Prológus
Beleolvasok a The Soul of the Ape-be. Hosszú elõszóval indul, melyet az amerikai Robert Ardrey írt, aki az ötvenes-hatvanas években hatalmas hírnévre és még több pénzre tett szert az emberi evolúcióról szóló népszerû-tudományos könyveivel. Egyesek szerint szórakoztató tudomány-népszerûsítõ, a többiek szerint sült bolond. Én inkább a többiekhez tartozom. Vad elméletek, bombasztikus stílus, düledezõ érvrendszer, nem, nem igazán nekem való. De amit a számomra teljesen ismeretlen Marais-rõl ír, rögtön megszólít. Eugene Marais, olvasom az elsõ oldalon, költõ, ügyvéd, újságíró, mesemondó, kábítószerfüggõ, pszichológus és természettudós volt egy személyben, ’a human community in the person of one man’ -- a teljes társadalom egyetlen személyiségben. Valaki, aki a költészet, az újságírás és a tudomány lehetetlen világait igyekszik összebékíteni, mindenképp megdobogtatja a szívemet. Szimultán sakkozik a szép, a jó és az igaz három arisztotelészi erényével.
 Egy oldallal késõbb olvasom, hogy Marais 1871-ben született Pretoria közelében, ami akkor még csak egy falu volt. Angol nyelvû családból származott, melynek francia családneve a hugenották tizenhetedik századi bevándorlására utalt. Látszólag nem magától értetõdõ háttér az afrikaans nyelv majdani jelentõs élharcosa számára, de három bekezdéssel és tizenkilenc évvel késõbb már a Land en Volk címû újság szerkesztõje, majd egy következõ mellékmondatban a tulajdonosa. Ekkor huszonegy éves. Afrikaansul ír, az angolt és a hollandot nem bolygatja, de angry young man-ként annyira hevesen támad Kruger elnöknek, hogy hazaárulással vádolják meg, és nem teheti be többé a lábát a transvaali parlament sajtópáholyába. Krónikus álmatlanságának gyógyítására ópiummal és morfiummal kezd kísérletezni; élete hátralévõ részében a morfium fog kísérletezni õvele. Találkozása élete asszonyával, 1893-ban, szintén túláradóan boldog mámorral tölti el, szebbel és derûsebbel, mint a kábítószeres eufória, de sajnos éppen olyan futólag: egy évvel késõbb már házas, még egy évre rá egyszerre lesz apa és özvegy. Még mindig csak a 10. oldalon tartunk, Marais huszonnégy éves, és már egy egész életet tudhat a háta mögött.
 Amint felnézek, látom, hogy egy kosárka kenyér és egy korsó sör áll az asztalomon. Nem emlékszem, hogy láttam a lányt, ahogy kihozta. A hab már szétoszlott a sörös pohárban. Kortyolok egyet, letörök egy darabka francia kenyeret, a morzsák a könyv lapjára esnek, ahol azt olvasom, hogyan költözött a sokat próbált Marais Londonba, hogy orvostudományt és jogot tanuljon. Ám 1899-ben Dél-Afrikában kitör a háború a britek és a búrok között. Marais a búrok oldalára áll, elhagyja Angliát, és egy titkos expedícióhoz csatlakozik, melynek feladata az afrikai testvéreknek muníciót és gyógyszereket szállítani Brüsszelbõl. A küldötteket azonban sok balszerencse éri, és túl késõn érkeznek meg. A háborúnak vége, és a küzdelemben a búrok maradnak alul.
 Elveszítve az állását, elveszítve a feleségét, elveszítve a háborút, megszakítva a tanulmányait, anyagilag a szakadék szélén, és idõközben alaposan morfiumfüggõvé válva mit tehet az ember? Verset ír. Ezt Ardrey bevezetésének 14. oldalán olvassuk. Minden személyes nyomorúság közepette Marais en passant az afrikaans nyelv elsõ nagy költõje lesz, de Ardrey költészet iránti érdeklõdése és afrikaans tudása túl csekély ahhoz, hogy ebben jobban elmélyüljön. Idõközben, olvasom tovább, Marais a Pretoriától északra fekvõ hegyekbe költözik, hogy érceket és ásványokat keressen. De mint az egy botcsinálta ezermesterhez illik, ebben a kalandban is tökéletesen kudarcot vall. Egy völgyben azonban, ahol azt remélte, ónt talál, valami egészen másra bukkan: egy páviánhordára, melynek tagjai annyira szelídek, hogy közelrõl megfigyelheti õket. Transvaal belseje a háború után szinte lakatlan, alig vannak még farmerek, akik a páviánokat kilõnék, csak ez a fiatalember, aki Darwint és Freudot olvasott, és élénken érdeklõdik a természettudományok iránt. Három évig él ott, és tanulmányozza a majmok viselkedését. Mindezt mégiscsak, látom be, több mint ötven évvel azelõtt, hogy a primatológiát mint akadémiai tudományágat a keresztelõmedence fölé tartották. Megfigyeléseirõl népszerûsítõ cikkeket ír egy afrikaans folyóirat számára, melyeket késõbb kötetbe rendeznek a szép Burgers van de berge (A hegy lakói) címmel.
 Idõközben egy angol nyelvû tudományos munka kéziratán dolgozik, mely a nemzetközi hírnevet is meghozza majd számára. De túl nagy a nyomás. Egyre csak húz, javít, változatokat vet el, közben észrevétlenül elmúlik egy negyedszázad. Ami viszont nem múlik el, az Marais morfiumfüggõsége és magánya, melyek lassanként felõrlik. 1939-ben, hatvanöt évesen, öngyilkosságot követ el. A The Soul of the Ape kézirata évtizedekig egy ládában hánykolódott, mire Ardrey felfedezte, és negyven évvel a keletkezés dátuma után kiadta. Lehet, hogy mégsem olyan sült bolond.
 A felszolgálónõ kihozza a levest. Egy nagy tányér gõzölgõ brokkolileves, melyben pirított kenyérdarabkák úsznak egy csepp tejszín körül. Nekem most épp ez kellett. „Jó étvágyat” -- mondja, mielõtt elmegy. Bólintok, belekavarok a levesbe, elgondolkodom, majd a nyitott könyvet a tányérom pereme alá csúsztatom. Ízlelgetem Marais figuráját, ahogyan a levesemet ízlelgetem, és tudom, hogy ez az íz többé már nem fog elengedni. Ardrey leírja, Marais hogyan ingadozott munkájában a termékenység percei és a mély melankólia epizódjai között, az élénk kíváncsiság és a lehúzó levertség között. A dél-afrikai tudomány Van Gogh-jának tûnt: ugyanaz a megszállottság, ugyanaz az el nem ismertség, ugyanaz a magány. Ugyanaz a golyó. Marais úgy furakszik be a gondolataimba, mint egy morzsa a könyv lapjai közé. Hanyagul bebilleg, végiggurigázik az oldalon, és befurakodik egy hajlatba, ahonnan aztán évekig nem fogok tõle megszabadulni.
 Ardrey azt állítja, hogy Marais termeszeket is tanulmányozott.
 És hozzáteszi: ’az, hogy munkáját egy világhírû európai szerzõ plagizálta, jelentõs szerepet játszott végsõ összeomlásában’. Erre felkapom a fejem. Plágium – az azért mégiscsak egy lépéssel több, mint nem találni meghallgatásra a tudományos életben. Ez már akkora elismerést jelent, hogy azt már sajnálják is tõled.
 A 18. oldalnál a kanál, útban a szám felé, megáll a tányér fölött. A feltételezett plagizátor nem kevesebb, mint Maurice Maeterlinck, az egyetlen Nobel-díjas belga író. Marais 1925-ben, a Die Huisgenoot (A lakótárs) címû hetilapban jelentetett meg összefoglaló cikket a termeszekrõl, Maeterlinck egy évre rá plagizálta õt a La vie des termites-ben. A leves kicsöpög a kanalamból. Maeterlinck egész életmûvét franciául írta, de flamandként, némi nehézséggel ugyan, de el tudta olvasni az afrikaansul írt szöveget. ’Maeterlinck’s guilt is clear’ – Maeterlinck bûne egyértelmû --, írja Ardrey, de szokása szerint elmulasztja a bizonyítékok bemutatását.
 Maeterlinck, tûnõdöm: nem az az alak, aki ködös színdarabokat meg misztikus verseket írt? Mi az istenért írt a termeszekrõl? És tényleg képes volt még egyet belerúgni abba a sokat szenvedett dél-afrikaiba azzal, hogy lemásolta õt? Csak ült és csendben átrágta magát az írásain? Mit tudok én igazából Maeterlinckrõl a Nobel-díjat kivéve?
 Ebben a pillanatban választani kell: olvasás vagy evés, a könyv vagy a leves. Leteszem a kanalamat, kiveszem a papírkötéses könyvet a tányér pereme alól, és hátradõlök vele.

 Késõbb, sokkal késõbb Ardrey egy másik munkáját is elolvasom. Egy olyan mûvet, amiben Marais-t kikiáltja ’az évszázad legtisztább természettudományos zsenijének. Ebben a pillanatban kezdek el kételkedni. Akkorra már olvastam Marais-t, elbûvölt a munkája, de azért azt nem hiszem, hogy nagyobb lett volna, mint mondjuk Einstein. Ezen felül közben megtudtam, hogy Ardrey, mielõtt a tudományos újságírás területére merészkedett volna, forgatókönyvíró volt Hollywoodban. A felfokozott drámai érzék mellett ez egy deontológiai versengést is magával hozott a drámaíró Maeterlinckkel. Innen a nagy erkölcsi felháborodás, innen a fenyegetõ mutatóujj. Késõbb olvasom még Lord Solly Zuckerman munkáját, egy emigráns dél-afrikaiét, aki a londoni álatkert igazgatója volt, és fogságban tartott páviánokat tanulmányozott a harmincas években. Ardrey Maeterlincknek címzett vádjait ’sheer nonsense’-nek – teljes képtelenségnek – nevezi, és szerinte honfitársának, Marais-nek ’had no understanding what science is’ – fogalma sem volt arról, mi a tudomány. Neki természetesen igen. Ám Zuckerman, olvasom máshol, angol anyanyelvû dél-afrikai volt, akinek egyébként is nehéz természetében édeskevés szimpátia volt az afrikaans nyelvû kultúra iránt.
 Egy lenyûgözõ homo universalis, aki páviánokat és termeszeket tanulmányoz, egy Nobel-díjas, aki a rovarokról is el akarja mondani a magáét, egy hollywoodi forgatókönyvíró, aki állítása szerint egy elfeledett zsenit fedezett fel, egy zoológus, aki hevesen szembeszáll a mítoszteremtés minden formájával...  Egy kopott könyv bevezetõjében álló rövidke bekezdés hatására az elkövetkezõ években kiterebélyesedik az érdeklõdésem. Személyek, könyvek és ideák csatlakoznak bele, a figyelmem szerteágazik, egy kicsit úgy, ahogy a brokkolitorzsa növekszik, miközben egyre finomabb lesz. Egy új kutatási téma hatása alá kerülni olyan, mint szerelembe esni. Van az elsõ kontaktus, a csábítás, a vonzódás. Mint egy partin, elkapom igézõ tekintetét, elbûvölõen néz ki, még egyszer odapillantok, és akkor már tudom, hogy túl késõ: érzem, hogy zuhanok. Azután flörtölök még egy kicsit a témával, és, ami még rosszabb: a téma flörtöl velem. Évõdik velem, váratlan jeleket küld felém. Leidenben egy antik üzletben Maeterlinck La vie des termites-jének egy példányára bukkanok, dekorációként szolgált egy felújított szekreteren. Egy brüsszeli könyvkereskedõ megtalálja Marais termesz-tanulmányainak egy agyonforgatott példányát, féltve õrzöm, mint egy szerelmes levelet.
 De teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy nem léphetek le. Komoly kapcsolatom van régi barátnõmmel, a disszertációmmal. Tény, hogy már kicsit megkopott a viszony, hogy eddig is sok buktatóval és tanulsággal járt, de nem csalhatom meg, nem ejthetem csak úgy. Annyira régen vagyunk már együtt, hogy a dolgot a lehetõ legjobban akarom lezárni. Késõbb, majd késõbb, amikor megszabadultam tõle, akkor akarok visszatérni a friss szerelemhez, és ezt a zsenge románcot a nulláról szeretném kezdeni, legalábbis ha addigra még nem tûnt el, vagy nem talált másnál otthonra.
 De ez mind késõbb történik. Most Utrechtben ülök, a pályaudvar szomszédságában, most megállás nélkül olvasok, most elfelejtek enni, miközben a levesem kihûl, és a pirított kenyérdarabkák eláznak.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu