(RÓMA) – Korunkban az olyan fogalmak, mint nemzetközi demokrácia vagy a nemzetközi jog, csak nyomokban lelhetõk fel. Eltekintve az ENSZ-tõl és más nemzetközi intézményektõl, nem létezik olyan liberális alkotmány, amely szabályozná az államok közötti konfliktusokat. Magát az ENSZ-t is inkább tekinthetjük amolyan vitafórumnak az egyes országok között, mint komoly politikai döntések kohójának – és ennek oka nem egyéb, mint hogy az államoktól eltérõen nem áll hatalmában kényszeríteni, nincs joga végrehajtatni a döntéseket, vagy szankcionálni a kihágásokat. Következésképp a nemzetközi kapcsolatok nagyjából úgy mûködnek, ahogy egy dzsungel különbözõ fajta állatai kommunikálnak egymással. Van persze egy sor tárgyalás, ám némely országok hellyel-közzel kivonhatják magukat alóluk, és az ifjabbik Bush kormánya így is tesz: valósággal sportot ûz a tárgyalások elmulasztásából. Ma az erõ és a hatalom uralja az országok külpolitikáját.
Franciaország és Oroszország az egyik oldalon, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság a másikon – a két oldal nemrégiben összeütközésbe került a Szaddam ellen alkalmazandó stratégia ügyében. Ha a különbözõ országok egy liberális nemzetközi demokrácia részesei volnának, az opciókat szavazásra bocsátották volna, hogy az emberiség döntsön (most nem fontos, hogy a világ minden egyes lakójának lett volna szavazati joga, vagy az országoknak egyenként). De senki sem merte indítványozni, hogy bolygónk hatmilliárd lakója döntse el az Irak körüli vitát. Egy ilyen javaslat nevetségesen utópisztikusnak hat. Itt az erõsebb gyõzött, vagyis az Egyesült Államok. Busht csak az amerikai választók érdeklik, és fütyül arra, hogy mit gondolnak a kínai, francia, vagy orosz tömegek. Az USA természetesen ettõl még tulajdoníthat némi jelentõséget az ENSZ nevezetû védõpajzsnak, bár, mint láthattuk, ez valójában nem lényeges.

De ha hiányt szenvedünk nemzetközi jogban, hogy viselkedhetnek, vagy inkább hogy kellene viselkedniük a nyugati liberális demokráciáknak? Ma Szaddam, holnap meg Észak-Korea jön, vagy neadjisten Szaúd-Arábia vagy Szíria vagy Szudán? Itt is kétféle álláspont ütközik egymással, és mindkettõ ugyancsak paradox.
A francia vagy német álláspontot rossz nyelvek “status quo-pártinak” nevezik, vagyis lényegében cinikusnak. Ez az álláspont abból a stratégiából vezethetõ le, amelyet a demokratikus Nyugat az egész hidegháború idején követett: támogassuk, akármekkora diktátor vagy despota, mert fontos, hogy a barátunk maradjon. Ha egyszer nevet adunk a legfõbb ellenségnek – elõször a nácizmus, aztán a Szovjetunió, majd néhány iszlám állam játszotta el ezt a szerepet *, nem számít, hogy a szövetségeseink demokraták-e, vagy nem, egészen addig, amíg szembeszállnak a legfõbb ellenséggel. A Nyugat magáévá tette Mao mondását: “mindegy, hogy fehér a macska, vagy fekete, csak kapja el az egeret”. De ez a Realpolitik kinyitotta a gonosz ázsiai államok Pandora-szelencéjét: mind Szaddam, mind pedig – horribile dictu * a tálibok jó darabig élvezték az USA támogatását és jóindulatát. Ma viszont az új amerikai politika – legalábbis szimpatizánsai szerint – az elvi kérdéseket részesíti elõnyben: vagyis az új vezérelv az lett, hogy minden zsarnokot el kell ûzni, és a helyébe demokráciát teremteni. Noha nyilvánvalóan a saját érdekeiket szem elõtt tartva cselekszenek, szeptember 11-e után az USA keresztes hadjáratot hirdetett a demokrácia és a liberalizmus meghonosításáért szerte a világon.
Ez a vélemény ellentmond annak a nézõpontnak, amely az amerikai politika nagylátószöge helyett kizárólag az önös érdekbõl eredõ gazdasági kalkulációkat veszi figyelembe: az olaj fölötti ellenõrzést és a politikai-katonai imperializmust. Most akkor melyiknek van igaza?
Személy szerint úgy látom, hogy mindkét tézis, jóllehet ellentétes, igaz: az egyik azért, mert egy nagyhatalom ritkán indít egyetlen okból háborút. Nem egy * sokszor elmés * politikai elemzés éppen ott követ el szarvashibát, hogy túl egyszerûen, lineárisan gondolkodik: kifejleszt egy kulcsot, amellyel megfejtheti az eseményeket, és kijelenti, hogy a többi nem érdekes. Persze, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság az olaj miatt indított háborút Szaddam ellen – de nemcsak ezért, hanem politikai okokból is (például, hogy elégtételt adjon Izraelnek, és aztán a palesztinok javára kérje tõle számon ezt az apró szívességet – legalábbis remélem, hogy így lesz), valamint ideológiai okokból (a demokrácia mint exportcikk a fejletlen országokban), megelõzõ védekezésképpen és így tovább. Pszichológiai okok is állnak a háború mögött, ha nem is pszichopatológiai okok: ifj. Bush Ödipusz-komplexusa is lehet egy tényezõ, amellyel megmagyarázhatjuk ezt az ügyetlenül meghozott döntést. Ebben a komplexitás-elméletben – melyet magam is osztok – az egyes motívumok nem alkotnak merev hierarchiát: a háborúnak mindig több oka van. Maga az eredmény is ennek az összetettségnek a nyomát viseli magán.
De beszéljünk most csak a demokrácia misszionáriusairól. Aki ellenáll nekik, valójában ezt mondja: “nem a mi feladatunk leváltani a diktátorokat”. Sõt, a liberális demokráciának kutya kötelessége elfogadni a politikai pluralizmust, méghozzá nemzetközileg is: ha egynémely rezsimben kiütköznek is az önkényuralom szimptómái, nekünk továbbra is legitimként kell kezelnünk ezeket a rendszereket. Így van ez az ENSZ-ben is, amelynek a Föld majdnem minden országa tagja, azok politikai rendszerétõl függetlenül. Mostanáig a Nyugat egyfajta relativizáló filozófia szellemében legitimálta a diktatúrákat: tényként könyvelte el, hogy bizonyos kultúrák (iszlám, kínai stb.) még nem képesek eljutni a demokrácia szintjére, így aztán az õket kormányzó despotizmusok tulajdonképpen elkerülhetetlen állomásai az ilyen országok történelmének. Ez egyébként a Harmadik Birodalommal szemben is érvényes álláspont volt: Franciaország, Nagy-Britannia és késõbb az USA úgy döntöttek, hogy csak akkor üzennek hadat Németországnak, ha emez fenyegeti a szomszédos országok autonómiáját. A nyugati demokráciák egészen addig semmilyen szinten nem szóltak bele a fasiszta rendszerekbe, amíg azok tevékenysége nem terjedt túl Olaszország, Németország, Spanyolország, Magyarország (stb.) határain. 1999-ig (a koszovói háborúig) a nyugati államok (hallgatólagos) vezérelve ez volt: tolerálunk minden diktatúrát, amíg azok meg nem támadnak minket vagy szövetségeseinket (akkor is, ha ezek a szövetségesek semmilyen értelemben sem nevezhetõk demokratikusnak). Amikor tehát Szaddam lerohanta Iránt, a Nyugat meg sem kísérelte megállítani, sõt, pénzzel és fegyverekkel támogatta az agresszort, hogy a siíta fundamentalisták tüze még véletlenül se aludjon ki. De ezt a vezérelvet a szegény világban sokan színtiszta cinizmusként értelmezték, amikor az Al-Kaida, a Hamasz és mások jártak jól vele: a nyugatiak cinikus egoistákként tûntek fel, akiket csak a szex és az alkohol éltet, és akik azt sem tudják, mit kezdjenek jó dolgukban, élvezik a demokráciát és a liberalizmust, süketen és vakon az elnyomott népek szenvedéseire. Mellesleg a harmadik világból sokan meg vannak gyõzõdve arról, hogy a Szaddam-féle zsarnokok a nyugati politika következményei – és meggyõzõdésüket fényesen bizonyítva érzik az Amerika pénzelte iraki-iráni háború által.
De íme, itt az alternatíva, amelyet a Demokrácia Keresztes Háborúja nyújt. Ez azonban a szegény, elnyomott népek elõtt nem látszik nagyvonalúbb stratégiának az elõzõnél: “a demokráciát nem szabad fegyverrel rákényszerítenünk azokra, akik ebben még hiányt szenvednek, mert így semmi sem különbözteti meg ezt a kényszert a klasszikus invázióktól”. Amerika az ideológiai imperializmus országa – ahogy a Szovjetunió is az volt a maga idejében *, csakhogy az ideológiai imperializmus is csak imperializmus. A demokrácia viszont egy mégoly termékeny talajra sem plántálható be kívülrõl, és nem is mûszer, amely kellõ felszereltséggel bárhol alkalmazható: a demokrácia egy kultúra belsõ fejlõdésének eredménye, valami, amit lépésrõl lépésre megtanulható, hiszen az adott kultúra mindig kifejleszti a maga politikai reflexeit.
Bármit is tesz tehát a Nyugat, az mindenképpen rossz. Ez a Nyugat double bindja, vagyis az, ami eleve gyanússá, sõt, gyûlöletessé teszi annak számára, akinek nem jutott a jólétbõl és a szabadságból: Ha a Nyugat vonakodik a humanitárius beavatkozástól, az önzés vádjával kell szembenéznie, ha viszont megtámadja a világ diktatúráit, rásütik az imperialista arrogancia bélyegét. De nem egyszerûen egy külsõ szemrehányásról van-e szó: maga a Nyugat is bizonytalan, tétovázó, mindig rossz lóra tesz. Hogyan másszon hát ki ebbõl a double bindból?
A magam részérõl kétlem, hogy ki tudna mászni belõle: lehetetlen ugyanis, hogy kilépjen önnön etnocentrizmusából – és így mindig, jogosan, kritizálható. De melyik politika nem etnocentrikus? A Nyugat döntéshozatalkor mindig jól tudja, hogy az adott döntés a világ valamely részének nem felel meg. Ha bizonyos államok jól járnak is, mások biztosan boldogtalanok lesznek: Koszovó esetében például az albánok örültek, a szerbek nem annyira. A gazdag, hatalmas, szabad országok szomorú sorsa ez: a többiek vagy felnéznek rájuk, vagy pedig gyûlölik õket. A harmadik világ ugyanazért gyûlöl bennünket, amiért ünnepel. De éppen ezért a Bush-féle projekt – az Amerikával szemben érzett gyûlölet kiirtható, amint eltesszük láb alól bin Ladent, Szaddamot, Kim Jong-Ilt, meg a többi Amerika-ellenes népirtót – szemlátomást bukásra ítéltetett: a szuperhatalmat éppen azért gyûlölik, és azért neheztelnek rá, mert szuperhatalom. Akkor is gyûlölni és irigyelni fogják, ha nem tesz semmi rosszat, hát még, ha ellenségei közt az a meggyõzõdés üti fel a fejét, hogy éppen a nagy amerikai jólét és szabadság okozza az õ nyomorukat és a szabadságuk hiányát.
Ez a meggyõzõdés egyébként Nyugaton is igen népszerû: sokan úgy tartják, hogy a szegények és elnyomottak nélkül nyoma sem lenne az õ gazdagságuknak és szabadságuknak. A jólétet és a szabadságot úgy tekintik, mint egy játékot, amelynek végeredménye nullára jön ki: ami valakinek van, abban mások hiányt szenvednek. A Nyugat egy tekintélyes része majd’ elsorvad a nagy lelkiismeret-furdalásban (amely egy szerintem téves gazdaságelméleten alapul). Amíg erõs és szabad marad a Nyugat, ez a hatalom és szabadság mindig bûnnek minõsül, amellyel egyszer majd el kell számolnunk. Elvégre “a fehér ember átkának” is megvan az eredménye, nem igaz?

A Nyugat álláspontjának paradox volta mindig megmutatkozik, valahányszor a demokrácia mint egyetemes érték felkent hordozójává avatja magát. A kérdés szakértõi elõszeretettel hozzák fel erre a száti példáját. Így nevezték India egyes tartományaiban a feleségégetés rituáléját, amely egészen a 19. századig elterjedt volt. A brit kormányzók természetesen megbotránkoztak azon, hogy az elhunyt sírja automatikusan az özvegy máglyája is lesz egyben, és betiltották ezt a “barbár szokást” – hanem, ahogy mesélik (nem tudom, ebbõl mennyi igaz) maguk az asszonyok lázadtak fel a gyarmatosítók törvényei ellen, amely az õ életüket óvta volna meg. A double bind abban áll, hogy bármit tettek a britek, mindenképp saját magukkal kerültek ellentmondásba. Azzal, hogy betiltották a szátit, jó imperialisták módjára jártak el, de a Nyugat irtózik önnön imperializmusától; ha viszont nem tiltották volna be, bûnrészességet vállaltak volna a nõk elnyomásában.
Amerika már hosszú évekkel ezelõtt kénytelen volt szembesülni saját bûnösségével Szaúd-Arábia cinkos támogatásában: nem átallt egy antidemokratikus wahabita rendszer vezetõi alá adni a lovat, amely rabszolgasorban tartja a nõket. Késõbb aztán azért támadták Amerikát, kívülrõl és belülrõl egyaránt, mert megtámadta a fundamentalista iráni és afgán rezsimeket, vagyis rá akarta kényszeríteni a Nyugat modelljeit és értékeit a különbözõ eredetû, évezredes kultúrákra.
Ugyanez az ellentmondás körvonalazódott akkor is, amikor Szaddam lerohanása került napirendre. Aki ellenezte a háborút, azt állította, hogy semmit sem lehet rákényszeríteni másokra, még a szabadságot sem. (Persze, a nácizmust és a fasizmust is fegyverrel gyõzték le 1945-ben, és a demokrácia sem teljesen békés eszközökkel került a helyükbe; de Olaszország és Németország nem Irak, mindkét országban megvoltak már a demokrácia csírái, mindkettõnek bõven volt tapasztalata a fejlett nagypolgári életbõl.) Aki viszont támogatta a háborút, az Chiracot és Schrödert nevezte cinikusnak: csak azért, hogy elkerüljünk egy kényelmetlen, fáradságos és kínos háborút, jobb szerették volna, ha az iraki nép örök idõkig Szaddam igáját nyögi. Mindkét fél kölcsönösen azzal vádolja a másikat, hogy cinikus az arabokkal szemben. Kinek van igaza? Én úgy látom, hogy mindkettõnek, és mindketten tévednek is. Ha az erkölcsi oldalát nézzük a helyzetnek, mindkét politika döntésképtelen.
De a döntésképtelenség csak egyik következménye ugyanannak a nyugati univerzalista látásmódnak: amilyen hangosan kiabál az egyik fél az egyetemes eszmék zászlóvivõjeként, olyan könnyen és szükségszerûen kerül ellentmondásba önmagával. Mert amilyen ellentmondást nem tûrõen igyekszik rákényszeríteni az egyetemes értékeket másokra, olyan mértékben fog ez a kényszer a másik fél szemében felületes gesztusként feltûnni. A Nyugat antiglobalista tömegei és városi gerillái, Seattle-tõl Genováig, egy nagyszabású kísérletet testesítenek meg és hajtanak végre: hogyan szabaduljunk meg rossz lelkiismeretünktõl.
Minden demokratikus hatalom meghozza tehát a maga döntéseit, lehetõleg úgy, hogy a kecske is jóllakjon (saját nemzetközi érdekei), és a káposzta is megmaradjon (vagyis a világszerte elfogadható politikai-morális értékek se szenvedjenek csorbát). De ez a döntésképtelenség mindig viszály és konfliktus forrása lesz, a demokráciák mindig haragban lesznek egymással, amennyiben kölcsönösen vádolják egymást cinizmussal és azzal, hogy “elárulják az ügyet”.

BENVENUTO, Sergio
“Az igazság angolul beszél”
Magyar Lettre Internationale, 37

“Olasz nyelvjátékok”
Magyar Lettre Internationale, 39

“Bevándorlók konkurenciája”
Magyar Lettre Internationale, 40

“Az adófizetõk pénze”
Magyar Lettre Internationale, 41

“Miért utálom Berlusconit?”
Magyar Lettre Internationale, 42

“Platón és a gének”
Magyar Lettre Internationale, 44

“Csak egy barbár hiszi a többi kultúrát barbárnak”
Magyar Lettre Internationale, 47

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu