Este halkan felcsendült egy cselló hangja. Hangjegyek ismétlõdtek, néhány rész többször is elhangzott. A dallam visszatért az elejére, a fõ témához, mint ahogy a ceruza is visszatér a rajznak arra a pontjára, ahol a grafithegy megcsúszott. Radírozunk, újra kezdjük, kicsit tovább jutunk. Ismét visszakanyarodunk, közeledünk. Késõbb énekhangok szûrõdtek át a válaszfalon, melyeket a burjánzó növényzet letompított. Mozart ott volt velem a dzsungelben. Karen Blixen és szeretõje táncának gyönyöre jutott eszembe, a Távol Afrikától legszebb jelenete.
Hamarosan az egész ház megtudta, hogy angoltanár
vagyok, és a Konzervatóriumban fogok tanítani. Zenésznek
hittek, de ezt sajnos meg kellett cáfolnom. Petit asszony tisztelettudóan
ingatta a fejét: „A Villette érdekes hely, ráadásul
van ott egy óriási park is. Az unokáim imádják.”
A harmadik nap reggelén felbontottam a Konzervatórium
levelét. A rövid iromány mellett volt egy térkép
a környékrõl, az órarendem és egy ismertetõ.
Az angolóráim október 10-én kezdõdnek,
két hét múlva. Egy idegen nyelvet fogok tanítani
ismeretleneknek, idegen helyen. Megnéztem a konzervatórium
alaprajzát. Hat összetûzött lap volt. Négy
emelet a felszín alatt volt, kettõ felette. Számos
spirál és csík, egyenes vonal és kis egymás
mellé rajzolt téglalap szerepelt a lapon. Volt egy kávézó,
egy bár, tantermek és koncerttermek, dolgozószobák,
a diákok lakóhelyiségei, kilométernyi lépcsõ
és folyosó.
Becsúsztattam a borítékot a hátizsákomba,
lementem a metróba, és megvettem az elsõ bérletemet.
Kilenc állomás, majd egy kis kanyar kelet felé. A
Porte de Pantinnél jöttem fel a mozgólépcsõn.
A járdákat a nap szárítgatta. A tér
kihalt volt délben.
Váltókkal tarkított pirosas sínek,
kopár betonlapok és fémbe foglalt üvegfelületek
tûntek fel a szemem elõtt. Kibetûztem a feliratokat:
„Központi csarnok”, „Zeneváros”. Egy hullámlemezzel
fedett sétány veszett bele a távolba. Egy óriási
táblán a következõ, csupa nagybetûs feliratot
olvastam: ISTEN HOZTA A VILLETTE-BEN.
Bal oldalon egy üres tér terült el, a másikon
ott volt a járda, ahol a járókelõk kerülgették
egymást; itt álltam mozdulatlanul. A konzervatórium
zord fehér tömege velem szemben emelkedett. Egy keskeny híd
ívelt át a fekete vízzel teli medencék felett,
ez vezetett a fõbejárathoz. Az út végén
a napfény visszaverõdött az ajtón. Hunyorogva
keltem át a hídon. A legvégén odanyomtam a
homlokom az üveghez. Az ajtó zárva volt. „Bejárat
az oldalajtón keresztül.”
Visszamentem, és jobbról kerültem meg az épületet.
Emberek jártak ki-be, kezükben, vállukon vagy hátukon
különbözõ méretû és alakú
fekete dobozokkal. A táncosokat fejtartásukról, kacsázó
járásukról, kifelé álló lábfejükrõl
ismertem fel. Beléptem. Vagy húsz bicikli volt nekitámasztva
az oszlopoknak. Véletlenszerûen elindultam egy folyosón,
betoltam egy ajtót. Egy hosszú pult elõtt találtam
magam. Mögötte telefonhívásokra válaszoltak,
rajta ismertetõk halmozódtak: minden bizonnyal a recepció.
Körbenéztem. Az óriási elõcsarnok felett
körfolyosók emelkedtek, az egész olyan volt, mint egy
fényakna. Kerestem a falfirkákat, a vadplakátokat,
a sietõsen felragasztott röpiratokat, a harántcsíkban
falra szegezett hirdetményeket. Semmi. A felületek tiszták
és simák voltak, a parketta csillogott, a fehér kõkockák
makulátlanul csillogtak. Kihajoltam a mellvéden. Lent diákok
ittak, cigarettáztak, beszélgettek a zöld növények
között, széles padokon ültek, lábukat a szürke
padlószõnyegen nyugtatták.
Egy fuvola hangját követve elindultam az elsõ
emeletre vezetõ lépcsõn. Egyedül voltam. Keresztülmentem
egy körfolyosón, a falak mentén egymás mellett
sorakoztak a kis üvegablakos ajtók. A fuvola már egészen
közel volt. Lábujjhegyre álltam, és benéztem
az üvegnégyszögön. Egy icipici szobában egy
fiatal, szõke lány játszott hátát az
ablaknak támasztva. Az egész olyan volt, mint egy akvárium.
A lány rám nézett. Továbbálltam. Valahol
egy cselló hangja zendült fel, hallottam a vonó nyikordulását.
Lassan haladtam elõre. Zongoradallamok, egy trombita visszhangja,
talán egy oboa. A foszlányok összekeveredtek, kivehetetlenné,
disszonánssá váltak. Minden egyes ajtó elõtt
egy külön dallam bomlott ki. Megkockáztattam egy pillantást
az egyik üvegablakon keresztül, egy zenész tekintete azonnal
elkergetett onnan; csak egy elmosódó képet, zenefoszlányokat
õriztem meg. Hangról hangra, tekintetrõl tekintetre
jártam. Felmentem a másodikra. Ajtószárnyakat
löktem be, találomra mászkáltam a folyosók
útvesztõjében. Helyiségrõl helyiségre,
dallamról dallamra barangoltam. Szédülés fogott
el, nekitámaszkodtam egy falnak. Szemben velem egy hatalmas üvegfal
mögött egy fiatal nõ állt, a testét szemlélte
egy tükörben. Egy férfi állt mögötte.
A nõ felemelte a haját, a férfi egyik kezét
a tarkójára tette, a másikat az álla alá.
A lány behajlította az egyik karját és a hegedût
az álla alá helyezte. A férfi megrázta a fejét,
és másik karját az arca magasságába
emelte. A vonó rásiklott a húrokra. A tükörben
figyelték magukat mosolyogva.
– Bocs, lenne egy cigid?
Visszahõköltem. A diák nevetésben tört
ki.
– Megijesztettelek?
– Én…nem, nem dohányzom. Sajnálom.
A fiú továbbment. Megfordultam. Az üvegfal elé
fekete függönyt húztak.
Lementem a lépcsõn a legalsó szinten lévõ
kis bár felé. A korlát felett elnéztem a diákokat.
Onnan fentrõl olyanok voltak, mint a többi fiatal az egyetemi
folyosókon. Õszintén nevettek, hangosan beszéltek,
vállon veregették egymást. Farmert hordtak, és
hátizsákjuk volt. Nem énekeltek, nem táncoltak.
A kezükben dobozos üdítõt, szendvicset, cigarettát
tartottak.
Kicsit távolabb a lépcsõk belevesztek a
betonba, a folyosók sötétek voltak. Minden ajtót
zárva találtam. Elolvastam a mûanyag táblákat:
„Fleuret övezet”, „Orgonaterem”, „Opera”. Erre-arra olyan egzotikusan
hangzó címkékkel teleragasztott nagy ládák
hevertek, mint „Szöul”, „Miami”, „Kairó”, „Buenos Aires”. Az
egyik teherfelvonó rácsa nyitva volt. Beszálltam,
és megnyomtam a legfelsõ gombot. A lift nagyon lassan ért
fel a felsõ emeletre. Elindultam egy folyosón, és
benyitottam egy ajtón. A szabadban voltam. A terasz egyik sarkából
szemléltem az üvegfalakat, a füstöt, a jármûveket,
a tetõket. A szél belekapaszkodott a hajamba. Karjaimat egybefontam,
felhajtottam a blúzom gallérját. Hûvös
lett.
Aznap, mint az elsõ két este, a szomszédom
csellón játszott. Milyen lehet ez a zenész? Csak hallgatni
kellett. Letettem a könyvem.
***
Érkezésem után egy héttel az egyik lakó
kitett egy plakátot felesleges bútorairól a ház
bejáratánál. „Költözés miatt eladó.”
Bekopogtam. A lakás majdnem üres volt, a nappali közepén
állt egy kanapé, egy süppedõs fotel, egy halogénlámpa
és egy régi hifi-torony. Mindent megvettem. Nem volt drága,
és ettõl majd anyám is megnyugszik. A kiköltözõ
bérlõ mutatott még a másik szobában
egy kabátfogast, egy icipici hûtõszekrényt és
négy széket. „Tessék, ezeket is vigye el. Nekem marad
elég.” A székeket otthagytam.
– Hova megy? – kérdeztem tõle.
– Ó, nem messze innen.
– Nem érzi itt jól magát?
– Vendello úr lakása felett lakom. El sem tudja képzelni,
hogy ez mit jelent, nem bírom elviselni a zenét. Már
hat hónapja tart. Elmegyek.
Október 9-én megtartottam az elsõ órámat. Tizenöten voltak, tizenhét és húsz év közöttiek, öt énekes és tíz zenész. Volt köztük egy vidám vörös fiú, az a diák, aki rajtakapott, amikor két héttel azelõtt egy hegedûtanárt és a tanítványát figyeltem. Névsort olvastam. Végre megértettem ennek a tanári rituálénak a hasznosságát. Az embernek az a benyomása támad néhány pillanatig, hogy valamiféle hatalommal rendelkezik: feljegyzi a jelenlévõket, jegyzéket készít a hiányzókról. Megpróbáltam mosolyogni. Kedvem lett volna megmondani nekik, hogy mennyivel jobban tennék, ha zenélnének, énekelnének vagy táncolnának. Bemutatkoztam.
A félig nyitott ajtón keresztül alig észrevehetõen
egy cselló hangja ért el hozzám, könnyû
volt, mint egy illat, mint a pára. Beszéltem, de hangom lassan
beleveszett az ismerõs dallamba, melyet már a lakásom
falán keresztül annyiszor hallottam megmunkálni, átdolgozni,
apró részekre szedni, leegyszerûsíteni, százszor
újrakezdeni.
– ... and you might wish to study movies too...
Az a dallam volt, ugyanaz.
– ... I’m ready to take into account any suggestion...
Hosszas szárnycsapkodás. A cselló szárnyai,
hogy lehetséges, hogy...
– Mi ez?
A diákok egy pillanatra meglepõdtek.
– Elnézést… I’m sorry. Hát a zene, hallják?
A diákok figyelmesen néztek az ajtó felé.
A vörös le nem vette rólam a szemét.
– The Swan, Miss. Saint-Saëns Hattyúja.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu