......
Delphine Hav
Õszintén örültem levelezõlapjának.
Örültem, mert oly jól ismerem ezt az érzést.
Magam is éppen így vagyok Walt Whitman egy bizonyos versével
és néhány kései Beethoven-szonátával.
Sõt, én odáig megyek, hogy miközben úgy
érzem, birtoklom e dolgokat, melyeket valójában senki
sem birtokolhat, az az érzésem, hogy a szóban forgó
zenemûvet vagy verset egyenesen nekem írták.
Magától értetõdik tehát, ha
meghatódom attól, hogy valaki, akit nem ismerek, a messzi
távolban ugyanezt érzi egy képemmel kapcsolatban:
akkor hát – gondolom én – nem egészen hiábavaló,
amit csinálok.
Noha általában nem válaszolok a rajongó
levelekre (sajnos nincs idõm ilyesmire), és noha köszönõleveleket
nem szokás megköszönni, mégis kedvem támadt
rá, hogy ezt tegyem, mivel a levelezõlapra rápecsételte
nevét és címét.
*****
Február 2.
JLF – lehetséges, hogy most nekem támadt kedvem válaszolni
a maga levelére? Úgy veszem észre, mintha egy parányi
düh kezdene fortyogni bennem. Vajon mit számít az, hogy
fiatal vagyok vagy öreg, netán középkorú?
Jogosabb talán úgy írni, ahogy írok, ha nem
tudom, mit csinálok?
Bocsásson meg, de úgy tûnt, mintha a kérdésében
lett volna valami lekezelõ, és ez bánt engem. De jó,
akkor nézzük a koromat:
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy cigarettázzam,
de ahhoz, hogy a következmények miatt aggódjam, még
fiatal.
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy szüljek, de ahhoz,
hogy anya lehessek, még fiatal.
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy külön lakjam,
de ahhoz, hogy saját kanapém legyen, még fiatal.
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy eltartsam magam, de
ahhoz, hogy félretegyek öregkoromra, még fiatal.
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy diplomám legyen,
de ahhoz, hogy elkezdjem visszafizetni a diákkölcsönt,
még fiatal.
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzem az
algériai háborúra, de ahhoz, hogy a második
világháború miatt csak öröklött haragot
érezzek, még fiatal.
Túl öreg vagyok ahhoz, hogy kihagyjak egy éjszakai
alvást, de ahhoz, hogy délután szundikáljak,
még fiatal.
Hajszálpontosan ennyi idõs vagyok.
Íme a hosszú válasz egy rövid kérdésre
egy fiatalabb nõtõl egy idõsebb férfinak.
*****
Nekem nehéz lenne, kedves Delphine, ilyen pontosan megadni az
életkoromat, mint ahogy Ön tette. De semmi kétségem
afelõl, hogy az életnek egy másik szakaszában
vagyok, mint Ön, és hogy másfajta döntések
elõtt állok. Egy mulatságos kis adat, amely mégis
jellemzi a koromat: épp arra készülök, hogy egy
új kanapét vegyek magamnak! Az, amelyiket fiatalemberként
vettem, akkortájt, amikor Párizsba költöztem, már
igencsak ütött-kopott.
Nagyon jól megértem dühét vagy méltatlankodását
kérdésem miatt. És ugyanakkor rendkívül
mulattat is.
Általában a középkorú nõk
érzik sértve magukat, ha a koruk felõl érdeklõdik
az ember. Én egy olyan nõtõl érdeklõdtem,
akit nagyon fiatalnak tartok, arról, hogy mennyire fiatal – erre
megsértõdik.
Az az igazság, hogy nem olyan könnyû dolog
nõi keszkenõket felvenni, legyen az a nõ fiatal, középkorú
vagy öreg. (Talán inkább ott kellett volna hagynom a
földön...)
Mennyire pontosan adhatnám meg én a koromat? Például
elmondhatom, hogy van egy kutyám, Bastian, kutyaévekben számítva
éppen annyi idõs, mint én emberévekben. És
nem valami fiatal kutya már.
Egyébként mellékelten küldök egy
katalógust a legutóbbi velencei kiállításomról,
melyben ott áll az önéletrajzom: ennél pontosabb
már nem lehetek – noha Ön egyáltalán nem érdeklõdött
a korom felõl, jut eszembe hirtelen. De ha már leírtam
ebben a levélben, el is küldöm szívélyes
üdvözlettel.
*****
Kedves Jean Luc Foreur!
– éjjel írtam egy levelet, mely a papírkosárban
kötött ki összegyûrve, ahelyett hogy szépen
összehajtogatva, borítékba téve egy postaláda
mélyére hullott volna. Jobb így. Mert ma reggel –
az ajtó levélnyílásán keresztül
– egy vastag boríték érkezett. Katalógus-vastag.
Köszönöm!
Tehát akkor ez most egy köszönõlevél
lenne. Ugyanakkor levél egy férfinak, akirõl tudom,
hogy sötét hajába õsz szálak vegyülnek,
szeme csak úgy világít sötét arcából,
õsz szakállát sötét foltok, fehér
ingét – közvetlenül a mandzsetta fölött – sötét
festékpöttyök tarkítják, és az íróasztalán
hatalmas a rendetlenség. Annak a férfinak írok, akinek
az olvasószemüvege balra fönt egy könyvhalom tetején
hever – és nem annak a lágy tekintetû ifjúnak,
akirõl szintén van egy kép a katalógusban.
Nem annak a fiatal férfinak írok, akinek egyetlen õsz
hajszála sincsen, akinek még borotválkoznia sem kellett,
noha természetesen volt olyan hiú, és elment a borbélyhoz,
akkor, 52-ben Velencében, hogy olyan legyen a fényképen,
mint egy fekete-fehér film hõse.
Annak a férfinak írom a köszönõlevelem,
akinek némileg már ritkásabb a haja, és valamivel
hosszabb is, mint a frissen nyírt ifjoncé. Annak, akinek
szája körül határozott vonás húzódik,
mely bizton árulkodik arról, hogy ugyanaz a férfi,
mint aki egykor volt a francia kiállításon a Palazzo
Ducale csarnokában.
Pedig az ember nem maradhat ugyanaz: megváltozunk minden
álomtól, minden csóktól és minden vereségtõl.
Megváltozunk minden szerelemtõl és minden utazástól:
lassan és észrevétlenül minden azzá válik
bennünk, amit tapasztalatnak nevezünk. Megváltozunk minden
új barátságtól – vajon mi másért
futnának zátonyra gyerekkori barátságok, ha
nem azért, mert már nem azok vagyunk, akik egykor voltunk?
Ma reggelre virradóan én egy egészen kicsit
megváltoztam. Azért küldöm ezt a köszönõlevelet
az éjszakai helyett.
*****
Kedves Delphine!
Köszönöm leveled, bocsáss meg, hogy csak
ilyen hosszú idõ múltán válaszolok.
A feleségem beteg volt, ezért egyedül kellett megszerveznem
egy kiállítást – ezzel általában õ
foglalkozik.
Kedvesnek szólítottál a leveledben – ez
új. Én pedig tegezlek – ez is új. De a "te" természetesnek
tûnik mind kezem, mind gondolataim számára.
Még mindig nem tudom, vajon miért tudsz ilyen jól
franciául, mivel foglalkozol, milyen vagy. Feltételezem,
hogy édesanyád francia, azért francia a keresztneved,
és édesapád dán – innen a számomra kimondhatatlan
utónév.
Úgy képzelem, a bõröd fehér,
akárcsak a Trikolor és a Dannebrog fehérje (épp
most ütöttem fel a lexikont Dániánál).
A szemed talán zöld, mint a félsós
víz, mely körülvesz. (Gyermekként láttam
egy – azt hiszem – norvég festõ tengeri tájképét,
mely nagy hatással volt rám: a dagadó fehér
vitorlák, akár a tajték a hullámok tetején,
s a víz éppolyan zöld, mint amilyennek a szemedet képzelem.)
Ha zöld a szemed, akkor viszont a hajadnak vörösnek
kell lennie. Nem olyan vörösnek természetesen, mint zászlóinkban
a vörös, hanem mint az öröm és az õrület
vöröse, inkább vörhenyes, akár egy tó
vize, a kék és a zöld, a zöld és a szürke
egyszerre. Az aranytól a rézen át az umbráig
változó árnyalatokkal teli vörös. Így
képzelem el a hajadat – a válladig ér és enyhén
hullámos.
Az ajkadat teltnek képzelem – ott feszül benne mind
a két nyelv, melyet beszélsz.
És úgy képzelem, hogy a lábad hosszú,
mert az Eiffel-torony az édesanyád és a Kerek Torony
az édesapád (még ebben az öreg lexikonban is,
melyben mikroszkopikus képek vannak a Koppenhágáról
szóló cikkben, úgy látom, hogy Freud ki tudott
volna hozni egyet s mást ebbõl a toronyból). Hosszú
a lábad azért is, mert jó nagyot kell lépned
Dániától Franciaországig. Németország
átkozottul nagy.
Akárhogy is, egy biztos: szép vagy, azt olvasom
ki a leveledbõl.
Amit azonban nem tudok kiolvasni a leveleidbõl, az az,
hogy vajon mivel foglalkozol. Már legalább egy órája
próbálom kitalálni, hogy mi lehet a foglalkozásod,
de egyszerûen nem ugrik be semmi. Légy szíves, írd
meg a következõ leveledben, és küldj egy képet
is magadról. Kérlek!
A kutyáim már ugatnak, meg kell etetnem õket.
És még rengeteg más dolgom is van, ezért most
gyorsan elküldöm neked ezt a levelet.
Sok szeretettel üdvözöl
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu