„Így hát a Sátánnak, mivel csavargó, nyughatatlan létmódra kárhoztatott, nincs állandó tartózkodási helye. Angyali származásából következvén birtokol ugyan egy részt a gomolygó térben; mindazonáltal bűnhődésének szerves részét képezi, hogy nem találhat egy talpalatnyi szilárd pontot sem, ahol megpihenhetne.”     (Daniel Defoe: A démonológia története)

Megrepedt szárnyak?
Gábriel Farishta a mennyekből bukfencezett alá éppen, és torkaszakadtából énekelt. “To be born again, first you have to die, tá-ná, tá-ná! To land upon the bosomy earth, first one needs to fly, tá-ná, tá-rá-rá! How to ever smile again, if first you won’t cry? How to win the darling’s love, mister, without a sigh? Bizony ám, csávókám! If you want to born again, first you have to die…” Egy téli hajnalon, alig valamivel pirkadat előtt, a felhőtlen égből két hús-vér férfiú zuhant alá irdatlan magasról, huszonkilencezer és két lábnyiról a La Manche-csatorna felé, ejtőernyők és szárnyak segítsége nélkül.
„I tell you, you must die, I tell you, I tell you…”, és így tovább, és így tovább, a háttérben az alabástrom holddal; ám ekkor éles kiáltás hasított bele az éjszakába, mint valami jégszilánk. „Ördögbe a hülye dalocskáiddal! A filmekben csak playbackre tátogsz, úgyhogy kímélj meg ettől a pokoli recsegéstől!”
Gábriel, a fals szólista önfeledten fickándozott és pancsikált a levegőben, a pillangóúszás után mellúszásra váltott, majd egész kicsire gömbölyödött össze, aztán meg szélesre tárta karjait, és hátradőlt a közeli hajnalhasadást ígérő végtelen horizonton. Léhasággal leplezve a helyzet gravitását, lovagi címerre illő pozitúrákat vett föl: hátsó lábán ágaskodó bika, méltósággal elnyúló oroszlán, és más hasonlók. Vidáman fordult az imént megszólaló mogorva, gúnyos hang irányába is. „Nicsak, kit látnak szemeim, Szali pajtás, hát te vagy az? Mi újság, régi jó cimborám?” A másik árnyalak, Szaladdin Chamcha nemigen örült ennek a hangvételnek: fejjel lefelé zuhant alá a magasból, ám kihúzott derékkal: elegáns zakója állig begombolva, a keménykalap is hibátlanul a helyén. Gábriel ismét odakiáltott neki: „Odanézz, hékás, London őfelsége!” Amire, persze, a fejenálló alak csak egy újabb fintorral válaszolt. „Mindjárt megérkezünk, hallod-e!”, folytatta Gábriel. „A londoni fajankók el se tudják majd képzelni, mi a csuda vágta őket fejbe: hullócsillag, mennykő, vagy netalántán a Teremtő haragja... Micsoda színrelépés, hékás! Ez egy nagy durranás lesz, az biztos!”
Odafönt a ritka légben: váratlan ősrobbanás, melyet csillaghullás követ. A világ kezdete, a tér és az idő születésének modellje... Az AI-420-as jelzésű utasszállító járat minden előzetes figyelmeztetés nélkül ripityára szakadt, jóval a behavazott, züllött erkölcsű metropolisz, a pompásan kivilágított, nagyszerű város felett. Melyik város ez? Mahagónia, Babilon, Alphaville? De hősünk már megnevezte föntebb, így hát nemigen van mit variálnunk: nem más, mint őfelsége London, a vilajet fővárosa pislákolt és remegett és bóbiskolt alant. Midőn a himalájai magasban a nap az első sugarait kezdte szórogatni a porhanyós januári égre, a radarok képernyőiről eltűnt egy villogó pötty, odafönt pedig a ritka lég megtelt emberi testekkel, melyek a szerencsétlenség hegycsúcsáról a tenger sápadt hullámai felé hullottak.
Ki vagyok én?
Van itt még valaki?
 

A prófétorientált üzletember
(1)
Miközben Gábriel, átadva magát a sors akaratának, leragadó szemmel angyallá válásának látomása felé lebeg, elhalad szerető édesanyja mellett is. Ördögfióka, így nevezi őt az anyja, nomen est omen alapon, a gyerek ugyanis szeret tréfát űzni az edényekkel, melyekben a belvárosi irodák dolgozóinak hordják az ebédet. Képzeljék, a huncut kisördög, a haszontalan csibész (az anya elkezdi felszeletelni a levegőt) húsdarabokat aprít a mohamedánok porcióiba, akik aztán, persze, tombolnak és toporzékolnak dühükben. „Te kis sátánfajzat, te!”, dorgálja a kicsi Gábrielt édesanyja, aztán megöleli, karjába zárja, mondván, „hát tudják, a gyerekek már csak ilyenek, hisz játék nekik az egész világ”... Gábriel édesanyja mellé bújik, és rögtön álomba merül. Álma könnyed lebegésbe folyik át, melynek során Gábriel mind nagyobbra és nagyobbra nő, anyjának a hangja egyre távolabbról hullámzik felé. „Nahát, milyen óriási nagyra nőttél, kicsim! Hogy te milyen ügyes vagy!” Egy gigantikus, szárny nélküli alak áll a látóhatár szélén: a karjai átölelik a napot. Gábrielnek a kezdet kezdete jelenik meg álmában, az idők kezdete, amidőn a Sátán kivettetett az egekből; megpróbál ugyan még belecsimpaszkodni a legfelső Lénybe, a Trón alatt virágzó lótuszágak csücskébe, de nem sikerül; hosszú zuhanás következik, és jókora csobbanás a végén. Persze, nem halt meg a Sátán, már hogyan is halhatott volna meg! Ezután a föld mélyéről énekelte a lágyan csábító, édes énekeit. És, óh, mily édes, mily andalító dalok is voltak ezek! A bakfarkú kurafi lányai énekelték hozzá a pokoli back-vokált: Lat, Manat és Uzza, a három grácia, a három anyátlan leányzó, hosszú ujjaik mögé rejtett kaján mosollyal. „Ha tudnád, drága Gábriel, micsoda ravasz kis tréfát tartogatunk a számodra! És annak az üzletembernek is, ott ni, aki fölfelé kapaszkodik a hegyen!” De mielőtt az üzletemberről ejtenénk szót, el kell mesélnünk még valamit. Nevezetesen azt a történetet, melyben Gábriel arkangyal a kiszáradt Zamzam medréből fakaszt friss vizet Hágárnak, az egyiptombéli szolgálónak, megmentvén őt a biztos szomjan halástól; az asszonyt Ibrahim próféta hagyta sorsára a pusztaságban, közös gyerekükkel együtt. Lőn azután, hogy a Jurhum folyama iszappal töltötte fel a Zamzamot, a kis patak megint eltűnt egy időre, medrében aranyszín gazellák futkostak: ez idő tájt jelenik meg Gábriel ismét, és a vörös sátrak felé mutat. Ezek egyikében él Muttálib, ki nemzé az ezüsthajú gyermeket, ki annak utána nemzé az üzletembert. Nos, róla van hát szó: az üzletemberről.
Alvás közben Gábriel olykor azt veszi észre, hogy mintegy kívülről látja alvó önmagát, aki most éppen azt álmodja, hogy kívülről látja önmagát; ilyenkor tör rá a pánikroham. „Istenem!”, kiált rémülten, „Óh, Magasságos Allahságos, elég ebből!” Olyan ez az érzés, mintha üzemzavar lépne fel a fejében: őrjítő, agyament, eszelős dolog... Nos, épp így érezte magát a szóban forgó üzletember is, amikor először megjelent neki álmában az arkangyal. A szerencsétlen flótás azt hitte, meghibbant; már-már a mélybe akarta vetni magát, le akart ugrani a kőszikláról, a kopár szirtfokról, mely olyan magas, akár a világ teteje, és csak egy satnya lótuszfa szerencsétlenkedik rajta...
Nos, itt jön végre ő maga: az üzletember. A Cone-hegyen igyekszik fölfelé jól bevált barlangjához. Isten éltessen, kedves üzletember! – ugyanis ma töltötte be negyvennegyedik életévét. Háta mögött, helyesebben az ülepe alatt, vidám emberek tömege özönli el a várost; ő egyre csak mászik, egyre feljebb, egymagában. Mások élesre vasalt szmokingba öltöznének a születésnapjukon; de ő aszketikus hajlamokkal megáldott ember. (Miféle üzletember hát?)
Kérdés: Mi a hit ellentéte?
Tévedés. Nem a hitetlenség. A hitetlenség túl kizárólagos, határozott, végzetes: maga is egyféle hit valójában.
A kétely.
Az embereket illetően ez a helyes válasz; de mi a helyzet az angyalok esetében? Vajon ők, akik kb. félúton vannak a Magasságos Allahságos és a homoszapi között, ők vajon kételkedtek-e valaha is? Igen, kételkedtek. Tudunk egy esetről például, amikor az angyalok a Trón alatt gyülekeztek zúgolódva, és tiltott dolgot műveltek, ellenkérdéseket fogalmaztak meg; ez vitathatatlanul maga volt a kétely. A szabadság kérdését feszegették, ezt a réges-régi problematikát. Persze, az öreg a jól bevált á la jóisten módszerrel lecsillapította őket. Így szólt hozzájuk: „Ti lesztek a legfőbb ügyintézőim, akaratom előmozdítói, az emberiség üdvkárhozatának felügyelői”, stb., stb.; nyomta a dumát, már ahogy ő szokta. És ez bizony nagyon tetszett az angyalkáknak; hisz láss csodát, a tüntetés abban a szent minutumban véget ért, visszakerültek a helyükre a glóriák, a meló a megszokott ütemben folyt tovább. Hát igen: az angyalokat nem oly nehéz megbékíteni, néhány ügyes szó kell mindössze, és máris a kedved szerint dalolnak. Ellenben az ember, az már keményebb dió: bármit képes megkérdőjelezni, még azt is, amit a saját szemével lát. Sőt még azt is, amit a szeme mögött lát: ami a lehunyt szemhéjak mögött történik, miközben egyre mélyebb álomba merül... Angyalok, ugyan már! Hagyjuk őket! Nemigen tudnak ők szembeszállni senki akaratával. Akarni annyit tesz, mint ellenkezni, engedetlennek lenni, ellenvéleményt megfogalmazni.
De tudom: ez ördögi beszéd. Közbeszólt a Sátán, beleszólt Gábriel szövegébe.
Vagy talán az enyémbe?

(2)
Hősünk látszatra olyan, mint bármelyik üzletember: sasorra és magas homloka van, vállban széles, csípőben karcsú. Termete átlagos, öltözete két egyszerű vászonkendőből áll, négy rőfnyi mindkettő: egyik a testére tekerve, a másik a vállán átvetve. Szemei nagyok, szempillái lányosan hosszúk. Léptei túl nagynak tűnhetnek ahhoz képest, hogy milyen rövidek a lábai; mindazonáltal a járása könnyed. Az árva gyerekek már kicsi korukban megszokják, hogy mozgó célpontot képeznek, következésképp a figyelmük éberré, a léptük fürgévé válik, és elővigyázatosságból csak ritkán szólalnak meg. Hősünk, az üzletember, csipkebokrokon és balzsamos fenyőkön keresztül tör magának utat, négykézláb kapaszkodik felfelé a csúszós köveken; jó kondícióban van, nem egy hájdagadt uzsorás, annyi szent! Nem árt, ha mégegyszer leszögezzük: fura egy üzletember lehet az, aki fogja magát, és elvonul a zord Cone-hegyre, hogy nem ritkán heteket is eltöltsön egymagában.
Neve: álombeli név, csak a látomás kissé elferdítette. Ha helyesen ejtenénk ki, azt jelentené: Hálát-adjunk-néki; de mi ehelyütt mégis máshogy fogjuk nevezni, bár nem úgy, ahogy – egyébként a tudtával – odalent Dzsahilia városában gúnyolják: Le-föl-mászkál-a-hegyen. E helyütt nem Mohamed lesz a neve, hanem a démontól kapott nevét fogjuk használni. A whigek, a toryk, a négerek egyébként is mind büszkén viselik a csúfnevet, melyet ellenfeleik aggatnak rájuk; így válik erőforrássá az, amit mások becsmérlésnek szántak. Nincs ez másként hegymászó, prófétorientált hősünk esetében sem. Úgy hívják, ahogy azt az esetlen dromedárt, akivel a gyerekeket szokták volt rémisztgetni régebben. „Vigyázz, mert elvisz a Mahomet!” Mahomet: ez az ördög szinonimája.
Ez tehát hősünk. Mahomet, az üzletember. Most egy forró hegyet mászik meg éppen. A tűző napban úgy remeg mögötte a város, akár egy délibáb.

Forró viasz
(1)
A London felé tartó vonaton Gábriel Farishta urat hatalmába kerítette a félelem. Hasonló helyzetben bárkivel ugyanez történt volna. Gábriel attól félt, hogy Isten bosszút áll rajta hitének elvesztése miatt, és büntetésképpen az őrületbe kergeti őt. Az első osztályon, egy nemdohányzó fülkében foglalt helyet, az ablak mellett ugyan, de sajnos menetiránynak háttal, mivel a szemben levő helyen már ült valaki. Gábriel szorosan a fejére nyomta puha kalapját, és ökölbe szorított kezét mélyre süllyesztette vérvörös bélésű ballonkabátja zsebében; a pánik kerülgette. Szorongása még inkább elhatalmasodott, ha arra gondolt, hogy egy lehetetlen paradoxon áldozatává vált, hogy olyasvalaki akarja elpusztítani őt, akinek a létében nem is hisz már; vagy ha az jutott eszébe, hogy talán éppen az a büntetése, hogy egy képzeletbeli arkangyalt kell megtestesítenie. Ámde, végül is, mi mással magyarázhatta volna azokat a csodákat, átváltozásokat és jelenéseket, melyek az utóbbi napokban történtek? „Minden világos”, gondolta összerezzenve. „Két eset lehetséges, csávókám: az egyik, hogy megbolondultál; a másik meg, hogy valaki megváltoztatta a játékszabályokat.”
Most még, mindenesetre, a fülke kényelmes védőburkában érezhette magát, melyben megnyugtató módon nyoma se volt semmiféle mirákulumnak, az ülések műbőr borítása szakadozott és kopott volt, az olvasólámpa nem működött, a tükör helyét csak egy világosabb mező jelezte a falon. A különféle szabályok és előírások kijózanítóan hatottak: a kör alakú, öntapadós, piros-fehér képecskék a dohányzást tiltották, a vastag betűs feliratok arról tájékoztattak, hogy a vészfék illetéktelen használata büntetendő cselekmény, és nyilak jelezték, hogy meddig (és nem tovább!) szabad kinyitni a tolóablakot. Amikor Gábriel ellátogatott a mosdóba, ott újabb sor figyelmeztetést és korlátozást talált, melyek láttán még jobban megnyugodott. Mire a kalauz a maga félholdnyi lyukat vágó szerszámával a fülkéhez ért, Gábrielnek sikerült annyira ellazulnia a szabályszerűségek eme biztonságot adó közegében, hogy lassan már-már kezdett visszatérni a jókedve is. Így tehát megpróbálhatta végre ésszerűen átgondolni a történteket. Azt követően, hogy a halál torkából szerencsésen megmenekült, egy ideig minden bizonnyal valamiféle önkívületi állapotban volt; most pedig, hogy mindenek után magához tért, újra kezébe veheti hát életének korábbi fonalát, helyesebben korábbi életének egy új fonalát, melyre ez előtt a... hogy is mondjuk... ezelőtt a közjáték előtt készült. A vonat immár a kiszámíthatóság párhuzamos sínein haladt előre, mind messzebb és messzebb röpítve őt szokatlan földet érésének homályaitól, s az azt követő rejtélyes fogság helyszínétől. Ahogy egyre közelebb ért Londonhoz, szívét kezdte átjárni a szeretett város mágikus hatása: Gábriel régi optimizmusa ismét erőre kapott, felébredt benne az újrakezdés iránti vágy, és mintha sikerült volna túltennie magát az átélt nehézségeken, várakozással tekintett az elkövetkező események elé. Hirtelen fölpattant ülőhelyéről, és áthuppant a menetiránnyal szembeni oldalra, hogy arcát a közeledő város felé fordíthassa; ezzel, persze, fel kellett adnia az ablak melletti utazás kiváltságait. De hát kit érdekelt immár a kilátás! Azt a valakit ugyanis, akire belül, lelke legeslegmélyebb zugaiban is vágyott, mindennél elevenebbül látta maga előtt. Önkéntelenül kimondta a nő nevét: „Alleluia.”
„Alleluja! Hozsánna, testvérem, és mindörökké ámen!”, szólalt meg ekkor a fülke másik utasa.

(2)
„Azt ugyan sietve hozzá kell tennem – folytatta az ismeretlen –, hogy szigorúan felekezeten kívüli hívő vagyok. Ha tehát az imént netalántán azt mondta volna, hogy la-ilaha, én bizony gondolkodás nélkül rávágtam volna, hogy illallah!”
Gábriel azonnal megértette, hogy a helyváltoztatását, és Allie nem mindennapi nevének félhangos kimondását útitársa – tévesen – ismerkedési szándéknak, társalgási kezdeményezésnek hitte. „John Maslama a nevem”, rikkantotta az illető, majd krokodilbőr tárcájából egy névjegykártyát húzott elő és Gábriel markába nyomta. „Ami engem illet, a Mindenható Akhbar által kidolgozott egyetemes vallásnak egy személyre szabott változatát követem. A véleményem szerint Isten, hogy úgy mondjam, olyasvalami, amit a leginkább talán a Szférák zenéjéhez hasonlíthatnánk.”
Most, hogy Maslama úr elkezdett beszélni, csak úgy dőlt belőle a szöveg, és nem volt mit tenni, szabad folyást kellett biztosítani a dagályos szóözönnek: semmi esetre sem volt tanácsos félbeszakítani őt, ugyanis testalkata egy díjbirkózóéhoz volt hasonlatos. Maslama szemében az igaz hívőkre jellemző ragyogást fedezte fel Gábriel; régebben ugyanezt a csillogást látta a tükörben is, borotválkozás közben.
„Ami engem illet, nincs miért szégyenkeznem” – mondta Maslama elégedetten. A szavakat méltóságteljes oxfordi angolsággal ejtette ki. „Annak ellenére, hogy barna bőrű vagyok, remekül boldogulok az életben; ami azért nem kis dolog ebben a nyakatekert korban, ugyebár.” Tömzsi kezével elegánsan végiglegyintett magán, öltözéke hibátlan eleganciáját jelezve. Kifogástalan anyagból varratott, hajszálcsíkos öltönyt viselt, melynek zsebéből arany óralánc kandikált ki. Olasz bőrcipő és selyem fodornyakkendő volt rajta, ingét pedig ékköves kézelőgomb díszítette. Az előkelő angol úriöltözék fölött viszont feltűnő nagyságú fej helyezkedett el, feszesen simára fésült, sűrű hajzattal, valószínűtlenül buja szemöldökkel, és a szempárral, melyben Gábriel az imént vadul lobogó lángokra lett figyelmes. „Valóban pompás” – mondta most Gábriel beleegyezően, mivel valamiképpen reagálnia kellett a dologra. „Hát igen – bólintott Maslama – tudja, mindig is vonzottak a pazarul díszített dolgok.”
Kezdőtőkéjét, mint mondta, különböző reklámdalocskákkal szerezte, „ördöngös muzsikával”, amely a nőket kenceficék és fehérneműk vásárlására ingerli, hogy minél jobban megkísértsék a férfiakat. Ma már azonban, folytatta Maslama, számos lemezboltja van London-szerte, emellett jól menő éjszakai mulatót üzemeltet Hot Wax néven. A legnagyobb örömmel és büszkeséggel pedig a hangszerüzlete tölti el, melyben csak úgy csillognak-villognak a nagyszerű instrumentumok. Az is kiderült, hogy Maslama guyanai származású hindu. „De hát az a vidék – mondta – mára már teljesen lepusztult; akik még esetleg ott maradtak, azok is, mihelyt tehetik, elhúzzák a csíkot.” Neki aránylag rövid idő alatt sikerült jelentős vagyonra szert tennie, „hála a mindenható Istennek.” Majd hozzátette. „Ez az, ami miatt nem mulasztom el soha a vasárnapi misét; és bevallom, emiatt szoktam teli tüdőből, szívvel-lélekkel énekelni a zsoltárokat is.”
Rögtönzött életrajzában ezután Maslama néhány szót ejtett a feleségéről és a tucatnyi gyermekéről. Gábriel szívből gratulált neki mindehhez, és közben azt remélte, hogy az illető ezzel végleg be is fejezi. Ebben azonban sajnos tévednie kellett. Maslama legdöbbenetesebb kijelentése csak ezután következett. „Önről is tudok ám mindent – szólt hetykén. – Ismerem én magát! Jól tudom, kicsoda. Kicsit meglepődtem azon, hogy az Eastbourne-London vasútvonalon bukkant fel, de psszt!” Sokatmondóan kacsintott, és mutatóujját az ajkához érintette. „Olyan ember vagyok, aki tiszteletben tartja mások magánéletét, efelől semmiképpen se legyenek kételyei! Nem szól szám!”
Gábriel nem talált szavakat. „Hogy? Hogy én? Ki vagyok?” Útitársa erre nyomatékosan bólintott; hosszú szemöldöke, mint puha agancs, meglendült a levegőben. „Pontosan! Ez ám a kérdés! Zavaros időket élünk, kivált egy lelkiismeretes ember számára zavarosat, és ha valaki nincs tisztában önmaga legbelső lényegével, akkor, kérdem én, hogy lehet biztos abban, vajon a jó avagy a rossz erők oldalán áll-e? Na de tartok tőle, hogy magát untatja már, amiket összehordok itt... Mindazonáltal hadd tegyem még hozzá, hogy jómagam a felmerülő kérdéseket mindig az Őbeléje – és azzal a fülke mennyezete felé mutatott – vetett hit szellemében válaszolom meg. Biztos vagyok abban, hogy magának semmiféle kételyei sem lehetnek a személyazonosságát illetően. Hisz maga nem más, mint Gábriel Farishta, a híres-nevezetes filmsztár! És újabban, sajnos, híres-nevezetes videosztár is, a kalózmásolatok jóvoltából... Időtlen idők óta feltétlen rajongói vagyunk a maga nagyszerű alakításainak, a feleségemmel és mind a tizenkét gyerekemmel együtt!” Megragadta és erősen megszorította Gábriel jobb kezét.
„Mivel közel áll hozzám a panteisztikus világnézet – folytatta dörgedelmes hangján – a leginkább azt kedvelem az ön művészetében, hogy könnyedén el tudja játszani bármelyik vallás istenségeit: az égiek úgy egyesülnek magában, ahogy a szivárványban a különböző színek! Maga az isteneknek afféle két lábon járó Egyesült Nemzete! Egyszóval, a jövő megtestesülését látom önben. Engedje meg, hogy szívből jövő szeretettel, ünnepélyesen köszöntsem.” Noha az illető eddig semmi olyasmit sem tett vagy mondott, amit ne lehetett volna egyszerű bogarassággal magyarázni, Gábriel most már kezdett komoly elmebajt szimatolni a dologban, ezért fürge, aggodalmas oldalpillantásokkal megpróbálta felmérni, hogy milyen távol van a fülkeajtótól. „Meggyőződésem – folytatta Maslama – hogy bármelyik nevén találjuk is szólítani Őt, az nem több puszta rejtjelnél; fedőnév csupán, kedves Gábriel Farishta úr, amely mögött a valódi név örökké rejtve marad.”
Minthogy Gábriel erre semmit nem válaszolt, Maslama alig leplezett csalódottsággal szólalt meg helyette: „Azt kérdezhetné most, hogy vajon mi lehet akkor az Ő valódi neve.” Ekkor már Gábriel biztos volt benne, hogy a sejtése beigazolódott: a pasas valóban egy komplett idióta, az egész életrajz, melyet itt előadott, nem több puszta koholmánynál, és merő halandzsa az is, amit az illető a saját személyre szabott „hitéről” összehablatyolt. Gábriel arra gondolt, hogy akármerre jár is, mindenütt fantaszták kerülnek az útjába; sorsoknak álcázott fikciókba botlik úton-útfélen. „Persze, az is elképzelhető, hogy én szabadítottam őt saját magamra. Lehet, hogy az épelméjűségemért aggódva én magam keltettem életre ezt az ütődött szószátyárt. Isten tudja miféle sötét, rejtett zugból termett elő; nem árt hát vigyázni vele, veszélyes is lehet...”
„Szóval nem tudod! – kiáltott váratlanul Maslama, és felugrott a helyéről. – Csaló vagy! Sarlatán! Piti hamisjátékos! Eljátszod a százegy kisisten megtestesítőjét, miközben fingod sincs az egészről! Hát hogy lehet, hogy én, a poros Barticából származó kisember tisztán látom ezeket a dolgokat, a híres-nevezetes Gábriel Farishtának pedig halványlila gőze sincs róluk! Fals egy alak vagy te! Piti csaló!”
Gábriel megpróbált felállni, mivel azonban az illető szinte az egész állóhelyet elfoglalta, és a karjai is hevesen kalimpáltak a levegőben, kényelmetlenül oldalra kellett hajolnia, de Maslama egyik karcsapása még így is leütötte fejéről a kalapot. Ekkor azonban, teljesen váratlanul, Maslama úr eltátotta a száját, néhány centivel hátrább húzódott, majd egy pillanatnyi dermedt mozdulatlanság után térdre huppant.
„Mi az ördögöt csinál ez? – gondolta a meglepett Gábriel. – Csak nem a kalapomat keresi?” De nem: a hóbortos illető kegyelemért esedezett. „Könyörögve kérem, bocsássa meg az iménti otromba kirohanásomat – szólt. – Higgye el, én sohasem kételkedtem az eljövetelében!” A vonat épp egy alagútba futott be, s a Gábriel feje mögött automatikusan felkapcsolódó lámpa langyos, aranysárga fénnyel töltötte be a fülkét. Gábriel a tolóajtó üvegében megpillantotta, hogy a lámpafény dicsfényt rajzol a haja köré.
„Tudtam, mindig is tudtam, hogy én vagyok a kiválasztott – mondta Maslama a lehető legalázatosabb hangon, és közben a cipőfűzőivel vacakolt. – Már kicsi gyerekként, igen, már akkor tudtam.” Jobb lábáról levetette a cipőt, s lassan a harisnyát is húzni kezdte lefelé. „Az Úr üzent nekem” – mondta, és azzal megemelte a meztelen lábfejét, amely elsőre teljesen normálisnak tűnt; legfeljebb egy kicsit volt nagyobb az átlagosnál. Gábriel megszámolta rajta a lábujjakat, aztán megszámolta őket mégegyszer. Egy, kettő, három, négy, öt, hat. „Igen. És a másikon is ugyanennyi – büszkélkedett Maslama. – Egy pillanatig sem kételkedtem afelől, hogy mit jelenthet ez.” John Maslama kiválasztottnak, az Úr önjelölt segítőtársának tartotta magát: a Mindenható Lábfején ő volt a hatodik lábujj... „Valami nagyon nincsen rendben ennek a bolygónak a szellemi életével – gondolta Gábriel. – Úgy tűnik, démonok szállták meg azokat, akik istenhívőnek mondják magukat.”
A vonat ekkor kiért az alagútból. Gábriel válaszlépésre szánta el magát. „Állj fel, hatujjú Maslama – szólt a lehető legteátrálisabban, akárha egy indiai film jelenetét játszaná. – Kelj most fel, Hatodik Lábujj!”
Az illető feltápászkodott, és a kezét tördelve, leszegett fővel motyogott maga elé. „Csak azt az egyet árulja el nekem, uram, hogy mi következett el? A megváltás vagy a világvége? Minek köszönhető ez az eljövetel?”
Gábriel erősen törte a fejét a megfelelő válaszon. „Azért jöttem, hogy ítéletet mondjak – szólt végül ünnepélyesen. – Át kell rostálni a dolgokat. Megfelelő súllyal kell latba vetni minden érvet és ellenérvet. A perben nem más a vádlott, mint maga az emberi faj; és sok mocskos dolog van ám a rovásán! Körültekintő mérlegelésre lesz szükség, úgy bizony. Az ítéletet pedig a maga idejében ki fogjuk hirdetni! De az eljövetelemnek, létfontosságú biztonsági okok miatt, addig is a lehető legnagyobb titokban kell maradnia!” Ezzel Gábriel visszatette fejére a kalapot. Tökéletesen meg volt elégedve a produkciójával.
John Maslama ádázul bólogatott. „Bízhat bennem! Énbennem megbízhat! Én tiszteletben tartom mindenki magánéletét! Psszt, psszt! Nem szól szám!” – hangzott immár másodszor.
Gábrielnek végre sikerült kisurrannia a fülkéből, de Maslama szenvedélyes dicshimnusza egy darabig még továbbra is a nyomában volt. Miközben a vasúti kocsi másik vége felé igyekezett, végig hallotta a hibbant pasas hálaénekeit. „Alleluja, alleluja, allee-luu-jaa!” Mintha Gábriel újdonsült híve Händel Messiásából adott volna elő egy csokorra való válogatást...
Mindazonáltal Gábriel számára az volt a legfontosabb, hogy Maslama úr nem követte őt. A szerelvény hátsó részén szerencsére sikerült is találnia egy elsőosztályú kocsit. Ebben viszont, szemben az előzővel, nem voltak fülkék: az utastér egybe nyílt, a kis asztalok körül kényelmes narancssárga ülések helyezkedtek el négyesével. Gábriel hevesen dobogó szívvel, szorosan a fejére húzott kalappal foglalt helyet az egyik ablak mellett, és London irányába bámult elmélázva. Próbált zöldágra vergődni a dicsfényt illetően, melyet az imént látott a feje körül; de akárhogy igyekezett is, az elmebajos John Maslamával lejátszódott epizód, továbbá az Alleluia Cone-nal való közeli találkozás izgalmai miatt teljesen képtelen volt összeszedni a gondolatait... Ekkor ráadásul egy újabb kétségbeejtő dolog történt: Gábriel azt vette észre, hogy a vonat mellett néhai felesége, Rekha Merchant lebeg egy repülő szőnyegen, mit sem törődve az egyre erősödő hóviharral, melytől Anglia kezdett úgy festeni, akár egy tévéképernyő a műsorzárás után. Az asszony hűvösen feléje intett, és Gábriel érezte, ahogy a maradék reménysugár is kialszik lelkében. Isten bosszúja ott lebegett az ablak túloldalán. Gábriel lehunyta a szemét, és megpróbált ellenállni a minden porcikáján eluralkodó remegésnek.

* Salman Rushdie: The Satanic Verses, Vintage, 1998. A részletek sorrendben a következ? fejezetekb?l származnak: I. The Angel Gibreel p. 3-4., II. Mahound p.91-93., III. Ellowen Deeowen p.189-194.

(Az egyes részletek címe a fordítótól származik. Itt jegyezzük meg azt is, hogy Rushdie vallomása szerint a hírhedt könyv, amely miatt a szerzőt Khomeini ajatollah halálra ítélte, valójában egy belső küzdelmet, az anyagi és a szellemi világ lélekben lejátszódó konfliktusát mutatja be. A regényt ebben az értelemben nem istenkáromlásként, hanem istenkeresésként foghatjuk fel. – a ford.)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu