Egy idõ után már mindenütt felismertem õket.
A villamoson és az üzletekben, utcákon, játszótereken.
A mosdók környékén, a gyorsétkezdékben,
ahová kintrõl is bejárhatnak az emberek.
Középkorú férfiak általában,
akik ha kihúznák magukat még nem lennének
öregek. De ezek itt valami roppant terhet vonszolnak a vállukon.
Oldalazva osonnak végig az utcán, behúzzák
a farkukat mondanám , ha nem lenne kegyetlen ez az allegória.
Mondom, felismerem õket. De hogy ilyen sokan vannak, csak
azóta tudom, mióta én is közéjük
tartozom.
Az ember eleinte optimista. Végül is, ha igaz, megmentették
az életemet. A szerencsésekhez tartozom. Azokhoz, akiknek
az áll a flepnijén, hogy gyógyultan távozott.
Nem is értettem, hogy a többiek miért olyan csendesek,
a várótermekben és a folyosókon, ahol az ember
egy ilyen mûtét után ácsorogni szokott. Hogy
miért sunyítanak.
Ami engem illet, sokat beszéltem. Még le is írtam,
hogy hogyan kell elkerülni a szokatlan, a kellemetlen helyzeteket.
Bizakodtam, hogy nem fog legyûrni a kór. Kinevettem a betegségemet.
Elmúltak az évek, lejárt a túlélési
idõ. Most már egyre kevesebbet nevetek. Kezdem megérteni,
hogy miért sunyít, és miért szorítja
össze a száját a sok elnyûtt, ápolatlan
beteg.
Ha megkérdezik tõlem, hogy vagyok, vonogatom a
vállamat. Valami baj van? noszogatnak. Tudják, hogy ebben
a mûfajban a gyógyulás sohasem végleges. Én
pedig csak rázom a fejem.
Akkor meg?! Ez van a szemükben. Ha nem beteg, akkor ugyebár
egészséges az ember. Harmadikutasok nincsenek. Én
pedig örüljek, fõfoglalkozásban. Ne vonogassam
a vállam, fel a fejjel, és éljem ha már így
alakult ezt a kis ajándék-életet.
Hát élem. Pontosan ugyanúgy, mint a többi
húgyszagú kisöreg.
*
A remisszió ugye haladék. Az ember berendezkedik, ideiglenesen.
Kitûz magának mindenféle célokat, szokássá
szelídíti az új, szokatlan helyzeteket. A gyógyszereket
például felírja magának, betanulja: el ne felejtse
valamelyiket. Pelenkát cserélget, lemosakszik, magára
csorgatja a kölnivizet. Attól, hogy netán valamit megérezni
rajtam, rettegek. Pedig a vazelin elkerülhetetlen, és még
a legjobb kenõanyagnak is penetráns bébiillata van.
Ápolt, idõsebb hölgyek körül érezni
ezt a langyos pelenkaszagot.
Délelõtt, úgy, mint régen, dolgozom.
Az, hogy úgy, mint régen, persze túlzás. Van
olyan pirulám, ami enyhén szólva kikapcsol: mint tengeri
kagyló, zúg tõle a fejem. Egy ideig nem vettem be
reggel, de késõbb már nem lehetett elodázni:
ez a legfontosabb gyógyszerem. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy
például semmi se jut eszembe. Vagy hogy minden szó
más és más nyelveken. Persze igaz, hogy sok helyen
és sokféle nyelveken éltem. Eddig mindegyiknek megvolt
a fiókja. Most ezeket a fiókokat keverem.
Ez tehát a munka. Körülbástyázom
magam, ülök a nagyszótárak gyûrûjében,
és szavakat keresek. Van persze, amit nem találok. Akkor
következik a telefon. Felhívok valakit az Óvilágból,
és furcsábbnál furcsább kérdésekkel
zaklatom. Nem jut például eszembe az áramszedõ
vagy az ütközõ: idestova fél évszázada
személygépkocsin utazom. Szerencsére mindig akad valaki,
aki elmagyarázza. Hónap végén fizethetem a
hívásaimat.
Igaz, hogy van ebbõl a keresgélésbõl
mindenféle elõnyöm. Rég elfelejtett, hasznavehetetlen
szavak jutnak menet közben eszembe. Beütöm õket:
a tiplit falba vertük, a kripli szerencsétlen, és a
krapli vacak. Ettõl persze még a munka nem halad.
Általában két és fél, három
órát dolgozom. Erõltetni nem érdemes: elalszom
a papíron. Vagy érzem, hogy rossz, amit csinálok.
Ezt persze sosem tudom egészen biztosan.
A nap hátralévõ része küszködés.
A fájdalmat minden nap ki kell játszani. Másra nincsen
idõ, és mást nem is érdemes csinálni.
Este pedig az altatók. Így fejezõdik be
a nap.
*
Mozognom kell, állandóan nem maradhatok ülve. Ez
az egyetlen pont, amiben megegyeznek az orvosok. Csak hát egy ilyen
radikális kibelezésnek vannak mellékhatásai
is. Szövõdmények mondják róluk kedvesen.
Vizeletcsorgás, impotencia. Nekem ráadásul mindkét
lábfejemen elsorvadtak az idegek. Örömünket közli
a rákbetegek számára kiadott kis színes füzet
gyakran beárnyékolja a terápia valamelyik mellékhatása.
Ez sokszor még a betegség okozta panaszoknál is kellemetlenebb.
Elsõ olvasásra megható ez az õszinteség.
Azután, nézzük csak: beárnyékolja, mellékhatások,
kellemetlenek. Ma már csak ezen a finomkodó fogalmazáson
nevetek.
Dél felé, munka után, minden nap sétálni
megyek. Elvánszorgok a bankig, körüljárom a lakótelepet.
Fix útvonalakon, a nyilvános vécék itineráriumán.
Az elsõ hónapokban kiszámítottam, hogy nagyobb
baj nélkül mettõl meddig lehet. Az angol vécéken,
ezt mondanom se kell. Állva nem tudja elvégezni a dolgát,
akibe beleszerelték a zárószerkezetet.
Egyedül mindez jól megoldható. Az ember fegyelmezett.
Minden más, ha példának okáért Hófehérkét
kísérgetem.
Ide még beugrunk! mondja az asszony, amikor én
már mindent kiszámítottam. Nem érti szegény,
hogy miért ordítok. Hogy bennem egy ilyen apró változás
miatt felrobbannak a szelepek.
Mit szépítgessem a dolgot? Morcos vénember
lett belõlem. Nem akarom elkísérni a feleségemet.
Hát csak így. Egyre ritkábban megyek az
emberek közé. Másokkal, függõ viszonyban
nem tudom elkerülni az úgynevezett kellemetlen helyzeteket.
Átnézem ezt az oldalt: nem tudom befejezni. Nem
áll el, csöpög, mint a vizelet. Pedig ezen a ponton be
kellene habarni a rántást, hogy a szövegnek tartása
legyen. Én meg itt staubolok. Hintem a port, álcázom
a kis színes szerint mellékes, kellemetlen részleteket.
*
Azt szokták mondani, hogy megmentették az életemet.
Hát ez csak részben igaz. Mert arról, amit életnek
neveznek, le kellett mondanom. Nem eszem, nem iszom, nem tudok fennmaradni
este. Nem beszélek, szótlan, mogorva lettem. Lassan, de biztosan
elveszítem a barátaimat.
A látóhatár hosszában a tenger. De
én még csak lubickolni vagy álmodozni se tudok. Átöltözni
is nehezen, ez pedig a társasági életben mondják
elkerülhetetlen. Így lesznek normális emberekbõl
mosdók körül tébláboló, sorukra
váró öregek.
Éjszaka néha felteszem magamnak a kérdést:
egészség-e, hogy meghosszabbították az életemet?
Szerencséje van-e annak, aki mint mondják gyógyultan
távozott? Nem vagyok biztos benne. Csak az élet minõségével
párosult lét igazi szerencse. Ez most egy tünetmentes
idõszak. Tünetmentes? Nem fedik a valóságot a
szavak.
A második szövõdményrõl pedig
még nem is beszéltem.
A legfontosabb nemi szerv az agy! vigasztalt az orvos. Vajon
mire gondolt? Hogyan is mûködik ez? A testi és a lelki
funkciók tudtommal elválaszthatatlanok.
Kétségtelen, hogy a rák szövõdményei
kárt okozhatnak a beteg nemi kapcsolataiban mondja a már
idézett füzet. Az orvostudomány korszerû módszereivel
azonban a károk súlyossága enyhíthetõ.
Magyarán: meggyõzik az embert, hogy a boldogsághoz
a tradicionális nemi élet nem is olyan lényeges.
A nõk nagy többsége erõsködik
a csalafinta kiadvány nem külseje és testi képességei
miatt szereti a férfiakat. Eleinte mi is kinevettük a diszfunkciók
úgymond enyhítésére kiagyalt fantáziadús
módszereket. Azután elmúltak az évek. Ma már
hogyan is mondjam? amolyan szomorú szeretetben élünk.
Takaréklángon, alig-emberek.
Közben pedig egyre inkább hatalmába kerít
a félelem. Szép fiatalasszony a feleségem. Mi lesz,
ha betelik nála is a pohár? Ha az õ számára
is terhessé válik ez a goromba öregember? Ez a hogy
úgy mondjam korlátozott szerelem?
Egyelõre nem látom mindennek semmi jelét.
De elõfordul, hogy nem hagy aludni a rettegés. És
másnap, újra, fel a fejjel! Élem tovább ezt
a kis ajándék-életet.
*
Mindent összevetve, az elsõ idõkben örül
a kibelezett. A betegség csatát veszített. Aztán
rájön, hogy ez lesz ezután az élet. Véglegesen.
A második stádium a dühöngés. Végül
pedig, a csend. Beszélni, kivel? És minek? Ezért írom
ilyen nehezen ezeket a jegyzeteket.
Ez itt az életem. Nézem: Hasonlítanak egymásra,
a kezdet és a vég. Ahogy a kör bezárul. Ennek
még örülni is lehet: feszes lesz tõle a szöveg.
Igaz, hogy sok minden nem sikerült, de igaz az is, hogy sok mindent
elértem. Kimondtam ezt-azt, volt tízezer diákom. Felneveltem
négy szép, egészséges gyereket.
Ami a többit illeti: ez itt ma már nem az én
világom. Én még mindenfélében hittem.
Például a szolidaritásban. Mihez kezdjek egy olyan
társadalommal, ami nem óvja, hanem kilöki magából
a leggyengébb láncszemeket?
Elnyûtt, középkorú férfiak. A
villamoson és az üzletekben, a mosdók környékén,
a Kentökiben.
Valamikor, ennek van ma már negyven éve, üzent nekem
egy sorstárs Kanadából. A kerecsendi szatócs
világgá futott fia. A szabadságom lett a börtönöm
írta. Az ember nem felejti el az ilyen kitételeket.
Valahol élet és halál mezsgyéjén
van egy pillanat, amikor valami nála nagyobbra bízná
magát az ember. Ez a szegény Márton is könyörgésre
fogta. Uram, mindent elvettél már tõlem írta.
Hazám, népem, csendem, örömöm... Vess rám
egy pillantást elmenõben, mint koldusodra a küszöbön.
S az éneket ne tépd ki belõlem. Ezt hagyd meg csak.
A Szót... Köszönöm.
Hát igen. Ez még megvan, a Szó. Ennek még
örülni tudok. Mert a kétségbeesés nagy erõ.
És minden jó mondat egy-egy gyõzelem.
FERDINANDY György
Szerencsétlenségem története
Magvetõ, 1988
Furcsa, idegen szerelem
Szépirodalmi, 1990
Üzenõfüzet
Pesti Szalon, 1991
A francia võlegény
Magvetõ, 1993
Mágneses erõvonalak
Orpheusz, 2000
Feketék közt egy szibériai
Magyar Lettre Internationale, 8
A mádi zsidó
Magyar Lettre Internationale, 12
Ujjlenyomatok
Magyar Lettre Internationale, 39
SZILÁGYI Zsófia
Ferdinandy György
Kalligram, 2002
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu