Fraktált tárgyak
Az emlékezés, a nosztalgia, a felejtés ugyanolyan
változó geometriájú tárgynak, olyan
fraktált dolognak tekinthetõ, mint például
a cigarettafüst, amely lassan, de kiszámíthatatlan és
befolyásolhatatlan módon változtatja az általa
létrehozott alakzatokat. Még egyetlen, jól meghatározott
egyén esetében is számítanunk kell arra, hogy
személyes emlékei szinte akaratán kívül
megsokszorozódnak, és elmesélhetõ, elõadható
forgatókönyvvé szervezõdnek, amelyben az árnyalatok,
a jelentõs események súlypontja folyton változik,
módosul. Mindez hatványozottan jellemzõ a kollektív
memóriára. Az emlékezés, nosztalgiává
dagadva, túllépi a múlt felidézésének
határait, és tulajdonképpen már a jelenrõl
szól. Az, hogy mire emlékszünk még, és
mi az, amit elfelejtünk, nagymértékben függ attól,
hogy mi magunk honnan indultunk és meddig jutottunk. Az emlékezés
elsõsorban az idõ dimenziójában létezik,
de ugyanakkor a bennünk és körülöttünk
végbemenõ változások, Deleuze kifejezésével
élve, a „valamivé válás” függvénye
is.
Ebbõl következik, hogy egy volt kommunista állam
viszonyát a kommunizmus korszakához két tényezõ
határozza meg: egyrészt az adott pillanatban jellemzõ
identitástudata, másrészt pedig az, hogy honnan hová
jutott el, milyen mértékben képes megfelelni a jelen
elvárásainak, és hogyan látja saját
jövõjét. A nosztalgiát felerõsíthetik
az adott idõszak frusztrációi, a tehetetlenség
gyötrõ megélése. Ez természetesen vonatkozik
a felejtésre is. A nosztalgia az elvakultságig fokozódhat
(lásd: bovaryzmus), és ekkor már akadályozza
a fejlõdést, romboló erõvé válhat.
Ebben különbözik az igazi bovaryzmustól, amely a
haladást is elõsegítheti. Micsoda paradoxon, hogy
az egykori bovarystákból lettek a mai nagy nosztalgiázók!
Történelmi idõk
Az olyan fogalmak, mint az emlékezés és a felejtés,
a kommunista rendszer megdõlése óta többször
is változtak, nem csupán intenzitásukban, hanem lényegüket,
tartalmukat tekintve is. Az emlékezéshez, a nosztalgiázáshoz
idõre van szükségünk – nem így a felejtéshez.
Közvetlenül az 1989-es események után a románok
nem értek rá emlékezni, nosztalgikus ábrándokba
merülni. Többségük életében elõször
élhette meg a történelmet in live. Hosszú évtizedek
óta megfosztották õket a szólás és
érzékelés szabadságától, rengeteg
volt a pótolnivalójuk: csak úgy habzsolták
a végre normális funkciójukat betöltõ
tévéadásokat, és rég elfelejtett vagy
a 80-as években megfakult ízeket, illatokat, hangzatokat
fedeztek fel újra. Az agora-ösztön is újjáéledt,
a nyelvek megoldódtak, a románok már-már hisztérikusan
tobzódtak a hirtelen rájuk köszöntõ vélemény-
és szólásszabadság adta lehetõségekben.
Épp hogy sikerült kiszabadulniuk a poklok poklából,
így sokan igazi hõsnek érezték magukat. Úgy
vélték, hogy minden szavuk érdemes a meghallgatásra,
hogy végre kezükben van a közös jövõ.
Rögtön 1989 után csak a jelenre értünk rá
– márpedig ott, ahol nincs józanság, nem létezhet
nosztalgia sem. És ehhez föltétlenül szükségeltetik
némi tehetetlenség-érzés is: az egyén
nem törekszik valamilyen cél elérésére,
csak tûri, hogy magukkal sodorják az elõre nem látható
események.
A kommunizmus megdõlte utáni elsõ napok csodás
kollektív eufóriáját az egyre erõsödõ
nyugtalanság és a tömeg gyakran hisztérikus megnyilvánulásai
is befolyásolták. Márpedig a hisztéria kizárja
a nosztalgiát. Alig telt el két hét, felütötte
a fejét a kétkedés, a gyanakvás. Elkezdõdtek
a demagóg politikusok manipulációi, a kommunizmus
elõtti korszak démonizálása, a boszorkányüldözés.
Két tényezõ befolyásolta a közhangulat
alakulását. Egyrészt az emberek rendre és nyugalomra
vágytak. Ezt ígérte a szavazóknak Ion Iliescu,
az elsõ demokratikusan megválasztott elnök kampányjelszava.
(Iliescu régi kommunista vezetõ volt, de Ceausescu félreállította.)
A hosszas betegeskedés után éppen csak lábadozó
románoknak – mint minden gyógyulásra vágyónak
–, nyugalomra volt szükségük. Lelkileg már készen
álltak a nosztalgiázásra is.
A másik tényezõ, amely döntõen befolyásolta
a helyzetet, az ellenzékiek egyre határozottabb fellépése.
Szerintük vissza kell menni 1947-ig, és a történelemnek
onnan kell folytatódnia, ahol egykor Mihály király
lemondatásával megszakadt. A két világháború
közötti román történelem eseményeit
igyekeztek mítosszá emelni.
Egészen másképpen írtam volna esszét,
tanulmányt vagy elemzést az emlékezésrõl,
a nosztalgiáról és a felejtésrõl az
1990-es bányásztüntetések után, amelyek
visszavetették Románia demokratizálódását.
Mindegyik idõszakban másképp közelítettem
volna meg a témát: az elsõ választási
kampány alatt (amely végül is a „baloldal” gyõzelmével
végzõdött) csakúgy, mint a viszálykodás
és az ébredezõ lelkiismeret-furdalások kezdetén,
amikor sokan elérkezettnek látták a felejtés,
vagy éppen ellenkezõleg, a múlt kritikus felidézésének
idejét. Megint másképp az 1996-ig tartó szakaszban,
amikor is a hatalomra került, valamiféle „emberarcú”
kommunizmust ígérõ régi pártvezetõk
elpackázták Románia mártírsághoz
való jogát. Pedig a mi országunk volt az egyetlen,
ahol vérontással járt a rendszerváltás.
És természetesen másképp fogtam volna hozzá
a demokratikus pártok 1996-os gyõzelme után is, amikor
végre felvirradt az erkölcsi megtisztulás és
az általános gazdasági fejlõdés reménye,
de jelentkeztek az elsõ frusztrációk is, mint például
a gazdasági szerkezetváltással együtt járó
munkanélküliség. És most, a 2000. év után,
amikor újra a baloldali – igaz, megreformált, de a dicstelen
múlt hozadékától megszabadulni képtelen
– erõk kerültek hatalomra, egészen más értelmezést
kapott számomra ez a kérdés. Ebben a pillanatban is,
miközben írok, úgy érzem, annyi történelmi
nagyítólencse került kutató tekintetem és
az általunk megélt kommunizmus jelenségei közé,
hogy nem is tudom eldönteni, segítenek-e vagy éppen
akadályoznak a tisztánlátásban.
Végtelen számú Románia
A társadalom hosszú ideig volt megosztott; két,
egymással szemben álló centrum köré szervezõdött.
A „baloldalt”, a régi kommunistákat nem a múltat visszakívánó
szavazók választották, hanem mindazok, akik féltek
a nem sok jót sejtetõ jövõtõl, a vadkapitalizmus
térhódításától. A másik
pólust a „jobboldali” erõk, a forradalom után újraéledt
történelmi pártok képviselték. A baloldal
azzal vádolta õket, hogy vissza akarják állítani
a két világháború közötti, jobboldali
kormányzat alatti helyzetet. A ’90-es évek elején,
a választási kampány során a baloldal rágalomhadjárata
hevében gyakran titulálta a demokratákat „vasgárdistáknak”
(utalva a Vasgárdára, a ’20-as, ’30-as évek román
fasiszta szervezetére), „kizsákmányolóknak”,
„monarchistáknak”, akiknek leghõbb vágya, hogy visszaadják
a földeket az egykori földesuraknak, a bojároknak. Sokáig
valóban két, egymással szemben álló
Romániáról lehetett beszélni. Mindkét
félnek megvoltak a maga félelmei, szorongásai és
utópiái. Mind a „jobb-”, mind a „baloldali” erõknek
– azért használok idézõjelet, mert nálunk
nem úgy értelmezik ezeket a fogalmakat, mint más országokban
–, megvolt a maguk intenzíven nosztalgiázó korszaka.
A „baloldal” álma: visszatérni egy mérsékelt,
felvilágosult és fõleg kommunisták nélküli
kommunizmushoz. A „jobboldalé” pedig egy, a kommunizmus elõtti
demokratikus társadalom visszaállítása, az
akkori feszültségek – pl. a gárdisták és
monarchisták – nélkül.
Ami engem illet, én csakis egy pluralista Romániában
hiszek, amely egyaránt mindannyiunké, azoké is, akik
nem vágynak vissza sem a kommunizmusba, sem az azt megelõzõ
korokba, de illúzióik sincsenek, és nem hisznek semmiféle
utópiában. Olyan negyven körüli, megfontolt felnõttekre
gondolok, akik soraiból reményeink szerint talán kiemelkednek
majd a jövõ profi politikusai.
Ugyanakkor az ország azoké a fiataloké is, akik
– bár õk sem nosztalgiáznak –, de van egy közös
ábrándjuk. Caius Dobrescu írótársam
jól sikerült karikatúrát rajzolt róluk
a Romania in the ’90s: Breakaway to Fantasia címû esszéjében.
Ezek a fiatalok a múltba visszavágyó felnõttek
szimmetrikus ellenpárjai. Õk egy virtuális szép
új világot terveznek, és ennek eljöveteléig
virtuális kommunákban élnek. Az internet ifjú
román argonautái egy „tiszta”, „emlékektõl
mentes” helyen akarják felépíteni majdani nagyszerû
Cyber-Romániájukat.
Slavoj Zizek a Tarrying with the Negative címû írásában
elemezte a kommunizmus romániai bukásának történetét,
következményeit. Egy rá igen mély hatást
tett képet elevenít fel: „a Ceausescu-diktatúra erõszakos
megdöntésekor a lázadók lyukas trikolórt
lengetnek. A zászló középen egy nagy lyuk, mert
kivágták belõle a vörös csillagot”. Zizek
emlékezetében összemosódnak a volt szocialista
államok zászlói: valóban mindegyiken ott vöröslött
az ötágú csillag, kivéve a román zászlót.
Ezen csak egy egészen kis csillag volt a címer fölött.
Így tehát a kommunizmus jelképe helyén valójában
– és szimbolikusan is – lyukas volt a lázadók zászlaja.
Andrei Codrescu román származású amerikai költõt
is megragadta ez a kép. Erre utal a román történelemrõl
írt, nemrég megjelent könyvének címével:
„The Hole in the Flag” (Lyuk a zászlón). De én azt
hiszem, ez nemcsak Románia, hanem valamennyi volt kommunista ország
jelképe lehetne, hiszen valamennyiüknek a vörös csillagot
kellett „viselniük”. És ma mindegyik országnak az határozza
meg a jelenét, fejlettségi szintjét, hogy miképpen
sikerült befoltoznia a zászlón ezt a lyukat, milyen
gyorsan tudott továbblépni, és hogy ezt a hiányt
milyen vágyakkal, célokkal, jelképekkel, nosztalgiákkal
és mekkora energiával tudta pótolni.
Nosztalgia-tár
Nem csak egyféle nosztalgia van, rengeteg válfaját
ismerjük, attól függõen, hogy milyen személyhez,
milyen élményekhez, tapasztalatokhoz kapcsolódik.
Ezért érthetõ, hogy tipológiájukról
– vagy patológiájukról? – szándékozunk
értekezni. Vannak közöttük egyszerûbbek, megszokottak,
de akadnak bonyolultabbak, összetettebbek is.
Múltba vágyó honfitársaink többsége
mintha elsõsorban egykori kis elõjogai után érezne
olthatatlan nosztalgiát. Ez a „gyomor nosztalgiája”. Eredete
abban keresendõ, hogy a Ceausescu-korszak éveiben akadtak
olyan kiváltságosak, akik az általános élelmiszerhiány
teljében többet és jobban ehettek, mint a románok
általában. Az õ nosztalgiájuk egyszerû
emlékezetkiesés, mert megfeledkeznek a kommunizmus utolsó
éveirõl, a mai észak-koreaiak nyomorúságához
mérhetõ, embertelen nélkülözéseinkrõl.
Ezek a gyomor-nosztalgiáziók egyszerûen törlik
emlékezetükbõl a nyolcvanas éveket, és
csak a hatvanas évek elejére hajlandóak emlékezni,
amikor a rendszer mintha egy kissé nyitott volna. De ennek a hetvenes
években már nyoma sem volt. Tehát egy viszonylag elviselhetõ
évtizedbe vágynak vissza, nem a kommunizmusba.
Hát igen, a kiváltságosak nosztalgiája
végül is érthetõ – bár kiváltságaik
egy normális társadalomban bárki számára
hozzáférhetõek. Ezek a szerencsések akkoriban
olyan élelmiszerekhez jutottak hozzá, amelyeket csak a külföldi
diplomaták, a titkosrendõrség (a „securitate”) és
a magas beosztású pártfunkcionáriusok számára
fenntartott boltokban árusítottak. Kapható volt itt
minden, külföldi cigaretták, dezodorok, szappanok, amiket
egyébként csak a külföldi útlevéllel
vásárlók shop-jaiból, esetleg a szomszédos
szocialista országokba tett utazások, a szegényes
fekete-tengeri vagy fürdõhelyi nyaralások alkalmával
lehetett beszerezni. Bizonyára volt valami felemelõ abban,
ha valaki ilyen kiváltságosnak érezhette magát,
még ha az élvezett kiváltságok valójában
meglehetõsen banálisak, jelentéktelenek voltak is.
Akkoriban egy külföldi igazi státusszimbólumnak
számított. Több társadalmi réteg is tartozott
a privilegizáltak közé. Nincs is miért csodálkozni,
hogy õk visszavágynak a régi szép idõkbe.
Közéjük tartozik néhány olyan író
is – ezt a „speciest” volt szerencsém közelebbrõl megismerhetni
–, aki még a ’90-es évek elõtt „befutott”. Õket
valósággal elhalmozták kiváltságokkal.
A rendszer cserébe csak annyit kért tõlük, hogy
legitimizálják a hatalmát. Ezeknek a kisebb-nagyobb
irodalmi csillagoknak ma már elképzelhetetlen példányszámban
adták ki a mûveit, jelentõs szerzõi jogdíj
járt nekik, elegáns negyedekben laktak, szebbnél szebb
villákban, alkotóházak kényelme, sine cura
- állások, állami költségen tett külföldi
utak vártak rájuk, míg a köznép még
saját útlevélhez is csak különleges engedéllyel
juthatott. Néhány író állandóan
a közfigyelem kereszttüzében állt, az olvasók
– nem igazán volt miben válogatniuk –, szerették õket,
mûveikben erkölcsi értékeket fedeztek fel, a soraik
közül (a Hatalom által eltûrt és jóváhagyott)
leleplezõ, titkos üzeneteket véltek kiolvasni. Nem meglepõ
hát, ha Andrei Plesu (kiváló író
és a késõbbi Emil Constantinescu-kormány külügyminisztere)
egyik 1994-es írásában egy volt ellenzéki így
beszél: „- Tudod mit? Azelõtt sokkal boldogabb voltam. –
Ezt mondta nemrég egy jó barátom, aki jó költõ
és bátor ember, és már 1989-ben is a következetes
ellenzékiek közé tartozott”.
Mindehhez kapcsolódik a mindennapi túlélés
hõsiessége iránti általános nosztalgia
is. A kommunizmusba való visszavágyódásról
Andrei Plesunak 1991-ben jelent meg egy kitûnõ írása,
amely bekerült egyik gimnáziumi tankönyvünkbe is.
A címe: „Azelõtt jobb volt”. Célja a patologikus nosztalgia
titkának megfejtése. Hiszen elég nehéz megérteni,
hogy némelyek egy olyan korba vágyódnak vissza, amelynek
csak rettenetes „vérfürdõ árán vethettünk
véget”. Plesu szerint ez beteges érzés két
tényezõre vezethetõ vissza: az egyik a butaság
és a rosszhiszemûség, a másik a nosztalgia démoni
ereje. Ez utóbbi hatására minden, ami elmúlt,
megmagyarázhatatlanul felértékelõdik, még
a legrosszabb is euforikus emlékké válhat. A tanulság?
„Az biztos, hogy azelõtt sem volt jobb. De néha megkérdem
magamtól, hogy vajon mi magunk, egyenként és valamennyien
együtt, nem voltunk-e jobbak azelõtt...” Hogy a románok
jobbak voltak-e a kommunizmus éveiben? Íme a nosztalgia nélkülözhetetlen
eleme, az idealizált önkép. Hát persze, akkor
minden olyan rossz volt, de mi, mi sokkal jobbak voltunk!
Az egyik legnagyobb kiábrándulást 1990 után
éppen a leginkább remélt és várt eszme
megvalósulása jelentette. A demokráciáról
van szó. A demokrácia nem egyenlõséget, hanem
esélyegyenlõséget hozott. Ha mindenki egyenlõ
a szegénységben, a nélkülözésben
– ez a totalitárius kommunizmus jellemzõje –, az elviselhetõbb
érzés, mint a demokrácia elkerülhetetlen velejárója,
az egyenlõtlenség. Az egyenlõsdi idején úgy
éreztük, valamiféle testvériség, szolidaritás
köt össze. Ez volt a „mi”- tudat pszichológiai és
retorikai alapja. Amikor így, többes szám elsõ
személyben beszéltünk – mi, a kommunizmus korának
románjai –, az egyéni tragédiák nem is tûntek
olyan súlyosnak. A mindannyiunkra ránehezedõ rossznak
csak együtt tudtunk ellenállni, és ez a mi-tudat közösségi
reflexeket alakított ki bennünk. Sokan vágynak vissza
a megszokott „mi” akolmelegébe, ahol nem létezett egyéni
felelõsség, ahol nyugodtan lehetett szundikálni. Mi
mást tehettünk volna? Eközben elhitettük magunkkal,
hogy „hõsiesen” ellenállunk, mert hát az ellenállásnak
annyi formája van, pl. az értelmiségiek kulturális
ellenállása.
Néha még az a gondolat is felmerül bennem, hogy
nálunk, Romániában nem osztályozhatóak-e
a nosztalgia válfajai a földrajzi hely szerint is. Akkoriban
voltak kivételezett régiók, mint pl. a Magyarországgal
vagy Jugoszláviával határos zónák. A
nyolcvanas évektõl kezdve az ott lakók viszonylag
gyakran átléphették a határt, bevásárolhattak
(mint ahogyan a magyarországiak jártak át hozzánk
a hetvenes években beszerzõ-utakra). Õk nézhették
a szomszédos, kevésbé mostoha sorsú országok
liberálisabb tévéadásait is.
Érdemes generációnként is tanulmányozni
a posztkommunista nosztalgia-fajtákat. Én személy
szerint az utolsó olyan generációba tartozom, amely
kizárólag a kommunizmusban élt. Kortársaim
és jómagam a legsötétebb, legszegényebb,
legradikálisabb ’80-as években nõttünk fel. Minden
normálisan felnõtt emberi lény számára
a kamasz- és gyermekkor évei a múltba vágyódás
privilegizált célpontjai. De az 1965 körül születettek
esetében errõl szó sem lehet. Minket a nyolcvanas
„évjáratú” írók, képzõmûvészek,
zenészek generációjától csupán
tíz év választ el. Csak egy évtized, és
mégis, mintha egy más kor szülöttei lennénk!
Az 1955 körül születettek és a mi generációnk
között – ne feledkezzünk meg a kellõ iróniáról,
és persze óvakodjunk az aránytévesztéstõl
is! – kb. akkora a különbség, mint az amerikai baby-boomer-ek
és az utánuk következõ X-Generation között.
Azok a tinédzserek majd egyetemi hallgatók, akikbõl
a nyolcvanas évek mûvészgenerációja nõtt
ki, még megismerhették a koherens és konkrét
mindennapok struktúráit, a flower power-korszak anyagi jelképeit:
a hippie-divat egy-egy ruhadarabját, a hatvanas-hetvenes évek
zenéjét, a Nyugatról és a szomszédos
országokból néha hozzájuk is eljutó
fogyasztási cikkeket, a szélesvásznú mozikban
itt-ott még vetített európai és amerikai filmeket.
Az én korosztályom volt az elsõ és egyben utolsó,
amelyet semmi nem kötött a konkrét, normális világhoz.
Nem is alakulhatott ki bennünk semmiféle nosztalgia az után
a mindennapi kultúra után, amelyrõl Dubravka Ugresic
beszél valahol.
Mi a ’80-as években voltunk tinik, nem láttunk filmeket,
nem hallgattunk együtteseket, lemezeket, nem viseltünk divatos
holmikat, tulajdonképpen nem ismertünk semmit, ami segíthetett
volna horgonyt vetnünk a mindennapok fövenyében. Semmi
nem adatott meg nekünk, ami egy kor stílusát, jellegzetes
arculatát jelentené, azaz semmink sem volt, ami az életet
élhetõvé tette volna akár a kommunizmus alatt
is. Összeköthet-e embereket a hiányérzet, a kisemmizettség
érzése? Minket, akik 1965 körül születettünk,
csak a közösen elszenvedett elvonások, megszorítások
kapcsoltak össze. Igen, az az érzés, hogy megloptak,
hogy elrabolták a fiatalságunkat.
1990 után aztán mindezt igyekeztünk behozni, visszaszerezni,
latba vetve minden energiánkat. Bármilyen furcsa, végül
is a kilencvenes évek kamaszait érzem magamhoz a legközelebb,
hiszen velük egyszerre fedeztem fel és szerettem meg a Nirvanát,
a Metallicát és Stinget. Ezeket sokkal inkább a magaméinak
érzem, mint korosztályunk tulajdonképpeni kortárs-zenéit,
a Beatles, a Dire Straits vagy a Police zenéjét.
Nem tudom, létezhet-e negatív nosztalgia, negatív
vágyódás a valóban eltûnt idõ
után. Nem tudom, létezik-e lázadó nosztalgia,
amely utólag meg akar szerezni mindent, amitõl eddig elzárták.
Az ember szeretné újraélni az elrabolt éveket
mindazzal együtt, amit elvettek tõlünk. Mennyi mindentõl
megfosztottak minket! Tiltott könyvek, tiltott zene és tiltott
képek, minden, ami a ’80-as éveket jelentette máshol
a fiatalok számára. A kor világnézeti áramlatai,
az a képi világ, amit jóval késõbb,
a századvég tiniivel – számukra ez volt a jelen –
egy idõben kellett befogadnunk, feldolgoznunk.
Igen, 1980 után, a kommunizmus legkönyörtelenebb korszakában
éveink számától függetlenül mind
rettenetesen szenvedtünk. A nyomor összemosta, uniformizálta
vágyainkat, élményeinket. Mit is ettünk akkoriban?
Ami hivatalosan járt: havonta egyetlen kis csomag vaj az egész
családnak, a jegyre is nehezen beszerezhetõ kenyér-
és haladag. Mindenbõl csak egyféle létezett,
mindenki ugyanazt a fajta cigit szívta (bocsánat, tévedek:
volt a népszerû Carpati meg az elõkelõbb, füstszûrõs
Snagov), az egyenruhaszerû uniszex viseletek (talán csak a
harminc feletti hölgyek õrizgettek még néhány
sötét árnyalatú kétrészes ruhát)
és az egyetlen létezõ autómárka, az
1300-as Dácia. Nagyjából mindenki ugyanúgy
lakott: fûtetlen panellakásokban, ahol a vízcsapokból
alig csepegett a jéghideg víz, a konyhai tûzhelyeken
éjszaka fõztünk, akkor volt egy kis gáznyomás.
A ’80-as évek Romániájának kommunizmusa nem
hasonlítható a lengyel, a magyar, a cseh vagy a jugoszláv
kommunizmushoz. Talán csak az albánoknak és a szovjeteknek
volt még ilyen nehéz sora. Emlékszem a feketepiacon
kapható lengyel kozmetikumokra, a kedves cseh gyermekfilmekre, a
Bulgáriából, Magyarországról vagy a
szerbektõl behozott lemezekre, a giccses bolgár tévémûsorokra,
amelyek mégiscsak emlékeztettek valamiféle „entertainment”-re.
Mindenki speciális tévéantennát szereltetett,
hogy a bolgárokat nézhesse, mert nálunk már
csak napi két órát sugárzott a tévé,
és akkor is kizárólag a Ceausescu-házaspárt
mutatták. Ekkor volt az, hogy Bukarestben bolgár nyelvtanfolyamokra
kezdtek járni az emberek. A ’80-as évek végén
már nem volt különbség a generációk
között, mindannyian a gerontokrácia fogságában
éltünk.
Ha akadnak is ma Romániában néhányan, akik
visszasírják a kommunizmust, biztos, hogy nagyon kevesen
vannak. Nem az akkori szociális helyzetbe vágynak vissza,
bennük is inkább a tovatûnt ifjúság utáni
tétova vágy él: igen, akkor még fiatalok, erõsek,
egészségesek voltak, megvédte õket saját
erejük. Egy régi vicc jut eszembe róluk: két
nõ beszélget a sztálinizmus éveirõl,
és az egyik felsóhajt: Be jó is volt akkor! Milyen
fiatalok voltunk még!
Érdekes megfigyelni, hogy bár a nosztalgia az emlékezés
képességének egyik formája, ami a kommunizmus
korszakát illeti, mégis inkább a felejtéshez
kapcsolódik. Ebben az esetben amnézia, nosztalgia egyre megy.
A nosztalgia személyes ügy
Végül is a közös múlthoz fûzõdõ
kapcsolat kinek-kinek személyes ügye. Mostanában több
régi barátommal is felidéztem a kommunizmusban együtt
megélt fiatalabb éveinket. „Hogy felejthetted el azokat a
meghitt beszélgetéseket, ahol éjt nappallá
téve vitatkoztunk a közös olvasmányainkról?
Nem emlékszel azokra a remek bulikra? Halálra táncoltuk
magunkat, és annyit cigiztünk, hogy vágni lehetett a
füstöt!” – mondta ingerülten egyikük, aki felháborodott,
mert szerinte meghamisítom közös múltunkat. Dehogynem,
persze hogy emlékszem a vég nélküli duma-partikra,
a közös szédületekre, a valóság tagadására.
Mindez csak arra volt jó, hogy elfeledtesse velünk pár
percre a sötét, fenyegetõ jövõt. Jól
emlékszem a szomorúság árnyalta nagy bulikra,
amikor igyekeztünk úgy mulatni, ahogyan szerintünk nyugati
kortársaink mulathatnak. Szegényes ruháinkat próbáltuk
divatossá varázsolni, hogy némiképp hasonlítsunk
azokhoz a szerencsésekhez, akik nyugatról kaptak pár
holmit. Régi Burda-divatlapokból merítettünk
ötleteket a ruházkodáshoz. „Már nem emlékszel,
hogy mekkorákat nevettünk?” Persze hogy emlékszem. Ahogy
megláttuk egymást, máris hahotázni kezdtünk.
Nevettünk mi mindenen, még a Ceausescu-házaspáron
is.
Egyszer bolondos táncot jártunk az új himnusz ünnepélyes
zenéjére. A hazafias dalokat jazz- és pop-ritmusra
énekeltük. De azt sem felejtem el, hogy hamarosan mindannyian
keservesen ingázó kezdõ tanárok lettünk.
Éjszaka keltünk, jegy nélkül lógtunk a vonaton,
reggelre a kis falvakba értünk, ahova kineveztek, és
ahol jéghideg tantermekben összefagyott gyermekek vártak
ránk. Gyermekek, akik még életükben nem láttak
narancsot. A jó jegynél is jobban örültek, amikor
néhány ócska nyugati magazint adtunk jutalmul. A lányok
a szépen öltözött manökeneket, a fiúk
meg a csodaautókat bámulták. Milyen boldoggá
tettük õket! „Nem emlékszel, mennyi könyvet olvastunk?”
A tanítás után kétségbeesetten vetettük
magunkat a regények világába. Érzékeinket
megfosztották minden új benyomástól, hát
az agyunkat tápláltuk. Testünk már nem is létezett,
csupán az agyunk mûködött. Kizárólag
az agyunkkal érzékeltük a valóságot, mint
ahogyan kis tanítványaink is beérték a képen
látható naranccsal. A vakációk alatt egyetlen
nap két-három könyvet is elolvastunk. A szobáinkat
telezsúfoltuk könyvekkel. Minden sarokban – ez egyébként
ma is így van –, oszlopokban, tornyokban álltak a könyvek.
Néha már úgy éreztük, belefúlunk
a könyvtengerbe. Fagyos téli napokon teljesen felöltözve,
takarók alá bújva, harisnyás lábunkon
vastag gyapjúzoknival, a már délután sötétbe
boruló jéghideg szobában az olvasólámpa
halvány fényénél faltuk, egyre faltuk a könyveket.
De hát mi mást tehettünk volna? Nem volt hova mennünk,
nem volt mihez kezdenünk „De hát emlékszel, akkoriban
mindenre jutott idõnk!” Nagyon is jól emlékszem, mennyi
idõnk volt unatkozni, a magánytól szenvedni, alvással
vagy már-már idegbajos olvasással hülyíteni
magunkat. Az egykori Oblomov aludt, egyre csak aludt, mi, modern hasonmásai,
betegesen sokat olvastunk. Egyetlen különbség közte
és közöttünk, hogy neki volt egy tevékeny
és optimista barátja, Stolc. Valójában olvasás
közben is aludtunk, csak olyankor nyitott szemmel álmodtunk.
„Ugye, nem felejtetted el, milyen édes volt a semmittevés?”
Hogy is felejthetném el helyhez kötött növényi
létünk egyhangú napjait! Úgy éltünk,
mint valami szorgos tanulmányokba merült, mozdulatlan iguanák.
A lustálkodás volt egyetlen fényûzésünk.
„Már nem emlékszel, mit jelentett számunkra a barátság?”
Jól emlékszem, valami törzsszerû közösségben
éltünk, a világirodalom minden könyvét megbeszéltük
(néha az volt az érzésünk, hogy tényleg
mindet elolvastuk már). Most hónapok, évek is eltelnek
anélkül, hogy viszontlátnánk egymást.
Vajon a barátságunk volt olyan erõs, vagy valami egészen
más erõ kényszerített az együttmaradásra?
De az is lehet, hogy a barátság nem is az, aminek mi hittük
akkoriban, hanem valami sokkal lényegesebb, fontosabb dolgot jelent.
„Hát nem emlékszel, mennyit buliztunk?” Miféle bulizás
volt az? Este 11-kor már nem jártak a buszok, és amikor
gyalog igyekeztünk hazafelé, igazoltattak a rendõrök.
Soha nem felejtem el azokat a lányokat sem, akiknek meg kellett
halniuk, mert nem akartak gyereket szülni, és mivel senki nem
mert segíteni rajtuk, a törvénytelen, titkos abortuszt
választották. Emlékszem egy barátomra, aki
öngyilkos lett. És itt van elõttem az utolsó
1989-es fényképem: üveges tekintetemben egy ûzött
állat riadtsága, hajam rövidre nyírva, kezeim
engedelmesen keresztbe téve a térdemen.
Egyik barátnõm egyszer bevallotta, hogy szerinte a legnagyobb
bûn, amit a kommunizmus ellene elkövetett, nem az emberi méltósága,
hanem a nõi mivolta elleni merénylet. Elrabolták tõlünk
azt, ami igazi nõkké tehetett volna minket. „És ha
mindenáron kellene valami olyasmit találnod, amiért
hálás lehetsz?” - kérdeztem. „Talán annyit
nyertem, hogy bármilyen apróságnak tudok örülni,
és élvezem az életet, pedig több szempontból
is nehezebb ma, mint akkoriban volt”.
Hát igen, a kommunizmus nem csupán egy ideológia,
ez egy külön világ. Nem elég csupán démonizálni,
és nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni. Fiatal
írótársaim megtalálták az egyetlen lehetséges
megközelítési módot. Nemrég megjelent
antológiájukban – címe: Az eltûnt kommunizmus
nyomában – sikerült kíméletlenül és
mégis visszafogottan, finom iróniával elemezniük,
bírálniuk ezt a letûnt világot. Humoros hangvételükön
érezni valami kis meghatottságot, gyöngédséget
is. Végül is, ha elfogadjuk azt a megnyugtató tényt,
hogy egy végleg lezárult dologról beszélünk,
akkor némi bájt is tulajdoníthatunk ennek a szürrealista
rabszolgatartó korszaknak. Igen, a rabszolgák sorban álltak,
ha meg akartak nézni egy jó filmet, sorban álltak,
ha könyvet akartak vásárolni („árucsatolt” csomagjaikban
a jó olvasmányok mellett értéktelen könyveket
kellett megvenniük). Összetartó, biztonságot adó
családokban éltek, ahol az idõsebbek, a nyugdíjasok
a fél napokig tartó sorban állásoknál
tették hasznossá magukat, hogy valami használhatót
szerezzenek a törzs többi tagjának. Élvezték
az igazi társadalmi értéket jelentõ barátság
áldásait, a teázás közbeni intellektuális
és érzelmi feltöltõdés boldog óráit.
Igen, akkoriban még az idõ is másképpen telt,
valahogy lassabban, szelídebben ringatóztunk melankolikus
sodrásában.
Elveszett paradicsom és infantilizmus
A múltba vágyódás nosztalgikus érzésének
alapja az a fájdalom, amely a paradicsom végérvényes
elvesztése miatt tölt el minket. Ennek elõfeltétele
természetesen a múlt ösztönös idealizálása.
Mindannyian arra vagyunk beprogramozva, hogy sajnáljuk az eltelt
gyermekkort, függetlenül attól, hogy milyen is volt. Pedig
ha jobban belegondolunk, a gyermekkor eleve nem lehet a felhõtlen
boldogság szigete. A gyermek állandóan tiltásokkal
találja szemben magát, és engedelmeskednie kell a
szülõknek, a pedagógusoknak. És mi mégis
továbbra is a gyermekkort tartjuk az elveszett édennek. Mi
a kapcsolat a gyermekkorba való visszavágyódás
és egy olyan felnõtt érzelmei között, aki
a kommunizmusban élt? Nem csak Milan Kundera véli úgy,
hogy a totalitárius és paternalista elnyomó rendszerekben
a felnõttet is gyermekként kezelték, olyan életmódba
kényszerítve, ahol biztosítva volt a megélhetése,
és mivel nem volt döntési lehetõsége,
felelõsség sem terhelte. Visszasüllyedhetett a gyermekkorba,
gondtalanul éldegélhetett az akol melegében, és
amíg tiszteletben tartotta a hatalom diktálta játékszabályokat:
„ez helyes”, „ez nem szép dolog”, addig nem volt gondja a másnapra.
Sokan éppen ezt a gyermekkorba való perverz degradáltságot
sírják vissza, az ezzel járó apró szabadságjogok
– és a gyermeki ártatlanság – illúzióját.
A nosztalgia mint munkamódszer
Tulajdonképpen magam is nosztalgikus alkat vagyok. Andrzej Stasiukkal
én is azt vallom, hogy „a múltam és az emlékeim
az én házam, az én hazám”. Számomra
mint író számára (de egyébként
is) a múltba való visszatekintés életszükséglet,
a nosztalgia pedig munkamódszer. Csak akkor tudok írni, ha
saját idõn kívüli szubjektivitásomat egy
jól meghatározott idõponttal ellenpontozhatom. Írtam
is egy könyvet az életkorok egyidejûségérõl,
szimultaneitásáról, az elmúlt identitástudatok
közötti párbeszéden alapuló identitásról,
amelynek a gyermekkor meghatározó eleme. Egy fiatal kritikusom,
bár igen élesen fogalmazva, de egyetlen hibát olvasott
a fejemre. Bírálata nagyon elgondolkoztatott. Szerinte ezt
bárki írhatta volna, akár egy francia, egy angol vagy
egy amerikai szerzõ is, aki nem is ismerte a kommunizmust. Szerinte
tudatosan kirekesztettem a könyvembõl mindent, ami egy kicsit
is emlékeztetett a kommunizmusra. Így a könyv nem is
lett tipikus posztkommunista mû. Semmi nyoma nem volt benne a kommunizmus
éveinek, még csak a hiányukat sem érzékeltettem.
De hát én gyermekfõvel éltem a kommunizmusban,
számomra a valóság nem a politikát jelentette.
Egyáltalán nem tudatosult bennem, hogy kommunista szegénységben
élek, mindezt csak késõbb értettem meg. Egy
gyermek nem világnézeteket él meg, hanem a valóságot.
Végül is úgy döntöttem, hogy a kritikus véleménye
– visszájára fordítva – a létezõ legnagyobb
elismerés.
Azokban az idõkben a bel- és külföldi könyvpiacon
elsõsorban a speciálisan posztkommunista mûvek iránt
mutatkozott kereslet, afféle szenvedésekkel kicsicsázott,
díszcsomagolású irodalmi csempészáruval
lehetett a legjobban kereskedni. Könyvírás közben
soha nem gondolok politikai rendszerekre, bizonyos történelmi
korszakokra, csak saját élettapasztalataimból merítek.
Persze mindarra, amit eddig megéltem, hatással voltak a társadalmi
rendszerek, és a változó geometriájú
valóságot, amely tulajdonképpeni szubjektivitásom,
ezek határozzák meg.
Az általam megélt kommunizmus számomra nem egy
teli halmaz – tele sokkoló hatású szenvedések
bemutatásával, mert ezzel jól ki lehet zsarolni az
olvasók együttérzését, érdeklõdését.
De nem is üres halmaz, amire nem is érdemes emlékezni,
amit úgysem lehet mûvészi munkámban felhasználni.
A kommunizmus, a legmindennapibb megnyilvánulási formáitól
egészen az ifjúság nevelésérõl
kidolgozott elméletéig, a napi étkezések nyomorúságától
(hiszen az ember az, amit eszik, mondja a filozofikus szállóige)
a ránk nehezedõ rettenetes elnyomásig, amit még
a kamaszok is megéreztek, mindannyiunkban hagyott nyomokat, de mindenkiben
másféléket. Igaz, a nyomorgásban egyenlõk
voltunk, de abban már nem, hogy kit hogyan formáltak át
ezek az idõk. Én ma az vagyok, akivé a kommunizmus
és az ellene ható védekezõ reakcióim
tettek. A kommunizmus volt az én gonosz Mostohaapám, az állam
pedig a gonosz Mostohaanyám. Csupa épületes, nevelõ
hatású könyvet nyomtak a kezembe, de én mindig
megtaláltam a nekem tetszõ dekadens, beteges olvasnivalókat.
Tanulságos történeteket meséltek nekünk
a példamutató úttörõkrõl, én
meg majd’ megõrültem a bad boys és a bad girls kalandjaiért.
Az egyik legérdekesebbet közülük Madonnának
hívták, disco-énekesnõ volt, még egy
klippjét is láthattam videón. Arra neveltek, hogy
fogadjam el a gerontokráciát, az öregek uralmát,
de én a gerontofób lengyel író, Gombrowicz
Naplóját faltam. A fényes jövõre készítettek
elõ, de én Platón ifjainak párbeszédeit
olvastam, õk voltak az én igazi kortársaim. A fiatal
Rimbaud és Lautréamont verseit szerettem, Sei Shonagon kisasszony
évszázadokkal elõttem élt, de én magamra
ismertem mûveiben, és elbûvöltek a szürrealisták,
akikrõl tizenöt évvel késõbb könyvet
is írtam. A rádióból népzene vagy karének
ordított, de én Simon és Garfunkel meg Pink Floyd
és isten tudja, miféle más kazettákat hallgattam.
Jeles történelmi személyiségekrõl és
a szocializmus építésének hõseirõl
készült filmeket vetítettek, de én a Filmmúzeum
elõtt álltam sorba, hogy megnézhessem Fellini, Antonioni,
Bergman és Forman filmjeit. Kétes irodalmi rangsorolásokat
félreseperve az underground kultúra felfedezésére
indultam. Olyan irodalmi berkekbe akartam bekerülni, ahol egy újfajta,
kifinomult, felforgató, bomlasztó irodalom született.
És nem én voltam az egyetlen, ugyanígy tett minden
barátom. A kommunizmus igyekezett megnyomorítani bennünket,
és erre a mi ösztönös, szinte állati védekezésünk
a kreativitás felfedezése, megteremtése volt. De jó
lenne, ha élni is tudnánk vele!
Olyan író vagyok, aki számára a múlt
az irodalom igazi tétje. De nem az eltûnt idõt, hanem
a saját szubjektív valóságomat akarom megtalálni.
Számomra mint szubjektum számára az 1965-tõl
– születési évemtõl – 1989-ig, azaz a Románia
újjászületéséig tartó intervallum
nem a kommunizmust jelenti, hanem a saját életemet. Az én
életemet, amely, bárhol éljetek is, talán éppen
olyan, mint a tiétek...
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu