Balkane, Balkane, moj
Budi mi silan i dobro mi stoj
( J. Stulic)
1. Képek
Johnny Stulic horvát énekes népszerű, régi dala, a „Balkán” felbukkant
a feledésből, és közkedveltségnek örvend az ex-jugoszláv fiatalok körében.
Vajon miért fedezték fel a fiatalok spontán módon a múlt popkultúrájának
éppen ezt a különös töredékét? Talán a dalszövegnek – „Balkán, édes Balkánom,
légy erős, állj sziklaszilárdon”, és annak, hogy „Cigány népség vagyunk,
elátkozott a sorsunk” – van valami köze ehhez a hirtelen azonosuláshoz.
Lehet, hogy ezek a dalszövegek jobban kifejezik a bonyolult ex-jugoszláv
balkáni kollektív tudatot, mint a terjedelmes tanulmányok.
Abban a sorban, hogy „Balkán, édes Balkánom, légy erős, állj sziklaszilárdon”, sok minden visszhangzik. Az egyik motívum a „kis ország a Balkán hegyes vidékén”, és abból az időből való, amikor a jugoszlávok még nem tiltakoztak az ellen, hogy a Balkánra teszik őket. A másik motívum, ami visszhangzik benne, a hősiesség kommunista ideológiája, némi rejtett iróniával, a dobro mi stoj kifejezésben. A helyi szlengben ez a fordulat a jóindulatú hozzáállást jelenti a „vigyázz rám” értelemben, de a potens férfiúi szexualitásra is utal.
A „Balkánnak” – a rá vonatkozó elterjedt, többnyire negatív és nagyon makacs sztereotípiák sorának – hosszú története van. Évtizedekig ez volt a nyugat-európai kolonialista képzelet működtetésének legkedveltebb színtere. Anthony Hope népszerű regénye, „A zendai fogoly” óta, amely a képzeletbeli Rurutániában játszódik, a Balkán a nyugat-európai romantikus fantáziák vetítővásznául szolgált. A Balkánon minden megvolt, ami Nyugat-Európában hiányzott. Tehát kényelmes tér volt a lusta kolonializmus számára, olyan, amihez nem kellett messzire utazni, még képzeletben sem.
Számos „textuális gyarmatosító” (Vesna Galsvordy találó kifejezésével) látogatott el valahol a Balkánon fekvő, képzelt országokba: Ruritániába, Kárpátiába, Kravóniába, Sziláriába, Moéziába, Szelovnijába, Pottibakiába, Evarchiába, Jerevonba, Szlakába. Sokan kerestek fel nem létező helyeket, olyan egzotikus nevekkel, mint Szlavna, Demlin, Mlavia, Danubia, Djakovar. Útjuk során ezek a textuális gyarmatosítók találkoztak ostoba uralkodókkal és arrogáns királyokkal, kémekkel, csavargókkal, megszállott hadvezérekkel, diktatúrák buta és szolgalelkű lakosságával, feljelentőkkel, gyilkosokkal, vérszomjas diktátorokkal, elvadult népekkel, Drakulákkal és Drakula-szerű mutánsokkal.
Ugyanakkor a balkáni emberek ritkán utaztak Nyugat-Európába. Aleko Konsztantinov irodalmi teremtményének, Baj Ganjónak sikerült. De Baj Ganjót rasszistának minősítették a bolgár posztmodern gondolkodók (olyasmi volt ő, mint a kollektív modortalanság megtestesülése), és túladtak rajta.
Igen, némelyiküknek még New Yorkba is sikerült eljutni, de csak mint balkáni figuráknak, mint Jacques Tournier régi filmjében, a „Cat People”-ben. Egy jóravaló amerikai fiú beleszeret egy szép szerb leányzóba, akinek az a szokása, hogy valahányszor dühös, párduccá változik. Egyik elkeseredett pillanatában az amerikai fiú azt mondja: „Istenem, mi van velem? Olyan normális, boldog ember voltam.” Ami annyit jelent: csak a baj van abból, ha a Balkánról származó Mássággal a legkisebb mértékben is összeadja magát az ember.
Aztán hatalomra jutott a kommunizmus, és ez újabb olaj volt a nyugat-európai képzelet tüzére. Bram Stroker Drakulája feltámadt a kommunista diktátorok alakjában. Ezek néha átfedték egymást, mint „A Herceg és a táncosnő” című híres film legutolsó változatában. A filmben egy egyszerű queens-i fodrászlánynak sikerül megolvasztania valami román vagy bolgár diktátor vasszívét. Malcolm Bradbury „Cserearányok” című regénye „Minek jöjjünk Szlakába?” című folytatásával talán az utolsó a Balkánhoz kapcsolódó hidegháborús produktumok hosszú sorában. A falomlás után megjelentek a hidegháború utáni termékek, köztük olyan filmek, amelyek tele voltak (és vannak még mindig) vad ex-jugó és ukrán uránium-dílerekkel.
Sok nagy ember hagyta rajta a kézjegyét a Balkán képzeletbeli térképén. Köztük voltak olyan írók, mint Lawrence Durrell, Malcolm Bradbury, G. B. Shaw, E. M. Foster, Agatha Christie, Rebecca West, Saul Bellow, Julien Barnes, valamint újságírók, színészek, filmrendezők, politikai gondolkodók és politikusok tarka sokasága. A képzeletbeli Balkánt kialakították, majd átalakították, megkonstruálták, majd átépítették. Abban az időben, amikor menekültek százezrei érkeztek a volt Jugoszláviából Nyugat-Európa partjaira, új név pattant ki Goran Stefanovski képzeletéből a ‘Casablanca’ és a ‘Balkán’ ötvözeteként: ‘Casabalkan’.
A jugoszláv háborúnak köszönhetően került fel a Balkán újra a világ térképére. Egész halom publicisztikai, önéletrajzi, film- és irodalmi produkciót állítottak elő azóta. Az ex-jugoszlávoknak hála, a Balkán valósága sötétebb képet mutatott, mint valaha. A Balkán megint kedvenc vadászterületévé vált a nyugat-európaiaknak, ha erős érzelmekre, izgalmas politikai spekulációkra, erkölcsi felüdülésre és valódi politikai elkötelezettségre vágytak.
A Balkán stigmája a Balkánon belül is forgalomban volt, de ott senki nem akart vele semmiféle rokonságot, DNS-kapcsolatot elismerni. A szlovének a „balkanizálódással” szembeni európai védőpajzsnak tekintik magukat; a horvátok ugyanezt gondolták és gondolják magukról még mindig; a szerbek szívesen vásároltak Szófiában, Isztambulban, Thesszalonikiben, de a „Balkánt” meghagyták a bolgároknak. A bolgárok számára már nem volt menekvés. Nem tolhatták odébb a Balkán-hegységüket – át a Fekete-tengeren, Oroszországba, teszem azt. A művészi törekvésekkel megáldott kommunista vezérek letűnése után az ilyen tervek kivitelezésére már nem volt meg a lehetőség. Ki él akkor most a Balkánon? A bolgárok.
Stulic dala, „Balkán, édes Balkánom, légy erős, állj sziklaszilárdon”, és ennek váratlan feltámadása úgy is értelmezhető, mint a fiatalok megbékélése a balkáni identitással; ennek az imázsnak posztmodern elfogadása, amely – mint minden más imázs – divat kérdése. Úgy is lehet értelmezni, mint tiltakozást az elnyomó nacionalista agymosás ellen. Alig pár éve, a Tudjman-rezsim idején majdnem bekerült a horvát alkotmányba egy furcsa paragrafus, amely megtiltotta volna, hogy Horvátországot ezentúl bármilyen módon egy lapon említsék a balkáni államokkal.
Az a dal, hogy „Cigány népség vagyunk, elátkozott a sorsunk”, arról tanúskodik (az önsajnálaton és némi rejtett rasszizmuson kívül), hogy tudják: valójában a horvátok, szerbek, albánok, románok, bolgárok és a többiek által is súlyosan diszkriminált romák a leginkább stigmatizált etnikai populáció Európában. Az önstigmatizálás stratégiájának alkalmazásával, azt az elkerülhetetlen önsajnálattal vegyítve, ez a dal gyors és éles válasz a Balkán-stigmára, ugyanakkor nagyon jól eladható. A Balkánról jövő kulturális produktumok jó része – Emir Kusturica, Goran Paskaljov és mások filmjei – él ezzel a kétértelmű stratégiával. Más szóval, ha az egész világ primitív és vad embereknek lát minket, „cigánynépséget”, szívesen eljátsszuk ezt a szerepet. És a világ ezt komolyan veszi.
2. Kemény munka
Sok munkát kellett fektetni abba, hogy kialakuljon a kulturális együttműködés
Európán belül. A balkáni emberek, főleg a volt jugoszlávok előtt még rengeteg
munka áll, hogy újragondolják, újraértékeljék és artikulálják a közelmúltjukat
és részüket a legutóbbi történésekben. Más szóval: a balkáni emberekre
ráfér némi valódi „lélekbúvárkodás”. Dekonstruálniuk kell az önstigmatizálás,
önsajnálat és diszkriminálás bevett mintáit, a tagadását annak, hogy „valami
nincs rendjén” és a nemzeti identitás ingatag talajára vagy a „másság”
büszke vállalására épülő arroganciát.
A nyugat-európaiaktól ugyanezt lehet elvárni. Az elmúlt pár évben Európa gyors átalakuláson ment keresztül, amit olyan fontos események jeleztek, mint a falomlás, Németország egyesítése vagy a közös pénz bevezetése. Európa bővül, és ez a jövőben csak folytatódik. És ami még fontosabb: Európa demográfiai változáson megy keresztül. A mai Európát, jobban, mint azelőtt bármikor (a demográfusok szerint nincs ehhez fogható a történelemben), nem európai bevándorlók népesítik be. Európa emberi tájképe gyökeresen megváltozott az elmúlt mintegy 30 évben. Ezért aztán a nyugat-európaiaknak át kell értékelniük mindazon eszméik teljes ideológiai készletét, amelyeket eddig olyan büszkén vallottak, mint a demokrácia, emberi jogok, tolerancia, stb.
Európa egyik ideológiai „kedvence” a multikulturalizmus. Mindazonáltal a multikulturalizmusnak ez az eszméje a gyakorlatban nem jelent mást, mint hogy a török boltban vesszük a zöldséget, és egy indonéz étterembe járunk vacsorázni. Az etnikai és faji incidensek gyakoriak, hozzátartoznak a mindennapi élethez Európában. Slavoj ®iľek úgy határozza meg a mai társadalmat, mint „a kockázat társadalmát, amelyet globális reflexivitás jellemez”, és arra a következtetésre jut, hogy „maga a rasszizmus is reflexívvé válik”. „Manapság a reflexív rasszizmus paradox módon a mások kultúrájának közvetlen tiszteletben tartása formájában is képes kifejezésre jutni” – ®iľek szerint. Az európai multikulturalizmus a mai gyakorlatban minden eddiginél inkább csupán a közömbösség, az etnikai csoportok közti érintkezés hiányának, a politikailag elfogadható rasszizmusnak a politikai korrektségbe bújtatott megjelenése.
Egy ilyen összetett kontextusban nem könnyű az európai kulturális együttműködésről beszélni. Számos kérdést fel kéne tenni és meg kéne válaszolni, mielőtt ilyen ambiciózus vállalkozásba fognánk: hogy például milyennek látjuk és hogyan definiáljuk a kultúrát. A kulturális együttműködés terén – amit manapság általában úgy fognak fel, mint a kulturális termékek cseréjét – három főbb forgatókönyvet látok, amelyek mindegyikében komoly veszélyek rejlenek.
Az első lehetséges forgatókönyv már megvalósult, az európai multikulturalizmus eszméje alapján. Ez az „Eurovíziós dalfesztivál”-szcenárió. Ez a hatalmas európai tömegkulturális előadás, amely érzelmileg az európai tévénézők millióit ragadja magával, az európai kulturális együttműködés legexplicitebb és legvulgárisabb metaforája. Az idei nyertes, egy török popzenekar, az európai multikulturális ideológia tökéletes tömegkultúrás terméke. A zsűri döntése ráerősít a sztereotípiákra (fél-hastánc, fél-orientális zene), szakít velük (Svájcban született szőke török lányok), egyszerre fejezi ki és adja fel a „nemzeti identitást”. Ezt a példát szem előtt tartva könnyű elképzelni egy európai költészeti, képzőművészeti vagy színházi fesztivált, amely a kultúra és a kulturális együttműködés hasonló elképzelésén alapul.
Az európai kulturális együttműködés második lehetséges forgatókönyve az európai kultúra magas színvonalának védelmére épül, mint az európai piacot eluraló amerikai tömegkultúra elleni védekezés. Voltak kísérletek, hogy megvédjék az európai kulturális termékeket az amerikai „kulturális imperializmustól”. Van azonban egy másik képzelt „fenyegetés” is, ami belülről jön, a nem-európai európaiaktól. A nyugat-európai kulturális kánon, amely évszázadokon át uralkodott, többé már nem játszik döntő szerepet a mai globális kultúrában. Egy olyan kultúrpolitika, amely belülről az „iszlamizálódástól”, kívülről az „amerikanizálódástól” való félelmen alapul, egy olyan forgatókönyvet idézhet elő, amely a kirekesztésre épít, ahol Európa kultúrája úgy definiálná magát, mint a legmagasabb „európai” kulturális értékek „védelmezője” vagy „múzeumi kurátora”.
A harmadik veszély „a kultúra ügyvédei” (advocacy for culture) kifejezésben rejtőzik. A kultúrpolitika szakértői, kulturális operátorok, kulturális menedzserek, a kultúra ügyének előmozdításán munkálkodók száma a közeljövőben meghaladhatja az írók, művészek, filmkészítők, zeneszerzők számát. Ha ez a szcenárió valósulna meg, akkor a kulturális együttműködés Európában egyszerűen a kultúrpolitika művelőinek kulturális együttműködését fogja jelenteni. A kultúra mint szolgálat koncepciója kerülne így előtérbe. A kultúra az egyesítés, az egyesült Európa eszméjét fogja szolgálni; szolgálhat mint nagykövet, diplomata, call girl-szolgálat. Ez esetben a kultúra a nemzetállam legkellemesebb képviselőjévé, a status quo fenntartójává züllene.
És akkor ott van még a piac és a túltermelés. Ahogy Jean Baudrillard mondta: „A művészet kimúlt, nem azért, mert nem volt elég, hanem mert túlságosan is sok volt belőle”.
3. Teszt&tószt
A kultúra dinamikája – állandó és eleven cseréje – magától működik,
többnyire különösebb reflektálás nélkül. Eszmék, hatások, interakciók áramlása
közvetve, véletlenül, és sokszor tévedésből megy végbe. Nehéz az ilyen
dinamikát ellenőrizni, követni az útjait, és nem könnyű megérteni.
A kultúra valódi nyelvét ma ‘smurfentaal’-nak lehetne nevezni. Így hívják a városi fiatalok a szlengjüket Hollandiában, amit marokkói, török, antillai szavakkal és angol szavakkal fűszereznek, és egy csomó gesztussal. A smurfentaal elnevezés a populáris kultúrából ered (a smurfök kis kék rajzfilmfigurák, a hupikék törpikék). Más szóval a kultúra nyelve sok kulturális nyelv keveréke, és állandó változásban van. Olyan nyelv, amelyet a globális kultúra befolyásol, és amelyet mindenütt beszélnek; az állandó befogadás, nem pedig a kirekesztés nyelve.
A nagy műalkotások szintén maguktól jönnek létre. Szerzőik az esetek többségében nem nemzeti kultúrák képviselői, éppen ellenkezőleg: outsiderek, lázadók, száműzöttek, magányos individuumok. James Joyce, az ír lázadó elhagyta Írországot, a hazáját, az egyházát, a fennálló értékeket és normákat, a nyelv és az irodalom normáit. A homéroszi történethez kapcsolódott, az európai modernizmus legnagyobb irodalmi remekművét alkotva meg Ulysses című regényével.
Próbáljuk elképzelni, mit csinálna ma Mr. Joyce. Hét évre volna szüksége,
hogy be tudja fejezze az Ulyssest, és 17 évre, hogy ne tudja befejezni
a Finnegan’s Wake-et. Jelenleg Mr. Joyce Triesztben van, szegény és ismeretlen,
angol nyelvet készül tanítani egy horvát kisvárosban, Pulában, csak néhány
hónapra. Aztán Párizsba költözik.
Itt most adnék Önöknek egy feladványt. Képzeljük el, hogy Nora azt
mondja Jamesnek: „Olyan szegények vagyunk, Jimmy, beadhatnál egy ösztöndíjpályázatot
valamelyik tervedre!” Vajon a mai töméntelen kulturális intézmény és kulturális
lehetőség tudna-e segíteni Mr. Joyce-on? Vajon a mai kulturális menedzserek
képesek volnának-e felismerni a zsenijét? Vagy azt ajánlanák az előírásoknak
megfelelően Mr. Joyce-nak, hogy próbáljon ösztöndíjat kérni valamelyik
ír kulturális intézménytől? Vagy inkább azt tanácsolnák neki, hogy próbálkozzon
valami görög kulturális alapítványnál, tekintettel projektjének „görög
vonatkozásaira”? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása talán segíthet
valamelyest egy új európai kultúrpolitikai elképzelés felvázolásában.
Az én üzenetem egyszerű, akárcsak az aggodalmaim. A „munkások”, „a kultúra proletárjai” nem arra valók, hogy a kulturális intézmények működését segítsék, a kulturális intézményeknek kellene „a kultúra proletárjait” segíteniük.
Mivel arra kértek fel, hogy megnyissam ezt a szemináriumot, hadd nyúljak vissza egy Malcolm Bradbury-idézethez erre a célra. Ezek a tört angolsággal elmondott szavak I. Vulcany tábornok elvtársnak, a szlakai állam fejének szavai: „Itt, Szlakában, ivás közben szeretünk tósztot mondani. Kedvenc tósztunk a „dialogi”. A „dialogi” nálunk sok mindent jelent. A „dialogi” a barátság és az összetartás nagy szelleme. A „dialogi” az igazi közösülés vágya – egy olyan közösülésé, ahol mindegyik fél egyenlő, és egyik sincs felül.”
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
UGRESIC, Dubravka
A feltétlen kapituláció múzeuma
Európa, 2000
„Zágráb - Amszterdam - New York”
Magyar Lettre Internationale, 6
„Tiszta Horvát Levegőt!”
Magyar Lettre Internationale, 8
„Papok és papagájok”
Magyar Lettre Internationale, 10
„A próza fekvése”
Pompeji, 1993. 3-4.
„Az ábécéskönyv”
Átváltozások, 1995. 5
„Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek”
Magyar Lettre Internationale, 27
„Legények a gáton”
Ex-Symposion, 1998. 21-22.
„Bolgár-török nagyanyám”
Magyar Lettre Internationale, 31
„Csoportkép”
Magyar Lettre Internationale, 33
„A fényképalbum poétikája”
Magyar Lettre Internationale, 36
„Bőrönd”
Magyar Lettre Internationale, 39
„Elkobzott emlékezet”
„Nők, irodalom, dohányfüst”
Magyar Lettre Internationale, 40
„Hogyan küldjünk képeslapot?”
Magyar Lettre Internationale, 41
„Házi szellemek”
Magyar Lettre Internationale, 48
„Kultúrát a népnek!”
Magyar Lettre Internationale, 49
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu