Több mint két évszázaddal a feltalálása után az állatkert változatlanul hatalmas népszerűségnek örvend. Elsősorban természetesen a gyerekek körében, de egy ideje a tudósok is érdeklődnek iránta. Miközben a történészek és antropológusok nagyban törik a fejüket az egyik legfurcsább városi intézmény mibenlétéről, David Van Reybrouck vonatra ült, és Párizstól Isztambulig átolvasta a téma legfrissebb irodalmát. Útközben minden ketrecnél megállt.

Péntek délután, Jardin des Plantes, Párizs
Az állatkert az a hely, ahol a város elárulja magát, ahol megpróbálja letagadni saját városi mivoltát, és úgy tesz, mintha vadon lenne. Persze hiába. A gondosan elrendezett bokorcsoportok, a látszólag naivan kanyargó ösvények és a mesterkélten autentikus épületek közé mindig betüremkedik a város. A környező sugárutakon dudáló autók, a vegetáció fölé emelkedő lakótelepek, a repülők kondenzcsíkjaival barázdált ég… Az állatkertben olyan egyértelműen derül ki a hazugság, hogy az szinte megható. Olyannyira, hogy még a tudósokat is képes megindítani.
Az utóbbi években számos történész, szociológus és antropológus csodálkozott rá az állatkertre, erre az egyfelől városi, ugyanakkor természeti, 19. századi, mégis virágzó, tanulságos, s egyben szórakoztató jelenségre. Ennek eredményeként egy sor izgalmas publikáció látott napvilágot a témában, amelyek nem maradnak meg szorosan valamely szakterület szűkös keretei között. Nemrég megjelent egy testes, háromrészes enciklopédia az állatkertekről (angolul, franciául és németül), aztán egy a nyugati állatkertek történetét feldolgozó csodálatos munka, egy úttörő antropológiai tanulmány ember és állat viszonyáról az állatkertben, valamint több további monográfia jellegzetes európai állatkertekről. Lenyűgöző irodalom, tényleg, bár magával a real thinggel azért nem ér fel.
Fullasztó hőségben vásárolom meg a belépőjegyemet a Ménagerie du Jardin des Plantes fa pénztárbódéjánál. Körülöttem mindenfelé óbégató gyerekek, de az utóbbi években immúnis lettem rájuk. Szükségem is volt erre, mert a meglett korú férfi gyerek nélkül az állatkertben nagy ritkaság. Esetleg kutató. Az útiterv a következőképpen nézett ki: vonattal Isztambulba utazom, és útközben megnézem az összes még létező állatkertet. Kiindulópontom természetesen Párizs: először is, mert az Orient Expressz annak idején innen indult Isztambulba (amit akkor Konstantinápolynak hívtak), másodszor, mert Párizsban található a legrégebbi a szó szoros értelmében vett állatkertek közül. A francia forradalom után új rendeltetést kerestek a versailles-i királyi magán-vadállatgyűjteménynek, amelyet még XIV. Lajos kezdett el kialakítani. Több tudós is amellett kardoskodott, hogy az állatok leölése helyett (a népharag nem csak a Bastille-ra irányult) talán ésszerűbb lenne Párizs szívében közszemlére tenni őket. Így minden derék citoyennek lehetősége nyílik zoológiai ismeretei elmélyítésére, és Lamarck, Cuvier meg a többi kutató is profitálhat belőle. Az 1793-ban hozott okos döntés eredménye mindmáig nagyon kellemes élmény, még akkor is, ha az embert üvöltő kiskölkök hordái veszik körül.
Európa állatkertjeivel összehasonlítva a párizsi menazséria viszonylag kicsi. Ám kanyargós ösvényeivel, tudatos hangsúlyeltolásaival és szubtilis átjáróival egész Európa számára modellként szolgált. Mennyire különbözik a Jardin des Plantes „egyenes, sík és tágas”-elv uralta többi részétől! A menazséria fittyet hányt a klasszikus francia kertépítészetre, hogy inkább a romantikus angolkert elveit valósítsa meg. Vadállatoknak vad park jár. Útjára indult az egzotikus illúzió.

Péntek éjjel, valahol Németországban
Zakatol az éjszakai vonat a napnyugati tájban. Tárva minden ablak, a nappali hőség beszorult a szűk couchette-ekbe. Amikor az imént a Gare de l’Esten a peronnál várakozó müncheni vonathoz léptem, a pillantásom a pályaudvar padlójába fektetett bronztáblára esett. 1849, állt a táblán, a Párizs–Strasbourg vasútvonal felavatása. A dátum az európai kontinensen kiépülő vasúti hálózat első nagy hullámának körülbelül közepére esett, ami nagyjából 1835 és 1865 között ment végbe. A legtöbb európai város állatkertje ugyanebben az időszakban épült. Ami Párizsban sikerült, annak máshol is sikerülnie kellett, ha lehet, még jobban is. Londonban 1828-tól lehetett vadállatokat látni, Dublinban 1832-től. Ezután Amszterdam (1838), Antwerpen (1843), Berlin (1844), Koppenhága (1859) és Moszkva (1864) következett. De nemcsak a fővárosok kerültek sorra. A fontos kikötő- és ipari városok, mint Rotterdam, Hamburg, Frankfurt, Drezda, Marseille és Lyon ugyancsak állatkerttel gazdagodtak ebben az időszakban. Belgiumban alig húsz év alatt nem kevesebb, mint négy állatkertet alapítottak: Antwerpen után Brüsszelben, Gentben és Liege-ben építettek – azóta már jobblétre szenderült – állatkertet. Az európai állatkert fejlődése a vasúti hálózat kiépítésével kéz a kézben alakult. A leendő állatkertépítők eljutottak más városokba, hogy megnézzék, mi a teendő, az Európát a kikötőkön keresztül elérő egzotikus állatokat pedig gyorsan és biztonságosan juttathatták el vasúton a szárazföld belsejébe.
Feltűnő az is, hogy az állatkert általában milyen közel került a vasútállomáshoz. Az antwerpeni állatkert ma is a vasúthoz tapad, a genti és a brüsszeli kőhajításnyira volt a Déli illetve a Leopold-pályaudvartól, a berlini főpályaudvart pedig egyszerűen Bahnhof Zoologischer Gartennek hívják. A vasút és az állatkert közelsége könnyen megmagyarázható: az állomást és az állatkertet ugyanabban a pillanatban kellett megépíteni, lehetőleg minél közelebb a városközponthoz, de úgy, hogy minél kevesebb telket kelljen kisajátítani. A két új intézmény ezért épült oly gyakran a korabeli városmag peremén.
Ez a közelség nyilvánvalóan nem csupán térbeli, de szimbolikus is. Bármennyire különbözők is, a 19. században a maga módján mind az állatkert, mind a pályaudvar kaput nyitott egy ismeretlen világ felé. A vasút és az állatkert a városba hozta a külvilágot – a vidéket, más városokat, távoli helyeket, ismeretlen tengerpartokat. Mindezt rendkívül rendszerető módon: az egyik az időt szorította menetrendekbe, míg a másik a természetet kategorizálta be takaros ketreceinek segítségével. A vasút megérkeztéig az idő meglehetősen pontatlan és kifejezetten lokális dolog volt. Az állatkert érkeztéig az egzotikus természet vad volt és távoli. Most viszont az ismeretlent fogyasztásra készen tálalták, a zabolátlant pedig uralták, amennyire csak lehetett. Nehéz beleélnünk magunkat egy 19. századi városi lakos lelkivilágába, de az biztos, hogy mindenki, aki 1820 után született, megélte, ahogy a város néhány évtized alatt kinyílik, és beengedi a külvilágot. Az állatkert és a pályaudvar volt az átadóablak, ahol kialakult a távoli utáni vágy.

Szombat délután, Hellabrunn, München
Münchenben valahogy nem akart összejönni. Háromszor is megpróbáltak állatkertet alapítani, de mindannyiszor hiányzott a pénz, az akarat, vagy mindkettő. A világban majdnem az összes régi állatkertet polgári közösségek hozták létre a helyi kormányzat hathatós támogatásával, ami gyakran egy üres telek rendelkezésre bocsátásában nyilvánult meg. Ám hiába volt München Németország harmadik legnagyobb városa, lakói valahogy képtelenek voltak dűlőre jutni. Most viszont itt sétálok a Tierpark Hellabrunnban, nem messze München belvárosától. Ez Németország egyik legjobb állatkertje, amit azonban csak 1911-ben nyitottak meg. És bár az ösvények kedvesen kanyarognak, a vegetáció kellemesen aszimmetrikus, és az egész egy rendes angolkertre hasonlít, a párizsihoz képest óriási a különbség: a maga harmincöt hektárjával a müncheni legalább hétszer nagyobb a párizsi állatkertnél. További eltérés, hogy az állatokat nem családonként osztották el (macskafélék a macskafélékkel, hüllők a hüllőkkel), hanem régiók szerint: minden régió saját Parkteilt kapott. A rendszertan helyét átvette a környezettan.
Leesik az állam, amikor a Parkteil Australien és a Parkteil Afrika között egyszer csak Isztambulban találom magam. Rendben, a Bizánci Birodalom valóban két különböző kontinensen helyezkedett el, de ha jól emlékszem, ez a két kontinens nem Ausztrália és Afrika volt. Ennek ellenére semmi kétség: az Aja Szófia összetéveszthetetlen sziluettje rajzolódik ki előttem; a gigantikus, sima kupola, a hagymaformájú ívek, a papirusz oszlopfők, a kerek melléképületek, mintha az egészet egy az egyben az előbb mecsetté, majd múzeummá alakított bizánci templomról másolták volna.
Aztán kiderül, hogy továbbra is Bajorországban vagyok, Dél-Németországban, Isztambultól jó pár száz kilométerre. Az épületbe lépve ugyanis nem térdelő muszlimokat találok, nem is bámészkodó turistákat, hanem négy nyugodtan rágcsáló elefántot. „In München steht das Hofbräuhaus” – mondja a dal, de Münchenben nem csak a sörház áll, hanem a Dickhäuterhaus is. És mivel Közép-Európában éppen tombol a kánikula, az elefántokat görögdinnyével kínálják. Fejenként hármat kapnak. Az egyik úgy tünteti el őket egyben, mintha szőlőt szemezgetne.
Azt olvasom az állatkert történetét bemutató, szép kiállítású könyvben, amit az imént vettem az állatkerti boltban, hogy az elefántpavilon 1914-ből származik, és ez a kert legrégebbi fennmaradt épülete. Letisztult építészeti megoldások és takarékos díszítés jellemzi, de a keleti hatás letagadhatatlan. Nagy elégedettség száll meg e földrajzi anakronizmus láttán. Utam célja ugyanis nem csak az Orient Expressz útvonalán fekvő állatkertek végiglátogatása: elsősorban az állatkerti építészetben fellelhető orientalisztikus motívumokat keresem.
Az, hogy az Orient Expressz, Georges Nagelmaeckers belga vállalkozó szellemi gyermeke 1883-ban állandó összeköttetést teremtett Párizs és Isztambul között, nem a Kelet iránti elragadtatás kibontakozását indította el, sokkal inkább egy álom végét jelentette. Konstantinápoly nem volt többé távoli illúzió, egyszerűen elérhető valósággá vált. A keleti világot mifelénk az egész 19. században a misztérium köde vonta be. A mecsetek és paloták nemes építészete, a szultánok és kalifák kifinomult életstílusa, a hammam és a hárem szubtilis érzékisége: a puritán Nyugaton hamar kialakult a vonzódás a pompa és dekadencia eme keveréke iránt. Ahogy a fátyol felkelti az érdeklődést a nő valódi arca iránt, úgy váltott ki Nyugat-Európában heves elragadtatást a titokzatos Kelet. Napóleon Nílus menti expedíciója nyomán már a század elején valóságos egyiptománia alakult ki; később írók, például Washington Irving és Pierre Loti fedezték fel a romos Alhambra és a régi Konstantinápoly ódon fényét. Ettől fogva a Kelet állandó helyet foglal el a Nyugat képzeletében.
Az állatkertek sem úszták meg az orientalizmust. Már Párizsban feltűnt, hogy az egyik legrégebbi pavilont mintha közvetlenül egy Ravennában látható bizánci templomról mintázták volna. Aztán ott van Antwerpenben az 1856-ban épült egyiptomi templom, amit később Berlinben is lemásoltak. Stuttgart modern állatkertje egy 19. századi, egy az egyben az Alhambráról koppintott díszkert köré épült. Most pedig itt állok Münchenben, az Aja Szófia art deco kiadása előtt. Az állatkert, a vasút és a Kelet – a szememben olyanok, mint egy fülledt szerelmi háromszög szereplői.

Hétfő dél, Tiergarten Schönbrunn, Bécs
Orientalista építészet? A bécsieket nem nagyon izgatta fel. Schönbrunn olyan 18. századi, hogy 18. századibb már nem is lehetne; akkoriban még nem bizgatta az embereket a kelet utáni vágyódás. Ha Párizs az első valódi nyilvános állatkert, Schönbrunn a legrégebbi még létező állatgyűjtemény. Idén ünneplik kétszázötvenedik születésnapját. Lotharingiai Ferenc István, Mária Terézia császárnő férje 1752-ben a schönbrunni kastély mellett császári vadasparkot létesített. A kertet csak később nyitották meg a nagyközönség előtt. Schönbrunn építőit nyilvánvalóan Versailles inspirálta. Itt a felvilágosodás kapott formát szimmetrikus és átlátható módon. Sugaras alaprajzával, központi pavilonjával, nyílegyenes sétányaival és későbarokk épületeivel ez ma a legnagyobb különc az európai állatkertek között. Nemrég teljes joggal felvették az UNESCO világörökség-listájára.
Azért a 19. századi osztrákok sem voltak érzéketlenek az egzotikumra. Egy csodálatos, a bécsi természettudományi múzeum alkalmi kiállításának katalógusaként kiadott jubileumi kötetben olvasom, hogy az orientalizmus éppúgy hatott az állatokra, mint az építészetre. Amikor 1828-ban megérkezett az állatkertbe az első zsiráf, Bécsben valóságos zsiráfmánia tört ki. Egy pillanat alatt megjelentek az ŕ la zsiráf díszített ruhák, ékszerek és használati tárgyak. De mivel szegény állat egyik lába megsérült a hosszú utazás alatt, a tubákszelencéken, púder- és ékszerdobozokon és a többin mind egy sánta zsiráf szerepel. Hamarosan zsiráfos színdarabot, zeneművet és táncjátékot is láthatott a nagyérdemű. Utóbbinál sántítva kellett szökdécselni.
Száz évvel később aztán véget vetettek ennek az idegen világok utáni frivol nyavalygásnak. Az akkori állatkert-igazgató, Otto Antonius az Anschluss lelkes híve és az NSDAP tagja volt, és úgy vélte, az állatkertnek nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a hazai fauna bemutatására. A Heck-testvérekkel, a müncheni és a berlini kertek vezetőivel karöltve tenyésztési programot indított a kihalt közép-európai állatfajok, az őstulok, az európai bölény és a tarpán (erdei ló) újratenyésztésére. Fajelmélet patásoknak.
A környezetvédelem ma leginkább a baloldali-progresszív csoportok reszortja, de a harmincas években a Blut und Boden-ideológia szerves része volt. Így vált egy olyan ártatlan intézményből, mint az állatkert, a propaganda finom eszköze. Ez az oka annak is, hogy amikor a háború végén a szövetségesek lebombázták az állatkert egy részét, az igazgató haladéktalanul öngyilkos lett.
Császárok és vadasparkok, polgárok és zsiráfok, nácik és őstulkok: Bécsben rádöbbenek, hogy az állatkert nem gyerekjáték. Az állatkert több, mint kikapcsolódásra való hely, olyan terep, amit átitat a politika, az ideológia és a hatalom. Ezért vártam olyan kíváncsian a budapesti állatkerttel való találkozást. 1526 és 1699 között Magyarország ugyanis az ottomán birodalom elnyomását nyögte. Vajon ott, a török birodalom legnyugatibb csücskében érzékelhető-e a Kelet iránti vonzalom?

Kedd délután, Állat- és Növénykert, Budapest
A budapesti állatkert első pillantásra tökéletesen illik a képbe. 1866-ban nyitották, a korabeli város peremén fekszik két, a Nyugati és a Keleti pályaudvarra vezető vasúti pálya közé ékelődve. De körbejárva mindjárt feltűnik, hogy itt egészen más építészeti stílus uralkodik: orientális vonások helyett valamiféle vidéki építészet, fa tanyaépületekkel, istállókkal, sőt egy kis templommal. Az itt-ott ritkán feltűnő angol nyelvű táblákon olvasom, hogy a kertet 1909 és 1912 között alaposan átalakították. Két építész, Kós Károly és Zrumeczky Dezső a finnugor romantikától ösztönözve a magyar vidék hagyományos népi építészetéből merített inspirációt. A nemzeti építészeti stílus győzedelmeskedett az egzotikus építészet fölött. A végeredmény meglehetősen bizarr, olyan, mintha a bokrijki skanzenben majmokat nézegetnénk.
Igaz, ez ugyancsak multikulturális Bokrijk. Sétám végén teljesen váratlanul egy díszes mecsetbe ütközöm. München után egy csöppet sem lepődöm meg, amikor kiderül, hogy az imaházban itt is elefántok élnek. Noha a 19. században sem az ottomán birodalomban, sem a Nílus partján nem éltek természetes környezetben zsiráfok vagy elefántok, Európában valamiért következetesen arab mecsetekben és egyiptomi templomokban szállásolták el őket. A furcsa asszociáció a nyugati képzelet szüleménye, és remekül példázza, hogy az európaiak miképpen ragasztgatták össze illúzióik darabkáiból a nagy keleti álmot.
A magyar elefántház története az európai állatkert-építészet egyik legfigyelemreméltóbb fejezete. 1912-ben tervezte Neuschloss Kornél budapesti építészprofesszor, akit nem ejtettek rabul a tanyaépületek meg a különféle csűrök. Inkább úgy, ahogy volt, lemásolt egy iszlám imaházat, a formás kupolákkal, türkiz csempékkel, patkóívekkel, csipkés boltívekkel, sőt, ami a legszebb, egy komplett minarettel egyetemben. Ez utóbbi azonban nem volt Törökország ínyére, amely tiltakozott a muszlim szimbólum, akárhogy is nézzük, istállóként való alkalmazása ellen. Képzeljük el, mit szólnánk mi, európaiak, ha látnánk, hogy az arab világban struccokat és vízilovakat tartanak román templomokban és gótikus kápolnákban. A békesség kedvéért a minaretet végül lebontották. A második világháborúban az állatkertben komoly károk keletkeztek, éppen a vasúthoz közeli elhelyezkedése miatt. A „mecset” azonban sértetlen maradt, és mivel egyedül ebben az épületben működött a fűtés, a háború után időlegesen az összes életben maradt állatot itt helyezték el. 1997-ben szakszerűen restaurálták, még a minaret is újra kinőtt a földből, ami ezúttal semmilyen tiltakozást nem váltott ki. Sőt, 2000-ben Europa Nostra-díjjal jutalmazták a felújítást. A házban ma újra elefántok laknak.

Csütörtök délelőtt, Gradina Zoologica, Bukarest
Belépve a bukaresti állatkertbe felmerül bennem a gondolat, hogy a Kelet valójában Nyugaton van. Akármerre nézek, nyoma sincs orientalizmusnak. A létesítmény a városközponttól háromnegyed órányi buszozásra található, és csak 1959-ben nyitották meg. A ketrecek szögletesek, sivárak és fantáziátlanok, mintha az állatkert a sztálini városközpontra akarna rímelni, amitől rettentően rosszkedvű lettem. A józan funkcionalizmusnak akkoriban egyértelműen bizonyítania kellett, hogy az ipari társadalomban ember és állat egyaránt tisztességesen elhelyezhető, ám ez a rozsdás modernizmus a mai szemlélőben inkább fájdalmat ébreszt.
Aztán, ahogy sétálgatok a bukaresti Gradina Zoologicában, rádöbbenek, hogy bizonyos értelemben ez a leginkább 19. századi állatkert az összes eddig látott közül. Egyrészt, mivel az alapterülete éppolyan visszafogott, mint a párizsié, másrészt, mert láthatóan itt is igyekeztek a lehető legtöbb állatot összezsúfolni egy helyen: legalább ezer példányt hat hektáron! Míg a modern állatkertek már régen lemondtak arról, hogy az összes állatot bemutassák, itt még mindig arra törekednek, hogy minden fajtát és minden variációt felvonultassanak, lehetőleg úgy, hogy egy ketrecben egy példány kapjon helyet. Így aztán a szomorú barnamedve mellett szomorú pápaszemes medve üldögél, a szomorú pápaszemes mellett pedig a még szomorúbb grizli. Szociális csoportok, tágabb ketrecek, taxonomikus helyett ökonomikus elrendezés: a poszt-Ceaucescu-időszakban még nem jutott idő ilyesmire. Mégis, egyetlen más állatkertben sem láttam annyi építkezést, mint éppen a bukarestiben, sem annyi elkeseredett igyekezetet, hogy a szűkös lehetőségekből a legtöbbet hozzák ki. Megszámlálhatatlan szaki nyüzsög mindenfelé, a látogatóknál mindenesetre biztosan többen vannak. Ezer állatért mindennap keményen meg kell dolgozni.

Hétfő délelőtt, Gulhani Park, Isztambul
Újabb egy nap és egy éjjel zakatolás, órákon át tartó román, bolgár és török határellenőrzések után, túljutva a belső vámosok kontrollján, akik szárazon érdeklődnek, van-e nálam lőfegyver, és a török határőrön, aki a bódéjából kiszólva azzal ráz fel álmomból, hogy limburgi akcentussal közli, régebben Zolderben dolgozott, a vonat nagy nehezen begördül Isztambul külső kerületeibe. A sínek a Trák-félsziget partvonalát követik, körbefutnak az egész városon, s végül Sirkeciben, az óvárosi pályaudvaron érnek véget. Itt szálltak ki a kocsikból az Orient Expressz utasai, hogy saját szemükkel lássák álmukat. A régi csarnoképület még megvan, bár kissé elárvultan áll, amióta Atatürk modern utódról gondoskodott.
Kutatásaim szerint az isztambuli állatkert nagy valószínűséggel a 19. század végéről származik, de ebben egyetlen forrásom sem egyezik meg egyértelműen. Egy hetvenes években kiadott útikönyv már akkor „nyomorúságos”-ként jellemzi. Amikor pedig érdeklődöm az állatkert felől, észreveszem, hogy minden helyi a várostól negyven kilométerre akar irányítani, valahová az ország ázsiai végébe. Csodaszép állatkert, állítják egybehangzóan, vadonatúj, nagyszabású látványosság. Ilyenkor általában igen nehezen tudom megértetni beszélgetőtársaimmal, hogy én tulajdonképpen a régi állatkertet keresem, legyen akármilyen ócska. Végül egy barátságos török férfi mégiscsak megért. „A régi állatkert – magyarázza – a pályaudvarnál van, a Gulhani-parkban, a Topkapi-palotával és az Aja Szófiával szemközt.” Vasút, gondolom elégedetten, városközpont, keleti csúcsépítészet, a közepén meg ott az állatkert, ez az! „De most éppen átépítés alatt áll, nem tudom, beengedik-e egyáltalán.”
Vajon itt is keleties az állatkert? Vágyakozhat egy város saját maga után? Ha igen, milyen távlatokat sugall? Ilyen kérdések köröznek a fejemben, miközben gyalog baktatok az isztambuli körgyűrű mentén. A főbejáratot a renoválás okán valóban hermetikusan bedeszkázták, és a palota ódon falai miatt bekukucskálni sem lehet. De a térképem szerint kell lennie egy másik bejáratnak. Újabb fél órát kell caplatnom a forgalmas körgyűrű mellett, de végül könnyedén rátalálok a kapura. A baj csak az, hogy elé ültettek egy parkőrt, akit lehetetlenség meglágyítani. Kizárólag azért utaztam idáig Belgiumból, hogy láthassam a híres isztambuli állatkertet, próbálkozom. Nem hatom meg. A történelmi állatkerti építészetet kutatom. Egykedvűen rágcsálja a szotyoláját. Épp csak néhány fényképet szeretnék készíteni. Kiköpi a szotyihéjat.
Visszamegyek az óvárosba a régi palotafalakat követve. A főútról egy mellékutcába jutok, onnan egy kis zsákutcába. Az utca végén találok egy átjárót, elhagyatott városkapu lehet. Becsusszanok. Katonai ellenőrző pont fogad, de nincs benne poszt. Egy kis teremből férfihangok szűrődnek ki. Métermagas, szögesdrótos kerítés áll előttem, átjárás csak az építkezés munkatársainak. A kerítés viszont egy lerobbant házhoz csatlakozik, a házon keresztül pedig át lehet jutni a parkba. Bemegyek a házba, átmászom egy romos falon, átegyensúlyozok egy sitthalmon, és a másik ajtón kilépek a szabadba: a parkban vagyok. Amilyen fesztelenül csak tudok, elindulok arrafelé, ahol a régi állatkert lehetett. Amikor megpillant egy munkás, barátságosan és eltökélten biccentek felé. A fényképezőgépemet nem veszem elő. Sajnos nincs is rá szükség. Rácsok, ketrecek, pavilonok, medencék és alvóhelyek: semmi nem maradt belőlük. Hirtelen éles sípszó hasít a levegőbe, én pedig megadóan hagyom, hogy kivezessenek.
A bejárat előtt feltűnik, itt is milyen kevés maradt meg az állatkerti hangulatból. Egyetlen képeslapot, zacskós eledelt vagy műanyag fenevadat árusító bódét sem látni. Aztán nem messze végre megpillantok egy kézikocsis öregembert. A kocsin négy galamb, két albínó nyúl és egy kakas üldögél. Már csak az öreg és a kocsija emlékeztet a régi állatkertre. Egymillió líra, áll a papíron, kevesebb, mint 70 eurócent. Teljesen méltányos árnak tartom egy valódi, hús-vér helyi műemléktől kapott jóslatért. Átnyújtom a bankjegyet az öregnek, és a nagyobbik nyúlra mutatok. A férfi az állat elé tart egy deszkadobozt, mire a nyúl azonnal kikap belőle egy kártyát.
A nyúl bizonyára észrevette, hogy a törököm nem túl jó: a papíron angolul áll, hogy forduljak tanácsért a legjobb barátomhoz. „You might need some understanding friends”, olvasom. Kösz, nyuszi, ez akkora közhely, mint egy elefánt, de azért van benne hangyányi igazság. Egy senyvedő állatok és üvöltő csirkefogók között töltött hét után azt hiszem, tényleg rám fér egy jó beszélgetés.

Bibliográfia

Van Reybrouck, David
„Ragály: írók, termeszek és Dél-Afrika néma gyötrelmei”
Magyar Lettre Internationale, 48

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu