A zárva várt nyugat, Kulturális globalizáció Magyarországon érdekes
és fontos könyv. Írásai számos nézőpontból, érzékenyen vizsgálják „a téma”
roppant szövevényének ágait-bogait. Mindezt jól olvashatóan, kellemes ökonómiával:
balanszban tartva a globalizációs diskurzus rendkívüli absztrakciókényszerét
a mindennapi tapasztalatokkal.
A kötet átfogó, de rövid kritikájához szükség lenne egy átfogó, de
rövid rezümére, amely – legalább implicite – annak valamennyi tanulmányát
értelmezési körébe vonná. E nem annyira kényszerítő, mint amennyire nehéz
feladattól elállnék, és csupán néhány retorikai kérdést vetnék fel.
(A kulturális globalizációról szóló beszéd retorikája)
A kulturális globalizációról szóló beszéd mondatainak nyelvtani értelemben
vett alanyai – "kultúra", "globalizáció", "MacWorld", "Oroszország",
"feminista diskurzusok", "golfklubok elterjedése", "kínai könnyűipar",
"vernakuláris posztmodern", "protestáns etika", "hollywoodi film",
"homogenizáció" stb. – retorikailag is roppant összetett "dolgok", (egyebek
közt) prozopopoétikus és/vagy metaleptikus alakzatok, melyek nagy tömegben
csak tropológiailag erősen felpörgetett szignifikációs stílusokban fordulhatnak
elő. Ezért az ilyen beszéd mondatainak egzisztenciális értelemben
vett alanyai – X. Y., kutató, tanár, tudományos főmunkatárs, tanácsadó,
újságíró, politikus, zöld aktivista (filozófus, asztrológus stb.) stb.
– fokozottabban vannak kitéve a tropológia önmozgásának. És minél invenciózusabb
az elemző, annál inkább, hiszen az invenciónak előfeltétele e jelentéstani
aggregációk kellően gazdag használata, vagyis azoknak a nagyon különböző
kulturális jelenségeknek, intézményeknek, kódoknak, rendszereknek, folyamatoknak,
apróságoknak stb. mély ismerete, amelyek szimbolikus hálójába szövődnek.
A mély ismeret nem utolsó sorban az arra való textuális érzékenységet és
nyitottságot jelenti, hogy miféle rengeteg retorikai, stiláris, narratológiai
stb. szabály irányítja ezeket. Mégpedig az efféle jelölők azon szembeszökő
tulajdonsága ellenére, hogy a legnagyobb kombinatorikus szabadságot élvezik.
Szemben a referenciálisan kötöttebb, jelentéstanilag egyszerűbb szerkezetű
jelölőkkel, ezek nagyságrendekkel nagyobb számú konstellációban és permutációban
értelmesek. A nagy hagyományú prozopopoeiák – térben és időben is erős
szimbolikus identitások, Isten, Természet, Gonosz, Nemzet stb. – részben
ennek köszönhetik hosszú életüket. Ugyanakkor minél inkább mindenütt jelenvalóak
a szimbolikus térben – minél elterjedtebb és gyakoribb e jelölőknek és
a tropolologikusan hozzájuk kapcsolt (és általuk szervezett) jelölőáncoknak
a használata –, annál nagyobb a tehetetlenségi erejük is. Annál több szállal,
annál többféle módon szövődnek annál több kontextusba. Annál kevésbé
képes őket kielégítően koncipiálni bármiféle korlátozott, valóban antropomorf
szempont, egy Császáré, egy Királynőé, egy Vezéré, egy Pártfőtitkáré, egy
Elnöké.
Az okos és/vagy érzékeny, bölcs, sokoldalú, erőszakos, szerencsés stb.,
egyszóval hatékony beszélő alanyoknak természetesen mélyebben kell érteniük
a jelölők kombinatorikus szabadságát ahhoz, hogy új összefüggésekbe rendezzék
alanyaikat/témáikat (their subject, ahogy az angol bölcsen összevonja).
A mély belátások – amikre sok nézőpont, diszciplína, beszédmód reagál –
egyebek között hatékonyabb tropológiát kínálnak.
A tropológiailag felpörgetett diskurzus elsősorban annak köszönheti
e minőségét, hogy – hasonlóan az álom, a mítosz, vagy az őrület szignifikációs
stílusához – hajlamos eltörölni az éppen a szimbolikus által létesített
"ontológiai" különbséget. Szisztematikusan "keveri össze", kombinálja/helyettesíti
egyrészt a jelet a dologgal, másrészt a jelölőt a jelölttel. Ezt annál
is könnyebben teheti, minthogy a társadalmi/kulturális intézmények maguk
is egyszerre képzeltek, szimbolikusak és valóságosak. Ezek (ön)értelmezései
hivatalból nagy jelentéstani aggregációkkal operálnak, amit olyan, a diskurzusok
vagy beszédegységek egészét meghatározó trópusok – vagy stilémák – tesznek
lehetővé, mint amilyen a prozopopoeia vagy a metalepszis.
Ezek a nagy teljesítményű alakzatok egy kicsit új módon vetik fel a
használat és a jelentés régi problematikáját. Az a prozopopoétikus alakzat
például, hogy "az Egyesült Államok hadat üzent a Nemzetközi Terrorizmusnak",
úgyszólván mindenki számára érthető, ami azért érdekes, mert ugyanakkor
senki számára sem elgondolható. Éspedig nem csupán azért nem, mert túlságosan
absztrakt, hanem azért sem, mert nem eléggé. Az efféle antropomorfizmusok
– és minél többen vélik érteni, annál inkább igaz ez – túlságosan is sok
szimbolikus, elképzelt és valóságos dolog (és ember) sorsát határozzák
meg ahhoz, hogy felfoghatóak legyenek a maguk sokféleségében. A szóban
forgó tropológiát működtető beszédaktus egzisztenciális alanyai túl sok
mindennel nem számolhatnak, amikor használják a fenti lokúciót – és minél
többen vannak, annál sokfélébbek, tehát annál szórtabb az értelmezése.
Vagyis minél globálisabb egy retorikai, narratív séma használata, annál
komplexebb a rendszer, annál nehezebben jósolhatók meg a lokális használatok
és az ezek kommunikációjából kibontakozó változások, a részrendszerek „vektoraiból”
a globális „eredők”.
A metalepszis a távoli dolgok összekapcsolásának roppant elliptikus
trópusa. Például: „aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.” Vagy:
"a tudás hatalom". Egyik esetben sem lenne könnyű megadni azt a kauzális
vagy tropológiai összefüggésrendszert, amelyben lehetségessé válik, hogy
úgymond "lépésről lépésre" levezesse értésének helyes vagy igaz útját.
Ennek hiányában a propozíció "tulajdonképpeni", azaz szó szerinti jelentése
uralkodik. Matekul: A = B, asszociatív és kommutatív viszony. Pszichóul:
a propozíció, csakúgy, mint a tagadás, projektív inverzió, indirekt tematizáció.
Hiszen: annyi minden még a tudás. És a hatalom mennyi minden inkább, mint
tudás. – Minél inkább hajlamos egy jelölő bármely más jelölővel tropológiai
(jelentésváltó) viszonyba lépni, annál valószínűbb, hogy hasonló jelölőkkel
érzéketlenebb lesz a figurációra.
(Ki beszél a globalizációs diskurzusban?)
Mennyiben tud vagy szeretne több vagy más lenni a globalizációs diskurzus
– összes elméleti és empirikus kutatásaival egyetemben –, mint társadalommérnöki
és/vagy piackutatási segédanyag? Ha egy intelligens előrejelzés sok pénzbe
kerül, akkor várható, hogy sok pénzt hoz a konyhára. Vagy pedig az egyetlen
remény, hogy valaki végre megmagyarázza, hogy hiába minden, úgysem tudják
tönkretenni a glóbuszt.
Miféle entitás az efféle tropológiát működtető alany? Az ún. strukturalisták
untig ismételgetett retorikai kérdése: ki beszél? Mi határozza meg a mindenkori
beszélő alany vagy éppen a mindenkori mondatok alanyainak azonosságát?
Miféle tropológiai, diskurzív, műfaji szabályok működtetik őket? És miért
szükségképpeni ez a hasadás az egzisztenciális és a grammatikai alany között?
Ha például a glóbusz a mondat – és a globalizációs diskurzus – alanya,
akkor lehetséges-e egyáltalán, hogy „ő” ne jusson szóhoz? Hogy milyen tüneteket
produkál, ha túlságosan el van fojtva/nyomva (indirekt tematizálva, tudattalan
megszállva stb.). Itt nemcsak arról van szó, hogy az ember úgy jelhasználó
lény, amiként anyagi, élő, vágyakozó, szorongó, nevető, játékos stb. lény,
hanem arról is, hogy a mindenkori egzisztenciális alany maga szimbolikus
képződmény.
A metaforicitás mint bármiféle nyelvhasználat egyik legáltalánosabb
és legproduktívabb alapműködése erősen kötődik az emberi test és a természeti
környezet különböző dolgaihoz. Már mindig is „biológiai hasonlatokba” van
„süllyedve”, hogy a Bevezető szavait használjam (12. o.). Csak esetleg
elvész a trópusok sűrű dzsungelében. Pl. "A globális minta sikerének záloga
az, hogy a nyugati eszményekhez való jogi és intézményi igazodás mögött
álljon szerves társadalmi akarat." (Haraszti, 310. o.) A világ szerves
részei a metaforakincs szerves részei.
A diskurzus globális jellege nem utolsó sorban abból adódik, hogy összeérnek
a tematikai kérdések és a módszertani/műfaji/stiláris kérdések. Az egyik
legglobálisabb diskurzív stílust az evolúciós rendszerelméletek képviselik,
melyek egy történetesen a biológiából származó metaforát, a szelekciós
elv egy általános elméletét alkalmazzák a szubatomi történések értelmezésére
éppúgy, mint a kulturális evolúció ezerféle túlélőgépére a szavaktól az
építészeti megoldásokon át az államformákig. E megközelítésmód magyarázóerejét
nehéz lenne túlbecsülni, és figyelemre méltó előrejelzései lehetnek a glóbusz
sorsáról is. A szimbolikus evolúció e diskurzus axiómája szerint sokkal
gyorsabb, mint a biológiai, minthogy nem az ún. "vakvéletlen" mutáció boldog
ártatlansága vezérli, azaz nem darwini, hanem lamarcki elven működik, azaz
"a túlélési esélyeket" nagyságrendekkel növelő ismeretek roppant gyors
felhalmozását teszi lehetővé, ami új, még gyorsabb evolúciójú rendszerelméleti
szinteket – megismerő alanyokat – hoz létre. S amint e gyorsuló evolúció
egyre alacsonyabb komplexitású szinteket strukturál át, az involúciós folyamat
is láthatóbbá válik. Ősrégi szofisztika, hogy a megismerés megváltoztatja
alanyát és tárgyát is (its subject). Az elektron állapotának mérése megváltoztatja
az elektron állapotát; az osztályelméletek befolyást gyakorolnak az emberek
(osztályok) önértelmezéseire és politikai gyakorlatára, eltérő "alkalmazásaik"
visszahatnak sorsára stb.; és nemcsak a légköri viszonyok alakították a
flóra és fauna rendszereit, hanem fordítva is.
Az elv eredeti, szűken biológiai használatában már ott van az alany
azonosíthatatlanságának problémája (ti. hogy a szelekciós folyamat egyed-
vagy species-specifikus-e), ami az elv kiterjesztett értelmezéseiben csak
sűrűsödik. A megismerés alanyát tárgya megváltoztatja és viszont. Ha a
szignifikáció emberközpontú és antropomorf, akkor a dolgok emberként reagálnak
a projekciókra (projektekre, propozíciókra, próféciákra stb.). Ha az antropomorfizmusok
áthatják a meghatározó nyelvhasználatokat, akkor a glóbusz egy idő után
lélegezni fog (amíg a cyborgok meg nem fojtják stb.). Az anyag is megismeri
a szellemet, a test a lelket, a lélek a szavakat stb. A centrum a perifériát,
a proli a parfümériát, a parfüm a proliferációt. Az ősi orientális chipgyártó
maláji tigrisek a szovjeto-amerikanizált Közel-Kelet-Európát. És viszont.
Na de mégis. Ha mégis megengednénk magunknak e „módszertanilag” megengedhetetlen
megaalany megképződését? A Globus nézőpontja magaslati. Széleskörűen tájékozott,
intelligens szerzői/szövegei olyanokhoz beszélnek, akik hasonlóan nagy
jelentéstani aggregációkkal dolgoznak, hivatalból vagy hívatásból. (Váu!
Átcsúszott a hosszú í-s változat a Word helyesírás-ellenőrzőjén: nem húzta
alá piros hullámossal.) Ezért is öröm volt tapasztalni, hogy alapvetően
örömelvű alany ez a Globus, még akkor is, ha szociológiai érzékelése olykor
nem ad okot túl sok optimizmusra. De a pihegő hírnök, mint tudjuk, sohasem
tévesztendő össze a rossz hírrel, csak a jóval: a Globusban megvan az az
e(szté)tikai érzékenység, amely óv az őrző-védő dogmatizmustól/nihilizmustól.
S mivel jó munkához idő kell, az idő pedig pénz, előnyös, ha munkaidő nagyrészt
egybeesik a szabadidővel. Az ember sokkal hatékonyabban dolgozik, ha érdekli
a munka. Úgy indul munkába, mintha szabadságra. Pesszimizmusa tehát csak
úgy indokolható, hogy felelősséget érez azok iránt, akik nem.
(Néhány példa A zárva várt Nyugatból)
(korrupciós kultúra)
Sík Endre korrupciós kultúráról szóló sokoldalú és gondolatébresztő
írásának végkonklúziója szerint például „– noha a játszma nyílt – mégsincs
nagy esélye rövid távon a kapcsolatfüggő útról való letérésnek” (376) Annak
esélye, „hogy a kapcsolatfüggő úton haladó magyar kultúra megszűnik korruptnak
lenni”, „nem sok. Ehhez ugyanis el kellene hinni (és egymással hitetni),
hogy a korrupcióról való lemondás nem rontja a gazdaság működőképességét”
stb. stb., hogy – hosszabb távon – tkp. csak előnyei vannak. Ám a gazdaság
működőképességét rontó korrupt kapcsolatok/emberek nagyot kaszálhatnak,
ha nem mindenki korrupt, és minimalizálják a veszteségüket, ha mindenki.
Ha erényes vagy, lúzer vagy.
„A rendszerváltás útfüggőségének kapcsolati magyarázata túl jól
illeszkedik a gerschenkroni modellbe ahhoz, hogy véletlen legyen (Gerschenkron
1984)” (kiemelés tőlem – G. O.). De vajon a rendszerváltásnak ki lehet
az alanya? „Sem a gazdaság termelőszektorának, sem a bankoknak nem volt
ugyanis tőkéje a rendszerváltás menedzseléséhez, és a világhelyzet
sem kedvezett egy jó kis eladósodásnak. Az állam szóba sem jöhetett, inkább
túl sok, mint túl kevés volt belőle, s a rendszerváltást megelőzően inkább
adósságfelhalmozásban és -herdálásban, mint tőkeszerzésben jeleskedett.
Maradt tehát a kapcsolati tőke.” Azzal meg kinek van tele a buxája (puttonya/faxa/törpje)?
Akik tehát eddig is (fél)korruptan működtették az országot, újraosztják
azt a kis vagyont, hatalmat, tuti zsetont. Kisütötték a tortát, felszeletelik
és megeszik. Hinni és egymással elhitetni pedig a templomban kell.
Az Akácosút-függőség eredete.
A „történelmi” történetek a genette-i értelemben is metaleptikusak
(Genette, 1983). Olyan mesék, amelyekben te magad is mesehős lehetsz.
Beleszólhatsz abba, mi történik. De csak ha (nem) tudod, hogy így van.
Mi történt volna, ha valami megtörténne, és amire nemcsak hogy nem számított
senki, de amit észre se vett senki. Eddig. A történetet minden lényeges
fordulata újraírja.
Minden jó, ha jó a közepe.
A hepiend csak ürügy, hogy végig rossz lehessen.
(globalizációs lejtő)
Melegh Attila írása érdekes metaforával pontosítja a szokásos centrum/periféria
hagyományos globalizációs tropológiáját: „lejtő”. Gondolatébresztő érvelésében
nem téveszti szem elől, hogy bármennyire is absztrakt folyamatokról van
szó, a szignifikáció mindig megőrzi a konkrét beszélő alany térérzékelésének
mintázatait.
Az egyik legfontosabb problémának e téren azt a nagy döntéshozókat
érintő és egyre extremizálódó specifikumot tartom, hogy miféle mesterséges
proxémikai érzéketlenség sújtja a politikusokat: nem találkoznak normális
élethelyzetekben normális emberekkel. Konkrétan. Szó szerint. Évekig. És
ha mégis (végül is egy politikai nagygyűlés szerencsés esetben miért ne
lehetne a „normális élethelyzet” egy határesete), akkor a kirendelt rendőrzászlóalj,
a kordon a Mercedes- és Audi-konvoj körül, a smasszerek, fegyveres őrök
stb. védrendszere vajon miféle strukturális tudattalanba illeszkednek?
A térszerveződés empirikus általánosságát Kant szemléleti formának nevezte,
ami minden politikai üzenet és annak minden értelmezését irányítja. Abszolút
globális probléma, és itt hiányzik a lejtő. Szépen egyenletesen eloszlik
ez a fajta térszervezés. Az angol miniszterelnököt, a nigériai tábornokot,
az ENSZ-főtitkárt, az észak-koreai pártelnököt, Bill Gates-t, sőt még a
dán királynőt is a mindenütt leselkedő kriminalitás e jelölői határolják
el a közönséges halandóktól. És minél hatalmasabb (döntések hozója) valaki,
annál inkább elszakad a valóságos emberektől, és annál inkább belebonyolódik
a prozopopoétikus jelentéstermelési és jelentőségfelhalmozási verseny globális
játékába, a retorikai szuperlények, a narratív fegyverek, a stílusvilágok
háborújába. Pl. az Ifjú Dabljú Bush által alakított Egyesült Államok agresszív,
gőgös, túlkoros óvodás-figurája arról a szomorú tényről tanúskodik, hogy
Hollywood utolsó húsz évéből – a drága katasztrófafilmeken túl – semmi
sem szűrődött át. Vagy az ikertorony lerombolására adott politikai és médiareakció
– mely a háborús hisztéria és a dermesztően bárgyú melodráma között oszcillált
– nagyon súlyos kételyeket támaszt, hogy a mainstream neurotiko-paranoid
(inter)szubjektív szerveződések mennyire képesek bármiféle „konfliktuskezelésre”.
A maximum, ami eszükbe jut, az a végtelenül nyálas sztárgála, amely ostobán
simul a „legyőzzük a Gonoszt, mi vagyunk a Jók” buta autizmusába: adrenalin
és szirup.
(a sajtó)
„A sajtó szabadabb, mint az újságírók” – írja Haraszti Miklós (307).
A közönség pedig puszta hatalmi és anyagi érdekekből magyarázza a politikát
és a médiát. „»Annak a nótáját húzzák, aki a zenekart fizeti.« – így szól
az önbeteljesítő jóslat.”
A jó szociológus, gondolom, egy bizonyos ponton túl nem követi a szóösszetétel
előtagját képező „szocio” jelölő viselkedését a magyar nyelvben (a „lepattantság”
fogalma mint konstitutív „mozzanat”). Ahogy a jó politológus sem követi
a politika köznyelvi (hírszerkesztői, nagyhatalmi stb.) használatában jelentkező
össznépi pesszimizmust. Ha valakik mindig háborút indítanak, ha valakik
mindig politikai okokból cselekszenek [i. e. „önző érdekek” szerint], ha
az ellenzék mindig kivonul, ha az állami televízió mindig kormánypropagandát
közvetít, ha a turistabusz mindig belezuhan a szakadékba Venezuelában,
és ha a közintézmények köztisztviselői mindig felettest és komisszárt alakítanak
, akkor etikai kérdéssé válik a retorikai: más politikafogalom – más gondolkodás-
és magatartásmód, más önbeteljesítő jóslatok. A politika „fogalma”, éppen
azért, mert minden egzisztenciális alanyt egyaránt érint, nem sajátítható
ki, és főleg nem azon szignifikációs stílusok boldogtalan konstellációjába
kényszerített alanyok számára, akik menden(ki)hez a kisajátítás módján
viszonyulnak. A ”politika” a szimbolikus univerzum egyik legmozgékonyabb
és permutábilisabb jelölője, ezért a végérvényes rögzítésére tett tudatos
és tudattalan kísérletek a mindenkori lokálisan gondolkodó és globálisan
cselekvő alanyok részéről csak akkor sikerülhetnek, ha a mindenkori kizsákmányoltak
és egyéb tehetetlenségi erők is a priváció művészeteként, a háború folytatásaként,
az arcátlan akarnokság győzelmeként értik. Ami ezt a korlátoltságot lehetővé
teszi, az (Foucault) elsősorban a diskurzív korlátozás. Megmondják, hogy
miről van szó, és te betelefonálsz a műsorba és elismétled ugyanazt. A
paranoid interpretatúra és a neurotikus ismétléskényszer defetistává tesz:
„mindenki ezt csinálja”, „erről szól a történet” stb..
No és az irodalom? Mármint nem a szak-, hanem a literális értelemben
vett. És rögtön láthatóbb lenne az a problémacsoport, amiről eddig beszéltem,
és amire bízvást lehet mondani: jó, jó, de mi köze a globalizációhoz? A
legelső és legglobálisabb lények/tények – egyebek között – irodalmi alakzatok:
mesemorfológiai vagy metrikai szabályok, mitologémák, metaforák, sárkányok,
rímek.
Vegyük például a rímet. Ez meglehetősen globális jelenség, és
nemcsak geokulturális értelemben, hiszen a szimbolikus „genotextuális”
(Kristeva) kódolásának lényeges módja. Ugyanakkor éppen azt az „esetlegességet”
(Saussure) tartja fenn, amely ellenáll a nyelv bábeli természetének. Aki
belenézett már a Születésnapomra édes és kőkemény, durva és vicces rímpoénjainak
fordítási kísérleteibe bármely komoly kultúrnyelven, az ismeri a kulturális
homogenizáció korlátait. Ha elfogadjuk, hogy az egyre fokozódó intézményes
szabályozás egyre inkább megosztja és uralja az emberi életvilágot (pl.
Weber, Elias, Freud), akkor az irodalomra tkp. egyre erősebb szerep hárul
A globalizáció nemcsak geokulturális, -politikai, -ökonómiai
jelenség, hanem mnemotechnikai is.
Az ember mint érzéki lény és a jelölők differenciális rendje mint "érzék"-feletti hatalom stb.
A zöld témánál – kimaradt – kevés globálisabbat tudok elképzelni, egyfelől. Másfelől azért lett volna érdekes a zöld fejezet, mert, úgy tűnik, a zöld szerveződések mutatják a magyar társadalom legerősebb civil aktivitását.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu