(1)
Megint láttam a Hajdút az Izabella utcában. Ugyanaz és megint, így nem stimmel, mert tizenkét évvel vagy tizenöt évvel ezelõtt nem épp megint. Elmentünk egymás mellett, nem néztem rá, igyekeztem nem odanézni, mert hova nézzek. Tényleg nem változott meg, hanem ugyanaz megy.

Vagyis hát nem ismerem, csak fénykép, elmozdult, elmosódott felvétel lekopott színekkel, inkább úgy hiszem, hogy ismerem, és most az látszik rajta, hogy meg fog halni. Ez itt meghal. Hosszú nyak, erõsen kifelé álló, piramis formájú ádámcsutka, fejét oldalra döntve hordja, oldalt és felfelé, mint egy mérges, riadtan figyelõ, saját hangjától megrettenõ madár. Mintha el akarna emelkedni a fej a nyaka végérõl. Van, akin elõre meglátszik a halál. Neve Hajdú.

Vagy nem Hajdú mégsem, hanem Hajnal, de hával kezdõdik, csak a ha biztos. Alsó tagozatban ugyanabba az osztályba jártunk fél évig, nyilván kibukott, egy mondatot nem beszéltem vele összesen. Nem focizik, azokkal nincs mit beszélni. Szünetekben mindig fociztunk, majdnem mindenki, néhányan sosem, õk nem tudom, olyankor mit csináltak.

Egyáltalában mit csinálhattak, például megették a tízóraijukat, mi más. Minden szünetben játszottunk az udvar betonján, az a pár perc nem egyszerûen eltelt, hanem elmerült, eltûnt, azonnal leszaladt, ahogy elkezdõdött, már vége is, azzal kezdõdik, hogy vége, már kibaszottul nyomja is a pedellus a csengõt. Szöllõsi Tibi beadásából egybõl a téglafalra mázolt kapufa alá lövöm a gumilasztit, ez marad.

Na most, de ez meg is marad. A vakolatlan téglafal színe, rásüt a nap, jön befelé a labda, ahogy ráfordulok, meg tudnám mutatni azt a helyet, a labda helyét a falon. Szöllõsi vörösesszõke, házilag ügyetlenül lenyirbált haja. A becsöngetés frekvenciája, a reménytelenül ismétlõdõ érzés, hogy mindjárt elszakítanak innen, érzed, hogy azonnal kiszakítanak, most mindjárt. Harminc kisfiú a kiszellõztethetetlenül izzadságszagú tanteremben.

Ahogy csorog a verejték a mûanyag ingem alatt. Nem ettem meg a tízórait, nem vagyok éhes, hazafelé kiszedem a parizert meg a paprikát, a többit a kukába dobom. Szalvéta, nejlonzacskó, a parizerre ragadt vaj, rossz szagú. Megeszem a kapu alatt a parizert. Lehet, hogy Cseh, nem Hajdú.

Jön itt ez az ember, Cseh vagy Hajnal, vagy Hajdú vagy micsoda, h, h, h, mint harmincvalahány évvel ezelõtt, majdnem nekem ütközik, úgy jön, hogy muszáj oldalt kerülnöm. Megfordulnom miatta. Megállok, nézem, ahogy elõre-hátra billeg a feje ennek a tevének, mint akkor, iksz évvel ezelõtt. Imbolygott a nyakán a feje. Nem volt mirõl beszélnünk.

Végigmegyek rendesen az Izabellán a földalattiig, villamossal a Kálvin térre, leszállás, még nyomakodok is hozzá, nyomakszom, így mûködök. Tulajdonképpen én élek.

Persze, hogy élek, mi van ebben, megvagyok, felébredek, kész, majd az lesz mostantól fogva a program, hogy zuhany, kávét iszom, magamra ráncigálom a télikabátomat, átszállok a troliról a villamosra egész ügyesen, elértem a trolit, bemegyek a kapun, nem a fõbejáraton, hanem az oldalsó ajtón, mert azt tartják nyitva. Mert dolgozom.

Mert fölvettek véletlenül, nem lehet tudni, miért, egy munkahelyre. Fölkelek, bemegyek a munkahelyemre. Nem tudtam elaludni, felkeltem, és most zörgök.

Bármit csinálok, zörög, úgy zörgök, mintha páncélingeket csapkodnának egymáshoz. A védekezés kardvasa, ahogy összerezzenek, egy poros lovag, lassacskán ellep a finom por. Csúszik végig a parketten az árnyék, fölfelé a falon. Leszállok a villamosról a Kecskeméti utcánál.

Leszállás, Felszabadulás tér, el az egyetemi könyvtár melletti, évtizedek óta felállványozott sarokház elõtt. A palota sárgaborsó-fõzelék színû. Zelei úr jön, keresztül a kézirattár melletti hosszúkás kiállítótermen, hallom, ahogy beijedt hangon köszönnek neki a teremõr nénik. Recseg a padló, beteszi maga mögött az ajtót, olyan halkan, ügyesen csinálja. A palotához legalább három méter magas, nehéz, duplaszárnyú ajtók tartoznak. Használt papíros, öregpapír-szag van, jön le a lakkozás.

Ha becsukod az ajtót, lepottyan egy felpöndörödött lakkdarab. És ha kinyitod. Elkésett, mondja. Tény, hogy el.

Kilencig kellett volna beérnem, mégiscsak az elsõ rendes munkanapom, csak jóval késõbb értem oda, mert aznap reggelre beidéztek a kiegészítõ-parancsnokságra. Nagyanyám vette át a behívót. Aztán nem adta ide. Nem emlékszem, melyik év. December elsõ fele, erre viszont emlékszem, mert számítottam rá, hogy karácsonykor bevisznek.

Azt hittem, megint behívnak, másokat is visszarendeltek közülünk néhány hétre, volt, akit kétszer is. December legelején sikerült munkát kapnom egy múzeum kézirattárában. Jó ideje nincs állásom, két év sorkatonaság, nem vettek föl az egyetemre, és most megint behívnak.

Elkésett, mondta Zelei úr. Ugye, így kezdi, rögtön az elsõ nap elkésik. Késtem több mint egy órát. Maga itt dolgozik, igen? Vagy nem? De igen.

A 76-os trolival át az Élmunkás hídon, aztán az ötvenötös villamossal a Váci úton. A peronon egy elmebeteg férfi hadonászott, beszédet tartott a közönségnek. Ilyenkor mindenki odébb húzódik, mi, a többi ember, ilyenektõl elhúzódunk, amennyire lehet. Nagy zsúfoltság, sötét van még, a kocsi plafonján kisméretû villanykörték világítanak.

Azért ekkorák, hogy ne legyen érdemes ellopni, bár így is hiányzik néhány. Szónokolt a hülye a peronon. Nem tudsz nem odahallgatni, ha szónokolnak. Összeszuszakolódsz a többivel, mintha ragályos volna a szöveg, ragadós beszéd, a hülyegyereket ez nem zavarta, mondta a magáét. A kocsi végében félkör alakú sáv keletkezett körülötte, cordon sanitaire, most valóban olyan, mint egy igazi szónok, akit körülvesz a hallgatóság. Senki nem nézi, hallgatjuk, mit tehetnénk. Ha nem nézel rá, ott sincs. Nem nézünk egymásra sem.

A Lehel piacnál szálltam fel, nem olvasok, bámulok ki az ablakon, gyorsan piszkolódó gyárfalak a legegyhangúbb Váci úti sûrû hóesésben, néhány vagon kidöntött fehér festék, a havazás némileg feldobja a képet. Itt így építkeznek, ilyesfajta házak, csupa vörös tégla, gyárak, kisebb üzemek, hosszú, földszintes, egy-kétemeletes, kopott épületek. Nem értem, amit a férfi beszél. Mintha tele volna a szája nyállal.

Aztán a következõ megállónál felszállt egy másik elmebeteg, szélesen vigyorgott, fején kucsmaféle, a lehajtott fülvédõk lifegtek, ahogy keresztülfurakodott, a villamos csuklós részénél megállt, közel hajolva az egyik utashoz barátságosan ráüvöltött, szép idõnk van, mi, azután ugyanolyan barátságosan még egyszer, szép az idõ, ugye? Vagy nem?

Egy megállóval elõbb leszálltam, egy faszi folyton nekem dõlt, hiába húzódtam odébb. Vizes a járda, ahogy lehull, azonnal elolvad a hó, enyhe decemberi reggel, elindulok gyalog, pár csúszkálós lépés után mégis visszafordulok, megvárom a következõt. Lehel úti kiegészítõ parancsnokság, egy Váci út felé esõ mellékutcából nyílik a bejárat. Legalábbis erre emlékszem.

Lelépek a villamosról, megyek a többiek után. Ez a nép mindenütt megállja a helyét. Vöröses épületsor, fehérre meszelt kerítés, ebben az irodában kell bejelentkezni, ki van írva az ajtóra, bejelentkezés. Ezeket mind, velem együtt, beviszik. Várják nyugodtan, hogy sorra kerüljenek, egy rácsos ablaknál megkapják a felszerelésüket, teherautóra szállítják õket, kiviszik az állomáshelyükre, nem tudni, hová, titkos, nem közlik velük, nem mondják meg elõre.

Azért, hogy azzal legyenek elfoglalva, hova viszik õket, ne azzal, hogy miért. Van, aki mégiscsak megtudja, protekcióból elmondják neki, melyik alakulathoz kerül, ilyesmi tudás ebben a helyzetben aránytalanul fontossá válik. Aki ezeket az igazán használhatatlan, szinte azonnal elavuló, érdektelenné váló információkat tudja, az jobban kibírja.

Õ fontosabb, mint a többi, olyan helyzetbe került, tud valami titkosat, tehát jelentõset, ezért mindenki fontosnak tartja õt, még azok is, akiktõl az információ származik, na de mindegy. A tiszt kötött, virágmintás mellénykében ül az íróasztala mögött, cigarettázik, a behívómat vizsgálgatja. Amikor beléptem, az újságját az asztalfiókba lökte, elõkotort egy könyvet vagy füzetet, kikereste a nevem.

Nyitott ajtajú, spenótszínû páncélszekrény, a falon a komcsi címer kicsit ferdén fölakasztva, a felsõ ablak nyitva, mégis forró a levegõ. Én pedig elkéstem, mert elõbb még az egyik raktárépület elõtt beálltam a többiek mögé a sorba, csak késõbb vettem észre, hogy rossz helyen állok, nem ide szól.

Behívjuk, közli a tiszt, be fog vonulni megint, tudja? Nem. Tudni nem. Magának élnek rokonai Németországban. Vannak rokonai? Vannak. Vannak rokonai vagy nincsenek. Nyilván nem kérdezte még egyszer. Mindenesetre azt megkérdezte, hogy beszélek-e németül, mondtam neki, hogy tanultam. Tényleg, beszélek én, szerintem, németül?

A keresztanyám szerint? Az apám pedig katonatiszt volt, Ludovikát végzett, mondtam, hogy igen, úgyis tudja, mit érdeklõdik, tudod úgyis, baszd meg, ezeket nem mondtam, nem is gondoltam, ezeket most gondolom. Aztán azt kérdezte, hogy miért nem disszidáltunk ötvenhatban vagy késõbb, mármint a szüleim, akartak disszidálni? Nem tudom, akartak és nem akartak.

Akartak volna, csak nem indultak neki? Miért fûtenek ezek a buzik ennyire. Lehet, hogy nem tudja elzárni a fûtést. Lehet, hogy igazából nem akartak semmit. Majd meg kéne, tényleg, kérdeznem. Központilag lehet csak szabályozni, vagy lecsavarni vagy föl, vagy szétkúrni a kazánházat. Biztos fázós, azért húzta még azt a mellényt is magára, tulipános mintákkal. Nem tudsz állítgatni rajta, ezen a mechanizmuson, ennyire fûtenek, központilag döntik el a hõfokot. Fogalmam sincs, hogy miért nem disszidáltunk. Alapvetõen én is fázós vagyok.

Valami melegebb helyre. Most pedig mesélje el ezt az ikon-dolgot, meséljem el szépen neki az ikont, ezek voltak, ilyesmik rémlenek a beszélgetésbõl, nem emlékszem körülbelül, úgy látszik, semmire. A virágmintás mellényre emlékszem, de biztos az sem úgy volt, nem létezik, nem ülhetett ott egy elhárítótiszt pöcsig virágmintában.

Pedig szerintem abban ült, virágos mellénykében, bármilyen furcsa. Kamenyevet és Zinovjevet annyira megtörték a vallatás során, hogy végül engedtek a rábeszélésnek, és vállalták a Kirov elleni merénylet megszervezésének a vádját. A bírósági eljárást gyorsan lefolytatták, de a kapkodás közepette senki sem ellenõrizte a vádlottak vallomását, amelyet Genrih Jagoda népbiztos emberei elõre megfogalmaztak, s ebbõl azután jóvátehetetlen hiba adódott. Gyorsan megy, az biztos. Fenyegetõ vagy nem, virágos, nem virágos, hangulat, kérdések, fölfûtés, az egész helyzet, nem emlékszem.

Tulipánminták, egy félig nyitva hagyott ajtajú páncélszekrény, aztán megyek végre hazafelé, nem is haza, hanem egyenest a munkahelyemre, úgyis késésben vagyok, és örülök neki, hogy nem a felszerelésem miatt hívtak be. Legalább nem kell hazacipelni. Nem kések el még ennél is jobban. Az egyik zinovjevista ugyanis beismerte (ez idézõjelbe van téve), hogy Berlinbe utazott Lev Szedovval, Trockij fiával való találkozásra. Ott, vallomása szerint, a Bristol hotelban szállt meg (vagy Ritz), ám a német újságírók hamar, két héttel azután, hogy az elítélteket fõbe lõtték, a világ elé tárták, hogy a Bristol (v. R.) szállót sok évvel az említett esemény elõtt lebontották. Örültem neki, hogy nem muszáj karácsonykor visszamennem. És hogy pont elértem egy trolit.

(2)
Az ikonnal úgy történt, hogy õszintén szólva C.-vel át akartunk vinni Leningrádból, vonattal, a szovjet-finn határon két kisméretû ikont, amit egy Izraelbe kivándorolni készülõ házaspár ajándékozott nekünk a búcsúvacsorájuk után. Nem értékes, de mégiscsak ikon, század eleji, legföljebb múlt századvégi mûhelybõl, hülyeség volt elfogadni. Hülyeség lett volna nem elfogadni. Nem lehetett nem elfogadni, most ez egy búcsúvacsora tiszta alkohol-programmal.

Elõírás pedig az, hogy a házigazda széjjeltölt vizespoharakba egy üveg tiszta alkoholt, és te azt meg fogod inni. Elõbb eszel egy falat kenyeret, benn tartod a lélegzeted, iszol egy korty szovjet üdítõt, lenyomod az alkoholt, újabb korty szok, harapás a kenyérbõl, utána veszel levegõt. Csak ezután vegyél levegõt, és méghozzá tempósan fogsz levegõt venni.

Viszonylag gyors tempóban, így szól az elõírás a tiszta alkoholhoz. Ettõl keletkeznek amúgy a merevrészegek, a tiszta alkoholtól szabályosan megmerevedik az orosz, szó szerint megmerevedik a teste, és úgy marad. Nem tántorog vagy összecsuklik, hanem eldõl, mint a sétabot, mintha gipszbe öntötték volna, no ez például egyfajta megoldás.

Ezen kívül egyéb megoldásokat is feltaláltak, legkülönfélébb megoldások, például a rajzfilmnézés úgy megy, hogy kiborotvál egy részt a fejtetõn, acetonos vattát illeszt rá, sapkával alaposan odaszorítja, az aceton átmegy a koponyacsonton.

Direkt az agykéregbe. Vagy gumiragasztóba sót teszel, fakanállal kevergeted, amíg a sótól a gumi kondenzálódik, a szálak összeállva a fakanálra csavarodnak, az alkohol ügyesen kicsapódik. Gyártásnál mindenhez etilalkoholt használnak, eleve belekalkulálja a párt a dologba, hogy a tag úgyis megissza a gyártásterméket.

Létezik még többek között az, hogy fele vodka, fele puskapor, ehhez szét kell szerelni néhány géppisztolylõszert. A 3 psik sörbõl és bogárirtóból áll, psik, psik, psik, háromszor belefecskendezel szprével a sörödbe, de van olyan is, hogy kenyérre kensz cipõpasztát, és amikor az aceton az éterrel együtt felszívódik, a pasztát késsel leszeded. Átható körömlakkszag terjeng a blokkházak között, estefelé teli az utca legsajátosabb pozíciókban álldogáló vagy heverõ merevrészegekkel. Eldõl egy ember, mint a villanypózna, arccal elõre zuhan, nem tartja maga elé a kezét.

A betonba csapódik, tisztára rajzfilmfigura. Egy ürge a villamosmegállóban derékszögben hátradõlve áll, mintha valami sajátságos tornagyakorlat közben maradt volna úgy. Támaszkodom a fürdõszobában a kád szélén, nem tudom, mióta, egy ideje, vizes minden, úgy látszik, átázott az ingem. Jó itt, langyos víz, bezárom az ajtót, a kulcsot ráfordítom, a kõre fekszem, marha jó, itt maradok.

Melegítik a követ. Bejött az asszony, nem tudom, hogy csinálja, becsuktam pedig az ajtót, biztos bezártam, rátoltam a riglit. Fürdõköpenyben van, lekuporodik, elõrehajol, kibukik a melle. Közelrõl látom a fürdõköpeny bolyhait. Kigombolja a nadrágom. Az ikonokat induláskor törülközõbe csavartuk, bepakoltam a hátizsákba, a pulóverek közé.

Aztán, akkor már minimum egy órája állt nyílt pályán a szerelvény, éjszaka közepén, ez a határ, szénfekete éjszaka a határ, felrántották a kupé ajtaját, és nekiálltak széjjelrámolni a csomagjainkat. Üvöltöznek a folyosón, erõs fénycsíkok, villognak az elemlámpák, tisztára akciófilm, feltépik az ajtót, benyomul két katona, a harmadik elállja a kijáratot, nekilátnak szétszedni a csomagokat. Kerek, sápadt arc, szõke pihés, nem néz rám, csizmája szárába szúrva egy rohamtõr. Üvöltözik a másikkal, nem velem üvölt, mindenesetre én ott állok C.-vel egy vasúti fülkében, pizsamában, az üvöltözés közepén.

Két üvöltözõ között, a határon. Ezek szerint nekivetkõztem rendesen, végtére is hálókocsi, megágyaztak nekem, reggeli érkezés, lesz idõ aludni. Lemásztam a fölsõ ágyról, álldogálok a kiborogatott csomagjaim között. Nem a legjobb helyen.

Úgy látszik, nem a legjobb. Alig van hely a kupéban, valamelyik határõr miatt mindig odébb kell húzódni, hozzám érnek, meglöknek, mintha meztelenül állnék ott. Lepillantok, nincs-e nyitva a sliccem.

Már másodszor különben, másodszor nézem meg, megtekintem, nincs, vissza, megint le. Acélízû a vagon, érdekes, milyen vasíz van itt. C.-t közben túlzás, hogy elvitték, de elvitték, intett neki az egyik, hogy menjen vele. A farmerében van, még szerencse, meg a pulóvere, mondtam neki, hogy nyugodtan vegye le, valami miatt nem vette.

Egyik határõr magyaráz, nem értem, mit, tisztára oroszóra, szasztav klassza trityszat tri, rámutat, fogja a karját, húzza maga után, nem durván, majdnem udvariasan. C. int, hogy maradjak, engem otthagynak. Visszajön, szinte azonnal visszaengedték, nyikto nye átszusztvujet, az alsó ágyra zökken, bámul maga elé, mintha mosolyogna is, közben tényleg mosolyog, vagy ahhoz hasonló.

Most akkor te mosolyogsz, vagy mit csinálsz? Azt hiszem, aláírtam egy nem biztos, hogy tudom, micsodát, jelenti be kissé akadozva. Megnéztem, hogy mit, csak most nem jut eszembe. Nem emlékszem, mi a szart írtam alá, mindegy, nem? Nevet, nem jut eszébe, ezen nevetgéltünk egy rozsdaízû vagonban, vasárnap hajnalban, a határon. Szamárságokat csinál, na igen. Micsoda szamárságokat csinál.

Aztán elmentek az oroszok, eltûntek, és mi kikerültünk onnan. Kora reggel, az is elég érdekes, a szerelvény furcsán ünnepélyes lassúsággal, mintha megadná a módját, mindenképp meg akarná adni a módját, jelentõségteljesen begördült a helsinki fõpályaudvarra. Más szag, más színek, másfajta zörejek, mossák valami fékezett hatású habzószerrel a peront, a kupé ablaka elõtt újságárus-pavilon teli világosszõke hajú, alapokig kitárt pinájú lányok fényképeivel.

(3)
C. úgy tud bejönni az ajtón, hogy nem ért hozzá. Belép, megfordul, könyökkel becsukja, egyszerûen belöki, rács tolóajtó, bonyolult vörösréz kilincsek mintha maguktól mûködnének, de csak neki. Valahogy mindig többet fordul a szokásosnál, mint amennyi szükséges, félfordulat, még egy, mert nagyjából mindent bal kézzel csinál.

Mindent fordítva, például folyékonyan beszél visszafelé oroszul, sebesen és visszafelé. Nemigen emlékszem rá, mit csináltam oroszórákon. Fészkelõdtem nyilván a valagamon, és hogy ne halljam meg, máshová hallgatóztam.

Legalább, Istenem, másfelé hallgatóztam volna. Szuhumiban egy századfordulós, elpiszkolódott falú villában két és fél hétig, pontosan tizennyolc napig C.-tõl, egy kijevi lánytól tanultam oroszul. Két és fél hét alatt tanultam meg C.-tõl oroszul.

Üldögéltem a hintaszékben, beszélt hozzám, én meg nézelõdtem rajta, ez volt a tanulás.

Lesétáltunk a plázsra fürödni, a lepedõre pakoltuk a cuccot, kibújt a trikójából, cigarettát kotort elõ, letörte róla a füstszûrõt, és körülményesen rágyújtott. Nem is körülményesen, hanem valahogy fordítva, kissé modoros, fordított szertartás. Vajfehér bõrû, nem fogja a nap, úgy ül, hogy kilátszik a szabás miatt kevés szõröcske a bugyijából. Illedelmesen ül pedig. Felhúzom a lepedõrõl, bemegyünk a vízbe, sokáig leér a lábam, úszom, kapaszkodik a vállamba, a derekamra fonja a lábát, már ne menjünk beljebb, mondja, jó?

Jó. Na jól van, akkor leállok, megfordulok, elhúzom a fürdõnaciját, betolom a faszomat. Kikapcsolom a melltartóját is, tökéletes. Van tökéletes, és ez tökéletes. A vízre fekszik, behunyja a szemét, nem néz rám. Nézz ide, mondom neki, nem néz, összeszorítja a szemét, szinte azonnal elélvez. Fázom, mondja, pedig szerintem inkább én fázom. Kiúszik a partra.

Nézem, ahogy lábát csúsztatva lépeget a homokon. Megrázza a haját, összefogja, kicsavarja a vizet, guggol, lefekszik, tudja, hogy õt figyelem. Vizes a homok, még nedves a kérge, éjjel zuhogott. Hallgass már, elhallgass, morogja a közelünkben heverészõ kövérkés tag egy fiatal nõnek, az meg visszamorog, fojtott hangon veszekednek néhány lépésre tõlünk, oroszul fojtott, nem kivehetõ, micsodán.

Néha idenéznek, errefelé, látszik, zavarja õket a helyzet, mégsem tudják abbahagyni. Mások nincsenek még ilyenkor a parton, alacsonyan áll a nap. Szétkentem tegnap egy fél tábla megolvadt keserû csokoládét a lepedõn. Úgy fordulok, hogy eltakarjam C.-t a szomszédok elõl, hasára teszem a kezemet, a nadrágjába csúsztatom.

Nem mozdul meg, nem néz rám, hasfala finoman összerándul. Feltolom a középsõ ujjamat, a mutatóujjamat is, picit megemeli magát, elfordítja a fejét. Fogjad már be a pofádat, morogja mellettünk a férfi, feltápászkodik, kirángatja a pokrócot a nõ alól, elindul az inturiszt strand drótkerítése felé. Benyúl a fürdõgatyájába, megemeli a tökét. Torokból beszél, hogy ne lehessen megérteni, olyan, mintha krákogna.

Nem is értek egy szót se, C. fordítja oroszról oroszra, belenevetgéli a fülembe. Néhány száz méteres partsáv, elkerítve a bennszülöttek elõl, a rozsdás drótháló vége hosszasan a tengerbe nyúl, ide-oda dülöng a hullámzásban. Rajtunk kívül majdnem senki nem jár ide, néha egy német csoport, eltorlaszolják magukat, kipakolják a hûtõládájukból a sört, a nõk lekapják a fürdõruha-felsõjüket, kenegetik egymást, befészkelõdnek a homokba, inturisztok.

Ezek vagyunk mi. Ketrec, de kit tartanak benne? Látsz mindent, nem látsz semmit, épp amennyi szükséges ahhoz, hogy meglegyen a fölény. Például oroszok nem jönnek ide, nem úsznak át, nem a kerítés miatt, hanem egyszerûen mert nem szabad nekik, ez majdnem minden.

Mivel kiírták nekik, hogy tilos, és akkor tilos is, azért van kiírva, kiírják, betartják. Abban a sávban úszkál, nyüzsög a tömeg, számukra kijelölt sáv, a szovjet sávban.

Futballoznak a kerítés melletti hullámtérben, máshol nincs hely, amíg egy szélesebb hullám végigsöpri a partszakaszt, abbahagyják, várják, hogy visszahúzódjon a víz, ez jó, jó volna beszállni. Áthívom õket, itt sokkal több a hely, integetek, csak rázzák a fejüket. Elképesztõ fürdõgatyák.

Legújabb helyi divat, hihetetlenül néznek ki azokban a gatyákban, ahogy ott nevetgélnek, lökdösõdnek, mutogatnak egymásra, de nem jönnek az istennek se, nem mernek, nem szabad, pedig látszik rajtuk, mennyire szeretnék. A férfi odébb hurcolkodik, lerázza a pokrócát, szétteregeti, igazgatja, rámászik, eligazítja a heréjét, ez biztos nem inturiszt, bepofátlankodott ide, valamiféle helyi nagyfejû lehet, megengedi magának.

Meg a nõjének. A nõ most négykézláb térdel, homorít, eléggé rendben van, mosolyog, mintha kacsintana is, látom, hogy nekem csinálja. C. kijön a vízbõl, magára húzza a trikóját, összekuporodik, fázik, ilyenkor lila a szája a hidegtõl. Ne bámuljad, mondja nevetve, de úgy ül azért, hogy kitakarja a nõt. Visszasétálunk a házba. Leszedem róla a nedves bikinijét, az állótükörnek támasztom, mosolyog, csukva a szeme, a tükörhöz tapad, lábujjhegyre áll, arcát az üvegnek szorítja.

Derékig ér a gizgaz a kertben, a házról tenyérnyi foltokban szakad le a meszelés, kilátszanak a téglák. Összeszedegetjük az eldobált üvegcserepet, konzervdobozokat. A szobák falain olajfestmények egyforma, fekete fejû grúz hercegekrõl, õ ugyanis herceg, közli a házigazda, a necctrikójára bök, herceg és nagykereskedõ. Relatíve sok errefelé a herceg. Kipakol a jégszekrénybõl néhány pezsgõsüveget, a kupakot kilövöldözi az ablakon, széttölti, az üres palackokat széles ívben a kertbe hajítja. Elõrángatja az ágya mögül a katonaládáját, megsárgult, girbegurba fényképeket mutogat, kevergeti, kártyázik velük.

Az asztalra pakolja, mintha pasziánszozna nagyapával és rokonsággal, akik nem is hasonlítanak egymásra, inkább teljesen egyformák. Sztalint kezdi emlegetni, kötelezõ programpont, és nem igazából értem, hogy az öreg most dicséri-e a Sztalint, vagy nem annyira dicséri, mert mégsincs megelégedve azzal, hogy a nagypapát fél pereputtyával együtt, vagy háromnegyed, kinyírta a cseka vagy az enkávédé. Gyászol, ünnepel, nagyjából ugyanaz, ugyanazzal a hõsies grimasszal és pezsgõdurrogtatással sír és vigad.

Hasonlít egyébként a herceg magához a dicsõ Sztalinhoz is, mintha a rokonság, akiket Sztalin kinyírt, hasonlítana Sztalinhoz, legalábbis a fényképeken úgy látszik. Egymás rokonai. A nõk kevésbé, nõknél némileg jelentéktelenebbek a bajuszkák. Ám ez mind csak fotó, elhanyagolható mértékben maga a valóság. Valóság az, hogy esténként felcipel a pincéjébõl egy rekesz hazai fogyasztásra szánt szovjetszkoje sampanszkojét ünnepelni, mert kötelezõ ünnepelni. Hideg buborék, eleinte nem is veszed észre, mit iszol.

Azt, hogy nagyon rosszat. Azzal szórakoznak, hogy a pezsgõspoharakat megfelelõ technikával falhoz verik, a kevéske üveg szinte eltûnik a levegõben. Állsz a szilánkesõben, nézed az ajtót. A tetõ alatt, a padláson nyikorognak a madarak. Négy lépés vagy öt, a folyosó végén a mosdó.

Ezek ünnepelnek.

Halálos bûz az orrodban, a vécékagyló fölött támasztod magad, alig jön ki valami, köpetnyi savanyúság, a kagylóba lóg, savanyú fonál, nem szakad el, lóg kifelé belõled. Recseg a hajópadló, ha üres a ház, akkor recseg a legjobban. Munka, csönd, zajok.

Csönd, egyszerre iszonyú erõs zaj, mintha beszakadnának a házfalak, egymásra zuhannának, de közben azonnal le is csavarnák a hangot. Hangtompító lenne rákapcsolva, hangtompítót szerelnének az egymásra esésre.

Még valami mély mormogás-féleség is, mélyrõl feltörõ levegõ, mintha az úristen tüdejébõl vennék fel. Sikerül hátul kicsúsznom, néhány lépést legalább visszafele egy romos falig, nekifeszítem a hátam, meredély, mélyedés, befészkelem magam. Valaki megbotlik, elesik, elrántja a többieket, egymásra esnek, összekapaszkodva próbálnak felállni, megint eldõlnek. Meglátom C.-t nem messze tõlem, arcát, nevet, úgy hagyja abba, mintha hirtelen elfelejtett volna valamit. Néhány hete már nem hívtam fel. Az arca messzirõl, igyekszem nem a szemem elõl veszteni. Én mindenesetre igyekeztem.

Hogy ne felejtselek el. Sok mindent el tudsz felejteni, de nem valamely helyzetet. Most hátulról látom a haját, a nyakát, ahogy elfordul, ellököm magam a faltól, oda fogok jutni, átfurakszom a többiek között. Kiemelték az ajtószárnyakat, széles, ovális nyílás, rideg, csikorgó síkság, merevre fagyott fûcsomókkal, jeges, nincsenek színek. Nem tévedtem el, csak nem találok ki, mert nem figyeltem oda.

Oldalt megállok, nézem, hogy visz tovább, lendül a gép, emelkedik és lesújt. Próbálok nem hozzájuk érni, mégis minduntalan a többinek csapódok. Valahogy hazaértem, lehúzom magamról a farmeromat, fekszem az ágyon. Feláll a faszom. Nem érzek fáradtságot, mégis azonnal elalszom, mindenfélét álmodok, alig bírom kirángatni magam. A nõ a strandról, a krapekja igyekszik a víz felé, szánalmasan kapkodja a lábát a felforrósodott homokon. Int a fejével a nõ, föláll, indul a strand betonárkádja felé, eltûnik az oszlopok közt.

Megyek utána, nem látom, hirtelen sötét lesz, erõs árnyék. Egy oszlopnak dõlve áll, megérint, átkulcsolja a nyakam, erõsen konyakszagú, letérdel, szopni kezd. Döntsd el, hogy álmodok-e. Ha véget ér, fölkelek, kimegyek a konyhába, így ér véget, az a vége, hogy felkapcsolom a villanyt, elrágok egy darab kolbászt, iszom a maradék ásványvízbõl.

Meleg a víz, kint hagyták az üveget a konyhaasztalon. Ha véget ér ez a fáradhatatlan és hasztalan sürgés-forgás, ha minden olyan csendes lesz körülötted, mint az örökkévalóságban. Nem az apámról álmodok. Sikerült fölmásznom az ágyra, szemközt habsburgsárgára festett házsor, fekete ablakkeretek, sárga és fekete, hullámos üveglapok, élesen süt a házfalra a nap. Fejkendõs asszony rázza a párkányon áthajolva a porrongyot, becsukja az ablakot, megint kinyitja, a hosszúkás, fekete rongyból száll mindenfelé a por. Mama dóma.

Da, mama dóma. Ilyenkor kezdenek igazából zörögni a madarak a tetõn, kaparásztak reggel az ereszen a galambok. Lemegyek tejért.

Legjobb minél korábban lemenni tejért, a sor miatt. Meg a sorban álló asszonyok miatt. Beállok közéjük, eleinte mintha csodálkoznának, hamar tudomásul veszik, attól fogva nem törõdnek velem, még az is lehet, hogy csak én csodálkozok. Beállok mindenesetre a sorba, alul széles nõk, nem a szoknyájuktól, hanem mert orosz népszokásból ekkora a fenekük. Egy férfi tartálykocsiból csapolja a tejet, látszik az asszonyokon, hogy tetszik nekik, izgatja õket a csapolási módszer.

Markolja a cselovék a csövét, odanyomja neki, zsupsz, beletejel a kannájába. Vaskos gumitömlõ tekereg elõ a kocsiból, minden menet végén kilötyög kevéske tej, összekeveredik az esõvízzel, a csatornába folyik, teli tejfolttal az úttest.

Direkt a nõk lába elé löttyinti, tartja a slagot, mintha a farkát szorongatná, az összesnek betölt egy adagot, azok meg élvezik. És én. Én is élvezem, tejillatú kora reggel, meleg és hûvös egyszerre, forró, hideg, tényleg jó, sõt vidám. Velem mit fog kezdeni. Állok a sorban tésztásra hízott, fene tudja mirõl karattyoló, mogorván kedélyes szovjet asszonyságok között, szóval nagyon jó. És az jó.

Nem tudom, mit keresek itt, mi a túrónak állok ide, miért kerülgetem ezeket, de jó kerülgetni õket. Savanykás szagúak. Majdnem hogy tényleg túró, savanyú, nem büdös, friss és savanykás, az egyik asszonyka széles mozdulatokkal rendezgeti többit, elrendezi a sort. Beszélgetnek, ha odafigyelek, körülbelül értem, mirõl van szó, arról van szó, hogy jön-e ma kenyér vagy bármi.

Bármi jön-e, és bármi mindig jön vagy nem, nincs témahiány. Szorosan állnak egymás után, amikor egyikük elõbbre lép, a háta mögött álló nyomban utána, összeérnek mintegy, odanyomja a hasát a másikhoz, folyamatos fenekek-és-hasak, kihasználják a sort, kitömik magukkal, és látszik, hogy mindez normális így.

Minden a lehetõ legnormálisabb, a savanyúság normális, a meleg is, normális reggeli sorbaállás, látod, hogy cirka minden rendben. A csapos kezébe nyomom a papír egyrubelest, hüvelykujjal zsebre gyûri, profi mozdulat, visszaad fél marék aprót, másik kezében a tömlõ vége, csöpörög az aszfaltra a tej.

Mond valamit, azt pont nem értem, végül is nem baj. Ezeket a dolgokat én nem az, hogy értem, de a legszívesebben nézegetem.

Lehet, hogy puszta tévedésbõl. Általában nem értem, amit nekem mondanak, viszont olyan sok mindent nekem nem is mondanak, anélkül folyik a játék, szép, émelyítõ játék, kiismerhetetlen szabályokkal, nincs vége, és nem emlékszem rá, miért kezdtem bele. Egy kopottas, kétliteres kannában viszem haza a tejet. Mint régen nyaranta a telepen, a Pünkösdi nénitõl. A tej megvan.

Zörgetem a tejeskannát, zörög a fedele. Kiválogatom és szívesen nézegetem. Úgy találom ki, ahogy volt, ugyanazt a kopást.

C.-nek csöppet sem tetszett a tükrösdi, elõször nem engedi, amikor mégiscsak megengedi, nem néz oda. Elfordította a fejét, õ ugyanis szégyenlõs, térdig lerángatja a trikóját, és ha nyúlkálok, teljes erõvel szorítja a kezem, körmét a tenyerembe mélyeszti, ahogy tudja.

Komoly arccal, mezítláb járkál a ház minden lépéstõl recsegõ hajópadlóján, ropog le-föl, elrámolja a ruháimat, söpri a falevelet. Csak trikó van rajta, kuporog egy szál trikóban az ágy szélén, lábát keresztbe téve igyekszik kipiszkálni a talpából a padlószilánkokat, sziszeg, felhúzza hozzá az orrát. Felcsúszik a trikója is, el van abszolút foglalva, tudomást sem vesz rólam, én meg úgy állok, hogy lássam a combja tövét. Szagolgatom az ujjamat, én is el vagyok, ezek szerint, foglalva. Folyton befújja a szél az akáclevelet a szobába, hogy legyen mit kisöpörni.

Bibliográfia

KUKORELLY Endre
A Memória-part
Magvetõ, 1990

Egy gyógynövénykert
Magvetõ, 1993

Napos terület
Pesti Szalon, 1994

Mintha már túl sokáig állna
Jelenkor, 1995

Kedvenxc
Jelenkor, 1996

H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
Jelenkor, 1998

Három 100 darab
Jelenkor, 1999

Rom. A Szovjetónió története
Jelenkor, 2000

Kicsit majd kevesebbet járkálok
Jelenkor, 2001

„A Közért. Megjegyzések az irodalomról”
Magyar Lettre Internationale, 20

„Édes Kelet. Berlin szívközép”
Magyar Lettre Internationale, 22

„Irónia és melankólia”
Magyar Lettre Internationale, 24

„Rom. A szovjetónió története”
Magyar Lettre Internationale, 37

„Keret és tükör. Szófia-képzelet”
Magyar Lettre Internationale, 40

„Mészöly Miklósról”
Magyar Lettre Internationale, 42

„Németóra”
Magyar Lettre Internationale, 44

„A ritmus zavar”
Magyar Lettre Internationale, 47

(FARKAS Zsolttal, GARACZI Lászlóval, MARNO Jánossal, NÉMETH Gáborral)
„Beszélgetés a posztmodernrõl”
Magyar Lettre Internationale, 29

(GARACZI Lászlóval, NÉMETH Gáborral)
„A 84-es kijárat”
Magyar Lettre Internationale, 32

(Jorgos ALEVRAS interjúja)
„Venia sit dicto”
Magyar Lettre Internationale, 31

(Lucas CEJPEKkel és Margret KREIDLlel)
„Egy másik Alte Schmiede beszélgetés”
Magyar Lettre Internationale, 34

(NÉMETH Gábor interjúja)
„Száraz felületek”
Magyar Lettre Internationale, 40

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu