HOGYAN ÉREZTE MEG STEFICA CVEK ZÖLDBORSÓFEJTÉS KÖZBEN, HOGY VALAMI NEM STIMMEL AZ ÉLETÉVEL
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- -- - -- - -- -- -- - -- - - - - - - - -- -
Hamarosan ki fog csírázni a fokhagyma a kamrájában. Hogy ezt megakadályozza, helyezze a fokhagymát fejjel lefelé konzervdobozba vagy más edénybe, és hintse be vastagon tengeri sóval.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -  -

 – Nem láttad balahol a pogamat? – kérdezte a nena, mikor belépett a konyhába.
 – Nem.
 – Má megin elhadtam balahol! – sóhajtotta.
 Totyogott ide-oda, mormogott valamit, kinyitotta és visszacsukta a dobozokat, aztán megtorpant, mint aki valami nagyon fontos dolgon töri a fejét, majd ismét sóhajtott egy nagyot, kinyitotta a kamraajtót, kicibált onnan egy zsák zöldborsót, és kirázta az asztalra.
 – Pejtsd má meg ezt a borsót, én meg megkeresem a pogamat – mondta.
 – Kutasd át jól az ágyat. Utoljára a párnacihában találtuk meg.
 A nagynéni beszippantotta az ajkait a fogatlan szájába, és kiment a konyhából. „Akár a füge!”, gondolta Stefica. „A füge is behúzza azt a kis farkincáját, mikor szárítják.”
 Stefica fogta a vájdlingot, és nekiállt borsót fejteni. A napfényben fürdő konyha egyenletesen pulzált. Az udvarból behallatszottak a gyerekhangok meg a galambbúgás. Stefica fejtette a borsót, lassan, komótosan, mint valami lassított filmben, s egyszer csak úgy érezte egy pillanatra, hogy örökre ebben a pózban maradhatna, ha véletlenül megállítanák a filmet, ha valaki, ki tudja, ki, megnyomná a gombot.
 – Tudod – mondta a nena, amikor belépett a konyhába –, otthon Bosanska Krupában egy assony, te nem ismered, udaníd elhadta a pogát, és sehod sem tudta megtanáni. Hat hónap múlba kiterült!
 – Meghalt?
 – Meg.
 – Micsináljunk... – sóhajtott Stefica.
 – Ah... – sóhajtott a nena, és hozzáfűzte: – Attán majd pucold meg a krumplit is!
 A nena kiment a konyhából. Stefica szétválasztotta a hüvelyeket, megtapogatta a dudorokat, megrántotta a kis zöld cérnát, kibontotta a héjat, és a szemek kipotyogtak. A vájdling fenekén a borsó somolyogva szívta be a napot. Stefica belemarkolt a szemekbe, a zöld golyócskák kicsurogtak az ujjai közt, és a vájdling fenekére hullottak dobolva, mint az aprószemű eső. „Zsenge borsó...”, sóhajtott Stefica, és bekapott egy szemet.
 – Ne eded a borsót! – mondta a nena, amikor belépett a konyhába.
 – Mért?
 – Otthon Bosanska Krupábad ed ember, bolond Milének hítták, szóbal ez a bolond Mile egyszer pogadásból teleette magát nyers borsóval, ilyen pöbetlennel, aztán meghalt.
 – A nyers borsótól?!
 – Attól há – mondta a nena. – A borsót mindig jól meg kell dinstelni böröshadmán.
 A nena bóklászott a konyhában, megint kinyitott és visszacsukott néhány dobozt, majd így szólt:
 – Bebégezted?
 – Igen, még egy kicsi...
 A nena kiment, Stefica pedig tovább bontogatta a zöld hüvelyeket, ráncigálta a cérnát, mintha fércet fejtene.
 Egyszeriben úgy érezte, mintha meleg pára gombolyodna és tömörödne köré, mint a gyapjú, és hogy már egyszer ugyanígy fejtette a borsót, ugyanebben a napszakban, ugyanebben a konyhában, ugyanennél az asztalnál... „Lehet, hogy én – gondolta Stefica – egész életemben ebben a konyhában ülök, és borsót fejtek, csak nem tudom?!”
 A gyapjú lassan körbefonta Stefica Cveket, és rágombolyodott, mint az orsóra. „Mint egy hernyóra – gondolta Stefica, és elhúzta a száját. – Mint egy zöld hernyóra...”, font-fonogatott Stefica Cvek. Megrántotta az utolsó cérnaszálat is. Négy dundi szem gurult ki a hüvelyből.
 Stefica felemelte a vájdlingot az asztalról, de a vájdling kiugrott a kezéből, és a padlóra csattant. A borsószemek szétrepültek. Stefica lehajolt, letérdepelt, és elkezdte szemenként szedegetni a zöldborsót. A napsugarak végigszántottak a padlón, és Stefica, akárha nagyító alatt, megpillantotta a port, a karcolásokat, a borsót... S hirtelenjében megmagyarázhatatlan kétségbeesés zuhant rá...
 Az istenit, gondolta Stefica, örökre e konyha foglya maradok, és szedegetem a borsót szemenként, sírdogált Stefica, egész életemben, gondolta Stefica, a nenámmal, aki folyton el fogja hagyni a protézisét, könnyei a padlóra potyogtak, szedegetem és szedegetem, sírt Stefica, mindenkinek jobb, gondolta Stefica, Marijanának is meg Elinek is meg Anuskának is, gurult a borsó, nekik legalább van valakijük, elgurultak a szemek, férjük, gyerekeik, barátaik, sírt Stefica, csak nekem nincs senkim, gondolta Stefica, munka, haza, munka, ontotta a könnyeit Stefica, soha, soha nem fog megváltozni semmi, potyogtak a könnyei, mindig ki fog esni a kezemből a vájdling, és mindig szemenként szedegethetem össze, könnyekben úszott a borsó, mint egy rossz álomban, szipogott Stefica, Ela mért nem él rossz álomban, gondolta Stefica, Marijanának hogyhogy nem hullik ki a kezéből a vájdling, könnyekben ingott a padló, Anuska mért nem vesz borsót, motyogta Stefica a zöld kiszámolóst, mi történik énvelem, tennem kell valamit, számlálta a szemeket Stefica, csak összeszedem a borsót, itta be a keze, mint az itatós, a könnyeket...
 Két szürkésfehér galamb álldogált az ablakpárkányon, bólogatott, és nézte Stefica Cveket. Belépett a konyhába a nagynéni.
 – Hess, dögök! – kiáltotta a nena, és a galambok elröppentek.
 A nena arca váratlanul felragyogott:
 – A pogab!
 Stefica e másodpercben, pontosan az asztal lába mellett, megpillantotta a nagynénje fogsorát. Két ujjal megfogta, és odanyújtotta neki.
 A nena szánakozva nézett Steficára, aki kisírt szemmel térdepelt a padlón. Lehullt a szeméről az öregkori hályog, és mintha mondani akart volna valamit, de visszanyelte, csupán bólintott, és elindult az ajtó felé.
 Már csak néhány szem maradt a padlón.
 
 

STEFICA CVEK ANUSKÁVAL KONZULTÁL, AKI IGEN TAPASZTALT A DEPRESSZIÓ KÉRDÉSÉBEN

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - --
Ha naponta néhány percig fejen áll, jelentősen megszépül az arcbőre, és megjavul a vérkeringése. Először próbálja meg a fal mellett, és tartson ki két-három percig. Ugyanezt a gyakorlatot végezze fáradtság vagy rosszkedv esetén is. A szemceruzát tegye a hűtőbe, hogy könnyebben meg lehessen hegyezni.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - -- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - -

 – Halló!
 – Igen?
 – Anuska, én vagyok, Stefica!
 – Ó, te vagy az! Na mi van?
 – Semmi... Mit csinálsz?
 – Vasalok. Felhalmozódott egy egész rakás... Hogy vagy? Mi újság? Nem jelentkezel...
 – Úgy, jól... Hanem azt akartam kérdezni... Emlékszel, amikor egyszer azt mondtad, hogy depressziós vagy?... Emlékszel? Azt hiszem, azt mesélted, hogy orvoshoz mentél emiatt...
 – Nem emlékszem, de mindegy. Én minden nap depressziós vagyok. Mért kérdezed?
 – Csak úgy... Azt hiszem, én is...
 – Mi? Depresszióba estél?
 – Nem tudom... Úgy tűnik.
 – Hm... várj egy kicsit, rögtön jövök... Van egy cédulám, ahova mindent felírtam, várj csak, ne tedd le a kagylót, egy perc...
 
 – Halló? Stefica, itt vagy?
 – Igen.
 – Várj... Itt van. Az alapvető tünetek, melyekről felismerheti a depressziót. A depresszió egymással összefüggő tünetek alapján ismerhető fel, ezek: határozatlanság... Figyelsz?
 – Figyelek.
 – Ezek: határozatlanság, álmatlanság, érdektelenség... Hallasz?
 – Hallak.
 – Na és?
 – Mi?
 – Hát megvannak neked ezek a tünetek, vagy nincsenek?
 – Megvan a határozatlanság meg az érdektelenség, de nem vagyok álmatlan.
 – Jól van, megyünk tovább. Fáradtság, sírhatnék, szorongás, deprimáltság...
 – Az mi? Ez az utolsó?
 – Nem tudom pontosan, olyasmi, mint a szomorúság, kedvetlenség, ilyesmi...
 – Ez nekem is van. Tovább?
 – Aztán jön a reménytelenség-érzet, bűntudat, a magabiztosság elvesztése... Aztán a negativizmus és a gasztropátiás zavarok. Ez minden.
 – Mind megvan! Mi ez az utolsó?
 – A negativizmus az az, amikor mindent sötéten látsz, emez meg az emésztésre vonatkozik, amikor nincs étvágyad, meg ilyesmi...
 – Aha.
 – Mit „aha”? Most depresszióba estél, vagy nem?
 – Nem tudom. A legtöbb megvan...
 – Akkor a tied csak részleges. Az nem olyan szörnyű.
 – Dehogynem.

 – Stefica, itt vagy? Miért hallgatsz?
 – Itt vagyok...
 – Most mi van?! Csak nem pityogsz?!
 – Igen... Már nem...
 – Hát ez is az egyik tünet!
 – Mit tegyek?
 – Nem tudom. Ha tudnám, magamon is segítenék. Van fiúd?
 – Nincs.
 – Gondoltam. Keress magadnak egy krapekot! Az a legjobb orvosság a depresszióra. Ezt ugye tudod?
 – Nem tudom...

 – Stefica, hallgass ide! Ha kivasaltam ezt a csomó rongyot, majd visszahívlak. Jó?
 – Lehet.
 – És nyugodjál meg. Hiszen mindenki többé-kevésbé depressziós! Én minden nap depresszióba esek! Legalább tíz percre. Hallottad?
 – Hallottam.
 – Visszahívlak. Jó?
 – Jó.
 – Nahát akkor...
 – Na...
 – Hé, ne tedd le a kagylót! Mondok valamit... Ismered Matildát?
 – Ismerem.
 – Társasutazáson van Palma de Mallorcán. Hét napig! Képzeld el!
 – Tényleg?
 – Igen, ez holtában sem fog depresszióba esni!
 – Mért recseg a telefonod?
 – Ez nem a telefon, hanem a papagáj. Vettem magamnak egy papagájt. Nem tudtad? Nem is tudhattad. A papagájom káromkodik, képzeld...
 – Tényleg?
 – Aha!
 – Jó... Majd hívjál.
 – Hívlak. Csak előbb kivasalok...
 – Jó...

 
STEFICÁT ELLÁTJA TANÁCSOKKAL A KOLLÉGANŐJE, MARIJANA

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A friss kenyérbélből gyúrt galacsinokkal letörölheti az ujjlenyomatokat a világos felületekről, a faburkolatról, a tapétáról és a kártyáról, valamint a megfeketedett ezüst tisztítására is kiváló. Amint bepiszkolódik a galacsin, cserélje ki.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
 

 – Hát igen, ezek a mai srácok közönséges széltolók! Ezer szerencse, hogy idejében nyakon csíptem ezt az enyémet! – sóhajtott fel Marijana, és beleharapott a sonkás szendvicsébe. Egy darab sonka kiugrott a szendvics közepéből, mint a rugó. Marijana gyorsan visszanyomta a mutatóujjával.
 – És mégis – folytatja Marijana teli szájjal –, lehet, hogy én közönséges vagyok, de a pasi a legfontosabb dolog az életben! Kapj már egy kicsit az agyadhoz! Nem vagy te lüke! Gondolkozz!
 Marijana lenyelte az utolsó falatot, aztán elővett még egy szendvicset a zacskóból, szétnyitotta, hogy megnézze, rendesen fekszik-e benne a sonka, és folytatta:
 – Hát mondd, milyen életed van neked? Ülsz otthon avval az öreg nagynénikéddel, és várod, hogy odapottyanjon egy pasi az égből! Á, nem! Nem fog! Iparkodni kell, ha pasit akar az ember.
 Marijana közelebb húzta a papírtányért, és azt az oldalát fordította maga felé, amelyen a krémes reszketett.
 – Enyém a krémes, a tied meg a baklava! Rendben? Ma nem tartjuk a vonalainkat! Hétfőtől állunk rá a főtt tojásra. Jó?...
 – Nos, megmondom én neked kereken, öreglány, neked nincs szexepiled, nincs, az istennek sem! – mondta Marijana, és beledöfte a műanyag villát a krémesbe. – Szerencsére ezen lehet segíteni! – tette hozzá élénken, és megnyalta a villát. – Először is szabadulj meg néhány kilótól! Erről majd én gondoskodom. Van egy kitűnő fogyókúrám. Másodszor, menj el egy jó fodrászhoz. Harmadszor, vegyél magadnak néhány klassz cuccot, nem muszáj butikban, manapság szerencsére mindenki ilyen rongyokban jár... Nézd át alaposan a divatlapokat... És negyedszer – mondta Marijana, és magához húzta a kávéscsészét –, na, hogy is mondjam, túl komoly vagy, valahogy túl tisztességes, nem is tudom... – ingatta Marijana a fejét, aztán rágyújtott egy cigarettára, kifújta a füstöt, és élénken folytatta.
 – A legfontosabb, hogy vidám légy! – kortyolt bele Marijana a kávéba. – Ma tényleg jó a kávéjuk. Igen, ezt akartam neked mondani, amikor te összevonod a szemöldököd, én is megijedek. A pasik a vidám csajokra kapnak! Neked szüntelen valami sértődöttség ül az arcodon. Mintha valaki pofon vágott volna. Ez minden pasinál bűntudatot hív elő. És ki szereti azt, ha valamiért mindig bűnös? Gondolkodj!
 – Csak akadnak – Marijana ismét a kezébe vette a műanyag villát, és a krémes maradékát kapargatta –, csak akadnak barátnőid, tarts velük! Lazíts! A pina nem szappan, hogy elkopjon – mondta Marijana felélénkülve, és hozzáfűzte: – Ha már közönségesnek kell lennem! Nézz körül egy kicsit! Pasik, azok vannak minden sarkon! Akárhova fordulsz. Csak bátran! – csettintett az ujjával Marijana szenvedélyesen.
 – Én a te helyedben – mondta Marijana, és kifújta a füstöt – nős emberekkel is megpróbálkoznék. Csakhogy azok sosem fognak elvenni, a motelszobák árától meg bizony néha föl sem áll nekik! Hú, de közönséges vagyok! Ne is figyelj rám! Sajnállak, jó lány vagy, és csak úgy elmúlik az életed értelmetlenül!
 Marijana elhallgatott egy pillanatra, a mutatóujjával fölszedte a kenyérmorzsákat az asztalról és elrágicsálta őket, aztán összeráncolta a homlokát, mintha elmélyedne a gondolataiban, és így szólt:
 – Tudod mit, utánajárok én annak a mi új sofőrünknek. Nagyon jóképű srác, és lehet, hogy nem is nős... jó, jó, nem fogok utánajárni! – mondta Marijana, és hozzáfűzte: – Talán csak egy ici-picit!
 Marijana felállt, felszedte az asztalról a papírzacskót meg a kistányért, és beledobta a szemétkosárba. Aztán az órájára nézett, és így szólt: – Elszívunk még egyet, jó?!
 Marijana részvéttel nézett Steficára, kifújta a füstöt, és cinkosan így szólt:
 – Jaj, öreglány, ezeregy módja van annak, hogyan lehet pasit fogni! A munkahelyen nem kellene izélni, kivéve, ha a pasi rögtön elvesz. Aztán a táncos helyek, a diszkók... mit tudom én, azt hiszem, hogy ez nem neked való... Itt van például a Cica! Hallottad...? Nem hallottad?! Tudod, hogy a Cica sokáig nem tudott a pasikkal zöld ágra vergődni. Végül felhagyott velük, és szépen vett magának egy kutyát. Igazi fajkutyát, és megy az én Cicám szépen minden nap kutyát sétáltatni... Mire ott egy kutyás pasi. És bla, bla, bla, a maga kutyája így, az enyém úgy, lépésről lépésre – és a Cica férjhez ment. Mint egy viccben!
 Marijana elhallgatott, kivett a táskájából egy tábla csokoládét, megkínálta Steficát, és folytatta:
 – Hát a mi Ankicánk? Nem hallottad?! Az, akinek olyan gyönyörű fogai vannak. Hát ez a fogorvosi székben ment férjhez! Egy nap megfájdult a foga – és ez minden! Fiatal fogorvos, satöbbi. Fantasztikus!... Na vegyél, egyél nyugodtan! – kínálgatta Marijana Steficát a csokoládéval. – A fogyókúrát hétfőn kezdjük!... Igen... És a Lela?! Hát az aztán kész fantasztikum! Nem hallottad?! Hogy az öregjei ráhagyták a házukat, azt tudod. Na és a Lela elhatározta, hogy eladja, mit csináljon nő létére egyedül abban a nagy házban... Jó, neked nincs házad, csak azért mesélem neked ezeket, hogy lásd, hogyan jönnek össze az emberek... És feladott egy újsághirdetést. Egy napon becsönget hozzá egy remek pasi, azt mondja, megvenné a házat magának meg az öregjeinek. Építész. Egy hónapig tárgyaltak az ingatlanról, és végül összeházasodtak. Most szépen együtt élnek mindannyian, ők ketten meg az öregek... Mondom neked, sosem tudhassa az ember, mikor kire fut rá!
 Marijana hirtelen az órájára pillantott, gyorsan odaült az írógéphez, és így szólt:
 – Már fél tizenkettő, rajta!
 Aztán leütött néhány betűt az írógépen, ránézett Steficára, és felsóhajtott:
 – Az ördögbe is, én mért nem esek soha depresszióba?!
 

STEFICA CVEK ELFOGADJA A TANÁCSOKAT

a) Öltözködés

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Tudja-e, hogy a spenót főzővize kiválóan alkalmas fekete gyapjúholmik mosására?
- - - - -- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Stefica Cvek olvasott:
„Blézer, mellény, nadrág – ezek a ruhadarabok lehetővé teszik a friss, fiatalos kombinációkat. A táska egy kicsit nagyobb, mint tavaly, de még mindig a mellkason átvetve hordjuk. Bőrből és lyuggatott antilopból készül. Egy ingruha, egy blézer – szinte klasszikus szabású  – máris elegendő a fiatalos egyszerűséghez. A tavasz új színeket is hoz: sok fehéret, pirosat, sárgát – egyre bátrabb kombinációkat. A cipő alacsony sarkú, egy vagy több pánttal a lábfejen, és kötelező hozzá a lehajtott zokni. A nadrág nagyon modern. A vonala? Csípőben széles, a boka körül szűkebb, derékban sok redővel. A nadrágszár kis mandzsettában végződik, vagy kis „slicc” nyílik az oldalán! A vékony trikó, a széles ingblúz is divatos, a dzseki derekát gyakran övpánt díszíti, s habár a nadrágszár rövidebb, mint tavaly, magas sarkú cipővel viseljük. Égőpiros nadrág magas derékrésszel, ferdén vágott oldalsó zsebekkel és nagy, rávarrt farzsebekkel, szintén nagyon modern vonalú fehér nadrág, a derékon két kontrasztos színű pánttal, a cipőn pedig mély felhajtás mindig szép kék pöttyös folyamatosan a fehérrel ismét pöttyös ezúttal ízes színben egyenes babájú szoknya oldalt felvágva és a felső része ráverve mint a széles blúz redőkkel a csípőszépen nagyobb reportázzsal a mellen és rejtett zsinórral deréktájon klasszikus és mindig szép kétrészes lány szoknyák néhány redővel az elülső mellrészen és a felső rész a sportos ing marásában egyenesen görbülő kiskabát lemerevített gallérral anyu egyik ruhájából természetes anyagok ugyanúgy mint az egyszintű mellény amit minden fölé fel lehet venni övvel is hordható és rajta keresztül szeles szabású szokornya bevágott felvágással és kapcsokkal az egész béles mellény bársonyból gavallér goromba kötéssel és egyenes fordulatú ing egyenes vonatú kiskabát kis gavallérral mely ugyanolyan jól illik a szoknyához meg a bugyogóhoz sportos hangsúlyt ad neki a vékony öv a derékaljon a nyak köré csomózva és a blúz minden alkalomra a nyak köré szalagot kötünk a blúz bősége pedig lehetővé teszi hogy összenyúzzuk íjjal vagy szabadon esni hagyjuk viselhetjük az ismét igen divatos loknikkal vagy divatos szabású mellénnyel fényes textrátéttel vallva és a varrat észletei a diszkó stílus varázsát adják és ünnepélyesebb alkarommal megfelelőszínűblúzzalhordjuk övvelvagyanélkülazingblúzfényesszaténbólkészülklasszikusszalaggaldíszítvecsakúgymintazujjahátul..."

Stefica szemhéja elnehezült, a divatlap a padlóra hullott, Stefica az oldalára fordult, és elaludt.
 A nagynéni a karosszékben üldögélt, és halkan mormogott:
 – Nem igaz, hogy minden varrónőnek tű okozza a halálát. Otthon Bosanska Krupában a mienk a fagylalttól halt meg. Abban az időben a fagylaltosok árulták a fagylaltot, mentek a kocsijukkal és kiabáltak... Így kiabáltak: Fagylaaaaaltot tesséék! Faaaaagylaltot! Még most is emlékszem, ahogy a varrónő kiállt az ablakba centivel a nyakában és gombostűkkel a foga közt, és kiabált: Faaagylaltosooook! Ideeee! Ideeee! Ez egymás után falta a tölcséreket! Borzasztó! Tüdőgyulladás vitte el. És mindez a fagylalt miatt! Nem pedig a tűtől...

b) Vonalak

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - - - - -
Túl keménynek és inasnak látszik az imént vásárolt hús? Ez esetben, tekintet nélkül arra, hogyan kívánta elkészíteni, először áztassa tejben körülbelül fél órán át. Ettől puha és ízletes lesz.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az ötödik nap reggelén Stefica felkelt, és ráállt a mérlegre... Marijana azt mondta: „Ez tuti, kipróbáltam. Négy nap alatt – négy kiló! Remek fogyókúra!”
 Az ötödik nap reggelén Stefica a mérlegen állt, a mutató azonban egy millimétert sem moccant. „Egy dekát sem adtam le”, gondolta Stefica Cvek.
 Az ötödik napon két óra hét perckor Stefica Cvek eltávozott a hivatalból, és elindult a cukrászda felé. Stefica vásárolt: 5 krémest és 1/2 kiló aprósüteményt. Eztán Stefica Cvek bement a közértbe, és ott vásárolt: 20 dkg felvágottat, 1 tubus majonézt, 1 kg paradicsomot, 1/2 kg földiepret, 1/2 kg kenyeret, 1 l vörösbort és egy fél grillcsirkét.
 Az ötödik nap délutánján Stefica Cvek úgy ment hazafelé, mint aki minden percben kész beosonni egy kapualjba.
 Az ötödik napon Stefica Cvek nagynénje nem volt odahaza, azaz elutazott Bosanska Krupába, ami igen kedvező körülménynek mutatkozott.
 Az ötödik nap délutánján Stefica Cvek hazaért, és bezárta maga mögött az ajtót.
 Stefica bezárta maga mögött az ajtót, és behúzta a függönyöket. Eztán bekapcsolta a televíziót. Gyerekműsor következett, egy rajzfilm Hófehérkéről meg a hét törpéről. Stefica kiment a konyhába, és elővette a zacskóból az ételt. Először is megmosta az epret, megszórta cukorral, és betette a hűtőbe. Aztán egy tányérra kirakta a felvágottat, a majonézt meg a paradicsomot. Egy másik tányérra – a csirkét. A harmadikra – a krémest, az aprósüteményt pedig egy tálba szórta. Végül Stefica felnyitotta a bort, és mindent átvitt a szobába.
 Stefica megkente a kenyeret majonézzel, s a majonézre tett néhány karika kolbászt. A tévén a gonosz mostoha faggatta a tükröt, hogy ki a legszebb a világon. Stefica áttért a grillcsirkére, letépte a szárnyát, és megállapította, hogy mint mindig, a szárnya a legjobb, a finom, ropogós bőre miatt.
 „Tudod – szokta mondani a nena –, nálunk Bosanska Krupában volt egy Marko, aki szörnyen szeretett mindent, ami barnára pirult. Mindent, ami ropogós, és ami egy kicsit odasült. Én is szerettem ezt azelőtt, folyton kikapartam a tepsiket. Ez a Marko is folyton kaparta a tepsiket, és folyton ropogtatott valamit, amíg meg nem betegedett. Hat hónap múlva meghalt."
 Stefica letépte a grillcsirke bőrét, és elropogtatta. A tévén a vadász meg akarta ölni Hófehérkét, de összeszorult a szíve a szánalomtól, ezért egy őzikét ölt meg helyette. Stefica felszeletelte a paradicsomot. Hófehérke megismerkedett a törpékkel, akik vidáman énekelték a bányászdalt. Stefica leszopogatta az utolsó csirkecsontot is.
 Steficának egyszer csak eszébe jutott, hogy megérkezhet a nagynénje Bosanska Krupából, ezért gyorsan összeszedte a csontokat, és beledobta a szemétládába. Aztán letakarította az asztalt, csak a krémest, az aprósüteményt meg a bort hagyta rajta, majd még egyszer ellenőrizte, be van-e zárva az ajtó.
 Miközben a törpék bányásztak, jött a gonosz mostoha, és odanyújtotta Hófehérkének az almát. Stefica kezdetnek megevett egy krémest, és megivott egy pohár bort. A törpék hazaértek a bányából, és halva találták Hófehérkét. Steficának eszébe jutott a nena barátnője, Mara, aki belefulladt egy mocsárba. „A hínár a lába köré tekeredett, és lehúzta. A hínár borzasztó valami.” Stefica megevett még egy krémest, és töltött magának a borból. Hófehérke a koporsóban feküdt, a törpék meg az erdei állatok pedig sírtak. Stefica megkóstolt egy süteményt, nem volt rossz. A herceg megcsókolta Hófehérkét. Stefica kihörpintette a bort. A herceg meg Hófehérke fehér lovon vágtattak a lenyugvó nap és a hegyen emelkedő, gyönyörű palota felé. A törpék meg az állatok integettek.
 „Mi lett volna, ha Hófehérke csúnya lett volna?”, töprengett Stefica, és megkezdett még egy krémest. „Talán mese sem lett volna”, spekulált Stefica, és ivott egy korty bort. „Hisz minden azzal kezdődik, hogy szebb volt a gonosz mostohájánál!” Stefica alig bírta lenyomni a krémest. „Így van. Mese sem lett volna”, gondolta Stefica, és egyszeriben kitört belőle a zokogás. Könnyei a porcukorral beszórt piskótára hulltak, és nyomokat  hagytak rajta. Plonk! Plonk! Plonk! - potyogtak a könnycseppek, s olvasztották a porcukrot. „Egy dekát sem!”, sírt Stefica, és befalta a krémest. „Egy dekát sem!”, rítt Stefica, és elővette a frizsiderből az epret.
 Stefica a könnyein át látta az eperszemeket kivirítani a fehér cukortakaró alól, és belekanalazott. Először úgy érezte, hogy a saját múltját nyeli, a szerencsétlen sorsát, hogy a saját magányát rágja, hogy Palma de Mallorcát szürcsöli, ahol Matilda van, és ahol ő, Stefica, sohasem lesz... Ah, gyorsabban! Gyorsabban, jövendő élet, gyorsabban, hogy ne öregedjenek meg a szeretők, akik ölelni fogják, gyorsabban, hogy meg ne álljanak a vonatok, amelyeken utazni fog, gyorsabban, hogy ki ne száradjanak a tengerek, gyorsabban, nehogy elporladjanak a ruhák, gyorsabban, nehogy szétolvadjon az élet, mint a porcukor a krémes tetején, kanalazott Stefica, gyorsabban, nyalogatta a kanalat, akárha magát az életet, gyorsabban, kopogtak Stefica gondolatai, szörnyű bosszút állt Stefica Cvek...
 Aztán édeskés pilledtség tört rá, forgott és zúgott a feje, úgy érezte, süllyed, hínár tekeredik a lábszárára, és hirtelen lehúzza a mélybe, és ez borzasztó volt és mámorító egyszerre, és ő átengedte magát...

c) Sminkelés

- - - - - - -- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - -
Ha szempillafestés közben foltot ejt a szeme alatt, vegyen egy papírzsebkendőt, és a csücskével szedje le a fölösleget. Vagy festés közben tegye a zsebkendőt a szempillája alá.
- - - - - - - -- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Stefica Cvek ritmikusan veregette a kezével az állát, és olvasott:

Bőr: Arcát bőrtípusának megfelelően ápolja, s ha kifejezetten rossz minőségű az arcbőre, kérje ki a kozmetikus tanácsát. Könnyű alapozót használjon, és áttetsző púdert. Ha megjelentek az első apró ráncok, ne fedje be vastag púderréteggel: ehelyett a „természetességre” törekedjen, tehát a „smink nélküli” sminket válassza. A ráncok, még a legapróbbak is, a púdertől jobban látszanak, szembetűnőbbek.
Szem: Korrigálja a szemöldökét, ha szükséges, de ne vékonyítsa el túlságosan. Használjon szempillagöndörítőt és szempillafestéket. Fesse be az alsó meg a fölső szempilláját is, de úgy, hogy ne ragadjanak össze. Használjon szemhéjfestéket. Fajtáját a bőrtípus szerint válassza ki az egész smink stílusának megfelelően.
Arc:  Ha sápadt, használjon pirosítót, por-, krém- vagy kőpúder formájában. Frissességet kölcsönöz az arcnak, egészségesebb és szebb kinézetet biztosít.
Száj: Elég lesz az ajakfény vagy a rózsaszín rúzs.
Haj:  Frizuráját hajának minőségét és az arcformáját figyelembe véve válassza ki. Fiatalos frizurát válasszon, amit egyszerű kialakítani és fenntartani. Miközben a haját szárítja, ne fésülje műanyag fésűvel. Az ilyen fésű a hajszárítótól felmelegszik, és „tépi” a hajat.

Stefica Cvek abbahagyta az olvasást, kinyitotta a száját, és a felső meg az alsó ajkát is ráhúzta a fogsorára, mintha el akarná takarni. 15 másodpercig ebben a helyzetben tartotta az ajkait. Eztán a felső ajkát az alsóra helyezte, de úgy, hogy kisujjnyi rés maradjon köztük. Majdhogynem „fütyült” 3 másodpercig. Eztán „mosolyra” húzta az ajkát, és 5 másodpercig tartotta a „mosolyt”, majd kicsücsörítette a száját egy hosszú „csókba”, és 3 másodpercig ebben a helyzetben tartotta. Ezeket a mozdulatokat 10-szer megismételte.
 Stefica Cvek nagynénje így szólt:
 – Volt Bosanska Krupában egy lány, aki mindig gyufával festette magát. Meggyújtotta a gyufát, így... aztán az elsenesedett végével festette a semét. Egyser a gyufával belebökött a semébe, és teljesen megvakult. Talán még ma is él ezs a vak assony... Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ezs bizsony sohasem ment férjhez.
 

STEFICA CVEK ÉS A FÉRFIAK

a) STEFICA MEG A SOFŐR

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Óvatlanul leült a fűbe világos ruhában? A fű okozta foltot desztillált vízzel távolítjuk el, melybe egy kis alkoholt csöppentettünk.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

„És mi lesz, ha az öreglány idő előtt érkezik meg Bosanska Krupából?”, gondolta a Sofőr csengetés közben.
 – Ó, maga az! – mondta Stefica zavartan.
 – Hát... – mondta a Sofőr szerényen.
 – Jöjjön be, üljön le, egy perc...! – mondta Stefica, és besurrant a konyhába. „Jóképű, jóképű, hű, de jóképű!”, kopogott Stefica szíve. „Előbb ital, aztán ebéd, de ha nem akar ebédelni, akkor megiszunk egy kávét”, gondolta Stefica, és elővett két poharat, egy üveg italt, meg a tálcát. „A tálcára mindig tegyél egy kis terítőt vagy tiszta szalvétát. Úgy szebb”, szokta mondani a nena, és Stefica ráterített egy tiszta szalvétát a tálcára.
 A Sofőr valami miatt az ágy szélét választotta legmegfelelőbb ülőhelyül. A jó nagy fekete táskáját a lábához támasztotta. Stefica töltött.
 – Stefica... Stefica... – mondta a Sofőr. – Szép neve van. Más a maga helyében Stefaninak, Faninak vagy így valahogy szólíttatná magát.
 – Igen... – válaszolta Stefica, mert nem jutott eszébe, mit mondhatna erre.
 – Áttérhetnénk a tegeződésre! – mondta a Sofőr, és hozzákoccintotta a poharát a Steficáéhoz.
 – Igen – ismételte meg Stefica.
 „Lehet, hogy nem is fog akarni ebédelni. De lehet, hogy nem is való rögtön ebéddel kínálni. Még majd azt hiszi, hogy akarok tőle valamit... Második találkozásra ennyi is elég, egy ital...”
 – Remek ez a konyak! – mondta a Sofőr, és elmosolyodott.
 „Milyen szépen mosolyog!”, gondolta Stefica.
 – Stefica, maga... azaz, te meg a Marijana jó barátnők vagytok? – kérdezte a Sofőr.
 – Igen. Úgy... – „Mért kérdezősködik Marijana felől? Ki tudja, mit mesélt neki rólam?! Vagy nem tudja, mit kérdezzen? Mégis, ha itt akar maradni ebédre, ki kellene venni a húst a frizsiderből, hogy kiolvadjon”, gondolta Stefica, és töltött egy konyakot.
 – Stefica, neked van fiúd? – kérdezte váratlanul a Sofőr, és átható pillantást vetett rá.
 – Nincs! – vágta rá Stefica gyorsan, és elpirult. „Nem kellett volna megmondanom, de buta vagyok.”
 – Ilyen csinos lány, és nincs fiúja!
 Stefica megint nem tudta, mit válaszolhatna, ezért fölállt, és kiment a konyhába. „Most mi lesz? Lehet, hogy meg akar majd csókolni? Hogy viselkedjek?”, töprengett, és egy pohár vízzel tért vissza a szobába.
 A Sofőr az ágy szélén ült, forgatta a kezében a konyakos poharat, és kitartóan bámulta Steficát.
 – Na, gyere ide egy kicsit. Ülj ide mellém – mondta mély, búgó hangon.
 Stefica engedelmesen melléje ült. A Sofőr megsimogatta a haját, majd megcsókolta. Stefica elszédült.
 – Stefica! Stefica! – lihegte a Sofőr, és egy erőteljes mozdulattal az ágyra döntötte.
 „Istenem, most le fog vetkőztetni, pedig még meg sem ittuk a konyakot... Talán mégis ki kellett volna vennem a húst a frizsiderből...?”
 – Stefica, Stefica...! – lihegte a Sofőr.
 „Istenem, ez csak így gondolja, ágynemű nélkül... vagy állítsam le?... Túl sokat engedek meg neki, védekeznem kéne... túl gyorsan, túl gyorsan történik minden... hisz még a konyakot sem ittuk meg, várni kellett volna még vele...”
 – Várj! – súgta a Sofőr, felült, és kiitta a maradék konyakot. Aztán újra rá akarta magát vetni az ágyra, de a lábával beleakadt a táskájába.
 A táskából váratlanul kutyaugatás hallatszott. „Vau, vau, vau!”, ugatott és nyüszített egyszerre a táska.
 – Mi ez? – rémült meg Stefica, és lehúzta a térdére a szoknyáját.
 – Semmi! – mondta zavartan a Sofőr, és begyűrte az ingét a nadrágba.
 – Vau! Vau! Vau! Vau! – ugatott makacsul a táska.
 – Mi ugat a... maga táskájából? – kérdezte Stefica zavarodottan.
 – Bassza meg a kutya! – hördült fel mérgesen a Sofőr, és kinyitotta a táskáját.
 Stefica felült, és  két fehér játékkutyát pillantott meg. A Sofőr gyorsan kikapta az egyiket, és visszacsukta a táskát. A kutya makacsul csattogtatta éles fémfogait. „Vau, vau! Vau!”, ugatott az állat.
 – Bassza meg, mi van ezzel...! – nyomkodta a Sofőr a kulcsot a játékkutyába. Az továbbra is ugatott. – Átkozott mechanika! – dühöngött a Sofőr, és megrázta a kutyát. – Úgy látszik, elromlott a gép! És ezt hozta nekem Franjo Németországból! Ezek a németek csupa szarságot gyártanak... micsoda szart!
 Stefica zavarodottan behúzódott az ágy sarkába, és a szoknyája szélét tépkedte. A Sofőr felsóhajtott:
 – Átkozott kutyája!... Arra gondoltam, talán örülni fog ennek a játéknak. Egyébként aranyos kutyus! Ma kaptam Franjótól, és arra gondoltam, jobb egy kedves játékszer, mint a virág...
 A Sofőr összeszedte magát, töltött magának meg Steficának is egy kis konyakot, hozzákoccintotta a poharát az övéhez, és hozzáfűzte:
 – Hanem, Stefica, nekem most mennem kéne... Megbeszéltem Franjóval... gyerekkori barátom, holnap visszautazik... ugye, érti... Ne haragudjon. Találkozunk mi még. Na, koccintsunk!
 A Sofőr valahogy ünnepélyesen felállt, kiitta a konyakját, és kiment. A játékkutya továbbra is ugatott.
 Stefica becsukta az ajtót, elrakta az üveget meg a poharakat... A kutya továbbra is ugatott. Stefica két ujjal óvatosan felemelte, és belevágta a szemétládába. „Vau! Vau! Vau!”, dobolt alattomosan a szemétláda. Stefica kivette a kutyát a szemétládából, és megrázta. A kutya makacsul csattogtatta fémfogait. Stefica letette a padlóra, és teljes súlyával ránehezedett. A kutya elnémult.
 Aztán visszament a szobába, és észrevette, hogy az ágy meg a fal szegletéből egy pénztárca kandikál. Stefica felnyitotta a pénztárcát. Egy személyi igazolvány esett ki belőle, némi pénz, valami számlák meg egy fénykép. A fényképen egy nő ölelt át két kisfiút. „Ikrek... Marijanán keresztül visszaküldöm a pénztárcát”, döntötte el, és ismét kiment a konyhába.
 

b) STEFICA MEG A HÁROMAJTÓS

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A slicc kidolgozása az előrészen: a sarkok mentén steppelni úgy, hogy az anyag színe a színén legyen. A sávok mentén kissé bevágni, aztán egy kicsit a hegyén is. A bevágások körül keskenyen lesteppelni. A visszájáról megfércelni a vágás belső részét, és levarrni.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

  – Hát a nagynénéd hol van? – kérdezte a Háromajtós, amikor betoppant a konyhába.
 – Bosanska Krupában.
 – Aha. Jól van – mondta a Háromajtós. – Nem szeretem, ha nagynénik sertepertélnek körülöttem, amikor dolgozom.
 Amint beléptek a szobába, a Háromajtós rögtön levetette magát az ágyra, a tekintetével végigszánkázott a bútorokon, a falakon, a könyvespolcon...
 – Egyetemre jársz? – kérdezte a Háromajtós.
 – Nem – mondta Stefica csöndesen.
 – Remek. Nem szeretem az egyetemista csajokat.
 A Háromajtós végigszántott a tekintetével Steficán is.
 – Nem vagy rossz. Megduglak! Hű, de meg leszel dugva! Úgy igazán. Én nem végzek felemás munkát, csak hogy tudd! Két óra hosszát foglak dugni. Folyamatosan. Mit két óra hosszát! Egész éjszaka dugni foglak, míg meg nem érkezik az a te nagynénéd Bosanska Krupából. Jó?
 – Jó – mondta Stefica szerényen, és ijedten nézett a Háromajtósra. „Nem fogunk elférni az ágyon”, gondolta. A Háromajtós egyik karja, válla és lába már csúszott lefelé a padlóra.
 – Nincs vacakolás! – mondta a Háromajtós, és kihúzta a szájából a rágógumit.
 Csöndbe merült a szoba. Csak a Háromajtós kitartó, ritmikus csámcsogása hallatszott. Stefica ránézett, és gyorsan lehajtotta a fejét. Amikor találkozott a tekintetük, a Háromajtós átirányította a pillantását a falakra, és jobbra-balra kalandozott rajtuk, mintha valami érdekeset keresne, például egy széfet.
 Stefica rágyújtott. A Háromajtós kivette a szájából a rágót, és az ágytámlára tapasztotta.
 – Dobj ide nekem is egyet! – mondta.
 Cigarettáztak. Stefica azon gondolkozott, hány óra lehet, úgy érezte, már késő van, majd azon, hogy valamiről beszélgetniük kéne, bármiről. – Úgy! – mondta hirtelen a Háromajtós, és elnyomta a cigarettát. – Most pedig megduglak. Vetkőzz le.
 – Nem, nem... – vonakodott Stefica, és elpirult.
 – Jól van – egyezett bele máris a Háromajtós. – Tán csak nem félsz. Csak hogy tudd, én nem vagyok erőszakos, tökéletesen értek a nőkhöz. Azt fogod te mondani nemsokára, hogy még, még, még, el fogsz ájulni, és rimánkodsz, hogy soha ne hagyjam abba. Na de majd én megmutatom, hogy nincs ebben semmi szörnyű, levetkőzök először én.
 A Háromajtós vetkőzött. Hatalmas, tömött testrészek ugrottak elő a ruhadarabok alól.
 – Így – mondta a Háromajtós, leszedte az ágytámláról a rágógumit, és ismét a szájába vette. – Most pedig sétálok egyet! – mondta a Háromajtós, és elsétált Stefica előtt. Hatalmas szürke árnyékok vándoroltak a szobában. – Így. Most pedig megduglak! – indult el a Háromajtós Stefica felé.
 A Háromajtós szuszogott, kapkodva vetkőztette Steficát, lihegett, ügyetlenkedett a gombokkal, és a végén Stefica meztelen volt. „Nem férünk el az ágyban”, gondolta Stefica, és a padlón találta magát.
 A Háromajtós csámcsogott, az egyik oldaláról a másikra hentergette Steficát, nyomorgatta, szorongatta, lihegett, tapsolta és meghengergette a padlón, mint egy darab tésztát. Stefica hajladozott, alásüllyedt és felemelkedett a Háromajtós duzzadt izmain, és kicsit megszeppenten gondolta: „Nyilván így kell lennie”.
 – Így! – mondta a Háromajtós. – Ez volt az előjáték. Most pedig folyamatosan dugni foglak. Egészen reggelig.
 – Jó – súgta Stefica a Háromajtós nagy fülébe. A Háromajtós oldalvást feküdt, félkönyékre támaszkodott, a másik kezével pedig a rágógumit húzkodta ki-be.
 Stefica kérdőn nézett a Háromajtósra.
 – Nem sietünk sehova. Előttünk az egész éjszaka. Engedd el magad! – mondta a Háromajtós.
 – Jó – mondta Stefica engedelmesen, elpirult, és fekve maradt a padlón. Ismét hosszú hallgatás következett.
 – Te, van itt valami ennivaló? – jutott hirtelen a Háromajtós eszébe.
 Stefica megörült, hogy valami történik, gyorsan kapta magát, átment a konyhába, és kinyitotta a frizsidert. A frizsiderben talált egy doboz tartós tejet, némi fölvágottat és egy tubus majonézt. „Csinálok szendvicseket”, gondolta Stefica, és csinált – hetet. Aztán meggondolta magát, és csinált még hármat. „Így, tíz szendvics elég lesz”, szögezte le, és visszament a szobába.
 A Háromajtóst ugyanabban a pózban találta, ki-be húzta a rágót, tekintete pedig a falakon pásztázott, a képzelt széfet keresve.
 – Nagyszerű! – mondta a Háromajtós, és felkapott egy szendvicset.
 – Így foglak csókolni, így, így meg így... így foglak megdugni előszörre! – mondta a Háromajtós, és lenyelte az utolsó falatot.
 A szobában félhomály volt, és Stefica első ízben érezte kellemesnek a szobáját. Magára tekerte a pokrócot, és lefeküdt a padlóra. A pokróc bizsergette a pucér testét. „Eztán mindig így fogok aludni”, gondolta, és érezte, hogy lecsukódnak a szemhéjai.
 – Így foglak dugni, mlyac, mlyac, gric, gric, így foglak – tizedszerre...! – mormolta a Háromajtós, és Stefica a szempilláin keresztül látta, amint végez a tizedik szendviccsel. Aztán a szájához emelte a tejesdobozt. Az ablakon lassan beszüremlett a szürke hajnali fény.
 – Így! – mondta a Háromajtós, és egy határozott mozdulattal a kézfejébe törölte a száját. – Gyere!
 Stefica a pokrócba tekeredve odakúszott a Háromajtóshoz. A Háromajtós szorosan magához ölelte, a pokróc alá nyúlt, majd elgondolkodva végigsimította Stefica csípőjét.
 – Hajnalodik – mondta.
 – Igen – mondta Stefica.
 A Háromajtós hirtelen megrándult, és gondterhelten a homlokára csapott a tenyerével.
 – Te, hova raktam a rágót?
 – Nem tudom – mondta Stefica.
 – Itt kell valahol lennie! – a Háromajtós végigtapogatta az ágytámlát. – Nincs! – sóhajtott. – Talán lenyeltem, habár nem hiszem. Ez velem sohasem fordul elő.
 – Igen – sóhajtott Stefica részvéttel.
 A Háromajtós elgondolkodva bámult Steficára.
 – Mit gondolsz?
 – Lehet, hogy lenyelted.
 – Hát micsináljunk! – sóhajtott a Háromajtós. – Hanem, figyuzz, én megyek. Már reggel van. Még megérkezik a nagynénéd Bosanska Krupából, én pedig nem szeretem, ha nagynénik sündörögnek a lakásban, amikor dolgozom.
 – Jó – mondta Stefica, és hozzá akarta tenni, hogy a nena több napig marad ott, de a Háromajtós már lelkesen öltözködött.
 – Így! – mondta a Háromajtós. – Van egy cigarettád?
 – Van.
 – Adj egyet az útra! – mondta a Háromajtós, rágyújtott egyre, egy másikat a füle mögé dugott, és kópésan Steficára kacsintott. – És fel a fejjel, kislány!
 Az ajtóban egy pillanatra megtorpant.
 – Te, hogy is hívnak téged tulajdonképp?
 – Stefica – mondta Stefica csendesen.
 – Pont jó! Nem szeretem azokat, akiket nem Steficának hívnak! – mondta, és ismét grimaszolt egy kópésat.
 – Jó csaj vagy te, tudod? – mondta a Háromajtós, és belecsípett Stefica arcába. Hirtelen lehervadt az arcáról a mosoly, és csakhamar a feje meg a válla is lehanyatlott.
 A Háromajtós ment lefelé a lépcsőn a kijárat felé.
 

c) STEFICA MEG A DIPLOMÁS

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ha nincs otthon semmi szer ütés okozta fájdalom vagy ficam ellen, mártson meg egy darab vattát olívaolajban, és helyezze a sérülésre.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 – Nem is mondtad, hogy a nagynénéddel élsz – mondta a Diplomás, amikor belépett a szobába.
 – Igen, de nincs itthon.
 – Hát hol van?
 – Bosanska Krupában.
 – Kár! –  mondta a Diplomás. –  Imádom a nagynéniket!
 A Diplomásnak megakadt a lába, leült a padlóra, és elővett a zsebéből egy konyakosüveget. Beleivott az üvegbe, és odakínálta Steficának.
 –  Kérsz?
 –  Lehet... egy kicsit  –  mondta Stefica, és kiment a konyhába poharakért.
 –  Neked „lehet egy kicsit” –  mormogta a Diplomás, és töltött Steficának, ő maga viszont meghúzta az üveget. –  Nekem pedig  –  kicsit többet! –  tette hozzá, és a beletörölte a száját a tenyerébe.
 A Diplomás közömbösen nézett körül, szemlátomást nem talált semmit, ami felkeltette volna az érdeklődését. Levette a kabátját, a padlóra dobta, kivett a zsebéből egy zsebkendőt, és szüntelen a szemüvegét törölgette.
 –  Mit csinálsz? –  kérdezte.
 –  Semmit.
 –  Nem most gondolom, hanem egyébként, az életben.
 –  Egy irodában dolgozom... mint gépírónő.
 –  Aha... –  mondta a Diplomás szórakozottan, feltette a szemüvegét, és ismét meghúzta a flaskát. –  És mit kerestetek ott ti ketten?
 –  Semmit, kávézni voltunk.
 –  Hogy hívják azt a másikat?
 –  Anuska.
 –  És mért pont oda mentetek kávézni?
 –  Csak... Anuska szerint jó hely.
 –  Fiúkra vadásztatok?
 –  Nem! –  vágta rá gyorsan Stefica, és elpirult. –  Anuska gyakran jár abba a presszóba kávézni!
 –  Az nem presszó, hanem  –  lebuj! –  mondta a Diplomás valahogy ingerülten. –  És az a másik, az mit csinál?
 –  Szintén egy irodában...
 –  És akkor ti ketten elmentetek kávézni abban a reményben, hogy fiút fogtok!
 –  Nem, nem! –  sértődött meg Stefica.
 A Diplomás kiitta az utolsó csepp konyakot is az üvegből.
 –  Volt-nincs! Nincs bizony! –  mondta, és elgurította a palackot a padlón. –  Van itt valami pia?
 Stefica kiment a konyhába, és behozott egy megkezdett üveg konyakot.
 –  Angyal vagy!
 A Diplomás töltött magának a pohárba, és egyből felhajtotta. Aztán egy darabig a gondolataiba merülve tépkedte a szakállát, és bizonytalanul hunyorgott, mintha valamiről vitatkozna magában, majd hirtelen meglendítette a karját:
 –  Mind szerelmet akarnak! Mind azt akarják, hogy szeressék és szeressék őket... Úgy táplálkoznak más szerelmével, mint a vámpírok. Még, adj még! Undorodom ettől a szerelmi búgástól, ettől a rikácsolástól, ettől a jajgatástól. Párzás! Undorító egoizmus! Fuj!
 A Diplomás undorral az arcán ivott még egy jó nagy kortyot, és rágyújtott egy cigarettára.
 –  Te például  –  mutatott rá a Diplomás Steficára  –, te ebben az értelemben mindig vesztes leszel!
 –  Miért? –  hitte el Stefica, és behúzta a nyakát.
 –  Azért. Ez így van. Itt nincs segítség! –  lendítette meg a karját, és feldöntötte a poharat. „Ez részeg”, gondolta Stefica.
 –  Mi van, mit bámulsz! Részeg vagyok, na és... Már napok óta iszom. Megvan rá az okom, mégpedig, ami a legfontosabb, e-re-de-ti okom van rá! A feleségem lelépett egy... na, hogy is mondják... vízvezetékszerelővel, villanyszerelővel, pincérrel... Mind lelépnek egy nap egy  –  gépíróval.
 –  És? –  kérdezte Stefica.
 –  És ez otthagyta. Én meg a vízvezetékszerelő otthagytuk az én feleségemet. Én elmentem albérletbe, a kalauz meg visszament a feleségéhez.
 A Diplomás felhajtott még egy pohárral, megbökte Stefica vállát, és részegen elvigyorodott:
 –  Van neked erről fogalmad, Stef?... Stef, érted te ezt?...
 Stefica hirtelen megsértődött, és rágyújtott, hogy ne látsszon a sértődése. Hallgattak. A Diplomás békülékenyen, mintha elnézést kérne, megkérdezte:
 –  Te, van valami zenéd?
 –  Nincs  –  válaszolta Stefica sértődötten.
 Hallgattak. Stefica forgatta a cigarettát az ujjai közt, és makacsul bámulta a padlót. Aztán megkérdezte:
 –  Miért leszek én mindig vesztes?
 A Diplomás hosszasan, figyelmesen szemlélte Steficát. Stefica úgy érezte, mindjárt sírva fakad.
 –  Van Haseknak egy novellája  –  mondta lassan  –, melyben bizonyos Kalina úr pipázik. A jobb illat kedvéért mindig száraz rózsaszirmokat kever a dohányba. Ezek azok a rózsák, amelyeket a kérők hoznak a lányának, Klárának. És Kalina úr minden alkalommal elpipál egy kérőt. Azt mondja, íme, most elpipáltam Marik urat, ez meg Ninger úr volt, ez meg Ruzicka vagy Hubicka úr...
 A Diplomás egészen közel hajolt Steficához.
 –  Érted?! Neked valaki vagy valami mindig el fogja pipálni a szerelmedet. Egy láthatatlan Kalina! Ez borzalmas, de így van... Ahogy nekem a feleségemet! Ahogy az én Párizsomat!... Százszor is el akartam utazni Párizsba. És aztán valaki elpipálja!... A térképen meg, ott, ahol Párizsnak kellene lennie, egy lyuk van! Egy égéslyuk!
 Steficának megreszketett az álla. A Diplomásnak igaza van. Mindent megértett. Őt is, ilyen részegen, majd el fogja pipálni a reggel. Egy csomó hamu marad utána. Megsértette őt. Vissza kell neki adni, gondolta Stefica.
  – Én meg hamarosan elutazok Palma de Mallorcára! – mondta hangosan, és elpirult.
 A Diplomás nem hallotta. Játszott, az üres üveget görgette a padlón. Ekkor hirtelen a sarokba rúgta az üveget, és magzatpózba kuporodott.
 –  Téged szeretni kéne! –  mormolta részegen. –  Pont téged! Téged, Stef, azért, mert ilyen vagy... Ilyen, amilyen... Téged szeretni foglak!...
 Stefica megpróbálta felcibálni őt a padlóról, de nem ment. Mégis közelebb rángatta az ágyhoz, és feltérdepeltette. A Diplomás feltámolygott, a lábára állt, majd lerogyott az ágyra, Steficát is magával rántva.
 –  Jé, mell! Jé, van melled! –  mormolta, és alaposan belemarkolt Stefica mellébe. –  Melled van... A mell harap... Meg fog harapni!... Befogom a száját... Így! Befogom... meeeell...!
 És ekkor nehezen lélegezve elaludt.
 Stefica egy ideig hallgatta a szuszogását, majd megpróbálta elmozdítani a kezét. A Diplomás ujjai azonban keményen megragadták Stefica mellét. Belenyugodott, hogy egész reggelig ebben a helyzeten kell maradnia. Elnézte a Diplomást, és érezte, amint elönti az iránta érzett gyengédség, és hogy tulajdonképpen egyáltalán nem bánja, hogy itt van mellette. A Diplomásnak mosolyba húzódott az ajka, és Stefica vállára hajtotta a fejét. Stefica immár teljes rabságba esett. Érezte, amint összekeveredik a leheletük, s a melle duzzadozik a férfi markában. Mire ő is elszunnyadt a Diplomás álmának meleg kipárolgásában.
 Stefica reggel hatkor felébredt. A Diplomás aludt. Gyengéden megrángatta a szakállát. Az elhúzta a száját. Még egyszer megpróbálta. A Diplomás felnyitotta a szemét, és rászegezte a tekintetét. Stefica látta az álom hályogát a szemén. Nem ismerteőt fel. És akkor felmordult...
 –  Ó, Stef...
 –  Menj arrébb, mennem kell dolgozni.
 Stefica a fürdőszobában, a zuhany alatt hiába próbálta lemosni magáról az együttalvás meleg üledékét. Mire visszatért a szobába, a Diplomás megint aludt. Steficának tetszett, hogy megrángathatja a szakállát, még egyszer gyöngéden megcibálta.
 –  Aha… –  mormogta az Diplomás álomittasan.
 Stefica kávét főzött a konyhában. A Diplomás kicammogott utána, és a vállára tette a kezét.
 –  Figyelj, volt valami köztünk? Úgy értem... tudod, mire gondolok.
 –  Nem  –  pirult el Stefica.
 –  Berúgtam, mint egy disznó... Bocs...
 Stefica főzte a kávét: lágyan beleszórta a két kávéskanál cukrot meg a kávét a vízbe, lágyan keverte a kávét, lágyan érintette a csészéket meg a kávéfőzőt... Stefica ellágyult a benső melegségtől.
 Bement a szobába, és az asztalra helyezte a kávét. Kinyitotta az ablakokat. A szobát eltöltötte a lágy reggeli fény.
 A Diplomás ült, és a szakállát tépkedte. Ivott egy korty kávét, rágyújtott, majd hosszan, bánatosan szemlélte Steficát. Stefica hallgatott. „Elolvadok”, gondolta.
 És ekkor a Diplomás hirtelen megtörte a hallgatást.
 –  Figyelj, Stef  –  mondta  –, mit gondolsz, van értelme, hogy most felhívjam... őt, a vízvezetékszerelőnét?

„Bolgár-török nagyanyám”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Csoportkép”
Magyar Lettre Internationale, 33

„A fényképalbum poétikája”
Magyar Lettre Internationale, 36

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu