A szív rendkívül ronda volt:
puha, világos, alumínium,
és rózsaszín selyempapírba volt tekerve.
„Mi ez?” kérdezte az enyhén kövérkés —
mire a másik azt morogta: „Szív.
Én csináltam. A politechnikán.”
Ez érdekes, gondolta a kövérkés,
hogy az istenbe tudta megcsinálni?
Mert mindig egymás mellett dolgoztak,
már ha azt nevezhetjük dolgozásnak,
ami ott zajlott szerda délelõtt:
le voltak zavarva az alagsorba,
lakatosmunkára, és többnyire utálták,
mert kilógott az ideológia,
istenem, fizikai munka, tökös szimbólumok!
Egy izzadó, beszart pártember lihegését
hallgatták szerda délelõttönként;
húsz satupad volt, alagsori raktár
(úgy mondta Dezsõ bácsi: savasraktár).
A lányok ilyenkor varrást tanultak.
„De mire jó ez?” kérdezte az enyhén,
vagy talán egyáltalán nem kövérkés,
csak vastagságra hajlamos barát,
mire a másik, aki meg von Haus aus
sovány volt, a mázlista szemét,
csak vállvonogatott, „Hát mi, baszod.
Hamutartó.” Nem volt a szavak embere.
Ez tök állat, gondolta a kövérkés,
ez benn maradt suli után, hogy megcsinálja,
hát normális ez, ezt a rondaságot?
Mert egyébként nem mozdultak el
egymás mellõl, volt két satupad, ami
oldalt esett, azt vették be maguknak.
Lett volna hely középen is, a húsz satura
tizenhat fiú esett, olyan volt, mint egy régi,
reálgimnáziumi fiúosztály.
Az enyhén kövérkés meg a sovány
zavarban is volt, elnémulva reszeltek,
férfias légkör, doszt káromkodás,
„Fasz vagy, fiam,” mondta a párttag,
akit kiemelésként tehettek ide,
mert diplomája, ugye, hát, izé.
A szív lapos volt, szar vékony lemezbõl,
mint egy kis tálca vagy alacsony doboz,
szóval volumenében hamutartoid,
csak a szélei, ugye, önálló fülekként
voltak fölhajtva, a szív-alak mentén,
és egymáshoz nyomogatva, hogy a hamu
ki ne peregjen közülük, mint foghíjas
kerítésen. Hát, kösz, mondta a kövérkés,
ügyes vagy. Itt-ott vágott a széle.
Évekig használta, az ágya mellett,
és azt hazudta: õ maga csinálta.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu