Egy nemzedékkel ezelőtt a birodalomra vonatkozó Fanon-féle tipológia
hatására az ember csak nagyon mellette vagy nagyon ellene lehetett azoknak
a nagy birodalmi struktúráknak, amelyek lassan egytől egyig eltűntek a
második világháború után; most, a fehér ember távozását követő degenerálódás
évei után az egykor Afrikában és Ázsiában uralkodó birodalmak már nem is
tűnnek fel annyira rossz színben. Niall Ferguson és David Armitage zavarba
ejtően határozott hangú munkája lebecsüli, sőt szinte trivializálja azt
a szenvedést és kifosztottságot, amit a birodalom jelentett az áldozatainak.
Mostanában többet beszélnek a birodalmak által hozott modernizálás előnyeiről,
az általuk fenntartott rendről és biztonságról. Sokkal kevesebb a tolerancia
az iránt a zűrzavar és zsarnokság iránt, ami az antikolonializmus
címén olyan emberek nevéhez fűződött, mint Nkrumah, Lumumba és Nasszer.
E revizionizmus taktikája mögül az a szándék olvasható ki, hogy a mai amerikai
birodalmi hatalmat felvilágosultnak, sőt altruistának lehessen tekinteni,
és ezt a felvilágosultságot vetítsék vissza a múltba.
Ebben persze csak a felületes benyomásra hagyatkozom. De nem
hiszem, hogy kétség férne ahhoz, hogy teljesen megváltozott az a közhangulat,
amely – Amerika katasztrofális indokínai kalandját is beleértve – a klasszikus
imperializmus nyilvános elítéléseihez vezetett. A szovjet imperializmust
támadni kedveltebb sport, mint az anti-imperializmus ügye iránti korábbi
lelkesedés „realisztikus” átértékelése. Mi mással lehetne magyarázni Connor
Cruise O’Brian meglepő fordulatát, aki annak idején az első igazán megsemmisítő
kritikát írta Camus-ről mint a francia gyarmatosítás cinkosáról Algériában,
majd néhány évre rá beállt Menachem Begin Izraelje, az ulsteri unionizmus
és a dél-afrikai apartheid védelmezőjének? Gérard Chaliaud hasonló pálforduláson
ment keresztül Párizsban. Sok amerikai értelmiségi is van, aki követte
Norman Podhoretzet a liberális baloldal soraiból a reakciósok közé. Az
amerikai hatalom számukra szent és sérthetetlen.
A 60-as években V. S. Naipaul kezdte meg nyugtalanító és szisztematikus
módon a birodalmi szemlélet revízióját. Mint Joseph Conrad tanítványa és
szándékos félreismerője rossz hírbe hozta a „harmadik-világozást”, ahogy
ezt Franciaországban és másutt is nevezni kezdték. Nem tagadta, hogy borzalmas
dolgok történtek olyan helyeken, mint Kongó, de azért hangsúlyozta, hogy
voltak ott nemes szándékok is (emlékezzünk Huisman atyára A nagy folyó
kanyarulatában című regényből); és hogy utána pedig szörnyűséges posztkoloniális
visszaélések következtek. Nem kimondottan azt állította, hogy Leopold király,
bármilyen rossz volt, valószínűleg nem lehetett sokkal rosszabb, mint Mobutu
vagy Idi Amin vagy Mugabe, de megengedte, hogy másvalaki így gondolja.
Amikor előállt azzal, amit a kolonializmusra vonatkozó „nagy hazugságnak”
nevezett, a gerillák és az ún. szabadságharcosok nevéhez fűződő fajkeveredést
és transzgresszív szexet hangsúlyozva (ami többnyire fajtalanság), nem
tűnt egészen jellemtelennek. Az ő véleménye szerint alapjában véve az iszlám
ásta azt a mélységes mély gödröt, amelybe Afrika és Ázsia „felszabadult”
népei süllyedtek. Nem meglepő, hogy az iráni forradalom és a Salman Rushdie
elleni fatva erősítette meg a 80-90-es években az antikolonializmussal
szembeni ellenérzéseket, és ez aztán megkönnyítette, hogy a tálibokban
a bennszülöttek hajthatatlanságának és a feleslegesen rájuk pazarolt nyugati
liberalizmusnak a természetes következményét lássák.
Naipaul csak a legelevenebb példája a kolonializmus 60-as évek
utáni, Vietnam utáni légkörében feltámadt újrafelértékelődésének.
Az enyhébb változatban benne volt a Raj-újjáéledés, Merchant Ivory kultusza,
és a végtelen számú dokumentum, kávéházi könyvek, divatkiegészítők megjelenése.
Fanont és Aimé Césaire-t úgy kezdték újraolvasni, mint ambivalens lacaniánus
teoretikusokat, akiket különféle tükörjátékokon és titkos kacérkodásokon
kaptak a fehér emberrel. A nacionalizmus, ami annak idején rengeteg embert
mozgósított a nemzeti felszabadulás nevében, most „képzelt közösséggé”
változott, a magától Európától kölcsönzött fiktív önbeállítással ötvözött
egyfajta naivitássá. Jó híre fokozatosan hanyatlásnak indult, nem azért,
mintha túl szigorú lett volna a múlttal kapcsolatban, hanem mert nem volt
elég szigorú. A nacionalizmus vadhajtása a nativizmus lett, amelyet azzal
vádoltak, hogy szépíti az olyan helyi visszaéléseket, mint a rabszolgaság,
a genitáliák megcsonkítása, a saját tenyésztésű despotizmus és rasszizmus.
„Nekünk semmi bajunk a feketékkel” – mondta nekem egy afrikaaner váratlanul,
amikor sorba álltam egy dél-afrikai kávézóban 1991-ben – „nekik van bajuk
egymással”. Még ahol a nacionalizmus látszólag sikeres forradalomhoz vezetett
is, mint Indiában, azokra az esetekre nézve is fennmaradtak a nem-nyugati
népek belső hiányosságaira vonatkozó kérdések, beleértve az igazán civilizált
viselkedésre való képtelenségüket.
Számos latin-amerikai országban sem az apartheid vereségét, sem
a demokráciához való visszatérést nem fogták fel úgy, mint aminek sok köze
volna a gyarmatosítás pusztító hatásához vagy a felszabadítás világtörténelmi
pillanatához. Úgy szemlélték, mint elszigetelt epizódot, és úgy látták,
nem ivódott be a birodalmakhoz való érzelmi viszonyulás új struktúrájába.
Végül is a múlt elmúlt, és eljött az ideje annak, hogy a nem-fehér emberek
beismerjék, maguk az okozói minden bajuknak, és igyekezzenek megbirkózni
ezekkel a maguk okozta bajokkal. Ez volt a Naipaul-féle parancs, amit sokfelé
ismételgettek az Első és a Harmadik Világban, ahol az új posztszovjet valóság
nemcsak a történelem végét harangozta be, hanem a történelemről való minden
elbizakodott gondolkodás végét is.
Időközben számos egykori balos, a nemzeti felszabadító mozgalmakat
támogató, harmadikvilág-párti értelmiséginek egyre erősebb lett a polemizáló
dühe, sehol nem észrevehetőbben, mint Franciaországban és az USA-ban. Pascal
Bruckner könyve, A fehér ember könnyei, amely 1983-ban jelent meg először,
azért támadta a liberális értelmiségieket, amiért siránkoznak a kolonializmus
okozta romlás felett. Egész sereg író, aki annak idején támogatta az algériai
és a vietnami ellenállást, most elutasítja korábbi lázas lelkesedését és
romanticizmusát. A színes emberek nem tanultak eleget az európai felvilágosodásból,
mondják; a gyarmatbirodalmakkal szembeni ellenállás szerintük barbár és
idegengyűlölő nyugatellenesség táptalaja volt; a demokrácia-ellenes fanatizmus
és intolerancia (aminek az iszlamo-fasizmus az egyik példája) házilagos
előállítású termékek, amelyeknek semmi közük a fehér emberhez. A nem-fehér
bevándorlók egymást követő hullámainak növekvő jelenléte Európában és Észak-Amerikában
jelentős mérvű negatív előítéletet adott hozzá ehhez a szóáradathoz. A
szeptember 11-i események pedig betetőzték.
A 80-as évektől kezdve ez a folyamat egybeesett a Postcolonial
Studies, a posztkoloniális kutatások fellendülésével a brit és az
amerikai egyetemeken. Sok posztkoloniális kritikai, irodalomelméleti munkát
írtak egykori gyarmatok lakói, akiknek megvoltak hozzá a tudományos forrásaik
és képzettségük, hogy átértelmezzék azt az ún. nyugati kulturális kánont,
amely egykor a nem-európai világot „reprezentálta”. Nemcsak ezeknek a kritikusoknak
az etnikai identitása volt ebben új, hanem annak felismerése is, hogy az
olyan írók, mint Conrad és Kipling, vagy Jane Austen és John Stuart Mill
úgy gondolkodtak és írtak, hogy közben nem számoltak a bennszülöttekkel
mint potenciális olvasóközönséggel. Egy indiai vagy jamaicai nő a Kimet
vagy a Jane Eyre-t olvasva képes volt megvilágítani a már a regény formájában
is érvényesülő, rendszerint észre sem vett kolonialista és férfiszempontú
ideológiai előfeltevéseket.
A posztkoloniális kritika, amely Fanon és Césaire militáns szellemi
égisze alatt indult meg, messzebbre jutott mindkettejüknél annak megmutatásában,
hogy létezik olyasmi, amit Culture and Imperialism című könyvemben „egymást
átfedő területeknek” és „összefonódó történelmeknek” neveztem. Sokunkat,
akik a gyarmati korszakban nőttünk fel, meglepett az a tény, hogy bár szilárd
és tartós választóvonal különítette el a gyarmatosítót a gyarmatosítottól
az uralom és tekintély dolgában (egy bennszülött sosem aspirálhatott arra,
hogy a fehér ember pozíciójába kerüljön), az uralmon lévők és az uralmuk
alatt lévők tapasztalatait nem lehetett olyan könnyen különválasztani.
A birodalmi megosztottság mindkét felén lévő férfiak és nők osztoztak tapasztalatokban
– bár eltérő módon modulált tapasztalatokban – a nevelés, a közélet, az
emlékek, a háborúk kapcsán. Az arra irányuló gyarmatosító törekvés
ellenére, hogy Algériát franciásítsák, és a gyarmatosítás elleni küzdelem
ellenére, amely arra irányult, hogy Algériát 1962 után újra teljesen arab
országgá alakítsák vissza, amelynek semmi köze a francia múltjához, a két
történelem mégis elválaszthatatlan egymástól; nem lehet az egyiket megírni
anélkül, hogy számításba vennénk a másikat. Helytelen volna azt hangoztatni,
hogy csak egy afrikai írhatja meg Afrika történetét, vagy csak egy muszlim
írhatja meg az iszlám történetét, vagy csak egy nő írhatja meg a nők történetét.
Az afrocentrizmus szerintem épp olyan korlátolt, mint az eurocentrizmus;
és bár véleményem szerint a vádaskodás a retorikája sem intellektuálisan,
sem morálisan nem volt kielégítő, amikor legutóbb úgy hivatkoztak Naipaulra,
mint aki örül, hogy az indiaiak már nem az angolokat hibáztatják mindenért,
azt jellegzetesen felületes megnyilvánulásnak találtam, amely elfedi, hogy
milyen óriási szellemi munkát igényelne azt megérteni, mennyi mindenről
tehetnek a britek még mindig.
Ki dönti el, hogy az imperializmus felelőssége mikor ért véget
(ha véget ért egyáltalán)? Afrikában a gyarmatosítás a kifosztás hatalmas
folyamata volt, amely számolatlanul sok terület és nyersanyag eltulajdonítását
jelentette az afrikai emberektől évtizedeken át, „bennszülöttek” millióinak
meggyilkolását és persze a rabszolgaságot. A belga uralom ugyan véget ért
Kongóban 1960-ban, de ez nem jelenti azt, hogy a belga uralom kihatásának
is vége lett volna; és a belga történészek csak most kezdik számba venni,
hogy mit tett ez az ország Afrikában. Egy birodalom utóhatása láthatóan
sohasem ér véget azoknak az embereknek az életében, akiket a legközvetlenebbül
érintett: a brit, francia, holland, spanyol, portugál, orosz – és most
az amerikai impérium hatása. Miért elfogadható a népirtás áldozatainak
nyújtott kárpótlásról beszélni bizonyos esetekben, másokban viszont nem?
Vajon a karibi és az észak- és dél-amerikai afrikaiakat figyelmen kívül
lehet hagyni, amikor a gyarmati rabszolgaság továbbra is pusztító kihatásait
teszik szóvá másfél évszázaddal azután, hogy állítólag véget ért? Súlyos
problémák ezek, amelyeknek nem az a legjobb elintézési módja, ha éles megjegyzésekkel
állunk elő olyan bajokról, amelyekért csak saját magukat okolhatják, és
arról, hogy az imperializmus már „elmúlt”. Az indiaiak és a britek, indonézek
és franciák, amerikaiak és őshonos amerikaiak történelme kölcsönösen összefügg.
Gondoljunk csak Nagy Britannia vad hadakozására a „törzsi lázadók” ellen
Irakban és alapvető szerepére ennek az országnak a létrehozásában, és hogy
mennyire kétessé vált ez a viszony az Irak elleni háború körüli legújabb
vitában. Elazar Barkan könyve: The Guilt of Nations: Restitution and Negotiating
Historical Injustices (A nemzetek bűnössége: Jóvátétel és a történelmi
igazságtalanságok kezelése, 2000) ezekkel a kérdésekkel összefüggő témák
komplexumát vizsgálja, de ez még csak a kezdet.
Annak ellenére, hogy az egyik történelmi tapasztalatot sohasem
választotta el áthatolhatatlan fal a másiktól, nem volna helyes megfeledkezni
az eredendő és úgyszólván mindenre felhatalmazó távolságról feketék és
fehérek, a gyarmati hatóság és a bennszülöttek között, amely a klasszikus
imperializmus korszakán át végig fennmaradt. Az a probléma tehát, hogy
két gondolatot tartsunk egyszerre szem előtt, amelyek sok tekintetben ellenkeznek
egymással – a gyarmatbirodalmi megosztottság tényét egyfelől és a közös
tapasztalatok koncepcióját másfelől –, méghozzá anélkül, hogy bármelyik
veszítene az erejéből, olyan feladat, amely különösen fontos, ha művészeti
vagy kulturális alkotásról van szó. Ha a Szép reményeket vagy A trójaiakat
próbáljuk megérteni, figyelembe kell venni a birodalmi tényeket, anélkül
hogy közben figyelmen kívül hagynánk a nagy irodalom vagy a nagyszerű zene
tényét. A Kim együttérző és elmélyült irodalmi mű Indiáról, ugyanakkor
a birodalmi elképzelések is rajtahagyták a nyomukat.
A legjobb posztkoloniális írások szükségképpen kiterjednek az
ilyesfajta megfontolásokra, de ennél is fontosabb, hogy a dolog nem valami
könnyű, megismételhető módszeren múlik, hanem egy olyan látásmódon, amely
a tapasztalatból ered, és személyes tétje van. Nem kell, hogy saját gyarmati
vagy imperialista háttere legyen annak, aki jól szeretne írni a kolonializmusról,
de mint minden, sok szereplőt érintő összetett tapasztalat története esetében,
itt is az a legrosszabb, ha – még akár ha a kritikai pártatlanság nevében
is – ezt a történelmet megfosztják attól, ami a jelenben egzisztenciális
értelemben maradt belőle: veszélyes kísértés ez, ha egy olyan birodalom
örökségéről ír az ember, amely fenyegető, számos áttétet okozó rákként
terjed mai életünk bőre alatt.
A gyarmatosító mint áldozat nézőpontjából írni meg a birodalom
történetét (ahogy Linda Colley teszi Captive című 2002-es könyvében), vagy
az egész dolgot valami mellékes epizóddá tenni a brit felső osztályok különc
ügyleteinek sorában (mint David Cannadine teszi Ornamentalism című 2001-es
könyvében) nem célravezető. Casts of Mind: Colonialism and the Making of
Modern India című 2001-es könyvében Nicholas Dirks elsőrangú munkát végez:
összegzi az olyan angol India-történészek közötti vitákat, mint Christopher
Bayly és David Washbrook – aki kisebbíti a gyarmatbirodalom korrumpáló
hatásának jelentőségét azzal, hogy a vád nagy részét az indiai „ügynökökre”
és „cinkosokra” hárítja – és a nagy számú posztkoloniális indiai és nem-indiai
történész között, akik a brit birodalmat tartják felelősnek sok olyasmiért
is, ami napjainkban történik.
A posztkoloniális írások némely túlzása – mint a pátosz, a zsargon,
az önmagunkkal szembeni engedékenység – elkerülhető. Utolsó éveiben
Pierre Bourdieu kikelt az amerikai akadémikus multikulturalizmus ellen.
Az döbbentette meg, hogy a fajról, a nemi szerepekről és a gyarmatbirodalmakról
való írásnak a rasszista és a kolonialista ideológiával „elméletileg” szembenálló
felfogása milyen könnyen degenerálódhat olyan elvont blablába, aminek alig
van köze azokhoz a problémákhoz, amelyek ténylegesen érintik a nem-európai
bevándorlókat a fejlett neoliberális társadalmakban, a hátrányosan megkülönböztetett
nőket vagy az elnyomott kisebbségeket. Bourdieu elképzelései ezekről a
csoportokról (ahogy a Rabjai a földnek: Szociális szenvedés a mai társadalomban
című 1999-es könyvében kifejti) részben olyan összetett posztkoloniális
kutatásokon alapultak, amellyel nem sokan tudnának vetekedni, de a munkája
iránti saját személyes elkötelezettségén is. A mai tudományos gondolkodás
szívesen használja a Foucault műveiben állítólag megtalálható „kombinált
fogót” mint antihumanista argumentumot a kritikai pártatlanság mellett,
de azt is észre kellene venni, hogy a tudásról, hatalomról, bebörtönzésről
és a szexualitásról szóló könyveihez jelentős késztetést merített saját,
olykor nagyon súlyos személyes tapasztalataiból is.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
BIBLIOGRÁFIA
SAID, Edward
Orientalizmus
Európa, 2000
„Orientalizmus”
Magyar Lettre Internationale, 37
„Bevezetés a posztkoloniális diskurzusba”
Magyar Lettre Internationale, 28
„Világok között”
Magyar Lettre Internationale, 31
Clifford, James
„Said Orientalizmusáról”
Magyar Lettre Internationale, 39
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu