Hol a határ mûemlék és nem-mûemlék között? Az egyik nézõpont a szabatos körülhatárolás, a másik a határ úsztatása. Mert tézisünk lehetne, hogy a város szõröstül-bõröstül, velünk együtt mûemlék. Mi mindannyian mûemlékek vagyunk, amennyiben a mûemléknek jár bizonyos tiszteletben részesített integritás és formális védettség.
        A múlt megõrzése a helyi társadalmak szívügye, olykor létkérdése, kisebbségek vidékén kiváltképpen. Minden kapu, minden kõfaragvány jogot jelképez. A múlt minden darabja bizonyítja, hogy itt voltak. Az önmeghatározás és a mûemlékvédelem összetartozik. Egy közösség attól is van, hogy volt, hogy a régi idõkben is létezett, itt méghozzá, ezen a szent helyen. Vagyunk valakik, ha századok óta itt élünk.
        Amikor Budán a Várnegyedben sétálok, némi jóérzéssel tölt el, hogy ez a háború utáni félszázad, noha általában a szegénység és az ideológiai csapkodás ideje volt, mégis, milyen finoman építette újjá ezt az ostrompusztította, agyonágyúzott történelmi negyedet. Amit lehetett, mentettek, nem szégyellték komfortosítani, és tapintatosan illesztettek új házakat a foghíjakba. A Várnegyed lassú helyreállításához jó mesterek lettek meghíva.
        Mikor jómódú városokban a jól karban tartott mûemlékeket látom, bárhogy szeretném, nem bírok eltelni a hitelesség élményével, tudom, hogy az eredetirõl van szó, igen, ez volt a mester szülõháza, de olyan pompás egészségnek örvend, mintha idén építették volna.
        Mintha az illúziókeltés lenne a cél, azt sejtetni a látogatóval, hogy a régi városban jár. Keressük az óvárosi élményt, a meseszerût, idõutazásra vágyakozunk. Csakugyan ezen a lépcsõn járt föl-le a mester? Lehet, hogy szembetalálkozunk vele? Ha a környezetem pár száz évet hátrál az idõben, én, a járókelõ is hátrálok annyit vele.
        Az illúziókeltésen munkálkodunk közösen alkotók és közönség együtt, szeretnénk átképzelni magunkat máshová, múltba, jövõbe. Szeretünk magasztosan borzongani a régitõl, és szívesen érezzük rövidnek a saját életidõnket a világvén tárgyak mellett. De ez is csak kép, mihelyt továbbmegyek, a súlyos márványszobor is csak illanó kép lesz.
        *
Érintetlenül megõrizni, vagy használni? Hozzáférhetetlenül elkülöníteni, vagy beszõni a természetes életkörnyezetébe? Ahogy a szakrális és a profán között, úgy a védett és a védetlen között is ilyen-olyan kompromisszumokat teremt az élet. Lehet gondolni, hogy a kompromisszum szégyen, de lehet szórakozni is rajta.
        Lehet-e bármit is változatlanul megõrizni? Hiszen az épület nagysága is megváltozik, csupán azáltal, hogy körülötte a házak nagysága változik, például egy templomtorony mellett fölépül egy felhõkarcoló. Funkciók beköltöznek az épületekbe, aztán kiköltöznek belõlük, a legellentétesebb szimbólumok, egymást gyûlölõ lakók cserélhetnek helyet bennük, megváltozhat körülöttük az élet és az emberek filozófiája, ezért a mûemlék is magasztosból akár nevetségessé válhat, mûvészetkritikai árfolyama is fel-le mozoghat. Ami a mûemlék a maga idejében volt, az szinte megõrizhetetlen. Mert a kontextusával együtt volt az, ami. És melyik idejében volt az, melyik a mérvadó, az autentikus idõ?
        *
Ismerjük el, hogy az utókor önkényének tág tere van, és ezen kár sokat búsulni, ez a miénk is egy kor, és mivelhogy elmúlik, védendõ lesz hamarosan. Védendõnek gondoljuk az eredetit, a ritkát, az egyszerit, mert önmagában való értéket tulajdonítunk neki, de az üzleti érdek felszimatol, igen, az eredetibõl pénzt lehet csinálni. Az egyetlen példánynak nemcsak eszmei, de tõkeértéke is van. Mindenesetre a mûvek értéke aszerint ingadozik, hogy mit mondanak róla az emberek, hogy milyen szimbólumoknak van ideológiai divatja.
        Szép és helyes, hogy vannak védettnek nyilvánított épületek, és tény, hogy vannak védtelenek, amelyekkel a tulajdonos úgy bánik, ahogy akar, meg is semmisítheti õket. Nem kifogásolom a bürokratikus védettség intézményét, csak sajnálom, hogy olyan merev a határ a védett és a védetlen között, hogy a szabályozás nem tartalmaz megállapodásos átmeneteket olyan esetekre, amelyeknél a szabály többféle értelmezése lehetséges, mondhatni a határesetekre, de az a tézis sem lenne merõ bolondság, hogy minden eset határeset.
        Mindenesetre az én figyelmem önkéntelenül mindig áttéved a többi gyarló tárgyra, a nem elsõrendûen szépekre, a korcsokra, akiket szívesen részesítek humorisztikus, részvéttel vegyes megbecsülésben. A mûemlékvédelem, azt hiszem, mindig kompromisszum volt a mozgó, eleven jelen és a mozdulatlanná dermedt múlt között. Fõhajtás a múlt felé és fõhajtás a ma felé, amely holnapra tegnap lesz.
        Lehet a mûemlékvédelem doktrinális, elkülönítve a kanonizált mûvet a környezetétõl, némileg megállítva az idõt. Ezen ironizálhatok, de mégis érzem, hogy ez jó és helyes, ha némileg patetikus is. Mert bár látom a kontinuumot a védendõ és a védetlen között, a nemesi és egyházi valamint a polgári épület között, a kiváltságos és a közrendû, a fajtiszta és a korcs, a bajnok és a versenyben az utolsó között, és bár együttérzek az utóbbiakkal, de az eszközök korlátozottsága miatt helyeslem a szûkre szabott, a költségvetéshez igazított védelem filozófiáját, és azt remélem, hogy a mûemlékvédõk a védtelennek is a pártjára kelnek, ha nem is hivatali szabályozással, de a városi ízlés mûvelésével, nyilvános pedagógiával. A mûemlékvédelem lehet a civil környezetvédelemnek vagy egyszerûen a polgári kultúrának a része. Lehet, hogy az ortodox védelem túlzó, de védelemre szükség van, és azt a civil társadalom érdekének kell tekintenünk, amennyiben tudni kívánja magáról, hogy honnan jött és kicsoda.
        *
 A ház, a város, az ország az õ történetével teljes. Itt vannak mindazok, akik itt éltek. Velünk, bennünk, körülöttünk. Nem tudjuk kisöpörni az agyunkból az alapítók, a megépítõk, a házak egykori tulajdonosának és lakóinak a képét. A vallásos gondolkodás felteszi, hogy van valahol egy mindent magában foglaló archívum, amelyben minden embernek és cselekedetnek nyoma marad. A népek emlékezete megõrzi a történéseket hetedíziglen.
        Érdeklõdéssel tartozunk elõdeinknek, örököltük tõlük a falut és a várost, mindenünket, illõ tudnunk, hogy mit tartalmaz az örökség. Kaptunk javakat, meséket, büszkeséget és szégyent. Kell nekünk ez a sok régi történet? Miért raknánk követ a hátizsákunkba? Észlelhetõ, hogy az unokák felkeresik a nagyszülõk színhelyeit. Miért? Hogy újraéljék azoknak a történetét. Ki tagadná, hogy benne munkálkodnak a felmenõi? Tartozunk nekik zarándokutakkal. Aki nem emlékezik, az nincs. Az emlékektõl lesz egy ember valóságos, tõlük lesz a múltnak teste.
        *
A személyiség reflektált emlékezet. Emlékvagyonunk gyarapítása hasonló érdekünk, mint anyagi vagyonunké. Becsukózhatunk az emlékeinkbe, de mondhatjuk azt is, hogy bennünket a jövõ, a mai nap, a tett és a siker érdekel, és hogy amikor az ember teljes erõbedobással rohan, akkor nem ér rá az emlékeivel bajlódni.
        Kell talán valami egyensúly az emlékezet és a felejtés között? Erre szoktuk biztatni a magába roskadt gyászolót. De hogy a múlt mint rémlátomás kit milyen hatalommal tud leigázni, arról erkölcsi ítéletet nem alkothatunk. Köznapi igazság: ahhoz, hogy folytatni tudjuk az életet, esténként álomba merüléssel innunk kell a Léthe vizébõl. Úgy gyûjtünk másnapra erõt, hogy a jelent múlttá változtatjuk. Álomban, irodalomban, történetírásban, mûemlékvédelemben viszont a múlt ismét jelen lesz. Idõs elmében az emlék jelen lesz, és szinte valósággá, látomássá alakul át. Az öregember elszórakozik az emlékeivel, visszatér a családi házba, a játszótársai közé, látja õket, benéznek, vagy inkább bekukucskálnak az ablakon.
        *
Az éber emlékezés is önkényes, elõhívjuk a tudatunkból azt, akit akarunk. Akit nem, azt visszaküldjük. Idõ múltával az ember magányos színházmester lesz, körülötte árnyak, színes árnyak akár. A fiatal képzelõdik, a felnõtt cselekszik, az öreg emlékezik. Vannak különös lények, esetleg mûvészek, akik ebben az értelemben sohasem lesznek felnõttek, mert kezdettõl mindvégig az emlékeikben és az emlékeikbõl élnek. Az alkotó tudat az egymás mellett heverõ képekbõl elbeszélést szerkeszt, metaforát és példázatot.
         Nagy merészség lenne pontos választóvonalat húzni az emlékezés és a képzelõdés közé. Sokféleképpen képzeljük el a múltat. Nincsen emlékezés képzelõdés nélkül. Az ember emlékdarabok egymás mögé sorolásával, összeillesztésével oksági hálót szerkeszt. Az emlékezés mint mûvelet utólagos beavatkozás a történésbe. Mivel az elbeszélésben A elõbb történt, mint B, ezért az a látszat keletkezik, hogy B-nek A az oka.
        A nagy elbeszélõknek köszönhetjük a történelmet, úgy is, mint a különbözõ korok önkifejezését. Valószínû, hogy mindig lesznek emberek, akik ebben az imaginárius búvármesterségben, a múlt képeinek fölhozatalában, megmentésében legerõsebb szenvedélyük tárgyát fogják fölismerni. Mert a jövõ üres, a múlt pedig tele van.
        *
A határok kitágulása jót tesz a helytörténetnek, minden falu európai érték a maga egyszeriségében. Az egész európai történelem mindinkább közvagyon, bárki hozzáférhet a nemzeti vagy más elfogultság kötelezettsége nélkül.
         Mi az, amire jólesik visszagondolni? Közelebbrõl nézve a múlt képeit: úristen, mennyi vadság és kegyetlenkedés! Kell-e olyan nagyon szeretni ezt a véres hagyományt, a nagy kaszabolások királyi meséit? A hõsies nemzeti mitológiákat némelyik érzékenyebb iskolás gyerek együgyû és csúnya mesének látja. Számukra az öldöklések utólagos dicsõítése groteszk. A harcosok marcona pátosza elfogyott. A hatalmasok pózai nevetségessé váltak, ellenben a hajdani nevetséges mára szívszorító lett. Ha megváltoznak az eszmények, akkor a történetírás is megváltozik.
       Vannak korok, amelyekben az emberek olyan sikeresen szoknak le az emlékezésrõl, hogy egészen belebutulnak. A tájat fokozatosan belepi a felejtés hava. Nagy darabokban omlik a múlt a nemlétbe. A jelent nem alakíthatjuk kedvünkre, mert az a többiektõl is függ, emlékeink országában azonban a tények engedelmeskednek utólagos akaratunknak.
        *
Az ember megkölti a múltját, mesék vagyunk valamennyien. Igényeljük, hogy legyen a hátunk mögött egy mitológia, kiszínesítjük a vigasztalan, kopár tájat. Kellhet a múlt önfelnagyobbításra, állhatunk kimagasló elõdök vállára. Testközelben az elõdök nagysága átáramlik ránk. Ha elveszítem a múltamat, akkor elveszítem önmagamat. Akkor nem látom, hogy mi köt az élethez. Az emlékekkel a világba kapaszkodom. Voltam, tehát vagyok. Lám, az iskolai tablón én voltam a hátsó sorban a negyedik. Az emlékezés az emberi elmének úgy kell, ahogy a járás kell a lábnak. Anélkül elsorvad. Aki nem emlékezik, az tudatsorvadásban szenved, valamilyen szervét nem használja, ami a többire is bénítólag hat.
        *
Túl az egyénen, itt van bennünk és körülöttünk a szertartásos, kollektív emlékezés, amiben megállapodunk, a vallási, nemzeti, városi ünnepeké és az a számtalan évforduló, amelyeket meg szoktunk ünnepelni, mert keressük az alkalmat a megilletõdött poháremelésre. Az istentiszteletek liturgikus rendje, az imaév is egy-egy elbeszélés fejezetenkénti követése. Mondhatjuk, hogy a közemlékezés gépezete üzemel, használatban van.
        *
Az emlékezés emberi, mondhatnánk maga a humánum. A természet közömbös a történettel szemben. A tömegsír helyén a fû nem kevésbé zöld, mint máshol. A természet nem gyászol és nem is tanúskodik. Emlékezni természetellenes, halálellenes akció. Miért akarom, hogy éljen, aki már nem él? Vajon az alázat nem éppen a felejtés együgyûségét írja elõ? Mondani szokták, hogy aki nem felejt, az veszélyes. Az Úr sem felejt, szokás mondani. Az emlékezés az embertõl ugyanolyan hübrisz, vakmerõség, mint a tûzgyújtás, lázadás. Választhatunk a feledés köde és a felidézés éles körvonalai között.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu