Odalettek a nyaraim. Gyermekkorom nyarainak fájó hiányát érzem. Már semmi nem ugyanolyan.
Taxival indulok az elsõ sajtótájékoztatómra. Nagyon meleg van, egyfolytában izzadom ki a sört.
A taxis – grémiumának valódi gyöngyszeme –, osztja velem a nyár elvesztésének érzését. Elmeséli, hogy a tengerpartra, a valenciai részre megy majd a feleségével meg két éves, Rocío nevû lányával. Fényképet azért nem mutat a családjáról, van stílusa. Odaérünk a szálloda bejárata elé, fizetek. Nyújtom neki az ötezer pesetást, hogy a többi a magáé, vegyen belõle a kislányának olyan förtelmes úszógumit. Kell az oda, a tengerpartra.
Még ha nem mondja, nem meri is kimondani senki, akkor sem lesznek már ugyanolyanok a nyarak, hiába minden erõfeszítés. Az a vonat már rég elment.
Mindig bennem volt a siker. Már jó ideje együtt élek vele. Tudtam, hogy ez lesz. Valahogy mindig éreztem, hogy elkerülhetetlen, bár szerintem idõbe telt, mire elérkezett, és ennek már nem örülök annyira.
Odaülök az asztalhoz, és mosolygok a fotósokra. A rendezvény szervezõje elképesztõ speech-et vág ki, két évet még le is tagad tõlem. Egyfolytában mosolygok egy vonzó újságírónõre. Egész jól néz ki. Mindig akad valami, amitõl megbékélsz az emberiséggel. Egy értelmes arc, egy régi dal a szupermarketben, ahogy ceruzát hegyezel, ahogy elõször csókolsz meg egy lányt, aki tetszik neked, és egy csomó intim dolog, ami egyértelmûen kifejezhetetlen... Elkezdõdik a sajtótájékoztató. A legtöbb újságíró fiatalabb nálam, de legalábbis velem egykorú; csak úgy záporoznak rám a kérdések.
– Nagyon sikergyanús a regénye. Hogy érzi magát, hogy fiatal kora ellenére ilyen kitûnõ fogadtatásban részesül az elsõ irodalmi próbálkozása?
– Remekül, nagyon jól.
– Nem érzi kissé banálisnak…
– Bocsásson meg – szakítom félbe az újságírót –, én gyûlölöm ezt a szót. Úgy használja, mintha maga találta volna ki.
– Nem is… szóval, mit jelent a maga számára, hogy a fõszereplõ a regény utolsó oldalán öngyilkos lesz?
– Azt jelenti, hogy eldobja magától az életét, sem többet, sem kevesebbet. Puff! És lebontja az agyáról a burkolatot.
– Nem bánik kissé kegyetlenül a szereplõivel?
– Maga mondta, az én szereplõim – vágok vissza, élesen megnyomva a birtokos szószerkezetet.
– Nem ad nekik túl nagy szabadságot…
– Nem értek egyet, a szereplõm öngyilkos lesz, márpedig az öngyilkosságot önként szokás elkövetni, szabadon megválasztható a halál idõpontja.
– De a szereplõk sorsát a szerzõ szabja meg.
– Csakhogy itt nem errõl van szó. Megmondom magának az igazat. Nino megszédült, és nem bírta elviselni, hogy otthagyom az utolsó oldal meredek partján, neki ez túl sok volt.
– Akkor is mutathatott volna neki valami kiutat.
– Hallgasson ide, ha annyira fáj magának, miért nem vádol gyilkossággal? Vagy talán erre is gondol? Nem érzi, hogy egy kicsit túllép a hatáskörén? Ahhoz mit szól, ha a következõ kiadásba beleteszek majd egy szereplõt, olyan lesz, mint maga, és épp akkor jelenik meg, amikor Nino el akarja követni az öngyilkosságot, és akkor áll neki faggatózni? Megmondom, mi történne. Mielõtt golyót eresztene a fejébe, Nino úgy seggbe rúgná, hogy csak úgy repülne lefelé a meredek partfalon. Vagy talán mégsem; miután elintézte ezt az okvetetlenkedõ alakot, olyan jól érezné magát, hogy másképp látná a dolgokat, és megszabadulna a fojtó szorongástól, ami nem hagyja élni.
Az utcán még mindig rekkenõ a hõség. Muszáj lesz újabb sört innom.
Miért nem ismétlõdhetnek a végtelenségig a gyermekkori nyarak, miért nem lehet folyékony-zöldes filmszalagon tárolni õket. Akkor nézegethetnénk õket, amikor akarjuk. Újra meg újra, amíg el nem veszek bennük. Hogy soha többé ne kelljen visszatérnem, ott élnék bedobozolva, védetten. Meleg hóval teli buborékban, örökkévaló mosollyal figyelnék minden mást, sírnék egyfolytában, egyszerre lennék élõ és halott, örökkévaló létezõ.
Úgy szeretnék ragyogni, mint a csillag, melyet mindenki lenyûgözve bámul, ahogy elhalványodik, és mosolyogva a végtelen felé emelkedik. Hogy úgy szeressenek és imádjanak, mint egy újszülött csecsemõt.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu