There is more than one way to burn the book.
Ray Bradbury

Fényképek
Nézzük meg figyelmesen a mellékelt fényképeket. Mindkettõ 1949. május 1-én készült Belgrádban az ünnepi felvonulás alkalmával. Én e pillanatban 45 napos csecsemõ voltam.
 Az 1. számú fényképen az elsõ sorban álló lányok mögött egy transzparens emelkedik a magasba, melyen cirill betûkkel ez áll: Éljen a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság, a szabadság, a demokrácia és a haladás országa! A fénykép jobb oldalán egy csuklót látni, mely minden bizonnyal egy rendõrhöz tartozik. A felvonulás ifjú résztvevõi kereken guruló óriáskönyveket kísérnek. A vízszintesen fekvõ könyv gerincén ez áll: Az olvasó népért. Nézzük tovább. A felnyitott könyv lapjain ez olvasható: Harcra fel a független és boldog Jugoszláviáért, az Ötéves Terv megvalósításáért elõre! A nyitott könyv egy másik könyv gerincére támaszkodik, melynek nem látni a címét. Azonban a felsõ sor "x" betûje és az alsó sorban a „tal” arra enged következtetni, hogy Marx „Das Kapital” címû mûvérõl van szó. 1949-et írunk, Jugoszlávia súlyos viszályban van a Szovjetunióval és a Varsói Szerzõdés minden államával. Ezért támaszkodik a nyitott könyv A tõkére, nem pedig Lenin valamelyik mûvére vagy épp Sztálin portréjára.
 Nézzük most meg a 2. számú fényképet. Négy különbözõ nagyságú könyv piramist alkot, melynek csúcsán egy háromszög látható, közepén csillaggal (ez a jelkép a partizánsapkáról, az ún. „titovkáról” való). A legalsó könyvön, mely a fénykép szemlélõjére néz, ezt írja: A könyvkiadók Ötéves Terve alkalmából. Ugyane könyv gerincén: Tankönyvek. A tankönyvekre tették a Szépirodalmat, erre a Tudományt, legfölülre pedig a Gyermekkönyveket. A címek alatt nehezen kisilabizálható számjegyek állnak. Talán a példányszámot jelzik. A könyvek vastagságából és nagyságából ítélve feltételezhetõ, hogy a következõ ötéves tervben a tankönyvek élveznek majd elõnyt. A másik könyvön egy kis fekete téglalap figyelhetõ meg, mely a fényképen olybá tûnik, mint a cenzúra takarása. De ez egy nyílás, benne a jármûvet vezetõ sofõr láthatatlan arca. A harmadik könyv alján a „Prosveta” szó olvasható. A „Prosveta” volt az egyik legnagyobb jugoszláv könyvkiadó.
 Amikor ezek a felvételek készültek, én másfél hónapos csecsemõ voltam. Azok a parádék, melyeket majd nekem is alkalmam lesz megtekinteni, méghozzá tévén, már másmilyenek voltak. Lassan elmaradtak a május elsejei felvonulások. A kommunista ünnepségek gazdag repertoárjából Tito születésnapjának megünneplése bizonyult a legmaradandóbbnak. Titóval voltaképpen a látványos ünnepségek is meghaltak. Igaz, egy-két születésnapi ünnepélyt még Tito halála után is nyélbe ütöttek Tito után is – Tito jelszóval.

Az olvasó népért
Az olvasó népért! és Kultúrát a népnek! – ez két kora-kommunista jelszó volt, melynek buzdító védõszárnyai alatt zajlott az írástudás terjesztésének meg a népmûvelésnek, a kultúra demokratizálásának a programja. Mint valami kísérteties visszhang, néha még ma is felcsendül bennem a kommunista legendák optimizmusa a derék nagymamákról, akik kilencven évesen tanultak meg írni, meg az akadályt nem ismerõ vakokról, akiket a tudományok doktorává és síugró bajnokká avattak.
 Még a születésem napjára is rányomta a pecsétjét egy könyv. Ezen a napon, amikor apám meglátogatta a kórházban anyámat, egy könyvet vitt neki ajándékba. A címét alkalomhoz illõnek találta. Makszim Gorkij „Az anya” címû regénye volt a szóban forgó mû.
 Gyerekkoromban bõségesen tápláltak a szegény parasztgyerekekrõl szóló mítoszokkal, akik késõbb feltalálták a villanyt, mint Nikola Tesla, vagy miután leverték a fasisztákat, népvezérekké váltak, akik folyékonyan beszéltek tíz nyelven és remekül zongoráztak, mint Tito. A tankönyveimben csak úgy hemzsegtek az olyan jelszavak, hogy a munka öröm, a tudás hatalom, s a könyv a legjobb barát. A tanítóim elhitették velem, hogy a tudomány és a mûvészet a két legnagyobb tiszteletet érdemlõ emberi tevékenység.
 A kommunizmus kezdetén a jugoszláv mindennapokat sokrétû mûvészeti-ismeretterjesztõ tevékenység jellemezte. Még a legeldugottabb helységnek is megvolt a maga Mûvelõdési Háza. A mûvházakban volt mozi, amatõr színház, könyvesbolt. Minden faluban folyt mûkedvelõ színjátszás. A mûkedvelés (amatõr filmesek, amatõr színészek, amatõr fényképészek, amatõr költõk) meghozta a kultúra demokratizálását a túlnyomórészt paraszti környezetben, mely a második világháború elõtti Jugoszláviát jellemezte. Egyszóval Shakespeare Hamletjét félanalfabéta munkások és parasztok vitték színre, na persze úgy, ahogy tudták, de végeredményben olyan emberekhez is eljutott Shakespeare és Hamlet neve, akik más sorsra születtek. Amikor a televízió beférkõzött a családi házakba, a mûkedvelésnek fokozatosan vége szakadt, s vele együtt letûntek a színrõl a Munkásegyetemek meg a Mûvelõdési Házak is.
 Amikor manapság az Ophra-show-t nézem a tévén, gyakran olyan érzésem támad, hogy valamiféle retró-szeánsz részese vagyok. Tanulás, önképzés, magas célkitûzések, ép testben ép lélek, a tehetséges fiatalok és a szegények támogatása (Szegényeket az egyetemekre!), a felnõttoktatás támogatása, a hit, hogy az egészséges társadalomhoz egészséges egyéneken keresztül vezet az út, a hit, hogy az írott szó (a könyv) megváltoztathatja az életet (sõt a világot!), s a tudás hatalom  – mindezek a kora-kommunizmus kulturális propagandájának patronjai.  Ezért olykor az az érzésem, hogy Ophra képében Zdenka elvtársnõ, az elemi iskolai tanító nénim jelenik meg annyi év után a képernyõn. Igaz, más nyelven beszél, máshogy néz ki, és a bõrszíne is megváltozott, de jól értek mindent, amit mond, mert mindezt már hallottam egyszer rég.
 Nyugaton a kultúra demokratizálása (mint egyébként a globalizáció is) a piacgazdaságnak köszönhetõ. Keleten a kultúra demokratizálása a kommunizmussal köszöntött be.
 Térjünk vissza a fényképekhez. 1949-ben készültek, a szovjet blokkal való szakítás idején. Mindössze négy évvel késõbb a jugoszláv írók hivatalosan szakítanak az egyébként is rövid életû szocialista realizmussal. Ugyanebben az 1953-as esztendõben játsszák a jugoszláv mozikban az elsõ hollywoodi filmet, a „Waterballet”-et Esther Williams-szel a fõszerepben. Ettõl fogva tárva-nyitva a kapu a hollywoodi filmek elõtt. Mi több, felettébb harmonikusan illeszkedtek a korabeli mindennapi kultúrába. Mert, ismerjük be, Esther Williams filmjeinek és a kommunista ünnepélyeknek az esztétikája közt nincs lényeges különbség. A kivitelezés perfekcionizmusát kivéve. Amerika azonban abban az idõben hatalmas, gazdag ország volt, melyet nem sújtott háború. Jugoszlávia viszont egy kis, szegény ország, melyet a háború lerombolt.

Ne fesd az ördögöt a falra
Az „Isten veled” nem tartozik a kedvenc kifejezéseim közé. Fiatalabb koromban hittem a szavak jelentésében. A régi orosz folklórban van egy népszokás. Amikor a lakók elhagyják a házat, ahol eddig laktak, otthagyják a tûzhely mellett a papucsukat, hogy a házi szellemek  – domovje – utánuk eredhessenek. A néphit szerint a domovjék az emlékezet és a folyamatosság õrizõi. Velem is elõfordult, hogy azokon a helyeken, ahol kimondtam: „Isten veled” – miközben magamban rettegtem a kimondott szó véglegességétõl  –, otthagytam valami holmit, mint a visszatérés zálogát. A szó jelentésének szimbolikus aláásása volt ez, mely azonban megerõsítette a szavak jelentésébe vetett hitet. Akkor még nem tudhattam, hogy ez az ártatlan babona egy napon elcsigázó életgyakorlattá válik, melynek már nincsenek árnyalt jelentései. Ma már fel sem tudom idézni, mennyi holmit hagytam mások lakásaiban, beleértve a papucsot is. A nomádok tudják, hogy jobban járnak, ha otthagyják, mint ha magukkal cipelik a tárgyaikat.
 Viszlát a következõ háborúban! – vagy húsz évvel ezelõtt így szólt egy jugoszláv film címe. A mûvészek gyakran nem is tudják, mit mondanak. Késõbb kiderül, hogy ez-az tényleg valóra válik. Egy film címe megvalósult: a jugoszlávok tényleg találkoztak az új háborúban.
 Primitív közegben még él a félelem a szavaktól, attól, hogy beteljesedik a jelentésük. A csertihanje orosz szó, úgy fordíthatnánk, hogy megidézni az ördögöt, ördögöt festeni a falra. Sok földim, jugoszláv írók és értelmiségiek, addig mondogatták a „háború” szót, míg valóban be nem következett. Ördögöt festettek a falra, mégpedig hatásosan.

Könyvégetés
A jugoszláv állampolgárok igen kegyetlen módon mondtak istenhozzádot a hazájuknak. Az országgal együtt életek, házak, könyvek, dokumentumok, fényképek, életrajzok, térképek, nyelvek, iskolák, holmik, emlékek, könyvtárak tûntek el...
 Szarajevóban megsemmisült a Nemzeti Könyvtár, könyvek százezrei váltak hamuvá. Azokat a könyveket, amelyeket a szerb gránátoknak nem sikerült megsemmisíteniük, megsemmisítették maguk a szarajevóiak. Eleinte az ún. kommunista brikett, azaz a kommunista gondolkodók összegyûjtött mûvei szolgáltak tüzelõanyagul. Szarajevó lakói ezek kalóriaértékét becsülték a legtöbbre. Ha ezeket az összegyûjtött mûveket dróttal jól összekötözöd, olyan lassan égnek, mint a szén, állítják a szarajevóiak. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Shakespeare sem úszta meg. A túlélési harcban nem számítanak az ideológiai prioritások, de az esztétikaiak sem.
 Horvátországban ugyanebben az idõben az új nacionalista kormány áldását adta a könyvtárak tisztogatására: a szerb, a kommunista, a cirill betûs, a horvátellenes, az antifasiszta és egyéb könyvek  – beleértve Shakespeare-t is  – mind áldozatul estek. A könyvégetõk nemigen törõdtek a különbségekkel. Könyvek ezrei végezték a szeméttelepen. Holt és élõ írókat töröltek a tantervekbõl, a könyvtárakból, az irodalomtörténetbõl és az irodalmi életbõl. A munkát önkéntes értelmiségi hóhérok végezték el. (Az olyan elfelejtett szocialista jelszavaknak, mint a tudás hatalom, a könyv a legjobb barát és az olvasó népért a mai körülmények közepette is megvannak a groteszk reminiszcenciáik. Így a friss könyvekrõl szóló horvát tévémûsor a „A könyv fejen talál” címet viseli.)
 A kéziratok nem égnek el, egy napon majd minden a helyére kerül, a történelmet nem lehet kitörölni, új könyvtárak fognak épülni, új könyveket fognak kiadni, vigasztalnak bennünket a kultúroptimisták. Az optimisták általában nem ismerik a megsemmisítés gyakorlatát, és jótékony történelmi távlatból tekintenek a dolgokra, ebbõl fakad a derûlátásuk. A megsemmisített könyvállomány nemigen pótolható. Sokáig nem lesz pénz ilyesmire. A maffiózó kormányok meglopták és hosszú évekig törlesztendõ adósságokba sodorták a saját népüket. Ha egy napon lesz is pénz, nehéz elképzelni, hogy a könyv majd elõnyben részesül, miként azt is nehéz elképzelni, hogy az irodalomnak ugyanolyan jelentõsége lesz, mint akkor, amikor megsemmisítették. Az utólagos kultúrtörténeti revíziók pedig legtöbbször csak szûk szakmai körökben keltenek érdeklõdést.

Oktyabr keksz & Campbell's-leves
A kommunizmusnak mondott istenhozzád Kelet-Európában nem csak a rendszernek szólt, hanem egy egész kultúrának is. Kétarcú kultúra volt ez: rendszerpárti, ugyanakkor rendszerellenes is, a rendszert dicsérõ, ugyanakkor aláásó. Az ellenállás kultúrája kifejlesztette a maga sokszínû formavilágát. Igen gazdag tematikus síkon foglalkozott az ideológiai környezet mûvészi artikulációjával: a sztálinista lágerektõl az Oktyabr kekszig. Az ellenállás kultúráját mára az instant-kultúra váltotta fel. Eltûntek a szovjet, a magyar, a cseh, a jugoszláv, a lengyel, a román filmek. Az írók marginalizálódtak, szerepük és helyük leértékelõdött a társadalmi értékek hierarchiájában. Sok mûvész vált emigránssá, és csak kevesen tértek haza. Egy egész kultúra tûnt el, még mielõtt átértékelték és muzealizálták volna. Az erõteljes társadalmi változások során senki sem törõdik az ilyen dolgokkal. Hozzájárult ehhez annak a rendszernek a megbélyegzése, mely kitermelte a kollektív gyûlöletet azokban, akik túl sokáig éltek benne. Litvániában és Észtországban például csak ott maradhatott meg néhány cirill betû, ahonnan lehetetlen volt törölni: az utcai csatornanyílások súlyos fedelén!
 Azt mondják, Oktyabr-keksz nincs már. A Campbell's-leves, a modern kultúra ikonja bezzeg ott áll az amerikai szupermarketekben. Amerikaiak milliói szürcsölik a levesüket, a híres-nevezetes ikonfestõ, Andy Warhol pedig az amerikai múzeumokba került – annak rendje s módja szerint. Azzal a különbséggel, hogy a Campbell's-leves ma a moszkvai szupermarketekben is kapható, s az oroszok a jobb élet és a normális világhoz való felzárkózás ígéretét szürcsölik vele. Hatásos balzsam ez a leves a több évtizedes traumára, ám ugyanakkor fel is erõsíti azt.

Traumák
Nem tudom, a többi posztkommunista ország hogyan viszonyul a saját kulturális múltjához, ám azt tudom, hogy a volt jugoszlávok nem hagyták ott a tûzhely mellett a papucsukat, hogy a házi szellemek – az emlékezet és a folyamatosság kezesei – utánuk eredhessenek. Szûkös és taszító volt nekik az a ház, alig várták, hogy romba dõljön, és elölrõl kezdhessék az életet.
 Abban az idõben, amikor ez a két fénykép készült, a kultúra terén ideológiai propaganda folyt más eszközökkel és igen gyakorlatias célkitûzéssel: az írástudatlanság megszüntetése és a népmûvelés. Idõvel valódi kultúra kerekedett belõle.
 Amikor romba döntötték a közös kultúrát, az új posztjugoszláv államok két párhuzamos fronton nyitottak harcot. Az egyiken az emlékezetet pusztították, és tényleges, valamint mentális harcot folytattak minden ellen, ami jugoszláv. A másikon a nemzet ideológusai nekiveselkedtek a nemzeti fantazmagóriák gyártásának. A nemzeti kultúra szerepe arra redukálódott, hogy a ködös nemzeti identitást reprezentálja, és igazolja a nemzeti fantazmagóriákat.
 Szó, ami szó, a posztjugoszláv nemzeti kultúrák résztvevõi romok közt találták magukat, melyeket õk maguk állítottak elõ. Háromszorosan traumatizálódva (a kommunizmus stigmája, Jugoszlávia széthullása meg a háború és az újdonat nemzeti kultúra), tehát háromszorosan inautentikus helyzetbe kerülve, az írók, a mûvészek és az értelmiségiek ma hárítják a saját traumáikkal való szembesülést. Képtelenek szembesülni a múlttal, melyben felnõttek, képtelenek szembenézni saját életük lebontásának okaival, ebbõl kifolyólag a mai életükkel sem; szó nélkül elfogadják a kényszerû identitásokat, és tovább fejlesztik az inautentikusság nyelvét. Képtelenek lévén a változásokkal való valódi szembenézésre, alkalmazkodnak az új helyzethez, mintha mi sem történt volna.
 Nemrég kollégáim egy csoportjával kelet-európai körúton voltunk. Lengyelország és Oroszország között egy kis határállomáson kenyérrel és sóval várt bennünket a helybéli rendõrfõnök, az állomásfõnök, a tanítónõ, aki üdvözlõbeszédet tartott, meg egy mûkedvelõ néptánccsoport. Az asszonyok aranyfogaikat villogtatva elénekelték és eltáncolták, amit mindig is tudtak.
 A vilnai vasútállomás elõcsarnokában másmilyen kép fogadott bennünket. A csarnok közepére egy pódiumot építettek, melyen jazz-zenekar játszott, a négy sarkában pedig szónoki emelvények álltak, melyekrõl költõk szavalták verseiket: a kínai kínaiul, az amerikai angolul, a litván litvánul és az orosz oroszul. Minden egy idõben játszódott le, a költõk maguknak szavaltak, a jazz-zenekar játszott. Ez a cacophony and performance olyan mû volt, melyet a kelet-európai szerzõ traumatizált képzelete termelt ki. Az új agit-prop mintadarabja. A performance láthatatlan üzeneteket küldött: mi, litvánok, Nyugat vagyunk, nekünk semmi közünk (az orosz) kommunista kultúrához, mi multikulturális (kínaiak! amerikaiak! oroszok!) közeg vagyunk, mi nem nyaggatjuk a vendégeinket röpüljpávával, mi nem tömünk a szájukba sót meg kenyeret, mi normális nyugat-európai világ vagyunk... Valamivel késõbb meg fogom tudni a litván kísérõnktõl, hogy Vilna Európa földrajzi középpontja, hogy a pápa anyja litván volt, hogy, igaz, a nácik (mifélék?) csúnyán viselkedtek a helybéli zsidókkal, ámde a litvánok is alig-alig élték túl a súlyos oroszkommunista elnyomást.
 A trauma nyelvére (mi vagyunk az áldozat!) fogok majd ráismerni Rigában, Tallinnban, Pétervárott, egy bolgár költõvel beszélgetve (szégyellem, hogy bolgár vagyok), Minszkben... Ráismerek erre a nyelvre, mert már megtanultam Ljubljanában, Zágrábban, Belgrádban, Szkopjéban.
 Némi megkönnyebbülés ér majd Moszkvában, az utcai emléktárgy-árusokkal trécselve. Ott, az árusok asztalán toleráns együttélést tapasztalok. Láthatom az orosz matrjoska-babákat, a hagyományos lakkozott dobozkákat az újoroszok életébõl vett újdonat motívumokkal díszítve (maffiózók Mercedesekben, teniszütõvel a kezükben, orosz Barbie-babákkal körülvéve), pólókat Sztálin portréjával és kemény kommunista jelszavakkal, bögréket Malevics-reprodukciókkal és a festõ szignójával, molyette szovjet katonasapkákat és orosz írókat formázó matrjoskákat. Puskinban Tolsztoj, Tolsztojban Dosztojevszkij, Dosztojevszkijben Csehov, Csehovban Gogol...
 A lábadozás, úgy látszik, a zsibvásáron kezdõdik. A piac hozza meg a javulást, miként ezt egyébként is mondják. Kérdés azonban, életre kaphat-e a kultúra a kulturális emléktárgyak puszta árusításából, bárki legyen is a szerzõ: fiatal mûvész, akik el szeretne játszogatni a múlttal, mely nem volt az övé, vagy az idõsebb, aki revízió alá akarja venni a saját múltját. A kultúra autentikus nyelve, ha ugyan megjelenik, más forrásokból fog táplálkozni. Biztos vagyok benne, hogy az egyik ilyen forrás a nosztalgia lesz. Majd akkor tör fel, ha a hordozója elnyeri teljes bensõ szabadságát, abban az órában, amikor majd a lakó – akár önszántából, akár kényszerítõ körülmények hatására szedi a sátorfáját – otthagyja a papucsát a tûzhely mellett, hogy a házi szellemek utána eredhessenek.

Bibliográfia

UGRESIC, Dubravka
A feltétlen kapituláció múzeuma
Európa, 2000

„Zágráb - Amszterdam - New York”
Magyar Lettre Internationale, 6

„Tiszta Horvát Levegõt!”
Magyar Lettre Internationale, 8

„Papok és papagájok”
Magyar Lettre Internationale, 10

„A próza fekvése”
Pompeji, 1993. 3-4.

„Az ábécéskönyv”
Átváltozások, 1995. 5

„Jobb házaknál ilyesmirõl nem beszélnek”
Magyar Lettre Internationale, 27

„Legények a gáton”
Ex-Symposion, 1998. 21-22.

„Bolgár-török nagyanyám”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Csoportkép”
Magyar Lettre Internationale, 33

„A fényképalbum poétikája”
Magyar Lettre Internationale, 36

„Bõrönd”
Magyar Lettre Internationale, 39

„Elkobzott emlékezet”
„Nõk, irodalom, dohányfüst”
Magyar Lettre Internationale, 40

„Hogyan küldjünk képeslapot?”
Magyar Lettre Internationale, 41

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu