezi, kontextuálja, de azt a mondatot
sosem értette úgy, ahogy a mai tudásával tudja
érteni, és tudja, hogy ezzel a tudásával az
úgy volt igaz, ahogy akkor megírta, pontosan az volt, ahogy
ma már nem merné, mert olyan durva...
Kétségtelenül, a legfontosabb esztétikai
kérdések, amiket ez a könyv felvet, eléggé
egybeesnek fontos morális kérdésekkel is. Például
az, amit Péterfy Gergõ mondott a pornográfiával
kapcsolatban, és ami Gábor rossz érzését
is okozhatja, talán az a kérdés, hogy mi az, ami általánosan
mint az intimitás tere van elfogadva, amihez nem nyúlhat
hozzá senki, mert legitim, hogy csak rám tartozik. Azt gondolom,
ez a diskurzus, azáltal, hogy meg lett írva a könyv,
régen kilépett az intimitás terébõl,
azt a propozíciót teszi, hogy olyan intimitásokról
számol be, ami ellen a normális moralitásérzéke
tiltakozik.(...)
NÉMETH GÁBOR: Úgy érzem, a diskurzusunk folyamatosan átcsúszik a legérdekesebb, ám számomra egyáltalán nem problémátlan területre, ahol az esztétikai analízis moralizálássá válik. És annak a morális imperatívusz-rendszernek, amire az effajta diskurzus alapszik, az egyik szabálya éppen az, hogy morális természetû ítéleteinket elõször azzal kellene közölnünk, akire vonatkoznak. A jellem általunk föltételezett megpróbáltatásainak szövegen hagyott nyomairól úgy kéne tudnunk beszélni, hogy a beszéd a mû értékeit, hibáit, problematikusságát vagy akár végsõ kudarcát jelentse be, ám ne váljon jellemkritikává. (...) Egyébként nagyon érdekes volna megtudni, hogy ha ezen a széken itt elõttünk Esterházy Péter ült volna, jelenléte hogyan módosította volna a beszéd játékterét...
A József Attila Kör és a Mûcsarnok közös kritikai beszélgetéssorozatának keretében, a JAK irodalmi táborában, Szigligeten, 2002. augusztus 27-én tartott beszélgetés szerkesztett változata (sajtó alá rendezte: Nagy Gabriella)
FARKAS ZSOLT, KISS NOÉMI, MARNO JÁNOS, NÉMETH GÁBOR,
PÉTERFY GERGELY, SZILÁGYI ZSÓFIA
„Szextett Szijj Ferenc Szuromberek királyfijáról”
Magyar Lettre Internationale, 47
ESTERHÁZY Péter
Javított kiadás
Magvetõ, 2002
Harmonia caelestis
Magvetõ, 2000
BOJTÁR Endre
„1 könyv – 1 (történelmi) bohóctréfa”
Élet és Irodalom, 2002. 5. 24.
SCHEIN Gábor
„Baleseti jegyzõkönyv”
Élet és Irodalom, 2002. 5. 24.
SZIJJ Ferenc
„Kiadás és visszafogadás”
Élet és Irodalom, 2002. 5. 24.
TAMÁS Gáspár Miklós
„Nincs bocsánat”
Élet és Irodalom, 2002. 5. 24.
RADNÓTI Sándor
„Kelet-európai diszharmónia”
Népszabadság, 2002. 5. 25.
BÁN Zoltán András
„A realizmus diadala”
Magyar Narancs, 2002. 5. 30.
LÁNG Zsolt
„Édescsanádi”
Élet és Irodalom, 2002. 5. 31.
BABARCZI Eszter
„Magán-, bel- és közügyek”
Élet és Irodalom, 2002. 6. 21.
EÖRSI István
„Esterházy Péter diadala”
Élet és Irodalom, 2002. 6. 21.
FARKAS Zsolt
Mindentõl ugyanannyira
JAK - Pesti Szalon, 1994
Kukorelly Endre
Kalligram, 1996
Most akkor
Filum, 1998
„Milyen Ameszba”
Magyar Lettre Internationale, 6.
„Kánonvita és kultúrháború az Egyesült
Államokban”
Magyar Lettre Internationale, 27.
„Einleitung (Kukorelly, Garaczi, Németh Gábor, Parti Nagy
Lajos)
Magyar Lettre Internationale, 34.
„és”
Magyar Lettre Internationale, 35
(Garaczi Lászlóval, Kukorelly Endrével, Marno Jánossal,
Németh Gáborral)
„Beszélgetés a posztmodernrõl”
Magyar Lettre Internationale, 29.
NÉMETH Gábor
Angyal és bábu
Pannon, 1990
A Semmi Könyvébõl
Holnap, 1992
eleven hal
JAK - Pesti Szalon, 1994
A huron tó
Filum, 1998
Elnézhetõ látkép
Hanga, 2002
(Szilasi Lászlóval)
Kész regény
Filum, 2000
„hátétépévévévé német
hö”
Pompeji, 1997. 2-3.
„Írás”
Magyar Lettre Internationale, 7
„Quod erat”
Magyar Lettre Internationale, 27
„Egy végsõ helyet készítettem el”
Magyar Lettre Internationale, 29
„Hídlábjegyzék”
Magyar Lettre Internationale, 32
„Nemes iszap – labancozás”
Magyar Lettre Internationale, 34
„Térgyen állva megyek hozzád – digózás”
Magyar Lettre Internationale, 36
„Nyakig a vízben”
„Performance 1988”
Magyar Lettre Internationale, 38
„Spanyolnak néznek”
Magyar Lettre Internationale, 41
„Ha most akár be is néz”
Magyar Lettre Internationale, 46
„10 dolog, amit utálok a Lettre-ben”
Magyar Lettre Internationale, 46
„Vegyük azt, hogy”
Magyar Lettre Internationale, 47
(Garaczi Lászlóval és Kukorelly Endrével)
„A 84-es kijárat”
Magyar Lettre Internationale, 32
(GARACZI Lászlóval és SZILASI Lászlóval)
„Beszélgetés a regényrõl”
Magyar Lettre Internationale, 39
(KUKORELLY Endrével)
„Száraz felületek”
Magyar Lettre Internationale, 40
(GARACZI Lászlóval, KUKORELLY Endrével, PARTI NAGY
Lajossal)
„Még egy regényes Lettre-beszélgetés”
Magyar Lettre Internationale, 41
KISS Noémi
„Az idegen táj és gyakorlata”
Magyar Lettre Internationale, 41
„Egy szobor szépsége és mentsége”
Magyar Lettre Internationale, 43
„Digitális Bédekker”
Magyar Lettre Internationale, 45
MARNO János
A fénytervezõ
Palatinus, 2002
Diadal
Jelenkor, 2001
Nincsen líra Ö nélkül
Palatinus, 1999
PÉTERFY Gergely
A Bé oldal
Palatinus, 1998
A tûzoltóparancsnok szomorúsága
Palatinus, 2000
SZILÁGYI ZSÓFIA
Ferdinandy György
Kalligram, 2002
„A féllábú ólomkatona”
Jelenkor, 2001. 1.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu