Amikor Jan Kott 1982-ben írt egy esszét „A méregrõl” címmel, Adam Wazyk emlékének ajánlotta, és hozzátette,
„A kígyómarás megbénítja a gondolkodást. Egy bûvös körben, képzelt világban él, elhiszi a hazugságokat, nem képes különbséget tenni illúzió és valóság között.” Azzal folytatta, hogy az intellektuelek viszonya a kommunizmushoz a mozgalomhoz való csatlakozással kezdõdött és csalódott, kiábrándult elhagyásával végzõdött, és hogy „talán a kiábrándulás pillanata a legfontosabb”.
  Jan Kottot igazolják saját írásai, ha megnézzük szövegeinek egymást követõ változatait, ahogy elõször folyóiratokban majd kötetben megjelentek, aztán ezeknek a könyveknek késõbbi kiadásaiban. Kott változtatott ezeken az írásokon, új értelmet és jelentést vitt bele, megmásította a dátumokat, összekeverte a neveket, kitalált idézeteket. Arra az eredményre lehet tehát jutni, hogy Kott nem az igazat mondta. De, ahogy Czeslaw Milosz kérdezte a rabul ejtett értelem elemzése során, vajon a „hegeli méregre” vonatkozó gondolatokban rejlik-e az igazság? Bizonyára leírja azt az utat, amelyet Tadeusz Kronski, a hegeliánus filozófus, a varsói eszmetörténeti iskola feje járt be, valamint Kolakowski, Baczko és Beylin. Wazyk azonban nem említette Hegelt, õ  „a holdkórosok menedékérõl” beszélt.
Néha arra gondolok, hogy azokat is meg lehet érteni, akik Kott fejét követelik. Kétségtelen, hogy kommunista volt, mégpedig az intelligens fajtából. Rendkívül jól írt, segített formálni a közvéleményt. Képes volt meggyõzni az olvasóit, miközben sebet ejtett az ellenfelein. Ez elég is botcsinálta tisztogatóinknak és kommunistátlanítóinknak. De valóban a hegeli mérget tette volna meg élete legfõbb komponenséül? A könyveibõl nem derül ki, hogy olvasta-e Hegelt egyáltalán.

Ha tekintetbe vesszük a harmincas évek Lengyelországának egyre nyomasztóbb légkörét Hitlerrel az egyik oldalon, Sztálinnal a másikon, a Sanacja-ezredeseknek nemzeti demokraták által ostromlott groteszk és brutális rezsimjét, a zsidókkal szembeni diszkriminációt az egyetemeken, a szélsõjobboldali nemzeti radikális tábor gumibotos verõlegényeit, lehet-e azon csodálkozni, ha egy asszimilált lengyel zsidó családból való fiatal értelmiségi a baloldalt találja vonzónak? Akkoriban, amikor Nietzsche és Marx jóslata beteljesedett, és úgy látszott, hogy meghalt az Isten, amikor a forradalom kopogtatott a kapun, meglepõ-e, hogy a fiatalok megoldást kerestek?
 „Demoliberalizmus” – ezt a megvetõ nevet adták a parlamenti rendszernek, az emberi jogok tiszteletét defenzívnek tartották, a polgári demokrácia és morál normáit könyörtelenül nevetségessé tették a politikai gyûléseken és az irodalmi kabarékban. A totalitárius ideológiák diadalmaskodtak. A fiatalabb nemzedéket lenyûgözte Hitler és Mussolini vagy Sztálin és a kommunizmus. Ez azt jelenti, hogy Jan Kott kommunista lett volna? Nem hiszem.

Neofita volt. Azt írta, hogy akkor tette magáévá egy neofita helyzetét és jellemvonásait, amikor kikeresztelkedett.
De a 30-as években a kikeresztelkedés már nem volt elég. A nemzeti demokrata sajtó „mély-lengyeljei” szerették ellenõrizni az emberek születési bizonyítványait, és ellenõrizték Jan Kottét is. De õ a maga felforgató és nyughatatlan módján megváltást keresett egy olyan világban, amely magán viselte a fenyegetõ katasztrófa mindent átható elõérzetének bélyegét. Baloldali eszmékkel teli elõadásokat tartott az egyetem polonista körében, lelkesedett a spanyol polgárháborúért, André Malraux regényeit olvasta, majd elvonult egy dél-francia dominikánus kolostorba, ahol a katolikus hit rejtelmein elmélkedett Jacques Maritaint és más tomistákat tanulmányozva. A szürrealista költészetben és André Breton kiáltványaiban keresett lelki tápot. Mi volt az, amit keresett?

Többször is leír egy részeg éjszakai mulatságot kijárási tilalom után a nácik által megszállt Varsóban. Kott belép egy szobába, ahol két embert lát térden állva pofákat vágni egymásra, az egyik Jerzy Andrzejewski a másik Czeslaw Milosz. A legrémesebb pofákat vágták egymásnak. Mint Syfon és Mietus Gombrowicz Ferdydurke-jában.
A padlóhoz ütötték a fejüket, aztán egy, kettõ, háromra felemelték és pofákat vágtak. Privát és nyilvános arcot,
ártatlan és obszcén arcot, katonai és civil arcot, szûzies és pederaszta arcot, és nagy történelmi arcokat – mint
Beck, Hitler, Sztálin. Archetipikus atyai és királyi képet vágtak. Lehet, hogy Czeslaw utolsó arca a Mindenható Istené volt, ami után Jerzy elnyúlt a padlón. Ki vagy mi elõtt hajlongtak? A háború elõtti évek vagy az elõtt, ami még elõttük állt?

Kottnak imponált, hogy Milosz megtalálta azt az arcot, amelyet õ (hiába) keresett a tomistáknál és a szürrealistáknál, a világi humanizmusban és a marxizmusban, egy olyan arcot, amely szembe tud nézni a nihilizmus és a kegyetlenség világával, a gyûlések és a tömeges kivégzések világával.

Jerzy Stempowskit és Stefan Zolkiewskit tekintette mesterének, de Boy és Slonimski nyomdokaiba lépett.
Tõlük örökölte briliáns zsurnalista stílusát, színházi kritikáinak gyilkos szellemességét,
a társalgás kifinomultságát és könnyedségét, megfigyeléseinek látszólagos felületességét.
Ez a felületesség egyfajta maszk volt, stiláris stratégia. Kott írásainak mindig több szintje volt: írt a hatóságoknak, az olvasóinak és a barátainak. Írt saját magának is, és ezen a szinten foglalkozott azzal, ami a leglényegesebb, a legszemélyesebb volt, amit gondosan elrejtett nemcsak Hitlertõl és Sztálintól, hanem önmagától is tartva.

***„Bizonyos élettörténetek nemcsak az irodalomtörténetre tartoznak”
Jan Kott szeretett volna írni egy nagy regényt, amely számba veszi az emberi sors borzalmas rémségeit a huszadik századi társadalmi körülmények között. De az ember sorsa nem szociológiai konstrukció: se Balzac Rastignac-ja, se Stendhal Julien Sorelje nem volt saját korának tipikus hõse. Kritikusként Kott a tipikusat várta el, de lenyûgözte az, ami egyedi és uniformizálhatatlan volt az emberi lényekben. Egyszer azt írta: „Bizonyos élettörténetek nemcsak az irodalomtörténetre tartoznak, hanem magára az irodalomra... Összefonódnak az egzisztenciális tapasztalattal, és megmutatják azt a határt, ahol az irodalom véget ér, és a csend zónája kezdõdik.” Aztán hozzátette: „Vannak olyan évek és olyan helyek, ahol és amikor a történelem kivételes világossággal mutatja meg szörnyûségét és romboló erejét. Ezek kiválasztott országok, ugyanolyan értelemben, ahogy a Biblia beszél a zsidókról mint kiválasztott néprõl.
Ezeken a helyeken és ezekben az idõkben ’elszabadul’ a történelem. Úgy látszik, hogy a történelem közvetlenül elhatalmasodik az egyének sorsán.”
Kott könyvei egy huszadik századi Emberi színjáték sorozatának köteteit teszik ki.

Élettörténetének struktúrája az elbeszélõ-hõs belsõ monológjának idõbeli átírása. A hõs különbözõ alakokban jelenik meg. Reményteli. író, akit lenyûgöz a tomizmus és a szürrealizmus. Maritaint és Bretont olvassa, felfedezi Maritain regényeit. Szemtanúja lesz Lemberg szovjet és Varsó német megszállásának. Bujkáló zsidó, aki csodával határos módon megmenekül a haláltól. Tagja a földalatti kommunista pártnak, a partizánokkal harcol. Ezt követõen militáns kommunista és a Kuznica elszánt cikkírója, aki leszámolást követel és forradalmi átalakulást, Voltaire tanítványa párttagkönyvvel a zsebében, javíthatatlan szoknyavadász, a korszak hazudozó tanúja, aki készségesen ismételgeti a hivatalos propaganda mesterkélt frázisait. Hõsünk kritikussá és lázadóvá válik, az irodalmi szalonok és színházi premierek sztárjává, fõ attrakciójává, harapósan gúnyos vitatkozóvá, akinek mûveit megtûrik, majd betiltják. Végül emigráns lesz belõle. Mindez napról napra föl van jegyezve – ez a mese vetekszik a Wilhelm Meister vándoréveivel, éppúgy, mint A század gyermekének vallomásaival. Kott írásai nélkül nehezebb volna megérteni ennek a korszaknak a keserû mellékízét, lelkesedését és borzalmait, reményeit és a félelmeit.
De ne felejtsük el, hogy mindez irodalmi fikció, nincs értelme kontrollálni az idézeteket, dátumokat vagy neveket,
precizitást várni el a részletekben vagy kijavítani a ténybeli tévedéseket. Kott „emberi színjátéka” az õ képzeletének alkotása.
Kott szerényebben írt önmagáról és a Kuznica-beli munkatársairól. 1945 márciusában azt proklamálta ebben az agresszív marxista hetilapban, hogy  a történelem közüggyé vált. A történelem a szemünk elõtt zajlik. Az események hierarchiája láthatóvá vált. A Harmadik Független Köztársaság nagy témáinak most kifejezést kell találniuk az irodalomban. Lodztól Krakkóig figyelemmel kell kísérnünk és közvetítenünk olvasóinknak a harcot, amely a vidéken és a fronton, Varsóban folyik. Meg kell ragadnunk a történelem fõ áramát.  A fõsodorban lenni, ez volt
Julien Sorel álma. Az olyan emberek álma, akik bizonytalannak érezték a helyzetüket, amikor a régi rezsim hanyatlásnak indult, és Napóleon meg más outsiderek látványos karriereket csináltak. Ezeknek az embereknek az élettörténetei – bár mindegyik más volt – tették lehetõvé a kor szokásainak vizsgálatát. Moráljuk megfelelt a gyökeres felfordulások korának.

Olyan emberek, akiket addig kiszorítottak, üldöztek, mint egy bûnözõt, hajszoltak, mint egy vadat, most hirtelen a Parnasszuson kötöttek ki. És bosszút álltak a mellõzöttség és megaláztatás éveiért. Daniel Defoe imáját mondták el újra: „Az Úr óvjon meg az éhezéstõl, hogy ne kelljen lopnom.” Julien Sorel álmát álmodták, aki tudta, hogy „tudni kell viselni a korszak uniformisát” és hogy „csak az erõsek és a dörzsöltek gyõznek”.  Kott „emberi színjátékának” hõse azonban nem „valami átlagos karrierista és kisstílû gazember”.  Mint Voltaire, hadat akart viselni a „tudatlanság, fanatizmus és obskurantizmus” ellen, harcolni a rabszolgaság és inkvizíció ellen, a szifilisz és az adószedõk uzsorája ellen, a jezsuiták paraguayi katonai diktatúrája és a német hercegségek abszolutista uralkodói ellen. Mint Diderot-t, izgatta a politika, még akkor is, amikor az irodalomról vagy az erotikáról írt. „Nem félt attól, hogy elfogult legyen, mert jó okok voltak az elfogultságra.” De „kivételes sármja” mélységes öniróniájában rejlett. 1945 júliusában már szívesen idézgette d'Alembert forradalom elõtti  megjegyzését: „Beszéljünk az elefántról, mert ez az egyetlen nagyság, amelyrõl nyugodtan beszélhetünk.” És hozzáfûzött egy Montesquieu-idézetet: „A zsarnokság olyan rettenetes, hogy még akik gyakorolják, azok is ellenzik”. Ezek után visszatért az ellenállás fegyveres „banditáinak”, Anders tábornoknak, a katolikus egyháznak és a Tygodnik Powszechny-nek a leleplezéséhez,  Milosz a fenyegetõ katasztrófára vonatkozó nézeteihez és a becsület fogalmához Conrad regényeiben.

A „Klasszikusok iskolája” 1949-ben meghirdette az irodalmi realizmus beköszöntét egy „szocializmust építõ országban” A közelgõ ítéletnek ebben a kiáltványában Defoe, Swift, és a francia szocialisták ragyogó elemzései mellett a következõ Diderot-idézetet találjuk: „Az erõszakkal szerzett hatalom csupán bitorlott; csak addig tart, amíg az, aki a parancsokat adja, erõsebb marad azoknál, akik kapják. Ezért aztán, amint az utóbbi lesz az erõsebb és veti ki a jármot, ezt éppolyan törvényesen és igazságosan teszi majd, mint ahogy vele tették.”  Ez helyes megállapítás volt, de csak amolyan kiszólás. A fõ gondolat „a burzsoá összetartás egész aljas csalásának” elutasítására irányult.
És az elbeszélõ hõs folytatta Zeromski és Wyspianski, Sienkiewicz és Conrad elutasítását. Érvei sokszor voltak fenyegetõ hangúak. Ez olyan kor volt végül is, amikor „tönkre lehetett tenni valakit egyetlen tréfával, megölni
egyetlen feljelentéssel”. Sokszor volt nagy színész egy rettenetes színjátékban. Úgy viselkedett, mintha egy olyan korban élt volna, amikor „Alarik elérte Rómát, amikor az intelligencia kulturális értékei romokban hevertek.”
Õ volt a régi korszak sírásója és az új hírnöke. Olyan mondásokkal igyekezett elvenni az új éra szörnyûségeinek az élét, mint: „Nem lehet úgy omlettet készíteni, ha nem törjük fel a tojást”, vagy „Nem lehet forradalmat csinálni tiszta kézzel”. Egyik barátja ezt egyszerûen így kommentálta: „Janek hadovál késõ estig .” Honnan jött ez a hadoválás?
1956-ban Kott ezt írta: „A megszállásból tanultam a legtöbbet. Az egyetlen dolog, ami megmentett attól, hogy megadjam magam az iszonyatnak... ami segített ellenszegülni a rémálomnak, az a hit volt, hogy a történelemben érvényesül az igazság, hogy a fasizmust megdöntik, hogy a Vörös Hadsereg fogja megdönteni a fasizmust... Amikor beálltam a Néphadseregbe, elmúlt a félelmem.” Ez volt a magyarázat Voltaire, Hegel és  Marx szellemében, a történelmi ésszerûség magasztalása. A geográfia ésszerûségének a magasztalása is volt ez – a Honi Hadsereg
emberei azt hitték, hogy „a felszabadulás a  Szövetségesektõl jön majd... Nekem úgy tûnt, hogy ez merõ képzelõdés, amiben az emberek hinni akartak.” Kott azonban tudta, hogy „a felszabadulás csak a másik irányból jöhetett”. Másfelõl a megszállásnak köszönhette az abszurd, az emberi sors tökéletes ésszerûtlen volta iránti kifinomult érzéket, a Gombrowicz-szerû küzdelmet, hogy pofákat vágjon a világra. Egyidejûleg élt mindkét világban – az ész és az abszurditás világában. Mikor volt õszinte? Talán mindvégig.

Kott nem akart meghalni – ezért utasította el Conradot, az õ becsület- és morál-érzékét, arra vonatkozó felfogását, hogyan legyen az ember hû önmagához. Azt írta, hogy „ez az ostobák hõsiessége. A szamár heroizmusa, aki áthúzza a szekeret az aláaknázott hídon.” És hozzátette: „Conrad felfogása arról, hogyan legyen az ember hû önmagához, rabszolga-morál, a rabszolga az, aki engedelmeskedik a gazdájának, akit megvet, és csak a saját belsõ egyenessége érdekli.” Egy hajó kapitányának lojalitása szimplán „a világ nagy hajótulajdonosainak való vak engedelmeskedés”.
Õszinte volt, amikor ezt írta. És ilyen fajta szavakra volt szüksége a kommunista hatalomnak, hogy lerombolja és beszennyezze a Honi Hadsereg ellenállás-, becsület- és lojalitás-mítoszát. Ezek a szavak aztán beíródtak a korszaknak a „Honi Hadsereg ellenforradalmáról” szóló nagy hazugságába. Tudta-e vajon, hogy hazudik?

A mi elbeszélõ-hõsünk „nem csaló. Nem hazudik szándékosan, elfelejti, hogy hazudik, és majdnem kész elhinni minden egyes szavát. Remek hangulatban van, jól alakulnak a dolgai, az emberek figyelnek rá, ezért aztán a nyelve megered, és õ még folyékonyabban beszél, csak beszél. Feltárja a lelkét, azt mondja, amit a szíve diktál, és a legõszintébben hazudva megmutatkozik igazi valójában...” Így írt Gogol, és Kott idézte õt. Nem Hegel mérgezte õt meg, hanem Gogol.

Az emberek vallásos hittel és reménnyel próbáltak ellenállni a totalitarizmus kihívásának, a becsület és lojalitás
Conrad-féle elvei segítségével, és a nevetés, az abszurd segítségével, Witkacy groteszk-tragikus víziója, Gombrowicz fintora segítségével. A borzalmakat minden komolyság tökéletes hiányával is lehetett fogadni, felöltve Harlequin maszkját, adva a bolondot. Csak Harlequin képes, ahogy Kott késõbb írta, egyesíteni „humort és naivitást, furfangot és õrültséget”. Vajon „rabul ejtett értelem” volt-e ez, a „hegeli méreggel” fertõzött ész esete? Egyáltalán nem.
Tévútra került ész volt ez, az alkalmazkodás útját keresõ.  Valamilyen „pofa” kellett hozzá, egy arckifejezés, amely lehetõvé teszi a túlélést. Diderot maszkja és  Harlequin bája, nevetés a becsület helyett, a felvilágosodás erényei
a lovagkor erényei helyett.
Még egy álom tehát, hogy saját korának udvari bolondja legyen.
 
A bolond, Kolakowski klasszikus meghatározása szerint olyan valaki, aki elit társadalmi körökben mozog, de õ maga nem tartozik oda. Pimaszul beszél, és megkérdõjelez mindent, amit biztosra vesznek. A bolondnak az eliten kívülrõl kell jönnie, a partvonalon kívülrõl kell néznie, hogy megállapíthassa nyilvánvalóságának nem nyilvánvaló, szükségszerûségének nem szükségszerû voltát; ugyanakkor, elit körökben forogva, ismeri azok félve tisztelt vezetõjét, és módjában áll szemtelen hangon beszélni vele.
Bolond tehát vagy a szalonok botrányhõse? Sorel vagy Hlesztakov? Harlequin vagy Diderot? A felvilágosodás embere, Voltaire követõje, valaki, aki kigúnyolja az õt körülvevõ világot?

Kott mestere volt a gúnyolódásnak. Sokszor volt kegyetlen a Tygodnik Powszechny cikkíróihoz, akiket gyakorlatilag elhallgattattak a cenzorok a 40-es években: „Független újság?” – csúfolódott. „Kitõl független? Sapiecha érsektõl és az egyházi hierarchiától?” Azt írta Antoni Golubiewrõl: „A középkorhoz való visszatérésrõl beszélni csupán egy sokkal kevésbé régi és csúfosabb korhoz való visszatérési  kísérletnek a jobb színben való feltüntetése.”  Nem minden hátsó gondolat nélkül dicsérte Stefan Kisielewski Összeesküvés címû könyvét: „pontos megfigyelések, teljesen szekuláris szellemi légkör, elszántság a  kellemetlen témákkal való szembenézésre, egészséges cinizmus – ezek jellemzik Kisielewski intellektuális és mûvészi hajlamait, és meg kell mondanom, hogy osztozom az ezek iránti elõszeretetében.”

Nem kímélte Kuznica-beli munkatársait sem: „Az ember élvezettel olvassa Dygat könyvét, de nehéz szívvel teszi le. Az ember nehéz szívvel olvassa Brandys könyvét, de annál nagyobb élvezettel, rendkívüli élvezettel teszi le.”

Egy a Szovjetunióról szóló beszámolóban (1947 februárjában), amely tele van az elsõ munkás-paraszt-állam iránti csodálattal, Kott elmond egy történetet néhány amerikai újságíróról, akik ellátogattak egy moszkvai iskolába.
Bementek egy számtanórára, és megkérdezték a diákoktól: „Ha megveszel egy pár cipõt egy áruházban 200 rubelért, és eladod 350-ért, mennyit kapsz?” A gyerekek elkezdenek számolni, aztán az egyikük fölteszi a kezét: „Két évet feketézésért.”  Vajon Kott csak adta a bolondot?
 
Ewa Fischernek Nazim Hikmet meséibõl készített fordításairól egy recenzióban ezt írta: „A fordítás száraz, mint a homok, egyenetlen, mint a teve púpja, borzas, mint a birs, és olyan szegényes, mint egy isztambuli vízhordó”.

Ezt mesélte a szerelmi életrõl a sztálini idõkben: A múlt héten egy barátom panaszkodott, hogy a barátnõjével, akivel évek óta együtt vannak, csak kétszer egy héten tudnak találkozni: kedden és csütörtökön. „És szerdán?” – kérdeztem. „A szerda kiesik, mert akkor van náluk az ifjúsági szervezet gyûlése.” „Jó, és a péntek, szombat, vasárnap?”
„Pénteken – mondja a barátom – gyónni megy, szombaton vezekel a bûneiért, vasárnap pedig áldozni megy.”
„Még mindig ott van neked a hétfõ.” „Szó sincs róla. Nincs ott nekem a hétfõ. Hétfõnként megváltja a világot.”

Slonimski Magány címû darabjáról (1956 júliusában) Kott így írt: „Ez nem egy olyan szerzõ bemutatkozása, akinek van mondanivalója. Éppen ellenkezõleg. Ez olyan valakinek a darabja, akinek nincs semmi mondanivalója,  és skrupulusai sincsenek.” És hozzátette: „Életemben elõször fütyültem egy elõadáson. Ha egy darab megbukik, nem kell fütyülni. De ha egy darab egyenesen ízléstelen, akkor fütyülni kell. Tessék fütyülni!” És fütyült.
Egy feldühödött ezredes, Stanislaw Nadzin azt írta egy éles hangú levélben, hogy Kott „huligán viselkedésre bujtogatta a közönséget a színházban”. Kott azt felelte: „Sajnálom, hogy fütyülni kezdtem a Magány elõadásán. Hét évvel korábban kellett volna elkezdenem fütyülni.”

A sztálinista ortodoxia korának vége lett, és valamikor az 1954-es év vége felé megindult az olvadás.
A forradalom elsõ évei tisztaságának eszményítésével kezdõdött, az 1944-es év, a korszak politikai konfliktusai és az akkoriban az emberekben táplált hit és remény, „a lelkesedés és a felgyülemlett keserûség, óvatosság és merészség”  idealizálásával. Jozef Kusmierek egyik darabja kapcsán (1954 novemberében) Kott ezt írta: „A forradalmárok akkor még nem merültek el a papírmunkában, gyûlésezésben és adminisztrációban”. Majakovszkij darabjáról, a Gõzfürdõrõl írva (1954 decemberében) megjegyezte „Majakovszkij Dupno fõigazgatót arra használja, hogy bemutassa a kispolgári ostobaságot, amit utál.”  Kott tehát úgy látja, hogy a forradalmárok tisztaságát beszennyezték a bürokraták kispolgári szokásai.

Még egy arcát mutatja a világnak, a lázadó „pattanásos nemzedék” tagjának arcát, amely fiatalabb a Kuznica  nemzedékénél. 1948 és 1951 között támadták a Kuznica íróit polgári irodalmi ízlésük miatt, és a forradalom „felgyorsítását” követelték a kultúrában. A fiatalabb nemzedék fanatikusabb és kérlelhetetlenebb volt.
„’Intellektuelleknek’ tartottak minket – írja Kott 1955-ben – minden megvetésüket beleadva ebbe a szóba... Mi a magunk részérõl személyes életük legmélyebb szintjéig a fasizmustól megfertõzöttnek tartottuk õket.”
De Kott  és a többiek a Kuznicánál aligha voltak „az ellenség ügynökei”, akiket „le kellett leplezni”, õk maguk is értettek ahhoz, hogyan kell támadni az „ellenséget”. Évekkel késõbb Kott megállapította:  „Nem vettük észre, milyen gyors volt az õrségváltás a zsdanovizmus felé tartva, hogy az új gárda milyen gyorsan magához ragadta a pálcát, vagy inkább a botot.” Ez az attitûd egyfelõl tükrözte a félelmet a történelemtõl, a fiatalabb nemzedéktõl és a szocialista-realista esztétikától, másfelõl az igyekezetet, hogy lépést tartson a korral, amely állandóan váltogatta a bõrét. Kott utóbb ezt írta: „Az ablakon át hallani lehetett egy orrszarvú hangját. Soha azelõtt nem hallott senki orrszarvút a városban. Aztán már kimondottan látni lehetett az orrszarvút az ablakból. Kezdett ott trappolni az utcákon. Egy fogorvos kinyitotta rendelõjének ajtaját, és úgy bõgött, mint egy orrszarvú. Egy nõiruha-üzlet tulajdonosának szarv nõtt a homlokára. Orrszarvúkat lehetett hallani mindenfelé. Az orrszarvú fertõzõ volt.” A jelenet Ionesco darabjából illusztrációul szolgált. Wazyk azt mondta, holdkórosok menedékhelye volt ez. Szégyenkezést jelentett ez, öncsalást, talpnyalást, tébolyt? Kétségtelenül mindenkinél valami mást. Kottnál azt jelentette, hogy megint más pofát vágott – rinocérosz-pofát.

*** Hamlet a XX. pártkongresszus után
Az olvadás új arcokat hozott: a Kuznica leleplezõje, akit leleplezett az ifjabb nemzedék, megint leleplezõvé vált – ezúttal a sztálinizmus leleplezõjévé. Ismét lerántotta a maszkot a hipokritákról: támadta a szocialista realista politikát és esztétikát; védelmébe vette a dzsesszt és Marek Hlasko elbeszéléseit. 1955-ben, a Groteska kapcsán megjegyezte:
„Ijesztõ maszkokat visel a rémes öregasszony, aki hisz a csodákban, a gyerekek, akiket becsap az öregasszony, és Serafynski, akit az ostobasága csap be. Ijesztõ maszkokat viselnek a hivatásos csalók és a csodaszakértõk. A hatalmas, misztikus, kispolgári humbug is rémisztõ maszkot visel. Ciemnogrod maszkot visel.”
Ezzel Ciemnogrod új értelmezést kap: valamikor a nemzeti hagyomány régi lengyel, soviniszta, klerikális ágára utalt, aminek a felvilágosult kommunizmus akart az ellenpólusa lenni. Most egy olyanfajta gondolkodásmódot kezdett jelenteni, amely magán a kommunizmuson belül fordul elõ.

Ezután jött Mickiewicz Õsök-jének a bemutatója. „A premier estéjén – írta Kott (1955 novemberében) – a zsöllyékben és a páholyokban könnyeztek az emberek. A díszletezõk sírtak, a ruhatárosok zsebkendõjükkel törülgették a szemüket. Az Õsök premier estéje mámoros volt. Sok hosszú éjszakába nyúló vita vette itt kezdetét.  ... Nagyobb hatású volt, mint az évtized minden kortárs darabja együttvéve. A történelmünkrõl szólt és a jelenkorról. Egész Lengyelország egy hatalmas színpad, és a színészek rajta a fiatal emberek, tisztiiskolások és írók, hazafiak és árulók. Novoszilcov és gengsztereinek meg kémjeinek bandája és Beztuzsev az odatartott kezével. Meg kell mondanunk olyan világosan, ahogy csak lehet. A kommunista eget ostromoljuk, és Mickiewicz velünk van igyekezetünkben. „Õseink” a forradalom oldalán vannak, és azoknak az oldalán, akik igazságot követelnek.”
Figyeljük meg, hogyan használja Kott a „mi” szócskát. „Mi” vagyunk Mickiewicz hagyományának örökösei,
akik a kommunista eget ostromoljuk. És „õk” kicsodák? „Õk” Ciemnogrod lakói, a régóta ott lakók és az újonnan érkezettek. Kott cikkének címe egy idézet volt: „Miért nem akarnak írni errõl, uraim?” A kérdés címzettjei azok az írók, akik nem voltak hajlandók elismerni a lengyel igazságokat, voltak tehát „õk”.

És „õk” voltak persze a hatalmon levõk is. 1956 októberében, a Nagy Fordulat pillanatában Kott megint felidézte Dejmek Gõzfürdõ-rendezését: Dejmek Pobjedonoszikovot és a hozzá hasonlókat egy nagy tribünön helyezte el...  Egy olyan tribünön, amilyenrõl a május elsejei felvonulást szokták nézni... Mind ott ültek az elsõ sorban és tapsoltak.
Éppen ebben az idõben kezdtek a párttagok úgy hivatkozni a vezetõkre, hogy „õk”.  Csak a múlt hét óta kezdtünk többes szám elsõ személyben beszélni.

Egy héttel azelõtt lett Gomulka a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának elsõ titkára. Õ testesítette meg az egész nemzet reményeit, az „elvtársakat” is beleértve. A megelõzõ tíz évben a „nemzet” úgy emlegette az „elvtársakat”, hogy „õk”.
 
1956 októberében Kott emberek tízezrei elõtt beszélt a varsói mûszaki egyetemen tartott hatalmas gyûlésen.
Évekkel késõbb így emlékezett erre: „Amikor diftériás voltam, éppen a varsói felkelés után, három nap múltán kiköptem valami szövetet, ami úgy nézett ki, mint egy hüllõ bõre. Ezen a gyûlésen az volt az érzésem, hogy végre kiköptem mindent, ami akkor benn maradt ebbõl a nyálkás anyagból.”

Elkezdett volna szabadon beszélni? És milyen fajta arcot vett fel a világgal való küzdelméhez? Megint csak Voltaire követõje, de most másféle voltaire-iánus, jobban illik az új idõkhöz. Poszt-sztálinista voltaire-iánus egy új
Shakespeare-olvasattal szemtõl szemben. Hamlet a XX. kongresszus után – így emlegette Kott a saját 1956-os gondolkodásmódját. Arról írt, hogyan kaptak a szavak és mondatok új jelentést: „Dánia börtön”, „az akasztófák jobban meg vannak építve, mint a templom”* Megjegyezte, hogy a színpadon leggyakrabban hallható szó az, hogy „megfigyelni”. „Itt mindenkit megfigyelnek – írta –, és állandóan meg vannak figyelve.” Polonius,
a király egyik minisztere egy inast meneszt a fia után, egészen Franciaországig. Minden függöny mögött rejtõzik valaki. Ophelia is felügyelet alatt áll, elfogják a leveleit. „Ez az éberség mindent kikezd a helsingõri várban:
házasságot, szerelmet és barátságot. Milyen szörnyû tapasztalatokban lehetett része Shakespeare-nek Essex összeesküvése és kivégzése idején, ha ilyen jól meg tudta érteni a „Nagy Gépezet” mûködését. Minden egyén „egyszerre része és áldozata a Gépezetnek, mert a politika itt minden érzésre rányomja bélyegét, és nincs elõle menekvés.”
És Hamlet? Õ õrültséget tettet, „hidegvérrel felölti az õrültség látszatát, hogy végrehajtson egy államcsínyt. Hamlet a politika miatt õrült, amely minden érzést tagad, így maga a téboly.”
Hamlet „éppolyan lázadó, mint a Po Prostu címû újság fiataljai. Van egy lángoló szenvedélye. A cselekvés élteti, nem a reflexió. Dühös. Élvezi a saját felindultságát. De visszanyerte cselekvõkészségét. Ez a XX. kongresszus utáni Hamlet.”
Így zengte a voltaire-iánus szkeptikus „a dühös fiatalok” dicséretét. Az 56 októberi „dühös fiatalok” annak a fiatalabb nemzedéknek voltak a tagjai, akik néhány évvel korábban elítélték a Kuznica íróinak polgári tendenciáit
a kommunista elvek iránti odaadásból.

Kívülrõl nézve ezek a fanatikus forradalmárok épp olyanok voltak, mint „azok”, és látszólag nem volt bennük semmi Hamlethez hasonló. A korszak egyik tanúja, a kommunista rendszerrel szemben álló fiatal nõ azt írta róluk: azon voltak, hogy lerombolják az emberi kapcsolatok minden formáját: az iskolákban, az egyetemeken, a munkahelyeken. A legtöbbjük agresszív volt és kíméletlen, „feljelentõk voltak és bírák”. Az iskolákban és az egyetemeken „figyelték az elõadók minden mondatát”, leleplezték az „elhajlásaikat”, és kampányokat szerveztek ellenük. A forradalmi éberség légkörében érezték magukat a legjobban. Amikor a diktatúra stabilizálódott, úgy érezték, félretolták õket, mert már nem a diákoknak kellett szemmel tartaniuk a tanárokat, hanem a tanároknak a diákokat. Ez volt a sok frusztráltság oka.
 
Kott egy modern Voltaire-t látott George Bernard Shaw-ban. Shaw Szent Johannájáról szóló egyik esszéjében Kott megállapítja: „Shaw sok keserû igazságot mondott el a hazájáról. Ironikus volt, gúnyos és csúfolódó. Szkeptikus volt, az észt védelmezte, és harcolt mindenfajta mítoszok ellen. Független ítélete és kritikusi adottságai tették tekintéllyé az intellektuális baloldal körében.” Ez a baloldali szindróma és kritikai racionalizmus teremtett új elhivatottságot Kott számára. Azelõtt hajlamos volt arra, hogy Voltaire-hez hasonlóan gúnyt ûzzön Jeanne d’Arc heroizmusából, kicsúfolja tudatlanságát és fanatizmusát, a démonokat és szellemeket, amelyek ezt a „harcias együgyûséget” sarkallták. Most Shaw-hoz hasonlóan hajlott arra, hogy védelmébe vegye a nagyszerûségét a racionális analízis és a józan ész nyelvén, hogy megvédje õt az olyasfajta szûk látókörû racionalizmussal szemben, amelynek Flaubert Monsieur Homais-ja a megtestesülése, „ a haladás lelkes híve és a racionalista ostobaság klasszikus típusa. Mint isten személyes ellensége vakon hitt a feltalált gyógyszerek erejében, a parlamentarizmusban és a sajtóban.” Istenhitét a haladásba vetett hittel cserélte fel.

„Én személy szerint nem hiszek Istenben – írta Kott –, de azt is tudom, hogy nem hinni istenben nem elég ahhoz, hogy megértsük a történelmet.” Ez bizonyára igaz, de hozzá kell tenni, hogy Monsieur Homais-nak a vallással és az egyházzal szembeni kirohanásai ártalmatlan ostobaságok voltak Kott újságírói kirohanásaihoz képest Turowicz, Golubiew és a Tygodnik Powszechny ellen. A mi elbeszélõ-hõsünk nem szerette az egyházat általában és a paraszti katolicizmust különösen, mely számára a fanatikus tudatlanság hátvédserege volt. Jeanne d’Arc tehát „elõször eszköze, majd az áldozata volt a klerikalizmusnak és a babonának. Õ volt a falu bolondja, akit az udvar arra használt, hogy manipulálja a tudatlan feudális urakat”. Nem muszáj elismerni Jeanne d’Arc erényeit – intelligenciáját, bátorságát és nagyságát.
Ám Kott – mint Shaw – az új népi patriotizmus és az ébredõ nemzeti öntudat megtestesítõjét is látja benne. És a heroizmusét. Valamennyi „derék és érzékeny ember közül Johanna az egyetlen, aki nem volt megalkuvó – írta Kott. – Csak benne volt meg a jellem ereje és bátorsága, csak õ tart ki mindvégig.  Érzékeny és emberi, fél a haláltól és a szenvedéstõl, mégis hû marad önmagához. Nem törik meg a kihallgatás alatt. Máglyára küldi az állam és az egyház apparátusa.”
 
Kott azokat is megpróbálja megérteni, akik elítélik Johannát. Nyugodtan és józanul elítélik õt –
államérdekbõl, a történelmi szükségszerûségre és a dogmára hivatkozva. Lényegében a rendszer áldozata.
Ez szolgál alapul „az államérdek hazugságának és a Nagy Gépezetnek”. Kott azzal fejezi be, hogy azt mondja, „Johanna pártján vagyunk”. Más szavakkal az erény, az egyszerûség és a hõsiesség pártján. De hogy lehetett valaki a hõsiesség pártján, amikor a szovjetek megszállták Budapestet? Amikor egyesek – mint Wiktor Woroszylski –
az égõ városból küldtek tudósításokat, mások – mint Kisielewski – óvatosságra intettek, mert Lengyelország esetleges szovjet megszállásától tartottak?
Két hónap múltán Kott visszatért Jeanne d’Arc témájához. Októberben Szent Johanna „észnél volt a maga õrültségében”. Akkoriban egész Lengyelország „észnél volt a maga õrültségében”. De továbbra is ez volt-e a helyzet a vérontás nélkül kivívott lengyelországi gyõzelem és a magyarországi véres beavatkozás után?
„Ha a gyengébbek oldalán állsz, csak egyszer lehetsz gyõztes. Azután Isten az erõsebbet segíti.”  Ezért kellett az óvatosság, ezért vált a hõsies Jeanne d’Arc feleslegessé, kellemetlenné.

Stefan Kisielewski, a Tygodnik Powszechny hõsies mókamestere jól tudta ezt. Szerette volna, ha „Johanna visszatér a falujába. Nem akarta, hogy megmentsen bárkit is, vagy akár csak megpróbálja. – Csak Woroszylski várta volna el tõle, hogy szent legyen. Ezt még Jerzy Zawiejski is ellenezte volna. Õ inkább parlamenti tanácsadó lett volna Párizsban, megbocsátott volna az angoloknak, és imádkozott volna, hogy Johanna kerülje el a máglyát, mert jószívû volt. De életfogytiglani börtönre ítélte volna.” És a mi elbeszélõ-hõsünk? Õ már nem hisz egészen Johannában.
Látja a dolog mindkét oldalát. Tiszteli a higgadt elemzést és a racionális érveket. „A szenvedély egyoldalú”;
az ésszerûség vitára bátorít. Lehet, hogy igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy végül kivonták volna az angolokat, és egyesíteni lehetett volna Franciaországot. „Lehet, hogy tényleg nem volt értelme sietni történelmet csinálni.” Úgyhogy vonulj kolostorba, Johanna!

1957-ben korábban a Kuznicához kötõdõ kiváló írók egy csoportja, köztük Jan Kott, kilépett a Lengyel Egyesült Munkáspártból. Ez a gesztus példa nélkül álló volt.
Addig még soha senki sem hagyta ott a Pártot, a kizárás volt az egyetlen út kifelé.
A tény, hogy ezek az írók otthagyták a Pártot, szimbolikus jelentõséggel bírt. Éppen azok az emberek, akik a háború után arra próbálták rávenni a lengyel értelmiséget, hogy támogassa a kommunista vezetést, most nyilvánosan megvonták a támogatásukat a kommunistáktól.
Egy magas szintû párt-apparatcsik ezt így kommentálta: „Meg vagyok lepve, hogy kommunisták képesek ilyen példa nélkül álló kapitulációra a burzsoá liberalizmus elõtt, és hogy meg se próbálnak tovább küzdeni a szocialista kultúráért.”
Az antikommunisták örömmel és bizakodással fogadták az 56 októberét követõ fejleményeket.
Hangsúlyozni kell a különbséget. A lázadó volt kommunistákra pusztítóan hatott Hruscsov beszámolója a XX. kongresszuson, a lengyel Október, Magyarország megszállása, míg korábbi ellenfeleik mindezekben az eseményekben a normalitás reményének forrását látták.

Az elbeszélõ hõs Kott könyveinek és esszéinek hasábjain nem volt tudatában ennek a különbségnek.
Mégis úgy néztek rá, mint olyanra, aki  felelõs volt mindazért a pusztításért, amit a sztálinizmus hozott a tudományra és a kultúrára. Vádolták, hogy nem hajlandó magára venni a felelõsséget, hogy a morális ítéletet áthárítja Gomulka társaira, akik nála sokkal kevésbé élénken igyekeztek másra hárítani a felelõsséget, és kisajátítani
a lengyel emancipáció vezérének szerepét, akarták vezetni azt a népet, amelynek önkifejezését egyszer könyörtelenül elfojtotta.
Ezekben a vádakban sok igazság és rengeteg keserûség volt. Elbeszélõ hõsünk és kétség kívül maga Kott is
inkább tekintette magát a kommunizmus áldozatának, mint építõjének. Mások másként látták, és ez nem csoda.
De mégiscsak akkor támadták kommunista voltáért, amikor éppen szakított a kommunizmussal, és ezért a szakításért meg is kellett fizetnie. Akkoriban leszámoltak azokkal az emberekkel, akik már ellenezték a kommunizmust, de ennek az ellenzésnek a jellege nem volt mindig világos.
„Egy kissé mind eltévedtünk, de lassan megtaláljuk az utunkat – írta Kott 1954 júniusában. – Sokkterápián megyünk át, hogy kigyógyuljunk a nagy ideológiákból.” Ez azt jelentette, hogy másféle arcot kellett öltenie a világgal való küzdelmében, és hogy felül kellett vizsgálnia korábbi arcait. Már 1954-ben írt az Aleksander Fredro körüli vitáról. Felidézte Goszczynski brutális támadását a drámaíró ellen, az összeesküvésekkel és az ország romantikus szemléletével szembeni ellenszenve miatt, hogy külföldi mintákat utánoz, és kritikátlanul dicsõíti a nemesi hagyományt. Ennek a támadásnak a hangja hasonló volt ahhoz, ahogy Kott szokott írni más írókról. És elég tisztességes volt ahhoz, hogy elismerje, annak idején, a 19. században könnyebben talált volna közös hangot Goszczynskivel, a provinciális és jó humorú jakobinussal, mint „azzal az elkeseredett gróffal, aki hihetetlenül intelligens volt, de hihetetlenül reakciós is.”
Goszczynski, mint késõbb Kott is, meg akarta dönteni a nemesség Lengyelországát. Társadalmi forradalmat akart „nagy szavakkal és erkölcsökkel”. Ebbõl nem volt semmi Fredróban, de õ „mentette meg Lengyelországot a teljes melankóliába süllyedéstõl”. Ezek szokatlan gondolatok voltak 1954-ben. A konklúziójuk ugyanilyen szokatlan volt:
Goszczynski és más kritikusok nem méltányolták Fredro intelligens realizmusát; az ítéletük „éretlen volt. De vajon minden véleményük méltánytalan volt? Nem tudom. Ha akkoriban éltem volna, nem kétséges, hogy még durvábban írtam volna Fredróról. Nem lett volna igazam. De meglett volna rá az okom.”
Ebben a cikkben saját magával vetélkedik az arcok váltogatásában. Talán éppen le is tépi a saját maszkját. Négy évvel késõbb (1958 novemberében) Kott így írt egy másik nagy reakciósról, Zygmunt Krasinskiról:
„Tudott gyûlölni, és csodásan el volt idegenedve a korától, amellyel ugyanakkor mégis a legszorosabban összefonódott.”
Fontolóra venni Fredro és Krasinski helyzetét annyi, mint megpróbálni megérteni, mégis elutasítani a vádakat.
És benne van a rákérdezés arra, hogyan lehet valaki egyszerre kívül és belül a saját korán.
A „kis stabilizáció” korában ez alapvetõ kérdés volt olyasvalakinek, aki tanúja volt a Po Prostu 1957-es betiltását követõ diáktüntetéseknek, és aki olvasott a magyar felkelés miniszterelnöke, a kommunista Nagy Imre kivégzésérõl 1958-ban. Elbeszélõ hõsünk nem akart részt venni mindebben; nem akarta magára venni a felelõsséget. De távol maradni sem akart. Gomulka  „kis stabilizációja” egyfajta meddõ közjáték volt, a várakozás idõszaka. Várakozás mire? Egy jó irányú változásra, egy jobb szocializmusra. Kott szemében ez a „Godot-ra várás” a ravasz lengyel unatkozása. „Vár Godot-ra, de egyre kevésbé hiszi, hogy tényleg eljön. Minden este elmondják neki kisfiúk és fontos politikusok, hogy holnap biztosan eljön. Néha még az újságokban is ezt olvassa.”
Ilyen légkörben olyan a hangulat, mintha a világ végét várnák. Itt nincs hely a voltaire-iánus lelkesedés számára. Wyspianski Szabadulása itt „kabaréba fordul, egy monumentális és szörnyû burleszkbe. A külföldiek számára
a Szabadulás ezért csupán „a lengyel õrültség produktuma”. És itt a dolog lényege: „Õrültnek tartanak minket, akik ezért nem is vagyunk egészen felelõsek a tetteinkért”.
Ez az õrültség annyi, mint állandó borgõzös állapotban élni, egy olyan világban, ahol mindenki azt ismételgeti Gombrowiczcsal: „Nem vagyok olyan õrült, hogy ezekben az Õrült Idõkben legyen vagy ne legyen véleményem”.
Más szóval annyi, mint vergõdni a normalitás vágya és „az állandó és szégyentelen önsajnálat... és azon esztelen elképzelésben való rendíthetetlen hit” között, „hogy a nemzet hamvaiból támad egy szikra, amely bosszút áll értünk”.
A történelemnek nincs értelme, és „mûvelni kertjeinket” a la Voltaire pusztán naiv öncsalás: kegyetlen vagy nevetséges – az olyan közösségek sorsa, amelyek rájönnek, hogy egy vulkán tetején élnek.

*** Az abszurd filozófusa – Hogyan viselkedjünk ésszerûen apokalipszis idején?
Kott esszéje a világ végérõl, más szóval a vulkán kitörésérõl (1959 februárjában) kulcsfontosságú
elbeszélõ hõsünk új arcának – az abszurd filozófusának – megértéséhez.
Látja, hogy a vulkán fortyogni kezd, bármely pillanatban kitörhet; lehetetlen elmenekülni. Mi a teendõ? Hogyan viselkedjünk ésszerûen? Négy hozzáállás lehetséges. Az elsõ: „tagadni a vulkán létezését. Ne engedjük át magunkat az eszkatológiának. Éljünk úgy, mintha mi sem történne. Ebben a hozzáállásban van némi bohóckodás, de sztoicizmus is.”  A második, hogy a vulkán kitörését történelmi szükségszerûségnek állítjuk be. A vulkán ezzel istenséggé lesz. Lehet hozzá imádkozni, vagy racionálisan bizonyítani a kitörés szükségességét. A harmadik megközelítés a hõsies.
Harcolni kell a vulkán ellen a gyõzelmi esélyekre való tekintet nélkül, ahogy Camus hõsei harcoltak a pestis ellen.
Barikádokat és óvóhelyeket kell építeni. Ha sikerül megállítani a lávafolyamot, ez a hozzáállás hõsiesnek bizonyul;
ha a láva elárasztja az embereket az otthonaikban, kimondottan nevetséges lesz. A negyedik hozzáállás tenni a dolgunkat, mint rendesen, egészen az utolsó pillanatig. Ez a legelterjedtebb hozzáállás, de nevetségessé válik, amikor tényleg kitör a vulkán.” Úgy látszik, nincs értelmes viszonyulás a világ végéhez, csak nevetséges viszonyulások vannak. Még a heroizmus is nevetségessé válik. Az abszurditás érzése minden mást felülmúl. Ettõl kezdve elbeszélõ hõsünk kezdi újraolvasni Shakespeare-t és Kafkát, Beckettet és Witkacyt. Mindenben megtalálja az abszurdot.
Mrozek Tangójáról azt írja, hogy ez nem szürrealista alkotás: „Mrozek realista, a lengyel abszurditás realistája”.

Kott nemcsak könyveket és esszéket írt, tiltakozásokat is aláírt, mint „A 34-ek levele”, lengyel értelmiségiek elsõ tiltakozása a cenzúra ellen. Mint addig is, kíméletlenül intelligens volt, pimasz és népszerû. Õ volt a Gomulka-évek „udvari bolondja” a szó jó értelmében. Közeli viszonyban maradt a belsõ körökkel. Premiereken szembetalálkozott miniszterekkel, és maliciózus megjegyzéseket tett nekik. 1966-ban elõadókörútra utazott az Egyesült Államokba. 1968-ban az emigrációt választotta.

Kott tovább kereste az új arcokat a világgal folytatott küzdelméhez. Rokonszenvezett az amerikai protest-mozgalommal, élvezte a diákgyûléseket Berkeley-ben, tiltakozásokat írt alá az USA vietnami beavatkozása ellen. Élénken, intelligensen, szellemesen írt. Az írásaiból mégis kiveszett valami, ami õt addig a történelmi folyamatok egyik legérzékenyebb barométerévé tette. Csak a legfigyelmesebb olvasó vehette észre, hogy majdnem minden amit írt, töredék volt saját magáról. És két különbözõ önéletrajzot írt – egyet a nyilvánosságnak Adalékok egy önéletrajzhoz, és egy titkosat, amelyet most próbálok feltárni.
 
Kott nem értette Oroszországot, és – mint a többi lengyel – félt tõle.
Attól is félt, hogy írjon errõl a félelmérõl. Ez adta az alapot Gogol mérgéhez.
Meg tudott volna birkózni Hegellel, de nem a Vörös Hadseregben megtestesült Korszellemmel.
Évekkel késõbb leírta Borisz Paszternákkal való találkozását 1947-bõl. A nagy költõ, aki kegyvesztetten élt a hivatalos élet peremén, azt mondta ennek a voltaire-iánus marxistának, hogy egy szép napon a Kuznica-beli társaival együtt a rács mögött fognak felébredni. „Most – mondta Paszternák – énekelnek, mint madarak a fákon. Mindenki énekli a magáét. Egy kalitkában, még egy aranyozott kalitkában is azt a címkét ragasztják majd magukra, hogy ’volt futurista’, ’volt szimbolista’. ‘A nép ellenségeinek’ állatkertjében fogják találni magukat.”
Az ilyen szavaktól a hideg futott végig az ember hátán. De prófétikusak is voltak.

Kott Gogol szemével látta Oroszországot – egy olyan Oroszországot, ahol „nincs nevetés, csak félelem”, ahol „üresség van és hallgatás”, ahol „minden remeg és reszket, mint a falevél”, ahol „mindent áthat a fenyegetés”. Ahol
 „rendetlenség” uralkodik, ahol minden csupa „zûrzavar, katyvasz és ostobaság”. Ahol minden, még az alvás is „rettegéssel kezdõdik és ér véget”. Az apparatcsikok és titkos ügynökök arcán Kott egy ilyen Oroszország képét látta kirajzolódni Lengyelországban. Mivel tartott mindenfajta Oroszországtól, nem rokonszenvezett annak disszidenseivel sem. Menekült Oroszországtól, menedéket keresett az amerikai egyetemek kampuszain, a kísérleti színházban és az erotika felfedezésében. Esszéibe másféle ritmus költözött, amikor Lengyelországról írt, Witkacyról és a cenzúráról, Borowskiról és Gombrowiczról, Andrzejewskirõl és Grotowskiról – és különösen amikor Stempowskiról és Konwickirõl.

Kott Konwicki Lengyel komplexusában a történelem jelentõs feléledését látta. A januári felkelés legendájának feltámadása Konwicki ultramodern írásmódjában Kottot annak kijelentésére késztette, hogy „Az idõ nem állt meg.
Éppen hogy feltámadt a történelem.”  Jerzy Stempowskit úgy tekintette, mint a mentorát. 1976-ban egy Stempowskiról írott esszéjében  Kott visszatért ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan viselkedjen az ember apokalipszis vagy pestis, világvége idején, amikor „minden morális és társadalmi norma összeomlik, és minden lehetséges választás értelmetlennek tûnik.” Valamikor azt írta, hogy minden választás, még a heroikus is nevetséges.

Most megismétli Stempowski felfogását, aki szerint özönvíz után meg kell keresni azokat az embereket, „akik felkészülnek a következõ özönvízre, és lehet egy újabb tervük egy új bárka megépítésére”.
Más szóval disszidenseket kell keresni, mert van valami nemes és becsülni való a hozzáállásukban.
Kott azt írta: Kétféle disszidens hagyomány van: az árja és a puritán; a közép-kelet-európai és az angolszász.
De egy dolog közös mindkét tradícióban, az államvallás elutasítása és az egyéni lelkiismeret meg a kötetlen intelligencia mint végsõ menedék elismerése, ami lehetõvé teszi a különbségtevést a törvény és a legalizált
törvénytelenség, az igazságos háború és a bírvágytól vezetett megszállás, a törvénytisztelet és a rabszolgaság között.
Korunkban a disszidens mozgalom legváratlanabb és legelgondolkodtatóbb sajátossága a tiltakozás és ellenállás rég elfelejtett, elavult, majdnem háziipari formái: a szamizdat, az információátadás láncszerû módja, a csendes sztrájk,
az egyéni éhségsztrájkok, könyvek átcsempészése a határon, egy válogatott csoport által aláírt nyílt levelek.

Én egy olyan nemzedékhez tartozom, amely – és itt most nemcsak azokra gondolok, akik hittek ennek két szélsõséges ideológiájában – a modern szervezeti formákban hitt: a széles skálájú politikai mozgalmakban, a fegyelemben, a teljes engedelmesség tûnt számunkra az egyetlen hatékony eszköznek a világ megjavítására.
A legújabb tapasztalat megmutatta, hogy a nagy politikai rendszereknek, akárcsak a legmodernebb repülõgépeknek és számítógépeknek, megvannak a gyenge pontjaik. Rendõrök és besúgók egész serege különösen nehéznek találja, hogy meghiúsítsa egy tucat ember összejövetelét, akik úgy határoztak, hogy kimondják, amit gondolnak. Ebben a világban, amely három különbözõ részre szakadt, lehetetlen volt elhallgattatni a kisipari disszidensek nyugodt hangját. A disszidensek pozíciója megmutatta nemcsak morális értékeit, hanem politikai hatékonyságát is.
Ez az egyik forrása a még megmaradt kevéske törékeny reménynek. És disszidensek nemcsak a kommunista pártok uralma alatt álló országokban találhatók.

Kott esszéje egy Kõfolyam címû gyûjteményben jelent meg a NOWA szamizdat kiadónál. És ezzel Kott visszatért.

Mindig sajátos módon fogta fel Lengyelországot. Szerette és jól értette a felvilágosodás és Kollataj Kuznica-csoportjának Lengyelországát, a pozitivisták és Boleslaw Prus Lengyelországát, a Wiadomosci Literackie,
Boy és Slonimski Lengyelországát. Otthon érezte magát ebben a Lengyelországban, tudott hozzá kapcsolódni.
Nem értette a messianisztikus, felkelõ Lengyelországot, a nacionalista-katolikus Lengyelországot, a Honi Hadsereg és Mikolajczyk Lengyelországát, és nem bízott benne. Látta ennek a tradíciónak minden hibáját és veszélyét, de képtelen volt meglátni a fényét és nagyszerûségét. Jól értette-e vajon barátját, Wlodzimierz Pietrzakot, a
Prosto z mostu folyóirat kritikusát és radikális nacionalistát? Megértette-e a háború utáni katolicizmust, Wyszynskit és Wojtylát? A Honi Hadsereg embereit, mint Zbigniew Herbert és Jan Jozef Szczepanski? Nem arról beszélek, hogy egyetértett-e velük, hanem hogy legalább megértette-e tragédiájuk nagyságát. Kott nevetéssel védekezett, iróniával és gúnnyal.
Ezek kiváló fegyverek, de nem könnyítik meg a megértést. A nevetés mindig maszk. Ha maszkot viselsz, az emberek nem látják az arcodat.

Az álszent képmutató maszk csupán, de van-e Tartuffe-nek igazi arca? Nem az, akinek kiadja magát, kiadja magát valamilyennek, de valójában nem olyan. Imposztor õ, de mi van, ha tökéletesen színlel? Maszkot visel, de mi van, ha sosem veszi le? A tökéletes hipokrita eleven ellentmondás: Olyan személy, aki eggyé válik a szereppel, amit játszik.
Nincs többé arca; a maszk hozzánõtt az arcához.

Ezt a fenyegetést érezte Kott is.  Állandóan váltogatta a maszkját, idõnként kényszerûségbõl, idõnként önszántából.
Volt ebben sok „affektáltság és tetszeni akarás”, de a maga módján mindig õszinte maradt. „Az a legfurcsább benne, hogy minden arca, minden maszkja egyidejûleg hiteles és hamis, hogy a felszínen nem illenek össze, inkoherensek,
de mindegyikben van belõle egy töredék. Együttvéve talán kiadják az egész korszakot és a stílusát.” Ez úgy hangzik, mint a mi elbeszélõ hõsünk találó leírása. Valójában Kott írja ezt Ignacy Krasickiról. Kott kimondja a legalapvetõbb igazságokat mintegy mellékesen, mindig elrejtve, kódolva – mint Juliusz Slowacki a Lengyelországról szóló reflexióit az anyjához írott leveleiben. Nem volt hajlandó beismerni magának, hogy a haladás, az ész és a forradalom iránti lelkesedés korában õ a felvilágosult elitnek az oktalan, tudatlan és reakciós lengyel lakosság feletti uralmában hitt. És ez volt a Kuznica legfõbb bûne: erõszakkal akarták elérni a felvilágosodást, a diktatúra és a Vörös Hadsereg fedezékében. Átlátták a nacionalista miszticizmus minden csapdáját, de nem látták át a közeli kapcsolatot a Voltaire-féle ész és a jakobinus guillotine között. Ami pedig a kommunizmust illeti – azt nem akarták megérteni.
Ismerték a 30-as évek polgári képmutatását, és le akarták leplezni, letépni róla a maszkot, és leleplezni olyannak,  amilyen. Kott minden írása, az egész értelmiség elszámoltatása erre a leleplezésre ment ki. „A legkülönbözõbb és változó konstrukciók célja mindig az volt, hogy kiderüljön: a hivatalos történetírás egy vicc – írta Hannah Arendt –, hogy kimutassák a rejtett befolyás egy szférájának meglétét, amelynek fényében a megfigyelhetõ történelmi valóság, ami nyomon követhetõ és ismerhetõ, csupán homlokzat, amit kizárólag azért emeltek, hogy becsapják az embereket”.
Le akarták leplezni a történelem rejtett mûködését. De a történelem nemcsak titkos machináció, és a moralitás nemcsak a mocskos érdekszövetségeket és aljas viselkedést nagylelkûség mögé rejtõ álszent maszkja. A burzsoá demokrácia képmutatása elleni támadás sajátos szövetség kialakulására adott lehetõséget az elit és a csõcselék között. A csõcselék is gyûlöli a képmutató világot, amelyben nincs része privilégiumokban, csak megvetésben.
Hannah Arendt szerint „az elit és a csõcselék közti szövetséget az az õszinte öröm magyarázhatja, amellyel
az elit fogadja azt, ahogy a csõcselék tönkretesz mindent, amit addig tisztességesnek tartottak.” Jó példa erre Brecht
Koldusoperájának sorsa, amely úgy ábrázolja a gengsztereket, mint tisztes üzletembereket, az üzletembereket pedig mint gengsztereket. A forradalmi elit ünnepelte a darabot bátor és keserû iróniájáért: „a képmutatás leleplezése ellenállhatatlanul mulatságos volt”.  És mégis, jegyzi meg Arendt, amikor „a csõcselék úgy üdvözölte ezt a darabot, mint a gengszterség komoly mûvészi elismerését, szétfoszlott az irónia.” Sõt, „Brecht forradalmának az volt az egyedüli politikai eredménye, hogy arra biztatott mindenkit, szabaduljon meg a képmutatás kényelmetlen kényszerétõl, és fogadja el nyíltan a csõcselék normáit.”
 
Kott elég korán felismerte – bár egy új perspektívából – az André Gide írásaiban rejlõ kétértelmûséget. Lafcadio
veszedelmes lázadó volt, bár Kottot zavarta Gide szovjetellenes beállítottsága. Saját beállítottságának ambivalenciáját nem vette észre: az õ elbeszélõ hõse, egy voltaire-iánus bolsevik „a saját sírját ásta”, amikor elutasította Conradot és Malraux-t, Kisielewskit és Golubiewet, a kultúrbarbárság és vulgárfiliszterség útját egyengetve ezzel.
Évekkel késõbb, 1971-ben belátta ezt: „A titánok, mûvészek és démonok soraiban mindig ott rejtõznek a gazemberek és a pozõrök. A gazemberek fiatalok és a népbõl jönnek. Két csoportra lehet õket osztani: metafizikai és közönséges gazfickókra. A metafizikaiak azért vetemednek kegyetlenségre és gonoszságra, hogy megfejtsék az élet rejtélyét. A közönséges gazemberek pénzt akarnak és nõket, kihasználni és irányítani a világot. Mindent latba vetnek, és abszolút nincsenek gátlásaik. Alázatosnak és szelídnek tettetik magukat, hogy mindenhová beférkõzzenek. Edek Mrozek Tangójában, egy mai Fortinbras, aki egyetlen ökölcsapással leterít egy mai Hamletet, ugyanabból a fajtából való, mint Witkiewicz közönséges gazemberei. A pozõr gigolók és kisstílû csalók néha a mûvész pózában tetszelegnek, és bármilyen szolgálatra hajlandók, legyen az akár a legalantasabb.”

***
Rég elmúltak azok az idõk, amikor a Kuznica ifjú szerkesztõje lelkesedett az ész korszakával eljövõ haladásért.
Kott számára, mint nemzedéke sok más tagja számára Magyarország szovjet megszállása és az elsõ Gomulka-évek stabilizációja megrendítette a reform megvalósíthatóságába vetett hitet. Soha többet nem lelkesedett semmiért, bár idõrõl idõre úgy látszott, mintha megint kész volna részt vállalni valamiben – de csak rövid ideig, és bizonyos távolságot tartva. Az 50-es évek végére egyre több iróniával szemlélte a történelmet és a saját korát.
„Századunk, minden évszázadok legostobábbika úgynevezett filozófiájának köszönhetõen a legkülönbözõbb szerencsétlenségeknek estünk áldozatul, és ami még rosszabb, annyi ostobaságot hordtunk össze magunkról, hogy ha majd az unokáink és a dédunokáink elolvassák ennek a kornak a történetét, el se fogják hinni, hogy ilyen dolgok megtörténhettek... Mint mindig, öregkorban lehullanak a maszkok, egyik a másik után.” Így írt Kott – megint csak Ignacy Krasickiról.

Kott a megszállás idején lépett be a Lengyel Munkáspártba, hogy összhangban legyen a történelemmel, hogy a haladás, a modernitás és a társadalmi reform oldalán álljon. Ez volt minden? Ki nem állhatta a háború elõtti rendszert, sem annak földalatti és emigráns megfelelõit a háború alatt. Kitaszítottnak és semmibe vettnek érezte magát: „A megszállás idején Varsó intellektuális posvány volt, provinciális és elszigetelt. A 20. századi szellemi áramlatok rémesen deformálódtak. Az írók és tudósok anyagi függésbe kerültek a londoni kormány ügynökhálózatától. Mesterségesen tartották életben a történelmi hamisításokat, a gondolkodás és alkotóerõ stagnált és kihalt. Ki kapott anyagi támogatást? Zawieyski, Milosz, Jadzwing-Suchodolski... Ugyanakkor kimondottan kikényszerítették minden baloldali eszme és kreativitás felszámolásának politikáját. Még egy olyan jelentéktelen dolgot is, hogy én részt vegyek költõi felolvasások szervezésében, nemkívánatosnak minõsítették. Ezek nem csupán régi sérelmek, de a sajtószabadság aktuális védelmezõinek szóló emlékeztetõ, akik esélyegyenlõséget követelnek  a papír és a sajtó elosztása terén.”

Ez volt a mi elbeszélõ hõsünk legveszélyesebb arca. A tegnapi sérelmek igazságos megbosszulójának maszkját öltötte fel. Eltorzította a valóságot, úgy állítva be a Honi Hadsereg veteránjai és a kommunista Lengyelország közötti konfliktust, mintha az a Targowica Konföderáció és a reform hívei közti vita lett volna. Szenvedélyesen elítélte mindazokat, akik szerepet vállaltak a megszállás idején. Élesen támadta a bíróságot, amely felmentette Stanislaw Wasylewskit a megszálló erõkkel való kollaborálás vádja alól. (Wasylewski akkoriban a Gazeta Lwowskába írt, annak dolgozott.) A bíróság úgy ítélte meg, hogy Wasylewski írásai „lelki táplálékot nyújtottak a keleti határvidék lakosságának”. „Miközben a lvovi zsidókat legyilkolták – írta Kott –, Wasylewski virágokról, madarakról és kastélyokról írt esszéket.” Kott az ítélet indoklását azok megsértésének tartotta, akik a földalatti sajtót írták, nyomtatták, terjesztették. Wasylewski viselkedését aljasnak és gyávának minõsítette.
 
 

Kottnak ezeket a cikkeit egyre zavartabban olvastam. Hangjukkal, stílusukkal, morálisan kétes fölényükkel sokban hasonlítanak arra, amit az átvilágítás és a kommunistátlanítás mellett írtak az elmúlt években. Csak éppen most nem
Wasylewski van a támadás kereszttüzében, hanem Boy. Õt is azért bírálják, amit Lvovban írt a megszállás alatt – csak éppen egy másik megszálló hatalom idején.
Ebben az értelemben Kott leszámolása figyelmeztetés lehetett volna azoknak, akik manapság azokat az írókat és értelmiségieket ostorozzák, akik „kollaboráltak” a kommunizmussal. A fanatizmus ördöge lecserélheti Voltaire maszkját a Nagy Inkvizítor maszkjára.

Valójában Kott egész élettörténetét lehet úgy olvasni, mint szemléltetõ/elrettentõ példát. Szóról szóra, gondosan olvastam, mert valahogy közel áll az enyémhez. Malraux volt valamikor az egyik kedvenc íróm. Szerettem a felvilágosodás hagyományát; szerettem a racionalisták gúnyolódását; ki nem állhattam a szentimentális giccset,
a nacionalista megalomániát vagy a klerikális intoleranciát és álszentséget.
A Kuznica-szindróma különösen ismerõs volt nekem, a vége már a saját élettörténetemnek is részévé vált.
Voltaképpen szeretnék írni a Kuznicáról – de nem úgy, ahogy eddig írtak róla. Nagyszerû írókról szeretnék írni, akik a totalitárius diktatúra eszközévé váltak. Hogy történhetett ez? Hogy sikerült végül szakítaniuk a rendszerrel?
Mi történt velük azután? Szeretnék írni Kazimierz Brandysról, a Romantika, egy olyan könyv szerzõjérõl, amelyért Kisielewski rajongott, írnék a Postai variációkról, ami az egyik legjobb történet, amit valaha írtak Lengyelországról és a lengyelekrõl, és írnék a Hónapokról, a  kommunista korszak végének szokatlan krónikájáról, a Valótlanságról,
ami lenyûgözõ dokumentum arról, ahogy az író megszabadul a köteléktõl, amely addig nem engedte beszélni.
Szeretnék írni Dygatról és Hertzrõl, Rudnickirõl, Jastrunról és Wazykról, Stefan Zolkiewskirõl is, egy komoly erkölcsi integritású, kiváló emberrõl, akit beszippantott a kommunista apparátus.
A Kuznica-jelenség megértése nélkül, az írástudók árulásának és késõbbi megjavulásának megértése nélkül lehetetlen megérteni a lengyel intelligencia történetét és talán egész Lengyelország történetét is. De azért is szeretnék errõl írni, hogy figyelmeztessem magam a titkos méregre, ami ott rejtõzik ezeknek a nagy embereknek, nagy íróknak a könyveiben és cikkeiben.
„Akik akkor voltak fiatalok, abban a hitben nõttek fel, hogy a teljes élethez az kell, hogy az ember részt vegyen a dolgokban. Félrehúzódni azt jelenti, hogy nem tudjuk, mi az élet.” Talán ebben volt a méreg? Aktivizmus, részvétel, ebben a kalandban keresni az élet teljességét?
Mindig szerettem Jan Kott írásait, bár csak most fedeztem fel bennük azt a monológot, amely végigvonul a sok-sok éven át írott, egymást követõ köteteken, az Elveszett illúziók hõsének, korunk elvesztett illúziói hõsének monológját. Mindig elbûvölt a nyelve, tömör és hajlékony, egyenes és gazdag nyelve, csodáltam, ahogy képes volt mindig újrateremteni magát, kiolvasni a jelekbõl az idõk szavát, és egyedülálló humorát. Még azt is lenyûgözõnek találtam, ahogy a sztálinista nyelvet használni tudta. Hogy volt rá képes?

Mindezzel együtt Kott nem volt képes megérteni azt a Lengyelországot, amely tradicionális volt, provinciális és falusi, azt a Lengyelországot, amely naivan volt hazaszeretõ, katolikus, jószándékú és tele komplexusokkal.
Nem értette morális elveit, se a fóbiáit és félelmeit. Lehet vitázni ezzel a Lengyelországgal, de ha meg se próbáljuk megérteni, a könnyedén odavetett irónia mérgezõ aljassággá válik.

Kottot megmentette rendkívüli tehetsége és az, hogy tudott nevetni. Szerencsés volt – a jóisten elnézõ a jó humorú emberekkel. Kedveli a fürge nyelvû kötekedõket. De az Úr nem csupán megbocsátó. Igazságos is.
Tõle kapjuk az érzéket ahhoz, mi a becsület. Az Úr sugallatára gyõzött meg minket Conrad
arról, hogy a becsület nem olyasmi, amit hajótulajdonosok gondoltak ki, hogy nyereséghez jussanak.
Kott egyik legmegrendítõbb esszéje a meghalásról szól. A halál teszi fel a végsõ kérdést. Tényleg van becsület.
Egy hosszú veszekedés után megbékéltünk, abban a tudatban, hogy az emberi boldogságból nem marad semmi. A föld kitátja száját, és mélyének katedrálisában az utolsó pogányokat is megkeresztelik.
Így ér véget egy maszkokkal táncoló realista története.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu