Baláz ezredes egész életében katona volt. Nyugdíjaztatása elõtt egy évvel eljutott a vezérkari tagságig. 2000 októberében az a megtiszteltetés érte, hogy õ mondhatta el a katonai eskütételen az ünnepi beszédet. „Hûségesen fogják szolgálni a szocialista hazát” - szólt a honvédekhez, és abban a pillanatban konstatálta, hogy rettenetes hibát követett el. Büszkesége nem engedte, hogy szavait visszavonja, azt remélhette csupán, hogy nyelvbotlását megértõen fogadják majd.
Másnap azonban valamennyi médium tele volt a mondatával. A vezérkari fõnök raportra hivatta Baláz ezredest, aki önszántából benyújtotta lemondását. Röviddel ezután egy interjúban lakonikusan megjegyezte: „A hibákért meg kell fizetni. Egy háborúban az életembe került volna ez a mondat.”
Szlovákia tizenegy éve tartó erélyes elhatárolódása a kommunista rendszertõl csak látszólagos, és csak leplezi azt a mélyen gyökerezõ társadalmi komplexust, amely az elmúlt idõk iránti elfojtott gyászból adódik, miszerint akkor az élet könnyebb és bizonyos szempontból emberhez méltóbb volt.
Baláz ezredes a látszólagos erélyesség áldozata lett, így érzi ezt õ is. Nyilvánvalóan nem akarta jelét adni annak, hogy a lelke mélyén visszakívánja a kommunista rezsimet, ez így nem is lenne igaz. Ám az nyilvánvaló, hogy visszakíván valamit, amit az a rendszer nyújtott. Talán csak egyfajta kényelmet és biztonságot, és egy kicsit nagyobb fizetést, mint a mai, lehet, hogy csak visszakívánja az ifjúkort, vagy rosszkedvû az egyszerû lét elvesztése miatt.
Ám nyilvánvalóan nem magát a rendszert kívánta vissza gyászával. Nem a rendszert, amelyet szinte senki sem szeretett, bár azok is kevesen voltak, akik gyûlölték. Az embereknek az elmúlt rezsimhez fûzõdõ viszonyát nem lehet a szeretet és a gyûlölet fogalmával megnevezni. Ez a viszony ennek ellenére létezett, méghozzá nagyon is személyes formában.
Bizonyos azonban, hogy Szlovákiában még nem jött el annak az ideje, hogy kötetlen párbeszédet folytassanak az elmúlt rendszer iránt érzett nosztalgiáról, mert a volt rezsim egyes képviselõi félreértenék. Elvégre közvetlen választások útján hatalomra került elnökünk is a kommunista párt magas rangú funkcionáriusa volt. Feltehetõen akkor is elnök lett volna belõle, ha a régi rendszer napjainkig fennmarad. Õ maga is a múlt iránti nosztalgia egyfajta megtestesítõje, mégsem engedi meg magának õ sem, hogy az akkori rendszer jó oldalait emlegesse. Némelyek ugyanis még félreértenék.

Fiktív boldogság
1989 novembere után tíz évvel a cseh és a szlovák televízió 24 órás közös programot sugárzott. Gondosan elõkészített mûsort állítottak össze a volt kommunista rezsim idején készült sorozatokból, játékfilmekbõl, híradásokból és szórakoztató mûsorokból. A nézõ kedvére belemerülhetett a múltba.
Döbbenten átérezhette az egykori kimondhatatlanul unalmas életet, a meggyengült, halódó ideológia mérhetetlen ostobaságát, az eszményivé magasztosított szürke középszert.
De átérezhette annak a zárt világnak a tökéletességét és biztonságérzetét is, amely abból adódott, hogy a pontosan definiált keretektõl semmiben sem tért el. Átérezhette a rejtett utalások okozta izgalmat, 24 órára átadhatta magát az emlékezésnek és a reménynek, hogy egy napon minden jobbra fordul.
És ahogy a televízió mûsorát követtem – annak ellenére, hogy az 1989-es novemberi nap olyan mértékben változtatta meg az életemet, ahogy még remélni sem mertem soha –, felébredt bennem a múlt iránti nosztalgia. Az a fajta nosztalgia, amilyennel az ember a gyerekkorára emlékezik, még akkor is, ha az nem volt felhõtlenül boldog.
Azt a mûsort valószínûleg csak azok nézték hozzám hasonlóan mély érdeklõdéssel, akik fel akarták frissíteni homályos emlékképeiket, pontosan azért, nehogy átadják magukat a nosztalgia érzésének. Azok, akik nap mint nap átadják magukat ennek a nosztalgiának – és Szlovákia lakosságának a fele ilyen –, azok feltehetõen amerikai filmvígjátékot néztek egy másik csatornán.
Joguk van a napi nosztalgiaadagra – az élet a reális szocializmus idején ugyanis éppen olyan mesterkélt volt, mint egy amerikai filmvígjáték. Sõt, a szlovákok gyakran éppoly vidámak és boldogok voltak, mint a filmben.

Szimbiózis
A változás elõtti év életem egyik legboldogabb éve volt. Háromnaponként jártam dolgozni, mégpedig a következõ módon: reggel nyolckor elbicikliztem a kazánhoz (pár perc volt az út), két órán keresztül kazánt takarítottam és kokszot lapátoltam. Hazamentem, lezuhanyoztam, feleségemmel megittuk a reggeli kávét. Ezután olvastam, vagy írtam. Ebéd után már csak belapátoltam a kokszot a kazánba, este pedig megismételtem a mûveletet. A nap hátralévõ része és még két teljes nap szabad volt. Így ment ez hét hónapon keresztül, és nyáron, a fennmaradó öt hónapban abból éltem, amit télen megkerestem. És ez az összeg elég volt a civilizált megélhetéshez.
A rendszer elégedett volt velem, mert a fûtõ által végzett fizikai munka volt a legnagyobb büntetés, amit a börtönön kívül el tudott számomra képzelni. Munkáltatóm egy dolgot kívánt csak meg tõlem – hogy legyen meleg –, én pedig egy dolgot kívántam csupán, hogy addig tartson ez a szimbiózis, amíg a rendszer teljesen megbukik, vagy amíg saját akaratából megváltoztatja álláspontját.
Ha tehát én – mint a rendszer ellensége – ilyen kellemesen élhettem, hogyan éltek vajon azok, akik egyetértettek vele?

Totalitarizmus szlovák módra
Csehszlovákiában a kommunizmus története három korszakra osztható: az ötvenes évekre, amikor a rendszer ereje a terroron alapult, ennek az idõszaknak Klement Gottwald lett a szimbóluma; a hatvanas évekre, amikor maguk a kommunisták tettek kísérletet a szabadság és a szocializmus utópista kombinációjára, ennek az idõszaknak Alexander DubCek lett a szimbóluma; és végül az 1968 utáni évekre, amikor a Varsói Szerzõdés hadseregei megszállták az országot, ennek az idõszaknak Gustáv Husák lett a szimbóluma. Talán paradoxon, hogy a szlovákiai nosztalgia kifejezetten az utolsó idõszakra vonatkozik, amelyet néhány nyugati entellektüel a szellem Biafrájának nevezett. A cseh és szlovák disszidensek olyan fogalmakat használtak, mint mozdulatlanság és eseménytelenség, a rezsim pedig, valóban találóan, reális szocializmusnak nevezte el magát.
Az elnevezésben tükrözõdik az alapeszme – véget ért az utópizmus lelkes, áldozatokkal teli érája jövõbe vetett hitével és vízióival, és eljött a realizmus ideje. Az élet értelme abban áll, hogy éljünk, és lehetõségeinkhez mérten próbáljunk meg a lehetõ legkönnyebben élni, értelmezte a rezsim a helyzetet.
A szlovákok az egykori Csehszlovákia keretein belül megtalálták saját útjukat arra, hogy rendezzék magukban a megszállás okozta traumát, és a bürokratikus totalitarizmus visszatértét. Míg Csehországban a kommunista párt reformereinek százezreit kizárták a pártból, és rendszerint az állásukat is elvesztették, addig Szlovákiában a kizárás gyakran áthelyezéssel ért véget. Kommunisták ezreit osztották be az adminisztráció különféle intézményeibe, elsõsorban a vezetõ rétegekbõl, és csak azok kerültek utcára, akik valóban lázadtak, akik nem akarták beismerni vereségüket.
Számtalan történet kering Szlovákiában arról, hogyan tiltották ki a pártból az embereket, és arról, hogy a szerencsétlenül jártak hogyan kerestek maguknak másik állást. Egy szlovák író személyesen mesélte nekem, hogy miután a kultuszminiszter nyilvánosan bejelentette, hogy kizárja õt az Írószövetségbõl, és megvonja tõle a publikálási lehetõséget, este meghívta egy pohár italra, és azzal fogadta: „Hát most mit tegyünk?”
A büntetés és kegyelem abszurd, ördögi körét a szlovák elit nagy része elfogadta, és húsz éven át szimbiózisban élt a rezsimmel. És a húsz év nagy része döntésük helyességét bizonyította. A szlovák társadalom éppen a hetvenes és nyolcvanas évek idején addig ismeretlen mértékû konjunktúrát élt meg.
Azon kevesek közé tartoztam, akiknek a rezsim célba vette a családját.
A hetvenes évek közepén voltam tizennyolc éves, éppen kitanultam a vízvezeték-szerelést egy gyárnál, amelyik kegyelembõl vett fel, mert a rezsim eltiltott attól, hogy középiskolában tanuljak, csak szakmunkásképzõbe mehettem. Boldogtalan voltam, hiszen úgy éreztem, hogy kizártak a társadalom közösségébõl. Apám targoncásként dolgozott, amikor kivágták az egyetemrõl, és anyám sem taníthatott. Ennek ellenére nem ment rosszul a sorom. A gyárhoz komoly sportklub tarozott, és mivel jó futó voltam, edzõi állást ajánlottak fel, atlétikapályával, medencével, szaunával és hatalmas tornateremmel. Szabadidõmben lehetõségem nyílt az edzésre, átlagos fizetést kaptam, és nem voltak kötelezettségeim. A fõnököm, igen kellemes ember, mindent tudott a családomról, és esetünket véletlen csõdnek tartotta az egyén és a kommunikációs rendszer között. – Nem ítélheted meg a rendszert a saját eseted alapján. Nézd meg a többieket. Autóra, bulgáriai utazásra gyûjtenek, hûtõgépet és televíziót vásárolnak, nyaralót építenek, és megvan az a biztonságérzetük, hogy évrõl évre jobb lesz a helyzet. És neked sem megy rosszul – mondta, és igaza volt.
A szlovákok, a történelem során elõször, élvezhették a fogyasztást. Az északi falvakban háromszintes családi házak nõttek a faházak mellett; az egész család építkezett a hétvégeken. Akkoriban olcsó volt az építkezés, és a gyárakból sok építõanyagot lehetett feltûnés nélkül lopni. A városokban gomba módra szaporodtak a panel lakótelepek, és bár az építkezés tempója sosem volt megfelelõ, a korábbiaknál jóval többen valósíthatták meg álmukat, hogy saját lakásuk legyen.
A lakosság hagyományosan szegény rétegei egy évtized leforgása alatt elérték a középosztály életszínvonalát. A munkás annyit keresett, mint a tanár, fizetését ráadásul fusizással is kiegészíthette. A népszaporulat nagyobb volt Szlovákiában, mint valaha – ami ezúttal nem a kétségbeesett szegénység demográfiai kifejezõdése, hanem az állam áldásos családpolitikájának hatása volt, annak a biztonságérzetnek a hatása, hogy a helyzet csak javulni fog.
Akkoriban nem létezett független közvéleménykutatás, nem lehet tehát tudni, milyen választ adtak volna az emberek az életszínvonalukra vonatkozó kérdésre. A választ a lakosságnak a rezsim iránti majdhogynem abszolút engedelmessége adta meg. Az ellenállásnak szinte semmi jele nem mutatkozott, hacsak nem tekintjük annak a katolikus egyház passzivitását. Maga a rezsim eközben távolról sem volt olyan represszív, mint az ötvenes években. Lehet, hogy tökéletesebben mûködött, titkosrendõrsége az elnyomás modern eszközeit alkalmazta, mindenhol ott volt a szeme és a füle, a büntetés azonban a korábbi idõkhöz képest szinte szimbolikussá vált. Az engedelmesség kulcsa nem annyira a represszió volt, mint inkább az a tény, hogy a rezsim legalább olyan mértékben gondoskodott polgárairól, mint amilyen intenzíven felügyelte õket. Átvette egész életük felelõsségét.
A totalitárius rendszerek elemzéseinek nagy része az elnyomás apparátusát elemezte, miközben az emberek ezekben a rendszerekben az államhatalmat sokkal inkább a polgárok életérõl való gondoskodás és a felelõsség hordozójának tekintették, és nem a terror uralmának. Ha pedig nõtt az elégedetlenség a kommunista hatalommal szemben, az sokkal inkább azért lehetett, mert az állam már nem tudott olyan mértékben gondoskodni polgárairól, mint korábban, és nem azért, mert a szabadságukban korlátozta õket.

Méltóság vagy kényelem
Igen, a kommunista rendszer lealacsonyította az embert. Eredetileg ugyan egyáltalán nem állt szándékában, de elkerülhetetlenül olyan irányban fejlõdött, hogy elnyomta az emberi méltóságot és szabadságot, különben mûködésképtelenné vált volna. Arra kényszerítette az embereket, hogy május elsején felvonuljanak, és tanfolyamokra küldte õket, ahol fel kellett mondani a betanult formulákat, és hogy kialakuljon a pavlovi reflex, a jutalmat a szocializmus szóval kapcsolta össze. Akadályozta a szabad mozgást és véleménynyilvánítást.
Az olyan embereknek, akiknek mindennél fontosabbak az olyan elvont és felfoghatatlan dolgok, mint szabadság és méltóság, borzalmas volt ez a rendszer. Az emberek nagy része azonban a kézzelfoghatót részesíti elõnyben. Márpedig a reális szocializmus nagyon konkrét volt. Kiszámítható. Mindenki tudta, hová menjen orvoshoz, hol talál állást, mit tegyen, hogy lakáshoz jusson, mennyit fizet másnap a kenyérért.
A reális szocializmus abból a meggyõzõdésbõl indult ki, hogy ha elég komfortot és biztonságot nyújt, megbocsátják a lealacsonyítást, ami Szlovákiában nagymértékben sikerült, mivel a szlovákok igénytelenek voltak, és nagy biztonsággal azt lehet mondani, hogy sosem éltek jobban, mint éppen a reális szocializmus idején.

Értelmiségiek
És ha megengedjük, hogy az embernek nemcsak fizikai kényelemre van szüksége, láthatjuk, a rezsim paradox módon erre a pszichikai elégedettségre is komoly lehetõséget adott. Szlovákiát ugyan 1968 után kulturális megrázkódtatás érte, az értelmiségi élet halódott, ám az intézmények tovább éltek, sõt gyarapodtak. Új intézeteket alapítottak, bõvült a Tudományos Akadémia, s bár nagy részük lehetetlenségeket mûvelt, már létükkel a növekedés érzetét keltették.
A szlovák értelmiség attól szenvedett, hogy nem mondhatta ki, amit gondolt – bár egyre gyakrabban sikerült legalább valamit közölni. Trükkök bonyolult rendszerét építették ki, önállóan mûködõ konstrukciót, a láthatatlan cenzúra mesterséges világában. A szocialista világ sok értelmiségi számára kihívást jelentett. Legnagyobb értéke ugyanis nem a gondolatnak volt, hanem annak, hogy hogyan lehet a gondolatot büntetlenül becsempészni a rendszerbe.
Nem azok az értelmiségiek voltak az igazi hõsök, akik valami újat találtak ki, hanem azok, akik olyan bonyolultan építették fel regényüket, esszéjüket, tanulmányukat vagy cikküket, hogy rafináltan bele tudták csempészni legbanálisabb, vagy éppen eretnek gondolataikat, például hogy Nyugaton nem mindenki ártalmas feltétlenül, vagy hogy az is rendes ember lehet, aki nem kommunista.
Ezenkívül a reális szocializmusnak volt még egy komoly elõnye – vigaszt és alibit nyújtott. Mindazoknak az értelmiségieknek és mûvészeknek, akik valójában saját tökéletlenségükkel, képtelenségeikkel, lustaságukkal, vagy tehetségtelenségükkel küszködtek, a reális szocializmus jelentõs igazolást adott, amivel bárki elõjöhetett a kocsmában: „Ha tehetném, olyan könyvet írnék, hogy nagyot nézne a világ.”
A reális szocializmus olyan abszolút horizontot jelentett, amelyhez az értelmiségiek, mint valami kétségbevonhatatlanhoz, örökhöz és jelenvalóhoz, ugyanakkor kellõen képlékenyhez igazodhattak úgy, hogy érdemes legyen nagy energiákkal fenntartani vele a párbeszédet.

A munkások
Közéjük tartoztam, de csak azért, mert nem tehettem mást. Nem akartam munkás lenni, de megértettem azokat, akik önként ezt vállalták. Sok embert nem zavar, ha ötkor kell felkelnie, sok embernek igénye a bizonyosság, hogy tudja, mit fog tenni egész nap, sok ember számára jelenti a mûszak vége a nap második felének kellemes kezdetét.
A munkásember élete tele van apró rítusokkal, hierarchiája a katonaságéhoz hasonlít. Máig világosan emlékszem a lakókocsis ebédszünetekre, a deszkán szeletelt szalonnára, a házikenyérre, amit a fõnökünk hozott mindannyiunknak, emlékszem, amikor kint dolgoztunk, és esni kezdett az esõ, elküldtek, hogy hozzak sört. A szocializmus idején nem dolgoztak kint az esõben. A reális szocializmus idején senkinek nem vontak le a fizetésébõl, ha nem akart dolgozni.
A munkás élete volt a reális szocializmus eszméjének megtestesítõje – fontosak a rituálék és a biztonság, hogy egész életünkben ugyanazt fogjuk mûvelni. A legnagyobb ellenség a kiszámíthatatlanság, és azok, akik meg akarják változtatni az embert.

A fiatalok
Közéjük tartoztam, az én generációm – a mai negyvenesek, szétszóródva a társadalomban, hangjuk belevész a posztmodern zajába, és õk szép csöndesen elveszett nemzedéknek nevezik magukat.
A hetvenes években voltak kamaszok, 1968-at gyerekként élték meg, és gyakorlatilag nem okozott nekik semmiféle traumát. Azért harcoltak, hogy a diszkóban Alice Cooper felvételeire táncolhassanak, hogy hosszú lehessen a hajuk, és farmernadrágot hordhassanak. Ez a harc azonban egyáltalán nem volt szenvedélyes, nagy részük levágatta a haját, különben kidobták volna az iskolából, a farmert délután vették fel, és otthon hallgatták Coopert.
A reális szocializmus nem tûrte az ellenzékiség látható jeleit. A rendõrök elkapdosták az utcán a hosszú hajú fiatalokat, és a fejük búbján belevágtak a hajukba, hogy borbélyhoz kelljen menniük. Sok ellenzéki fiatalnak azonban nem volt kedve hosszú hajat viselni az ellenállás jeleként, nem vágytak a hippi életre, amely csak a világ divatjának másolása volt.
Elismerték az állam teljhatalmát, és nem akartak mást, mint azt, hogy egy kicsit eltérhessenek a szüleiktõl. Tovább akartak tanulni, és jó állást akartak szerezni. Legjobb szociális megalapozottsággal az orvosok és a pedagógusok rendelkeztek. A rezsim ugyanis sejtette, hogy az emberek értékelik, ha az egészségükrõl gondoskodnak, és teljesen pragmatikus tudomása volt arról, hogy a jól megfizetett, engedelmes tanárok további engedelmes generációt nevelnek. Generációm legjobbjai éppen orvosok és tanárok lettek.
A jogász és a közgazdász szakma ellenben sokkal rosszabb hírben állt, mert a jogot és a közgazdaságtant a rezsim csupán szükséges eszköznek tekintette az állam mûködtetéséhez. Jogot és közgazdaságot rendszerint azok mentek tanulni, akik máshol nem nagyon tudtak volna érvényesülni.
Az én nemzedékem úgy érzi, kegyetlenül becsapták, hiszen ma mindennek éppen az ellenkezõje érvényes. A mai demokráciában az orvosok és a tanárok a nélkülözéssel küszködnek, eredménytelenül harcolnak országos átlagon aluli bérük emeléséért. Az ügyvédek és a vállalkozó szellemû közgazdászok ezzel szemben valóban tehetõsek.

Tizenegy év után
A számok arról tanúskodnak, hogy a mai átlagos szlovák életszínvonal végre ismét elérte a reális szocializmussal való szembefordulás idõszakának életszínvonalát. Már ebbõl az egy adatból is mindenki számára érthetõ az elõzõ rendszer iránti nosztalgia. Felesleges magyarázni, hogy ezzel a nosztalgiával kell fizetni az elmúlt hosszú évtizedek utópista gyakorlatáért és életéért. A felmérések szerint az életszínvonal az elmúlt évek során nem változott jelentõsen, ötven százalék körül mozog azoknak a száma, akik az elõzõ rezsimet jobbnak tartják a mai demokráciánál.
Ha munkanélküli lennék, aki visszagondol tizenöt évvel ezelõtti fizetésére, ha roma lennék, aki visszaemlékezik a jelentõs szociális támogatásra, ha nyugdíjas lennék, aki évek óta nem tud magának télikabátot venni, szegénységemet indokolatlan, másnak szóló büntetésként fognám fel.
A szegénység a legérthetõbb, ám nem az egyetlen oka a múlt iránti nosztalgiának.

Szerencsétlen nacionalisták
A szabadságnak az a hátránya, hogy kíméletlen. Az elmúlt évtized során feltárult a kommunista rezsim idején szándékosan leplezett üresség könyörtelen képe. Több olyan sokk is megrázta a szlovák társadalmat, amelyet ezidáig nem tudott kellõképpen feldolgozni.
Az elsõ sokk annak megállapítása volt, hogy a nacionalizmus ugyanolyan utópista eszme, mint a szocializmus, és a nemzeti hovatartozás, bármilyen hangosan deklarálják is, nem oldja meg az élet alapvetõ, egzisztenciális problémáit.
A nacionalizmus elsõ látványos sikere után, amely kikényszerítette a cseh nemzettõl való elválást és az önálló szlovák állam megalapítását, a nemzeti identitásért folytatott küzdelem addig hõsnek vélt harcosai feledésbe merültek.
Meglehetõsen szomorú látvány a nacionalizmus eszméjének egykor lelkes híveit a kocsmában ülve látni, amint egyik pohárral a másik után öblítik le mai jelentéktelenségüket. A nacionalista lapok, amelyek a kilencvenes évek elején élték fénykorukat, mára csõdbe jutottak, csupán a nacionalista politikusok maradtak ringben, de a nemzeti szuverenitás helyett egyre gyakrabban emlegetik õk is az európai integrációt.
A szlovák lét szabadságának és a nemzeti hovatartozásnak büszke hangoztatása elvesztette vonzerejét, csak egy ámuló gyermek érzése maradt, aki, miután kitoporzékolta szüleitõl a kívánt édességet, rájön, hogy az nem is olyan finom, és túl hamar elfogy.
Ezt az érzést azonban senki nem mondja ki, inkább senki sem foglalkozik vele, mert ha belátnánk, a felismerés okozta depresszió rosszabb lenne, mint ez a meg nem nevezett frusztráció, amelynek tulajdonképpen nincsen szüksége sem okra, sem okozóra.

Csalódott értelmiség
További sokkot jelentett megélni az értelmiségi élet szemmel látható hanyatlását, pontosabban jelentõségének szemmel látható hanyatlását. A húszas évektõl a nyolcvanas évek végéig számos, a nemzeti identitás európai modelljét többé-kevésbé másoló nemzeti intézmény az értelmiség elitjére épült. A reális szocializmus idején egyre újabb és újabb intézmények jöttek létre, egyre több embert vonzva magukhoz, akik az intézmények tömbjeibõl felépítették a nemzeti társadalom piramisát.
Csakhogy a kilencvenes évek elején eljött a szabadság és a piacgazdaság kora, és könyörtelenül leleplezte azt a tényt, hogy a piramis valójában kártyavár. Az állam nem rendelkezik elég pénzzel az intézmények fenntartásához, amelyek ráadásul bizonytalan céllal, fiktív alapon mûködnek. A szlovák filozófusok, írók és társadalomtudósok száma továbbra is magas, csoportjuk gyakorlatilag láthatatlan réteggé vált, átlagon aluli fizetésbõl él, az amúgy is alacsony szlovák átlaghoz képest. Egymás után hullanak szét az intézmények, és értéket manapság már elsõsorban nem a szellemi vagyon, hanem az elmúlt idõkbõl tulajdonban maradt épületek képviselnek.

A pártok szétesése
A szlovák társadalmat tizenegy év elteltével is jelentõs mértékben megszállva tartják a politikai pártok. A választások gyõztesei régi szokás szerint szétosztják egymás közt az államigazgatási funkciókat, lecserélik a még állami kézben maradt vállalatok igazgatóit. Ennek ellenére maga a politika jóval kisebb befolyást gyakorol az emberek életére, és ehhez viszonyítva drámaian, összesítésben úgy tíz százalékkal csökkent a különbözõ pártok taglétszáma.
Bizonyos, hogy 1989 elõtt a többség gyakorlati megfontolásokból lett a kommunista párt tagja, ellentétben a párt sok mai tagjával, aki meggyõzõdésbõl az. De nem csupán a pragmatizmus vonzotta az embereket a kommunista pártba a reális szocializmus idején. A párttagok annak a félmilliós, saját rituáléval rendelkezõ, kiválasztottságot élvezõ, titkos információkhoz jutó elitnek lettek részesei, amelyre kisugárzott az egész nemzet számára félelmetes hatalom fénye.
Ma egy párt tagja, legyen az akár kormánypárti, akár ellenzéki, rendszerint kalandor vagy csodabogár, aki még mindig nem vett tudomást a megváltozott életrõl. Ma a hatalom fénye csak pislákol, senki sem retteg tõle, titkos információk gyakorlatilag nem léteznek, és a kiválasztottság érzése valószínûleg ugyanolyan, mint a szektákban, vagy egy méhészegylet tagjaiban.

A reális szocializmus metafizikája
Õk mindannyian, és sokan mások is éppen elég okot találnak arra, hogy nosztalgiával gondoljanak vissza azokra az idõkre, amikor az életüknek volt értelme, amikor a társadalomban elfoglalt helyüknek volt súlya, és sziklaszilárdan bíztak abban, hogy semmi sem fog megváltozni.
Ez a közös kulcs a nosztalgiához, amelyet a lakosságnak feltehetõen a nagyobbik fele joggal érez. Ezt nem sokan látják be szívesen, hiszen ismerik annak a mesterkélt világnak az abszurditását, amelyben fél életüket töltötték.
Ám e felismerés ellenére nehéz kivédeni a nosztalgiát. Siralmas látni, hogy a régi rendszernek több értelme volt, mint a mai, korlátlan világnak.
Ez a nosztalgia adalék lehet az emberi lélek és az emberi vágyak megismeréséhez. Igazolja az utópista szocialisták erõfeszítéseinek jogosultságát, akik a Napállam tökéletes formáját keresték, és hittek megvalósításában.
Bár a reális szocializmus tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az utópia tarthatatlan és nincs funkciója, egyúttal azonban rámutatnak arra a paradoxonra is, hogy adott idõkereten belül kialakítható az emberi természetnek sok szempontból megfelelõ rendszer.
Ez a paradoxon abban rejlik, hogy a reális szocializmus szigorúan ateista volt ugyan, de metafizikai elemeket, és bizonyos vallásosságot is tartalmazott. Az emberi lény a reális szocializmus számára csupán anyag a rendszer saját felépítményének létrehozásához, ettõl volt olyan rettenetesen elidegenítõ, ugyanakkor mélységesen személyes.
A kommunista rezsim az emberi gondolkodás szüleménye volt, ellentétben a demokráciával, amely egy természetes modell intelligens kópiájaként az eszmék szabadversenyes keretei közt mûködik, míg a reális szocializmus egy konkrét ember egyetlen eszméjére alapozott. Szerzõje lehetett Husák vagy bárki más. A reális szocializmus idején viszont mindenki tudta, hogy a rendszer a hatalomban részt vevõ konkrét személyek akaratából és elképzeléseibõl áll fenn. És mindenki tudta azt is, hogy ha bármiféle változásra kerül sor, az is a hatalmon lévõk akaratából valósul meg.
Csakhogy az ember nem élhet azzal a tudattal, hogy a sorsát emberi szeszélyek irányítják. A kommunista vezetés akarata ezért egyfajta személyfölötti jelleget öltött, mégsem lehetett leplezni, hogy egyszerû emberi lényekrõl van szó. Mindig fennállt tehát annak a lehetõsége, hogy akaratukat megváltoztatják.
A reális szocializmusnak ez a paradoxona bizonyos titokzatosságot rejtett magában. A rendszer kitartott állandósága mellett, de lakosai tudták, hogy ha vezetõi úgy akarják, megváltoztatják. És abban a reményben éltek, hogy egy szép napon ez is megtörténik.
Úgy gondolom, éppen ez a remény tette vonzóvá a reális szocializmust, és adott neki jelentõs vallásos töltetet. És végül, az amerikai egyetemeken politológusok százai kutatták egy életen át a szovjet rendszer megváltoztatásának lehetõségét, tanulmányozták a kommunista vezetõket, elemezték minden egyes megnyilvánulásukat és kapcsolataikat. A kremlinológia a politológia egyik legizgalmasabb ága volt. És lényegében ilyen politológus volt a reális szocializmus minden egyes tagja.
A reális szocializmusban volt tehát egyfajta titokzatosság, ami a demokráciában nincs meg.
 És az az érzésem, hogy a titok lényege éppen személyes mivoltában rejlett. A reális szocializmusban a lakosság adott értelmet a számára kidolgozott elméletnek.
Akármilyen abszurd, a kommunista rezsim nagyon személyes volt. Annak ellenére, hogy az elemzések éppen azt bizonyítják, hogyan tette tönkre az emberi lények lelkét, hogyan csökkentette minimálisra az emberi élet értékét. De ez csupán az érem másik oldala. A szlovák lakosság a reális szocializmus idején folyamatosan úgy érzékelte, hogy a rezsim tud róla, és hogy fontos a számára. Még akkor is, ha börtönbe küldte sokukat.
A rezsimhez való személyes kötõdés tudata egyedi méltóságot adott az életnek, és ezt a demokrácia sosem tudja pótolni. Nagyon jól tudtam én magam is, bár rajta voltam a bûnösök listáján, hogy a rezsim azért büntet, mert érdeklõdik irántam. Hogyan érezhettek azok, akik megkülönböztetett figyelemben részesültek?

A szlovák demokrácia sikertelensége
Aztán jött 1989 novembere. Az elsõ sokk, amelyet a reális szocializmus lakosai megéltek, az volt, hogy a rezsim a vezetõk akarata ellenére omlott össze, hogy a remény, amely különös ízt adott szüntelen várakozásuknak, kezdettõl hamis volt.
Ez megint a paradoxonok közé tartozik, mert ahelyett, hogy az emberek örültek volna, hogy a rendszert saját akaratukból megdöntötték, a legkülönfélébb elméletek bukkannak fel Szlovákiában annak bizonyítására, hogy a rezsim valójában maga készítette elõ saját bukását. Ezeknek az elméleteknek egyetlen céljuk van: be akarják bizonyítani, hogy hitünk a rendszer abszolút hatalmában nem volt naiv, és nem éltük teljesen ostobán az életünket.
A második sokk az a felismerés volt, hogy a demokrácia szlovák módra hûvös és személytelen. A kilencvenes években Vladimír Meciar hatalomra jutásának alapja éppen a hatalom és az emberek közti személyes út iránti nosztalgia volt. Meciarnak az egyetlen személyben megtestesülõ nemzeti demokráciát kellett volna reprezentálnia, ám választási veresége végleg elvetette a személyes eszméken alapuló rendszer visszatérésének lehetõségét.
Az elmúlt rendszer mindenütt jelen lévõ személyes érdeke iránti nosztalgia mai mellékterméke a túlburjánzó álbizalom. A politikusok és a televíziós személyiségek szervilis beszédmódja Nyugaton ellenérzést váltana ki. Azért lehetséges ez mégis, mert Szlovákiában az emberek azt szeretnék hinni, hogy ezek a behízelgõ arcok valódi érdeklõdést mutatnak személyes életük iránt.
Növekszik a frusztráció azért is, mert mindennapi tapasztalatuk eltér attól, amit a televízió képernyõjén látnak. A túlélésért folytatott küzdelem brutálisabb, a képernyõn szereplõ arcok viszont lágyabbak, szervilisebbek. Naponta legalább egy televíziós riport látható arról, hogy egy alapítvány játékot adományoz az állami gondozottaknak, vagy arról, hogyan kezelik a kábítószerfogyasztókat. De ki mutat érdeklõdést az egyszerû, egészséges, de boldogtalan és magukra hagyott szlovákok iránt, kérdezik a nosztalgiázók.
A demokrácia mint rendszer nem egyetlen ember gondolkodásának terméke, hanem az eszmék személytelen versengésének természetes következménye. Alapjában véve ateista, nincs semmiféle vallásos töltete, azt meghagyja az egyházaknak, amelyektõl azonban elõbb elvette a világi hatalmat. Ha majd a szlovákok megértik és elfogadják a demokrácia személytelen jellegét, és megértik, hogy a vallásos töltetet nekik maguknak kell megadniuk, megszûnik a reális szocializmus iránti nosztalgiájuk.

Hogyan lehet elfelejteni novembert?
Erre nyilván nem kerül sor egyhamar. Baláz ezredes a szlovák társadalom bizonytalanságának áldozata lett, amely a látszólagos kompromisszum nélküliséget és a szocializmusra való emlékezés tilalmát rejti.
A nosztalgiát sokféleképpen lehet leplezni. A televízióban folyton a nyolcvanas évek filmsorozatait ismétlik, a szocialista könnyûzene csillagai továbbra is a legnépszerûbbek között ragyognak. A Nemzetközi Nõnap továbbra is a legközkedveltebb ünnepek közé tartozik.
A be nem vallott nosztalgia legszembeötlõbb vonása, hogy szinte senki sem akarja megünnepelni november 17-ét. Nem tartozik a hivatalos ünnepek közé, a politikusok pedig csak az újságírók kérdéseire felelnek. Ilyenkor rendszerint azt válaszolják: „Igen, történelmünk egyik jelentõs napja volt.”
Tizenegy év után mégis akadt egy politikus, aki teljesen más választ adott arra a kérdésre, hogy mit csinált 1989 novemberében, és mit gondol 17.-érõl. Nyilván nem véletlen, hogy õ Szlovákia legnépszerûbb politikusa, és nem rejti véka alá, hogy õ szeretne lenni a következõ miniszterelnök. A neve Robert Fico, és ezt a választ adta: „Lehet, hogy borzasztóan hangzik, de nem emlékszem, akkoriban akadtak egészen más gondjaim.”
Fico populista, és tudja, az emberek sajnálják, hogy a reális szocializmus véget ért. Azt is tudja azonban, hogy ezt nem akarják belátni. Utat mutatott tehát, és ahelyett, hogy azt mondta volna, amit a többiek, hogy felejtsék el a reális szocializmust, azt mondta, felejtsék el novembert.
Ez is borzasztóan hangzik, de lehet, hogy megkerülhetetlen. Sok szlováknak kell megélnie még egy populistát, aki bebizonyítja, nem létezik történelem. És ha rájönnek majd, hogy a történelmet nem lehet kijátszani, és nem lehet csak úgy megfeledkezni róla, ha rájönnek, hogy a demokrácia, még ha hûvösebb és személytelenebb is, de jobb, mint bármelyik, a személyes kapcsolatok uralmán alapuló rezsim, akkor megértik majd, hogy végleg fel kell hagyni a nosztalgiázással.

Bibliográfia

ŠIMECKA, Martin M.
Dzsin
Kalligram, 1993

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu