A keresztezõdésben a pánik
a legkisebb jelre is kitör, leejtett gombostûre,
távoli kondulásra, elszabadult légkalapácsra,
mert mindenki viszi magával számzáras, idõzítõs,
késleltetõs aktatáskában a nyílt sebeket,
hogy sosem lehet tudni, pedig csak én tudom,
mikor van észrevétlenül, s ha egyébként semmit,
akkor is miért?

Jobb elrohanni vele messzire,
és csak utána feltenni a kérdést,
amelyre aztán, körül se kell nézni,
csak a bomlás, hervadás, penészedés és virágzás
logikus rendje lenne a gyógyír,
vagy ha kimondani, azt se kell az utolsó pillanatig,
amikor már magától szétesik a zsíros, ecetes buborék,
mély nyomokat hagyva a pohárka gipszben.

Vagy ahogy a szerdában egy õsi, kegyetlen
idõjárási megfigyelés, úgy követni toronyiránt
az ösztönélet szivárványos tócsáit és tavacskáit,
amelyekben mind egy-egy jéghegynek ütközött cséplõgép
alussza dohogó álmát, s azóta már a fél országot
elárasztották volna az egymás ellen forduló tévedések
rozsdás fogai. Csak én bízom rád magam,
és onnantól, mint egy névtelen szakadék, minden újra.

A lényegtelent, hideget vagy meleget,
fázni mindig vagy ellenkezõleg, a hõséget
nem bírni tovább, egyszer csak sok lesz,
de a kevésbõl is, a másik semmi jelébõl,
hogy melyik sötét rengetegben éli az életet,
gyõz és magasodik fölé látatlanoknak
vagy zuhan-e egyre és sodor magába
titkos alkatrészeket, mint egy szárnyas,
csapkodó, mély edény, hogy õ viszont
már tudja a bajt az ellenkezõk között,
amiért aztán, bár mindegy lehet, mégis
együtt felejteni és egymás üres testére bízni.
Vagy az üveg- és jégszerûen elágazó,
végtelen aggodalmat egy harmadiktól,
telefonos, személytelen álmok sorozatában,
és én, mint egy exkavátor, csak temetek,
és az is én vagyok, többször is.

Most egy merész hasonlat, ahogy várni a fényt,
vagy homályos emlék, naponta azzal kelni, hogy nézni,
lesz-e több-kevesebb, esetleg zavartalan napsütés,
és ilyenkor derül ki, hogy végül milyen kevés
az életben, de semmi.

Ha van is, milyen gyorsan vándorol
a nyílásokon át az adott helyiség egyik sarkából
a másikba, azt gondolattal követni,
elrendezni hozzá a szükséges dolgokat,
és mindig valami tévedés.

Amibõl csak a következõ számít, vagy onnan
visszavetítve mégis, ebben a megfoghatatlanban
a nehézség, a hosszadalmas kínban a kozmikus
és vegyszeres tisztaság. Nincs hasonló,
a legsötétebb képen is minden rajta van.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu