Valentine Goby
Az érzékeny hang

Este halkan felcsendült egy cselló hangja. Hangjegyek ismétlõdtek, néhány rész többször is elhangzott. A dallam visszatért az elejére, a fõ témához, mint ahogy a ceruza is visszatér a rajznak arra a pontjára, ahol a grafithegy megcsúszott. Radírozunk, újra kezdjük, kicsit tovább jutunk. Ismét visszakanyarodunk, közeledünk. Késõbb énekhangok szûrõdtek át a válaszfalon, melyeket a burjánzó növényzet letompított. Mozart ott volt velem a dzsungelben. Karen Blixen és szeretõje táncának gyönyöre jutott eszembe, a Távol Afrikától legszebb jelenete.

Hamarosan az egész ház megtudta, hogy angoltanár vagyok, és a Konzervatóriumban fogok tanítani. Zenésznek hittek, de ezt sajnos meg kellett cáfolnom. Petit asszony tisztelettudóan ingatta a fejét: „A Villette érdekes hely, ráadásul van ott egy óriási park is. Az unokáim imádják.”
 A harmadik nap reggelén felbontottam a Konzervatórium levelét. A rövid iromány mellett volt egy térkép a környékrõl, az órarendem és egy ismertetõ. Az angolóráim október 10-én kezdõdnek, két hét múlva. Egy idegen nyelvet fogok tanítani ismeretleneknek, idegen helyen. Megnéztem a konzervatórium alaprajzát. Hat összetûzött lap volt. Négy emelet a felszín alatt volt, kettõ felette. Számos spirál és csík, egyenes vonal és kis egymás mellé rajzolt téglalap szerepelt a lapon. Volt egy kávézó, egy bár, tantermek és koncerttermek, dolgozószobák, a diákok lakóhelyiségei, kilométernyi lépcsõ és folyosó.
 Becsúsztattam a borítékot a hátizsákomba, lementem a metróba, és megvettem az elsõ bérletemet. Kilenc állomás, majd egy kis kanyar kelet felé. A Porte de Pantinnél jöttem fel a mozgólépcsõn. A járdákat a nap szárítgatta. A tér kihalt volt délben.
 Váltókkal tarkított pirosas sínek, kopár betonlapok és fémbe foglalt üvegfelületek tûntek fel a szemem elõtt. Kibetûztem a feliratokat: „Központi csarnok”, „Zeneváros”. Egy hullámlemezzel fedett sétány veszett bele a távolba. Egy óriási táblán a következõ, csupa nagybetûs feliratot olvastam: ISTEN HOZTA A VILLETTE-BEN.
 Bal oldalon egy üres tér terült el, a másikon ott volt a járda, ahol a járókelõk kerülgették egymást; itt álltam mozdulatlanul. A konzervatórium zord fehér tömege velem szemben emelkedett. Egy keskeny híd ívelt át a fekete vízzel teli medencék felett, ez vezetett a fõbejárathoz. Az út végén a napfény visszaverõdött az ajtón. Hunyorogva keltem át a hídon. A legvégén odanyomtam a homlokom az üveghez. Az ajtó zárva volt. „Bejárat az oldalajtón keresztül.”
 Visszamentem, és jobbról kerültem meg az épületet. Emberek jártak ki-be, kezükben, vállukon vagy hátukon különbözõ méretû és alakú fekete dobozokkal. A táncosokat fejtartásukról, kacsázó járásukról, kifelé álló lábfejükrõl ismertem fel. Beléptem. Vagy húsz bicikli volt nekitámasztva az oszlopoknak. Véletlenszerûen elindultam egy folyosón, betoltam egy ajtót. Egy hosszú pult elõtt találtam magam. Mögötte telefonhívásokra válaszoltak, rajta ismertetõk halmozódtak: minden bizonnyal a recepció. Körbenéztem. Az óriási elõcsarnok felett körfolyosók emelkedtek, az egész olyan volt, mint egy fényakna. Kerestem a falfirkákat, a vadplakátokat, a sietõsen felragasztott röpiratokat, a harántcsíkban falra szegezett hirdetményeket. Semmi. A felületek tiszták és simák voltak, a parketta csillogott, a fehér kõkockák makulátlanul csillogtak. Kihajoltam a mellvéden. Lent diákok ittak, cigarettáztak, beszélgettek a zöld növények között, széles padokon ültek, lábukat a szürke padlószõnyegen nyugtatták.
 Egy fuvola hangját követve elindultam az elsõ emeletre vezetõ lépcsõn. Egyedül voltam. Keresztülmentem egy körfolyosón, a falak mentén egymás mellett sorakoztak a kis üvegablakos ajtók. A fuvola már egészen közel volt. Lábujjhegyre álltam, és benéztem az üvegnégyszögön. Egy icipici szobában egy fiatal, szõke lány játszott hátát az ablaknak támasztva. Az egész olyan volt, mint egy akvárium. A lány rám nézett. Továbbálltam. Valahol egy cselló hangja zendült fel, hallottam a vonó nyikordulását. Lassan haladtam elõre. Zongoradallamok, egy trombita visszhangja, talán egy oboa. A foszlányok összekeveredtek, kivehetetlenné, disszonánssá váltak. Minden egyes ajtó elõtt egy külön dallam bomlott ki. Megkockáztattam egy pillantást az egyik üvegablakon keresztül, egy zenész tekintete azonnal elkergetett onnan; csak egy elmosódó képet, zenefoszlányokat õriztem meg. Hangról hangra, tekintetrõl tekintetre jártam. Felmentem a másodikra. Ajtószárnyakat löktem be, találomra mászkáltam a folyosók útvesztõjében. Helyiségrõl helyiségre, dallamról dallamra barangoltam. Szédülés fogott el, nekitámaszkodtam egy falnak. Szemben velem egy hatalmas üvegfal mögött egy fiatal nõ állt, a testét szemlélte egy tükörben. Egy férfi állt mögötte. A nõ felemelte a haját, a férfi egyik kezét a tarkójára tette, a másikat az álla alá. A lány behajlította az egyik karját és a hegedût az álla alá helyezte. A férfi megrázta a fejét, és másik karját az arca magasságába emelte. A vonó rásiklott a húrokra. A tükörben figyelték magukat mosolyogva.
– Bocs, lenne egy cigid?
Visszahõköltem. A diák nevetésben tört ki.
– Megijesztettelek?
– Én…nem, nem dohányzom. Sajnálom.
A fiú továbbment. Megfordultam. Az üvegfal elé fekete függönyt húztak.
 Lementem a lépcsõn a legalsó szinten lévõ kis bár felé. A korlát felett elnéztem a diákokat. Onnan fentrõl olyanok voltak, mint a többi fiatal az egyetemi folyosókon. Õszintén nevettek, hangosan beszéltek, vállon veregették egymást. Farmert hordtak, és hátizsákjuk volt. Nem énekeltek, nem táncoltak. A kezükben dobozos üdítõt, szendvicset, cigarettát tartottak.
 Kicsit távolabb a lépcsõk belevesztek a betonba, a folyosók sötétek voltak. Minden ajtót zárva találtam. Elolvastam a mûanyag táblákat: „Fleuret övezet”, „Orgonaterem”, „Opera”. Erre-arra olyan egzotikusan hangzó címkékkel teleragasztott nagy ládák hevertek, mint „Szöul”, „Miami”, „Kairó”, „Buenos Aires”. Az egyik teherfelvonó rácsa nyitva volt. Beszálltam, és megnyomtam a legfelsõ gombot. A lift nagyon lassan ért fel a felsõ emeletre. Elindultam egy folyosón, és benyitottam egy ajtón. A szabadban voltam. A terasz egyik sarkából szemléltem az üvegfalakat, a füstöt, a jármûveket, a tetõket. A szél belekapaszkodott a hajamba. Karjaimat egybefontam, felhajtottam a blúzom gallérját. Hûvös lett.
 Aznap, mint az elsõ két este, a szomszédom csellón játszott. Milyen lehet ez a zenész? Csak hallgatni kellett. Letettem a könyvem.

***
Érkezésem után egy héttel az egyik lakó kitett egy plakátot felesleges bútorairól a ház bejáratánál. „Költözés miatt eladó.” Bekopogtam. A lakás majdnem üres volt, a nappali közepén állt egy kanapé, egy süppedõs fotel, egy halogénlámpa és egy régi hifi-torony. Mindent megvettem. Nem volt drága, és ettõl majd anyám is megnyugszik. A kiköltözõ bérlõ mutatott még a másik szobában egy kabátfogast, egy icipici hûtõszekrényt és négy széket. „Tessék, ezeket is vigye el. Nekem marad elég.” A székeket otthagytam.
– Hova megy? – kérdeztem tõle.
– Ó, nem messze innen.
– Nem érzi itt jól magát?
– Vendello úr lakása felett lakom. El sem tudja képzelni, hogy ez mit jelent, nem bírom elviselni a zenét. Már hat hónapja tart. Elmegyek.

Október 9-én megtartottam az elsõ órámat. Tizenöten voltak, tizenhét és húsz év közöttiek, öt énekes és tíz zenész. Volt köztük egy vidám vörös fiú, az a diák, aki rajtakapott, amikor két héttel azelõtt egy hegedûtanárt és a tanítványát figyeltem. Névsort olvastam. Végre megértettem ennek a tanári rituálénak a hasznosságát. Az embernek az a benyomása támad néhány pillanatig, hogy valamiféle hatalommal rendelkezik: feljegyzi a jelenlévõket, jegyzéket készít a hiányzókról. Megpróbáltam mosolyogni. Kedvem lett volna megmondani nekik, hogy mennyivel jobban tennék, ha zenélnének, énekelnének vagy táncolnának. Bemutatkoztam.

A félig nyitott ajtón keresztül alig észrevehetõen egy cselló hangja ért el hozzám, könnyû volt, mint egy illat, mint a pára. Beszéltem, de hangom lassan beleveszett az ismerõs dallamba, melyet már a lakásom falán keresztül annyiszor hallottam megmunkálni, átdolgozni, apró részekre szedni, leegyszerûsíteni, százszor újrakezdeni.
– ... and you might wish to study movies too...
Az a dallam volt, ugyanaz.
– ... I’m ready to take into account any suggestion...
Hosszas szárnycsapkodás. A cselló szárnyai, hogy lehetséges, hogy...
– Mi ez?
A diákok egy pillanatra meglepõdtek.
– Elnézést… I’m sorry. Hát a zene, hallják?
A diákok figyelmesen néztek az ajtó felé. A vörös le nem vette rólam a szemét.
 – The Swan, Miss. Saint-Saëns Hattyúja.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/