A posztmodern gondolkodás természetéhez nyilvánvalóan hozzátartozik,
hogy olyan fogalmakat alakítson ki, amelyek több kérdést képesek megválaszolni,
mint amennyit fel tudunk tenni. A kultúrák közti fordítás fogalma is ilyennek
látszik. Eredetileg az irodalom világából származik, a fordítás fogalma
időközben mégis sokkal többet kezdett jelenteni, mint szövegek átültetését
egyik nyelvről a másikba. Ennek a fogalomnak a segítségével szeretné a
posztmodern gondolkodás megoldani a filozófiai elmélet és a politikai gyakorlat
legsúlyosabb problémáit, mindenekelőtt a kulturális és politikai partikularizmusok
elburjánzását, amelyek a mai világ reménytelen káoszba döntésével fenyegetnek.
A kultúraközi fordítás volna hivatott feltartóztatni ezt a széthullást,
új univerzalista perspektívát nyitni előttünk, és ily módon újra beindítani
a történelmileg megfeneklett emancipációt. Mindamellett nem szabad csupán
a kultúrák közti kommunikáció semleges közegét látni benne. Az interkulturális
fordítás ennél sokkal többet jelent: úgy kell elképzelni, mint a mi saját
kultúránkat magát, mint ennek jelenlegi formáját és emancipatorikus töltetének
igazi nevét. Kulturális kiteljesedésünk, a globális demokratikus haladás,
röviden: egy másik, jobb világ – mindez ott található, állítólag, a kultúrák
közti fordítás útján.
Mit jelent ez a fogalom? Keressük először ott a választ erre a kérdésre,
ahol a kulturális fordítást egy egészen konkrét gyakorlati-politikai küldetéssel
bízzák meg.
1. Kozmopoliták és patrióták
Judith Butler amerikai feminista filozófus javasolta egy egészen konkrét
politikai vita keretei között a kultúrák közti fordításnak a posztkolonializmus
neves teoretikusa, Homi Bhabha által bevezetett fogalmát a még mindig megkerülhetetlen
univerzalizmus-probléma végső megoldására. Butler újításához a keretet
a kozmopolitizmus ellentmondásairól és kilátásairól folytatott vita adta,
amelyet filozófus kolléganője, Martha C. Nussbaum váltott ki a Boston Review-ban
1994-ben közzétett Patriotizmus és kozmopolitizmus című írásával. Nussbaum
abban az írásban Richard Rortyval vitatkozott, aki egy New York Times-beli
cikkében arra szólította fel az amerikaiakat, és különösen az amerikai
baloldalt, hogy ne mondjanak le a patriotizmusról, hogy a politikában biztosítsanak
központi helyet „a nemzeti büszkeség érzésének” és „a közös nemzeti identitás
iránti érzéknek”.
Nussbaum ezt a politikai felhívást morálisan nagyon veszélyesnek
találta. A patriotizmus szerinte aláásná a legértékesebb erkölcsi ideálok
egy részét, az igazságosság és az egyenlőség eszméjét, amelyet szolgálnia
kellene. Úgy véli, sokkal jobban lehetne ezeket a célokat szolgálni, ha
egy másik, a mai világhelyzethez sokkal jobban illő ideálnak köteleznénk
el magunkat, nevezetesen a kozmopolitizmus régi jó ideájának. Nussbaum
az emberi lények iránti lojalitást várja el a világközösségtől.
Rortynak a patriotizmus melletti védőbeszédét egy konkrét politikai
helyzet motiválta. Úgy látta, hogy az aktuális amerikai politikát két választási
lehetőség szembenállása határozza meg: az ellentét egy etnikai, „faji”
és vallási különbségekre alapozott politika, és egy olyan között, amely
mindenekelőtt a közös nemzeti identitásnak van elkötelezve, tehát az identitáspolitika
két formája között. Azt azonban, ami bennünk mint racionális és egymástól
függő emberi lényekben közös, Nussbaum bírálata szerint Rorty nem tematizálta.
A politika e két ellentétes formája – az etnocentrikus partikularizmus
és a nacionalizmus – között Nussbaum nem lát lényeges különbséget. Mindkettő
figyelmen kívül hagyja azt, amiről Nussbaumnál voltaképpen szó van, nevezetesen
az emberi élet egyetemes dimenzióját és az ennek megfelelő társadalmi értékeket,
mint jog és igazságosság.
Csak egy lehetőségünk van arra, így összegezhető Judith Butler
tézise a vitához való hozzászólásában, hogy az univerzalitást konkrét artikulálódásaiban
meg tudjuk ragadni – mégpedig a kulturális fordítás nehéz munkája. Vonakodik
attól, hogy a kozmopolitizmus problémáját egy multikulturalista diskurzus
összefüggésében vitassa meg. A kérdés, hogy az-e a helyesebb, ha előbb
vagyok x, és csak aztán y, szerinte hamis. A problémát nem lehet azzal
megoldani, hogy elsőbbségi sorrendet állítunk fel. Éppen ezt teszi a multikulturalizmus,
amely már azt se tudja szerinte, hogyan is kellene elrendeznie az általa
felsorolt fogalmakat. Sokkal jobb volna, véli Butler, visszanyúlni az univerzalista
látásmódhoz.
Az ezzel felbukkanó probléma jól ismert: az univerzális jelentése
kultúránként eltérőnek bizonyul. Amit az egyik kultúrában egyetemesnek
tekintenek, az a másikban éppen ezen egyetemesség felforgatásaként jelenik
meg. Az univerzális fogalma tehát elválaszthatatlan kulturális artikulálásától.
Még ha igényt formál is a kultúrák feletti jelentőségre, mindig nyomot
hagynak rajta azok a kulturális normák, amelyeken túllépni próbál. Ezért
aztán az univerzális fogalma már nem talál magának helyet egy egységes,
homogén kultúrában, hanem azt követeli tőlünk, hogy úgy fogjuk fel a kultúrát,
mint a csere színterét, a fordítás feladatát.
A kultúrának ebben a fogalmában – amely teljesen összhangban
áll a kultúra Homi Bhabha-féle felfogásával – látja Butler az egyetlen
lehetőséget az univerzalitás-fogalom artikulálására. Az univerzalitás mára
mindenekelőtt a kultúrák közti fordítás problémájává lett.
2. Kulturális hibriditás
A kultúrák közti fordítás fogalma igazából az ún. posztkoloniális diskurzusban
van otthon. Bár a fordítás jelenségéről már sokan elmélkedtek (mint Walter
Benjamin), és napjainkban a kultúra-, irodalom- és társadalomelméletben,
a művészeti kritikában és a feminista elméletben is egyre intenzívebben
használják, az interkulturális fordítás ma legtöbbet vitatott fogalmának
szerzői joga egyértelműen Homi Bhabhát, az ún. posztkoloniális kutatás
egyik élenjáró képviselőjét illeti meg.
Azt, ami a posztkoloniális szituációt a leginkább jellemzi, Bhabha
– a posztkoloniális kutatás más teoretikusaival együtt, amilyen pl. Stuart
Hall, Paul Gilroy vagy Gayatri Spivak – a hibriditás fogalmában foglalta
össze. A posztkoloniális világ történelmi és kulturális tapasztalatának
ez a fogalmi sűrítése azonban egészen határozott elméleti előfeltevéseken
alapszik, és messzemenő következményei vannak a posztmodern világról és
a benne elfoglalt – mindenekelőtt politikai – helyünkről kialakított felfogásunkra
nézve. Csak a posztkoloniális és posztmodern identitások posztulált hibriditásának
keretei között bontakozik ki teljes jelentőségében a kultúrák közti fordítás
koncepciója.
De vajon mit értenek azon, ha azt mondják, hogy a posztkoloniális
világ hibrid jellegű? A posztkoloniális helyzet immanens hibriditására
vonatkozó tézis elsősorban azt a módot változtatja meg, ahogy a kolonializmus
jelenségét illetve a gyarmati hatalom jellegét értelmezzük.
A koloniális hibridizálást nem úgy kell elképzelnünk, mint különböző,
önmagukban egységes kulturális identitások keverékét. Ez nem a genealógia
problémáját veti fel, és nem is a gyarmatosító és a gyarmatosított kultúrák
közti egyszerű különbségtevés kérdését. Az a megkülönböztetés, amiről itt
szó van, és amit sosem lehet elválasztani a gyarmati uralomtól, a belső
meghasadás folyamataként megy végbe. „Az anyakultúra és elfajzott fattyúhajtásai,
az Ego és másai” közötti különbségtevés ez. Ebben a folyamatban nem a gyarmatosítottnak
a gyarmatosító hatalom és a gyarmatosító kultúra által egyszerűen elfojtott
kompakt kulturális identitása különül el – egy be nem vallott belső meghasadás
termékéről van szó, ami „valami különbözőként” – mint valami mutáció, valami
hibrid alakulat „reprodukálódik” (Bhabha).
Hogy hogyan is játszódik le ténylegesen a hibriditás koloniális
előállítása, ezt Bhabha egy térítési kísérlet példáján mutatja meg, az
ún. „angol könyv” (a Biblia) sorsán a gyarmati Indiában. Mivel úgy vetették
be, mint az angol nemzeti tekintély szimbólumát, a Biblia a gyarmati elsajátítási
folyamatában, ami egyúttal a kultúrák közti fordítás aktusa is, valamiféle
elidegenedésnek volt kitéve. Indiában „kulturálisan félreértették”: Hogyan
jöhet Isten szava az angolok szájából, ha egyszer ezek húst esznek? A gyarmatosító
hatalom jelképéből ily módon a kulturális különbözés jele lesz. A hibriditás
tehát ennek az elmozdulásnak a neve, az autoritás jeléből a kulturális
különbözőség jelébe való elcsúszásé. A végén a Biblia a gyarmati Indiában
nem valami lényegiséget képviselt önmagában, és nem is a gyarmatosítók
tekintélyét, hanem csupán stratégiai eszközt egy sajátos gyarmatosító vállalkozásban.
A gyarmatosítók tekintélyét képviselte ugyan, de csak metonimikus értelemben.
A Biblia, mint Bhabha írja, a gyarmati tekintélynek csak egy részleges
jelenlétét testesítette meg, s a folyamat, amelynek során ez a helyzet
kialakult, maga a koloniális hibriditás.
A kulturális identitások hibridizálásának ez az említett folyamata
teremti meg a posztkoloniális világ történelmi tapasztalatának alapját.
Egy olyan világról van szó, amelyet olyan népek laknak, akik lerázták magukról
az idegen gyarmati uralmat, és saját nemzetállamokat hoztak létre. De ezzel
még távolról sem szabadultak meg a neokoloniális uralomtól, ami azonban
ma már nem a gyarmatosított nemzetek és az imperialista hatalmak között
zajlik: mára újabb, sokkal rafináltabb függőségek sokasága váltotta fel.
Így aztán a társadalmi és politikai ellentétek intenzitása a posztkolonializmus
korában sem enyhül. Fő forrása azonban nem az egymástól elválasztott és
egymással szemben álló kulturális identitásokban lokalizálható. Inkább
a hibrid identitások belső meghasadtsága generálja a konfliktusokat a posztkoloniális
társadalmakban. Ennek megfelelően a posztkoloniális helyzetben új kultúrafogalomra
van szükség, amely már nem egy autokton és homogén nemzeti kultúrával kapcsolatos
elképzelésekre támaszkodik. Arról van szó, hogy másképp helyezik el a kultúrát
a társadalmi szférában. A kultúra (közege) Bhabha számára nem a különböző
kultúrák közti konfliktus forrása, hanem „a diszkrimináló gyakorlat eredménye
– a kulturális megkülönböztetésnek az autoritás jeleként való előállítása
értelmében”.
A kulturális sokféleség súlypontjának áthelyezése a kulturális
különbségre egyúttal nyilvánvaló eltávolodást jelent a multikulturalizmustól,
amellyel szemben a hibriditás fogalmát a kulturális pluralizmus alternatív
modelljéül ajánlják. A kulturális identitás hibrid jellegéről szóló tézis
radikálisan antiesszencialista kiindulást előfeltételez. Képviselői ezzel
elszántan szembefordulnak a posztmodern világ kulturális sokféleségében
kölcsönös elismerésre törekvő egységes, eredendő és autentikus identitások
multikulturalista eszméjével. A nyugati multikulturalisták relativista
perpektívájában a kultúrákat egyfajta képzeletbeli múzeumba vetítik ki,
ahol társadalmi és történelmi sokféleségüket elismerik ugyan, de egyúttal
meg is haladják. Bhabha határozottan elutasítja a kulturális sokféleség
liberális követelményét, amiben ő csupán e kulturális sokféleség kontrolljának
és behatárolásának egyik formáját látja.
A kulturális hibriditás gondolata, amelyben a multikulturalizmus
bírálatát is látni kell, teszi lehetővé Bhabha számára, hogy kialakítsa
az ún. „harmadik tér” fogalmát, amelyben akadálytalanul kibontakozhatnak
a posztkoloniális világ társadalmilag és kulturálisan produktív képességei.
A meghasadtságnak és kulturális keveredésnek ebben a terében lehetőséget
lát egy nemzetközi kultúra kialakítására is, amely nem a multikulturalizmus
egzotikumán vagy a kultúrák változatosságán nyugszik, hanem a kulturális
hibriditás elsajátításán és artikulálásán. Ennek a projektnek az igazi
kulturális jelentősége ebben a „közöttes térben” rejlik, ahol a fordítás
és egyeztetés folyamatai zajlanak. Ennek a „harmadik térnek” a feltárásával
kikerülhetünk a polaritás politikájából, és átadhatjuk magunkat a bennünk
lévő másságnak.
3. A hibriditás politikája
A hibriditás fogalma tehát egy politikai vállalkozást is implikál,
mégpedig egy olyat, amely teljességgel a politikai korrektség jegyében
áll. „Muszáj folyton polarizálni? Megrögzöttjei vagyunk a politikai harcnak?”
– teszi fel magának a kérdést Bhabha. Természetesen nem. Úgy gondolja,
hogy a hibriditással megkerülheti a politikai gondolkodás bináris logikáját,
és kiszabadíthatja a politikai elképzeléseket az elnyomók és elnyomottak,
centrum és periféria, negatív és pozitív kép kibékíthetetlen ellentétéből.
Bhabhát leginkább a teória és praxis közti éles ellentét zavarja, különösen
akkor, ha az elmélet nyelvében a kulturálisan és társadalmilag privilegizált
nyugati elit további hatalmi eszközét látják, és kijelentik, hogy az nem
képes kifejezni „a föld rabjainak” nyomorát és szükségleteit.
A nyugati elméletnek a harmadik világ állítólag reflektálatlan,
valódi problémáival való leegyszerűsítő szembeállítása Bhabha számára éppolyan
hamis, mint az elmélet és a politikai aktivitás szimpla szembeállítása.
Az utóbbira való felhívás, írja, sokszor hallható a művészet vagy a művészetelmélet
területén. Például: „Mi nem művészek vagyunk, hanem politikai aktivisták!”
Az ilyen harcias retorika elhomályosítja a művészi gyakorlatban rejlő politikai
potenciált, eltereli a figyelmet annak sajátos értékéről, amit ő a kultúratermelés
politikájának nevez. A kultúratermelés politikája az, ami a művészetet
szerinte a politikai beavatkozás színterévé teszi.
Bhabhát persze nem bármely politika és bármely kultúratermelés
érdekli. Egyfelől az említett aktivitás, másfelől a kulturális illetve
művészeti elkötelezettség politikai tartalma egyáltalán nem tetszőleges
vagy értékmentes. Az egyetemes emancipáció ügyének szól ugyanis ez az elköteleződés,
ez határozza meg normatív módon Bhabha reflexióinak irányultságát. A politika
emancipatorikus kiterjesztését azonban csak a kultúra közegében tudja elképzelni:
a társadalmi lázadás és mozgósítás különböző formái sokszor éppen akkor
a leginkább felforgatóak és mennek túl minden határon, ha ellenzéki kulturális
praxisban alakulnak ki. A kultúrát tehát úgy fogja fel, mint a politika
meghosszabbításának színterét.
De mit is jelent ez az emancipáció? Hogyan ismerjük meg, mi áll
érdekében? A hibriditás Bhabha-féle koncepciójában nincs hely a politikai
lojalitás homogén „objektumai” számára. Sem a nép, sem a munkásosztály,
sem a női nem, sem az elnyomott és kizsákmányolt harmadik világ nem ad
ki egy stabil és egységes politikai ügyet. Ezek nincsenek eleve adva valami
eredendő értelemben, csak a nacionalizmus, a marxizmus, a feminizmus stb.
diskurzusában konstituálódnak. Csak a diskurzív irányultságuk keretében
és más célkitűzésekkel való történelmi feszültségükben és kereszteződésükben
válhatnak progresszívvé vagy reakcióssá, polgárivá vagy radikálissá.
A politikai cselekvés történelmi pillanata elválaszthatatlanul
kötődik ennek a cselekvésnek a szövegszerűségéhez. Így aztán Bhabha azt
várja el, hogy az írás erejét produktív mátrixnak ismerjük el, ami meghatározza
és a politikai cselekvés tárgyává és céljává teszi a „társadalmiságot”.
A textualitás nem egyszerűen egy előre adott politikai szubjektum másodlagos
ideológiai kifejeződési formája vagy verbális megnyilvánulása. A politikai
szubjektum, mint a politika általában, mindenekelőtt diskurzív történés.
Ezért van az, hogy Bhabha politika-koncepciója nem tudja elfogadni
a „teoretikus” és az „aktivista” írások szétválasztását. Sem azt nem lehet
mondani, hogy egy sztrájkra felszólító röplap nem eléggé teoretikus, sem
azt, hogy egy elméleti tanulmány – mondjuk az ideológia-kritika értelmében
– feltétlenül gyakorlati példákat vagy alkalmazási lehetőségeket kell,
hogy tartalmazzon. „Mindkét esetben diskurzusról van szó, és amennyire
találó, annyira állítják elő maguk a tárgyukat, amire vonatkoznak, ahelyett
hogy visszatükröznék őket. Az eltérés a hatásuk módjában van.”
Hogy megértsük, a politika milyen koncepciója adódik a hibriditás
fogalmából, érdemes Bhabha kritikai értelmezéséhez John Stuart Millnek
A szabadságról írott híres esszéje felől közelíteni. Mill, mint ismeretes,
ebben az írásában a politika eredendően dialogikus jellegére utal. Még
ha egy politikai eszme nem ütközik is egy elleneszmébe vagy ellentétes
koncepcióba, akkor is képesnek kell lennie arra, hogy elképzeljen magának
egy ellenfelet. Ez azt jelenti, hogy egy politikai felfogást, amelyet a
magunkénak vallunk, csak akkor tudunk igazán elsajátítani, ha azok szellemi
álláspontjára helyezkedünk, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi. Így aztán,
hangsúlyozza Bhabha, „az eltérő vélemények, az alteritás és a másság (...)
egy politizált szubjektum és egy nyilvános igazság forgalomba kerülésének
és elismertetésének diskurzív feltétele”. A politikai ítéletalkotás folyamata
ily módon a nyilvános retorika egyik formájaként van ábrázolva, ahol a
politikai tartalmakat nem a priori rögzített elvekként fejtik ki, hanem
úgy, ahogy ezek csak egy dialogikus, diskurzív cserében alakulnak ki.
Mills elgondolását egy – esetleg csak képzeletbeli – politikai
ellenfélről Bhabha mindenesetre nem akarja egy liberális tolerancia-etika
szellemében érteni. Annak azért kell elképzelnie egy ellenfelet, hogy megpróbálja
saját ellenérzéseit fékezni, és ezzel demonstrálni saját felvilágosult
relativizmusát és humanizmusát. Bhabha ezzel szemben meglátja Mill koncepciójában
a „differenciára” való utalást, ami minden politikai rendszer jelentésterén
belül fellép, még mielőtt megszilárdulnának a politikai meggyőződések és
állásfoglalások közötti különbségek. Így a politikai reprezentáció szubjektuma
csak jelentésének hasadásával jön létre. Már aközben, hogy megnyilatkozásával
előáll, ez a szubjektum maga is saját érvelése fordított, kivetített objektumává
válik. Éppen ebben a meghasadásban, a diskurzív ambivalencia pontján keresendő
Bhabha számára a politika igazi keletkezése. Itt, ebben a közös diskurzív
térben, a szöveg és a retorika mozgékony síkján található „a politikai
alku szimbolikus folyamatának huzavonája”, és teremtődnek meg a mai politika
cselekvő szereplői. Csak a hibriditásnak ebben a terében, ami ennélfogva
mindig a (kulturális) fordítás tere is, nyílik meg egy hatékony kritika
lehetősége:
„A kritika nyelve nem azért hatékony, mert egyszer s mindenkorra
szétválasztotta az úr és a szolga, a merkantilista és a marxista álláspontját,
hanem éppen oly mértékben hatékony, amennyiben átlépi az egymással
szemben álló adott területeket, és teret nyit a fordítás számára: képletesen
kifejezve a hibriditás terét, ahol egy politikai objektum megkonstruálása,
amely új, se nem az egyik, se nem a másik, ennek megfelelően elidegeníti
az elvárásaikat, és szükségképpen változtat a politikai pillanathoz a megismerés
igényével való közeledés eddigi formáin.” A fordítás hibrid tere mint a
(politikai) kritika színtere sosem konstruálható meg az uralmat gyakorló
és az uralmat elszenvedő antagonisztikus kettősségével. Nem a tagadás,
hanem az egyezkedés jelöli ki ezt a teret. Ezt nem szabad egyszerűen a
reformizmussal összetéveszteni, hangsúlyozza Bhabha. Inkább olyan politikai
identitások kialakításáról van szó, amelyek megpróbálnak antagonisztikus
és egymással szemben álló elemeket artikulálni valamiféle megváltó feloldás
minden kilátása nélkül.
Az egyezkedés vagy fordítás folyamatában már nincs helye az ideologikusan
félreismert valóság és a forradalmi igazság esszencialista szembeállításának.
A kritika, az elkötelezettség – vagy az, amit Bhabha „progresszív olvasásnak”
is hív – lényegében az antagonisztikus szituáció által is meghatározott:
„hatékony, mert az álcázás progresszív, szubverzív, kaotikus maszkját használja,
és nem úgy érkezik, mint a bosszú igazszóló angyala, aki kimondja a radikális
történetiség és a tiszta, ellenkező álláspont igazságát.”
Nincsenek tehát tisztán progresszív vagy konzervatív pozíciók
– sem az osztály, sem a nem, sem a nemzet álláspontja nem ilyen –, amelyek
valami eredendő értelemben adottak lennének mint olyanok. Minden politikai
objektum az elméleti diskurzusokban – a marxizmus, a feminizmus vagy a
mindenkori nacionalizmus diskurzusában – konstituálódik és határozódik
meg a másikhoz való viszonyában. Ezért van az, hogy minden politikai állásfoglalás
egyúttal a jelentés lefordításának és átvitelének folyamata. A politikai
célkitűzés aktusában mindig egy diskurzus konstituálódik, és ily módon
az elmélet lefordítására is sor kerül.
Elméleti törekvéseinek megvilágítására Bhabha egy konkrét történelmi
esemény példáját hozza fel: a brit bányászok híres 1984-85-ös aratósztrájkját.
Bár a sztrájk eleinte kizárólag a munkásosztály harcával azonosult, menet
közben kiderült, hogy e harc során másféle érdekekről is szó van, mégpedig
a sztrájkban közvetlenül részt nem vevő, de abban erőteljesen érintett
nők érdekeiről is. Férjük osztályharcának keretein belül ezek az asszonyok
kezdtek rákérdezni saját, a családban és a társadalomban betöltött szerepükre
is. Ily módon, hangsúlyozza Bhabha, került sor az egész politikai helyzet
hibridizálódására, miáltal mindkét pozíció megváltozott illetve elmozdult.
Valami politikailag új dolog jött létre, mégpedig a fordítás aktusában:
„A változás átalakító értéke itt az olyan elemek újraartikulálásában –
vagy fordításában – van, amelyek se nem az egyik (a munkásosztály egysége
mint kiindulópont), se nem a másik (a nemek politikája), hanem ezek mellett
valami további, ami kérdésessé teszi mindkettő fogalmait és területét.”
Így tehát valami újnak az áttörését a politikában úgy kell felfogni, mint
a fordítás folyamatát – ez esetben a nemek és az osztály között.
4. Az elmélet gőgje
Bhabhánál nem lehet a politikát a kultúrától elválasztani. Végső soron
mindkettő a fordítás hatásaként állítható be. Ez vonatkozik az újdonság
fogalmára is. Az új mint olyan a múlt és a jelen közti fordítás folyamatából
kerül ki. A múlt nemcsak egy aktuális politikai esemény társadalmi oka,
nem is – a kulturális értelemben – a mai művészeti és kulturális trend
esztétikai előfutára. A fordítás aktusában a múltat megújítják. Egy műalkotásban
például, de egy politikai aktusban éppúgy újonnan ábrázolódik a múlt, határoló
„köztes” térként, amely a jelent kitalálja és megszakítja.
Ezek a köztes terek a beavatkozás terei, a kreativitásé, az én
újrateremtései, továbblépései, stb. Bhabha ezeket a tereket „a migránsok
határ-közösségével” népesíti be. Ugyanebben a kontextusban beszél az internacionalizmus
demográfiájáról is. Ezt nem egy társadalmi közösségként, tehát konkrét
emberek közösségeként kell elképzelni, akiket egyfajta politikai szolidaritás
tart össze, és ily módon politikai egységet alkotnak. Ehelyett Bhabha ezt
az új internacionalizmust úgy ábrázolja, mint egy diskurzust, amely „a
posztkoloniális migráció, a kulturális és politikai diaszpóra elbeszéléseiből
áll, a paraszti és őslakos közösségek nagy társadalmi elnyomásaiból, a
száműzöttség poétikájából, a politikai és gazdasági okokból menekülők komor
prózájából.” Bhabha internacionalizmusa nem politikai, sokkal inkább irodalmi
jelenség. A migránsok, a gyarmatosítottak vagy politikai menekültek transznacionális
történetei – ezek a „határhelyzetek”, ahogy Bhabha nevezi őket – ezáltal
nem a politikai összetűzések színterét alkotják, hanem „a világirodalom
tereit”. De éppen a világirodalom fogalmával nem akar politikailag semleges
maradni. Azok az idők, amikor a nemzeti hagyományok átadása volt a világirodalom
legfőbb témája, Bhabha számára határozottan elmúltak. A homogén nemzeti
kultúrák fogalma, történelmi hagyományok vagy organikusan kialakult etnikai
közösségek kompakt átadása ma már nem képezheti a kulturális összehasonlítás
alapját. A kritikai komparativizmus vagy az esztétikai ítélet szokásos
vonatkoztatási pontja ma már nem a szuverén nemzeti kultúra. A hibriditás
ebben az értelemben a nacionalizmus radikális kritikájának is tekinti magát.
Bhabha maga egyáltalán nem is titkolja a nacionalizmus iránti megvetését.
Úgy gondolja ugyanis, hogy a „patrióta lelkesedés pszichózisának közegén
kívül rengeteg bizonyíték van a képzeletbeli közösségek hibriditásának
nemzetek felettibb és „átfordíthatóbb” jelenségére. Ezzel mindenekelőtt
az irodalmi bizonyítékokra, a művészeti és irodalmi példákra gondol.
Ezen a ponton a hibriditás fogalma éles kritikának van kitéve.
Jonathan Friedman például egy globális kulturális elit ideológiáját látja
benne. Szerinte ez azokra a kozmopolitákra vonatkozik, akik társadalmi
és gazdasági helyzetüknek köszönhetően túl tudják tenni magukat a globális
világ töredékességén. A hibridizálódás Friedman szerint a politikailag
korrekt megoldás ennek a globális intellektuális elitnek a számára. Lehetővé
teszi, hogy egy alternatív – antirasszista, antietnikus, antinacionalista
– identitást alakítson ki, anélkül hogy eközben egy univerzalista beállítottságra
kellene hivatkoznia. Az ő alapállásuk a kozmopolitizmus, modernizmus nélkül,
azaz: ennek racionalista, elvont haladás-koncepciója nélkül. Az ő univerzalitás-fogalmuk
pusztán a partikularitások összessége. A kultúrák gyűjtői, a tömegkultúra
magaskultúra felőli csodálói többnyire az egyetemeken vagy a nemzetközi
politikában vagy bürokráciában tevékenykednek. Ezért aztán Friedman úgy
véli, hogy a hibrid és az esszencialista önazonosság közötti kontraszt,
ami inkább az alacsonyabb osztályokra és a társadalom peremén élő népességcsoportokra
jellemző, tehát az intellektuális kozmopolita és a provinciális patrióta
között tehát végső soron nem szabad választás, hanem társadalmi helyzet
kérdése.
Ha tehát megpróbáljuk a hibriditás konkrét emberi – azaz mindenekelőtt:
társadalmi – szubsztrátumát elképzelni, ez áthidalhatatlan szakadékot nyit
meg: egy emancipatorikus vállalkozás diskurzív megkonstruálása és ennek
társadalmi-politikai valósága közötti szakadékot. És itt nemcsak arról
van szó, hogy a hibriditás megszemélyesítői, a migránsok sorsközössége
a valóságban szétesik a globális társadalom különböző, egymással szemben
is önálló osztályaira. A hibriditásnak ezek az emberi hordozói Bhabha konstrukcióiban
csak egy kulturális illetve csak irodalmi jelenségként fordulnak elő.
A hibriditás a világirodalomban észlelhető és ábrázolható a legjobban.
De hol van a politikai képviselete? Ez is a világirodalomban? Biztos, hogy
nem. A globális migránsoknak a történetei, az elbeszélései, a száműzetés
költészete, a menekültek prózája stb. az, ami a világirodalomban kifejezésre
jut, nem pedig társadalmi helyzetük politikai igazsága. Bhabha romantizálja
a mai világméretű migráció jelenségét, és ezzel nemcsak a legkülönbözőbb
menekültek, elűzöttek és hontalanok millióinak keserű valóságát hamisítja
meg, hanem mindenekelőtt a figyelmünket tereli el a mai világot megrázó
és rengeteg ember életét radikálisan átalakító politikai, gazdasági és
társadalmi folyamatokról: a nemzetállam korszakos hanyatlásáról, az ezek
szuverenitására épülő nemzetközi rendről, a magukat minden nemzetközi kontroll
alól kivonó nemzetek feletti intézmények roppant hatalomkoncentrációjáról,
a szegény és gazdag országok közötti egyre mélyülő szakadékról, ami egyre
több embert kényszerít emigrálásra, röviden az ún. globalizáció egész problematikájáról.
A hibriditás általi emancipálódás ígérete, amely arrogáns módon
túlteszi magát a politikai gyakorlat esszencialista tévedésein, azok minden
nacionalizmusával és fanatizmusával, figyelmen kívül hagyja minden identitásképződés
társadalmi jellegét. A társadalmi valóság radikális naturalizálódását előfeltételezi,
és az ellentétek kibékítésére csak a kultúra területén tesz kísérletet.
Ily módon maga a gőgös emancipatorikus elmélet depolitizáltságának a legnyilvánvalóbb
tünete.
Az emancipáció mára teljesen kulturalizált eszméje csak úgy szerezheti
vissza politikai dimenzióját, ha univerzális igénnyel lép fel. Ezt Judith
Butler nagyon jól látja, és megpróbálja a kulturális fordítás Bhabha-féle
fogalmát az általános univerzalizálás modelljébe áttenni.
4. Az egyetemes mint kultúrák közti fordítás
Butler tudja, hogy az egyetemesség létező fogalmai nincsenek egyszer
s mindenkorra adva, és hogy az egyetemesség kulturálisan eltérő artikulációi
közti határok mindig esetlegesek. De mi jelöli ki ezeket a határokat? –
Az, amit kizárnak, amit az egyetemesség meglévő konvenciói nem fognak át.
Ezen a helyen, ezeken a határokon keletkezik tehát a lehetőség az univerzalitás
meglévő fogalmának megváltoztatására, mégpedig azáltal, amit Butler „performatív
ellentmondásnak” nevez. A performatív ellentmondás abban a pillanatban
keletkezik, amikor azok, akik az univerzalitás fennálló konvencióiból ki
vannak zárva, azzal az igénnyel lépnek fel, hogy az univerzális őket is
fogja át. Csak a saját kizárt kívülállásából támasztott igényre válaszolva
lehet artikulálni az univerzalitást. És az univerzalitás artikulálását
Butler csak a kulturális fordítás folyamatában tudja elképzelni.
Egy effajta igény egyszerűen azt szögezi le, hogy az univerzalitást
még nem artikulálták. És ez a „még nem” Judith Butler szerint már az univerzalitáshoz
tartozik: „Ami az univerzalitás által ‘megvalósítatlan’ marad, éppen az
alkotja a lényegét.” Az univerzalitást tehát egy posztulált, nyitott eszményként
kell felfogni. Esetleges határait az általa kizártak adják meg. Ennek nagyon
is megvannak a politikai konzekvenciái. A mai demokratikus közösségeket
a kizárás folyamata konstituálja. A kizártak azonban konstitutív elemei
maradnak a fennálló demokratikus rendnek. Így aztán a reálisan létező demokráciát
elkerülhetetlenül a kizártak távolléte határozza meg. Ezek a kizártak azonban
a sarkában vannak a létező demokratikus rendnek, és ily módon a demokrácia
alapelveinek kiterjesztését és újrafogalmazását sürgetik. Butler itt a
maga módján a radikálisan esetleges és ezért átalakítható hegemónia fogalmához
kapcsolódik, ahogy ezt Ernesto Laclau és Chantal Mouffe posztulálta.
A normatív és optimista momentum, amelyet Butler a hegemóniában
működni lát, a demokrácia kiterjesztésének perspektívájában rejlik a liberalizmus
kulcsfogalmai számára. Ezáltal befogadóbbá, dinamikusabbá, konkrétabbá
válnak. A társadalmi átalakulás nem úgy következik be, mint a tömegek összefogása
egy ügy érdekében, hanem azáltal, ahogy a mindennapi társadalmi viszonyokat
átformálják, és ahogy rendhagyó vagy felforgató gyakorlattal új konceptuális
horizontot nyitnak. Ez azt jelenti, hogy a demokratikus átalakulás végső
soron csak a kulturális fordítás műveleteként gondolható el.
A kulturális fordítás tehát az emancipáció egyetemes mozgatója.
Ennek segítségével lehet – és kell is, Butler ezt kimondottan hangsúlyozza
– kiterjeszteni a fennálló határokat: „Push the limits!”. Az emancipáció
Butler értékelésében végső soron éppen ez, a meglévő határokon való állandó
túllépés (ez a szabadságunk), egyfajta állandó transzgresszió, amelynek
felforgató hatása viszi előre feltartóztathatatlanul az egyetemes szabadságot.
Ez teljesen megfelel Homi Bhabha hibriditás-fogalmának. Ő is
a transzgresszióban látja azt a felforgató erőt, amely például az eretnekség
és a blaszfémia formájában előmozdítja a társadalmi átalakulást. Végül
is a határok áthágása kölcsönzi az emancipatorikus potenciált a kulturális
fordítás tevékenységének. A blaszfémiát Bhabha elméletileg éppen úgy határozza
meg, mint a „kulturális fordítás transzgresszív aktusát”.
Michel Foucault már a 60-as évek elején óvott attól, hogy a transzgresszió
eszméjében valami felforgatót lássunk. Egy transzgresszív gesztus önmagában
még nem bír negatív erővel, és másfelől nem képes semmilyen normatív jellegű
tartalmat sem magához kapcsolni. Foucault úgy fogja fel a transzgressziót,
mint üres formát, ami nem más, mint a korlátozott lét igenlése, a megosztottság
igenlése. A transzgresszió önmagában nem szabadít fel senkit és semmit,
nem is terjeszt ki semmit, és nem nyit új horizontot, ahogy Bhabha és Butler
gondolja: „Újra és újra átlép egy vonalat, amely mögötte rögtön összezárul,
mint a felejtés hulláma, amely újra visszaáramlik egészen az átléphetetlenség
horizontjáig”. Nagyon könnyen meglehet, hogy csak a transzgressziónak ez
a foucault-i felfogása tárja fel a kulturális fordítás Bhabha és Butler-féle
felfogásának igazi jelentését. Segít abban, hogy a transzgresszió fogalmát
a 60-as évek vége és a 70-es évek eleje „nagy tagadásának” történelmi hagyatékán
túl is megértsük, amikor az ellenkultúrás felforgatást és a tekintély minden
formájának megkérdőjelezését automatikusan azonosították az egyetemes emancipációval,
és amikor a társadalomkritika együtt járt a kultúrakritikával. Mára, úgy
látszik, pár dolog megváltozott. Ami tegnap még a rendszer ellen lázadt,
és annak radikális megváltoztatását követelte, időközben az új hegemónia
hajtóerejévé vált. Az anti-autoritarizmus, a kisebbségek harca az elismerésért,
a kulturális és művészi lázadás praxisa, az autenticitás, a különbözés,
stb. – a rugalmas gazdaság szép új világa mindezt sikeresen magába fogadta
és kommerszializálta. Mindez vonatkozik a kulturális fordításokra és annak
eredményeire is. A transzgresszív gesztusokat és a különféle hibrid identitás-képződéseket,
bármilyen eretnekek legyenek is, mindig fel fogják szívni a kapitalista
értéknövekedés és az azt követő értékcsökkenés egyre gyorsabb és rövidebb
ciklusai. Alig bukkan fel valami új, máris elavul, és túllépnek rajta.
Fordítunk, és egyre összetettebb kulturális összefüggéseket fordítunk
le, egyre hibridebb identitásokat teremtünk, egyre többet fogadunk be a
kívül rekedtekből, a szabadság egyre újabb horizontját nyitjuk meg, és
ezzel mindig újra meg újra átlépünk egy vonalat... – de mögöttünk rögtön
újra bezárul, mint a felejtés hulláma, és újból visszaáramlik az átléphetetlen
társadalmi antagonizmus és a kikezdhetetlen hatalom horizontjává.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu