Személyes érintettség
Ötvenkét éves író és kritikus vagyok, aki mostanában elolvasott egy garmada könyvet a szovjet kísérletről. 1999. december 31-én Tony Blairrel és a királynővel együtt részt vettem a londoni Millennium Dome-ban rendezett ünnepségen. Úgy harangozták be, mint a csúcstechnológia fesztiválját egy esztétikus álombéli tájban, de inkább hasonlított ötórás várakozásra egy másodosztályú német repülőtéren. Mások számára az este ötórás próbálkozást jelentett, hogy eljussanak egy másodosztályú német repülőtérre - úgyhogy nem panaszkodom. Tudtam, hogy az ezredforduló igazából nem esemény, és leginkább csak a nullák iránti érdeklődésünket fejezi ki; és azt is tudtam, hogy különben sem 1999. december 31. az ezredforduló napja. Mindenesetre úgy tűnt, hogy az az este jelzi a 20. század végét; és a 20. századot egyöntetűen az eddigi legrosszabb századunknak tekintik (ezt a benyomást megerősítette az az új könyv is, amit épp olvastam:a Kegyetlen évszázad Robert Conquesttől). Azt reméltem, hogy éjfélkor majd valami chiliasztikus borzongás fog el. De nem fogott. Egy vagy két napra rá azonban írni kezdtem a 20. századról és arról, amit a legfőbb fehér lapjának tartottam. Az a cikk - vagy pamflet - nőtt aztán egy karcsú kötetté. Írtam már a holokausztról is egy regényben, a Time’s Arrow-ban (Az idő nyila). Annak az utószava így kezdődik:

Ezt a könyvet húgomnak, Sallynek ajánlom, aki, amikor még nagyon kicsi volt, két rendkívül fontos szolgálatot tett nekem. Felébresztette az oltalmazó ösztönömet; és neki köszönhetem ha nem is a legkorábbi, de mindenképpen a legerőteljesebb és legsugárzóbb gyerekkori emlékemet. Ő akkor talán félórája születhetett. Én négyéves voltam.

Úgy érzem, el kell mondanom, hogy az Ezredforduló éjszakája és az egy évvel későbbi igazi ezredforduló között a húgom meghalt - negyvenhat éves korában.
 

A háttér
1968-ban azzal töltöttem a nyarat, hogy segítettem újravezetékezni egy nagypolgári házat London egyik északi elővárosában. Életemben először és utoljára kaptam egy kis ízelítőt a proletár életből, röpke kis ízelítőt, ráadásul amikor elkészültünk, rögtön be is költözhettem ebbe a nagypolgári házba az apámmal és a mostohaanyámmal (mindketten regényírók voltak, bár az apám amellett költő és kritikus is). Nem sokra rá a húgom is odaköltözött. Azon a nyáron természetesen a csehszlovákiai eseményeket kísértük figyelemmel. Júniusban Brezsnyev tizenhatezer katonát vonultatott fel a határon. A „cseh probléma” katonai megoldását Tumor-hadműveletnek nevezték… Apám 1966-ban járt Prágában, és sok emberrel megismerkedett. Úgyhogy ezután valósággal özönlöttek hozzánk Londonba a csehek - már viccet csináltunk belőle a családban. Voltak hencegő csehek, hiteles csehek és legalább egy nagy becsben tartott cseh, a regényíró Josef Škvorecký. És aztán augusztus 21. délelőttjén apám kilépett az ajtón az udvarra, ahol az újravezetékező brigád épp pihenőt tartott, és megvert, nyomorult hangon azt mondta: „Orosz tankok vannak Prágában.”
Négy nappal később lettem tizenkilenc éves. Szeptemberben elmentem Oxfordba.
Egyetlen olyan hely van a The Letters of Kingsley Amis (Kingsley Amis levelei) című ezerkétszáz oldalas kötetben, ahol nem ismerek rá az apámra: az első két levél. Itt minden humor nélkül nyaggat egy nyúlszívű elvtársat, hogy sorakozzon fel az ügy mellett. A hangvétel (komoly, öreges, érzelgős-szigorú) tökéletesen idegen: „Hát, tudod, ez tényleg nem szép dolog, így cserbenhagyni a pártot. Ejnye, John. Komolyan csalódtam benned.” A második levél egy saját kezűleg rajzolt sarló és kalapáccsal fejeződik be. Apám a kommunista párt tagja volt, magánál hordta az igazolványát, engedelmeskedett a parancsoknak, amelyek, ugyebár, Sztálin Moszkvájából érkeztek. 1941 novembere volt: ő akkor volt tizenkilenc éves, és akkor ment Oxfordba.
1941. Kingsley, tegyük fel, semmit sem tudott a Szovjetunió belső borzalmairól. Csakhogy a szovjetek külpolitikája sem volt túlságosan bizalomgerjesztő! Foglaljuk csak össze! 1939 augusztusa: a náci-szovjet paktum. 1939 szeptembere: Lengyelország náci-szovjet megszállása és felosztása (és egy második paktum: a szovjet-német határmegállapodási és barátsági szerződés). 1939 novembere: Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia annektálása és a Finnország megszállására tett kísérlet (ami miatt a következő hónapban a Szovjetuniót kizárják a Népszövetségből). 1940 júniusa: Moldávia és Észak-Bukovina annektálása. 1940 augusztusa: Litvánia, Lettország és Észtország annektálása; és Trockij meggyilkolása. Ezek a szerzemények és gyilkolászások nyilván szerénynek tűnhettek ahhoz képest, hogy Hitler milyen nyakló nélkül terjeszkedett ugyanezen időszak alatt. És aztán persze 1941 júniusában Németország megtámadta a Szovjetuniót. Apám teljes joggal számított rá, hogy részt fog venni a háborúban; az oroszok most a szövetségesei voltak. Ekkor lépett be a pártba, és tizenöt éven át híve maradt.
Mennyit tudhattak - 1941-ben - az oxfordi elvtársak? A szovjet kényszermunkatáborok miatt már 1931-ben is voltak nyilvános tiltakozások a Nyugaton. Volt számos hitelt érdemlő beszámoló a kollektivizálást kísérő erőszakról és káoszról (1929-1934) és az 1933-as éhínségről (bár akkor az még senkinek nem fordult meg a fejében, hogy ez kikényszerített éhínség volt). És voltak a moszkvai kirakatperek 1936 és ’38 között, amelyeken nyugati újságírók és megfigyelők is jelen lehettek, és amelyekre az egész világ figyelt. A dagályos és hisztérikus színjátékok során neves régi bolsevikok „vallották be”, hogy egész pályájuk során a rendszer ellenségei voltak (és mindenféle, nyilvánvalóan nevetséges vádakat ismertek el). A kamasz Szolzsenyicin „megdöbbent a perek hamisságán”. Ám a világ egészében annak hitt, amit a szovjetek mondtak, s aztán elfogadta a dühös cáfolataikat is, vagyis hogy nincs náluk éhínség, kényszermunka, és nem süllyesztették rabszolgasorba a parasztságot. „Nem volt ésszerű magyarázat arra, hogy valaki miért hitte el a sztálinista sztorit. Minden magyarázat, amellyel elő lehet állni, irracionális” - írja Conquest The Great Terror (A nagy terror) című könyvében. A világ két valóság közül választhatott; és a fiatal Kingsley, csakúgy, mint az entellektüelek túlnyomó többsége mindenütt, a hamisat választotta.
Az oxfordi kommunistáknak bizonyára tudniuk kellett arról az 1935. április 7-i szovjet rendeletről, amelynek alapján a tizenkét éves és annál idősebb gyerekekre kiterjedt „minden büntetőjogi törvény hatálya”, azaz halálra is ítélhették őket. Ez a törvény, amely a Pravda címoldalán jelent meg, és általános zavarodottságot okozott (a francia kommunista párt például kínjában ahhoz az érvhez folyamodott, hogy a gyerekek a szocializmusban nagyon gyorsan felnőtté válnak), alighanem két alapvető célt szolgált. Az egyik szociális jellegű volt: elősegítette, hogy meg tudjanak szabadulni a rendszer által kitermelt elvadult és hajléktalan árvák sokaságától. De volt ennek egy kifejezetten politikai célja is. Barbár nyomást jelentett a valamikori ellenzéki vezérekre, Kamenyevre és Zinovjevre, akiknek a gyerekeit érinthette az új törvény. Ezek az emberek hamarosan elpusztultak, és velük együtt az egész rokonságuk is. Az 1935. április 7-i törvény kristálytisztán mutatta meg az „érett” sztálinizmus lényegét. Képzeljük csak, el mekkora kesztyűt vágott Sztálin az ember arcába; milyen irdatlanul nagy kesztyűt.
1935. április 7-én apámnak még kilenc napja volt hátra a tizenharmadik születésnapjáig. Vajon elgondolkozott valaha is azon, miközben felnőtt, hogy egy államnak miért kell tizenkét éves gyerekekkel szemben felállítania az „utolsó védelmi vonalat” (ahogy egy titkos végrehajtási utasítás fogalmazott)?
Talán mégiscsak van ésszerű magyarázat arra, hogy az ember elhitte a sztálinista sztorit. A valódi sztori - az igazság - teljességgel hihetetlen volt.

Még egy kis háttér
Azt hiszem, a következő nyáron, tehát 1969-ben történt, hogy egy órán át ültem a dél-hertfordshire-i fasiszta palota sokhektáros kertjében Kingsley Amisszel és Robert Conquesttel. A beszélgetés egy foszlánya tisztán megmaradt bennem, mert egy viszonylag sikeresnek mondható szellemességgel rukkoltam elő annyi idősen, amikor még (joggal) aggódtam azon, hogy tudok-e úszni mély vízben -azaz felnőtt társaságban. Kingsley és Bob (más néven „Kingers” és „Conquers”, mint ahogy Alekszandr Szolzsenyicint meg - akinek Bob később aztán a fordítója lett - „Solzhers”-nek hívták, ugyanúgy kiejtve, mint a „soldiers” szót) egy új Hamlet-előadást szapultak, amelyben a herceg homoszexuális volt, Opheliát pedig egy férfi játszotta. Visszatekintve 1969-re, ez jóformán konzervatív előadásnak tűnhetett. Na mindegy, szóval azt mondtam: „Tudjátok mit? Vonuljatok kolostorba!” Nem egy káprázatos szellemesség, de akkor frappánsnak hatott.
1967-ben publikálta Kingsley a „Miért lett Lucky Jim jobboldali?” című cikkét. Az ex-kommunistából előbb meglehetősen aktív munkáspárti lett - végül pedig igencsak zajos konzervatív (és az is maradt). 1968-ban publikálta Bob A nagy terror című könyvét, azóta klasszikussá vált tanulmányát az 1930-as évekbeli sztálini tisztogatásokról, és lassanként összehozott egy olyan életművet, amelynek köszönhetően egy 1990-es moszkvai KB-plénum „az egyes számú szovjetellenes” címmel tüntette ki. Az 1960-as években Kingsleyt és Bobot is gyakran nevezték „fasisztának” az általános politikai vitákban. Ezt persze nem kellett egészen komolyan venni (mint ahogy általában is csak amolyan félkomolyak voltak a politikai viták, legalábbis most úgy tűnik. Az én közegemben a rendőröket, sőt még a parkoló-felügyelőket is fasisztának neveztük). Kingers és Conquers a Charlotte Street-i Bertorelli’s-ben tartott heti találkozójukat „fasiszta ebédnek” nevezték; itt csevegtek és dőzsöltek más fasisztákkal, köztük Bernard Levin újságíróval, Anthony Powell és John Braine regényírókkal (az utóbbi ritkán volt ott, és mindenki félt tőle) és Tibor Szamuely emigráns történésszel. A közös e fasiszta beszélgetőtársakban a jól informált antikommunizmus volt. Tibor Szamuely tudta, mi az a kommunizmus. Tudta, mit jelentenek a tisztogatások, a letartóztatások, a Gulag.
Én nem olvastam el A nagy terror-t 1968-ban (akkoriban nagyobb valószínűséggel olvastam volna el Conquest verseit). De eltöltöttem vele egy órát, és sohasem felejtettem el a „forrásokról” szóló alábbi megjegyzés hűvös eleganciáját: „1. Az egykorú hivatalos beszámolókra nem érdemes sok szót vesztegetni. Természetesen velejéig hamisak, ám ennek ellenére roppant informatívak. (Nem igaz, hogy Mdivani brit kém volt, de igaz, hogy kivégezték.)” Nemrégiben kétszer is elolvastam a könyvet: először az első kiadást (amit alighanem sikeresen elloptam az apámtól), aztán az átdolgozott, glasznoszty utáni változatot, amely a The Great Terror: A Reassessment (A nagy terror újabb értékelése) címet kapta. Mikor megkérték, hogy javasoljon címet az átdolgozott könyvhöz, Conquest azt mondta a kiadójának: „Mit szólnátok ahhoz, hogy Én megmondtam nektek, kibaszott idióták!?” A könyvet ugyanis, amely forradalmi volt a megjelenése idején, azóta bőségesen igazolta az idő. Az 1960-as évek közepén több száz az alábbihoz hasonló beszélgetésben vettem részt (jelen esetben a két beszélgető az apám és A. J. Ayer):
„- A Szovjetunióban legalább próbálnak valami pozitívat kikovácsolni.
- De nem számít, mit próbálnak kikovácsolni, mert már megöltek ötmillió embert.
- Folyton ezzel az ötmillióval jössz.
- Ha eleged van ebből az ötmillióból, akkor biztos vagyok benne, hogy tudok találni neked másik ötmilliót.”
És most tényleg tudunk. Találhatunk másik ötmilliót, és még egy másikat, és még egyet.
Mindezzel párhuzamosan folyt egy sokkal forróbb vita az akkori Angliában: Vietnamról. A Szovjetunióval kapcsolatos vitákban az emberek tartották magukat bizonyos udvariassági szabályokhoz. De ha Vietnam került szóba, üvöltöttek, sírtak, verekedtek, elrohantak. Szemtanúja voltam, ahogy az apám elveszítette két értékes barátját Vietnam miatt (A. Alvarezt és Karl Millert). Ő ugyanis - mint ahogy a fasiszta ebéd legtöbb résztvevője, de azért  nem mindegyik - összességében támogatta az amerikai politikát. És ez természetesen egy parányi és megvetett kisebbség pozíciója volt. Az első oxfordi félévemben (1968 őszén) részt vettem egy tüntetésen, amelyen Csehszlovákia újbóli leigázása ellen tiltakoztunk. Olyan hatvanan-hetvenen lehettünk. Beszédeket hallgattunk meg. Szomorú és kimért volt a hangulat. Hasonlítsák ezt össze azoknak a - több tízezres! - tömegeknek a részben kortárscsoporti versengésből fakadó, ám ezzel együtt is hamisítatlanul őszinte érzelemkiáradásával, amelyek az amerikai nagykövetség előtt gyűltek össze a Grosvenor Square-en.
1968-ban a világ annyira kilengett balra, amennyire soha azelőtt, és amennyire aztán nem is fog többé. De ez a baloldal az „új baloldal” volt, amely játéknak tekintette a forradalmat, vagy legalábbis később kiderült, hogy annak tekinti. A „megváltó” osztályt már nem bányákban és gyárakban lehetett megtalálni, hanem egyetemi könyvtárakban és előadótermekben. Tüntetések, zavargások, gyújtogatások, utcai csaták voltak Angliában, Németországban, Olaszországban, Japánban és az Egyesült Államokban. És emlékezzünk az 1968-as Párizsra: barikádok, utcaszínházak, ifjúságkultusz („A fiatalok szeretkeznek; az öregek obszcén mozdulatokat tesznek”), Marcuse (a jeges dialektikus) újjáéledése és Sartre, amint utcasarkokon állva maoista röplapokat osztogat… Az új baloldal haláltusája az avantgárd terrorizmus formáját öltötte (a Vörös Brigádok, a Baader-Meinhof csoport, a Weathermen). Halálon túli életében pedig anarchista lett, s a tőke legújabb mutációjával harcol: az imperializmus meg a fasizmus után most a globalizációval áll szemben. Megjegyezhetjük itt, hogy a militáns iszlám semmiképpen sem illeszthető be ebbe a „modellbe” - sem bármely másikba.
De 1968-ban a vörösök még nem voltak halottak. Míg Oxfordban tanultam, egyszerűen becsörtettek az ember szobájába - mármint a hívők, az acélosak - az agitátor-kommunisták. A szakállas viccel is le lehet ezt írni. A.: Mi a különbség egy kommunista autó és egy kommunista agitátor között? B.: Az, hogy egy kommunista agitátorra rá lehet csukni az ajtót. Vessünk futó pillantást egy döntő különbségre: a Szovjetunióról mindig lehetett vicceket mondani, a náci Németországról soha. Ez nem egyszerűen illem kérdése. A németek esetében a nevetés automatikusan eloldalog a színről. Adorno szíves engedelmével nem a költészet vált lehetetlenné Auschwitz után. Ami lehetetlenné vált, az a nevetés. A szovjetek esetében azonban a nevetés konokul nem hajlandó eloldalogni. Ha az ember elmerül a bolsevik katasztrófa tényeiben, akkor ezt egyre nehezebben tudja elfogadni, de egy ilyen elmerülés sohasem fogja helyrehozni a nevetés katasztrófáját…
Be kell vallanom, hogy egy ideig meglehetősen borzongva, de nagyon lojálisan apám nyomdokain haladtam Vietnam kérdésében. Aztán megváltozott a véleményem, és harminc éven át folytattunk erről olykor ádáz vitákat.¹  Most úgy látom, Amerikának nem kellett volna beleártania magát egy sor távoli felfordulásba, amikor is egy rég halott német közgazdász különféleképpen értelmezett eszméi biblikus szerencsétlenségeket zúdítottak Kínára, Észak-Koreára, Vietnamra, Laoszra és Kambodzsára. Arra jutottam tehát, hogy Amerika háborúja nyilvánvalóan tűrhetetlen, igazi borzalom, és nemcsak azért, amit Vietnammal, hanem azért is, amit Amerikával tesz. Kísérteties revelációt, kísérteties igazolást jelentett, amikor az 1980-as évek végén hivatalosan bejelentették, hogy a háború amerikai halottainak a számát immár meghaladta a veteránok által elkövetett öngyilkosságoké. Ez erős bizonyíték amellett, hogy a háború ideológiailag brutálisan eldurvította Amerikát. A hazatérő veteránokat, mint tudjuk, nem virágok és ölelések várták, hanem szitkok és viszolygás. Pedig nekik semmi közük sem volt az ideológiákhoz. Hogyan lehetett ez a háború annyira ellentétes az általános emberi érzésekkel, hogy a katonákat szitkok várták, nem pedig virágok és ölelések? (...)

Még egy kis háttér
„Hugh MacDiarmid: micsoda gazfickó”, mondta apám 1972 körül arról az emberről, akit sokan a 20. század legnagyobb skót költőjének tartottak. „1956-ban lett kommunista - Magyarország után.”
„És a versei milyenek?” - kérdeztem.
„Hát, tudod. Marxista klisék skót töltelékszavakkal meghintve.”
„Például?”
Elgondolkodott egy pillanatra. Az emlékezetem kezeskedik a második és a negyedik sorért, az elsőért és a harmadikért azonban már kevésbé; ami azt illeti, ott bármilyen régi zagyvaság állhat. Valami ilyesmit mondott:

Minden politikai rendszer felépítmény az őt meghatározó gazdasági-
társadalmi alapon.
Hajjahó!
A szükségletek szerinti elosztás elve megakadályozza, hogy a termék
áruvá és értékké váljon.
Hujahaj!
A  szocializmusba való átmenet objektív feltételei csak…

„Elég!” - mondtam, bár most már bánom, hogy ilyen gyorsan leállítottam. Könnyű volt viccelődni a kommunizmuson. Az oroszok is mindig viccelődtek rajta. Másfelől az ember éveket lehúzhatott azért, mert viccelődött a kommunizmuson, a kommunizmusban (ahogy azt Tibor jól tudta). Egy vicc: „Miben különbözik a Szovjetunió és Amerika? Semmiben. A Szovjetunióban is lehet viccet mesélni Amerikáról, és Amerikában is.”
Az 1970-es évek közepén a híres, nagy történelmi múltú és mára már alighanem roskataggá vált munkáspárti hetilapnál, a New Statesman-nél (vagy hogy hű legyek a stílusához: a NEW STATESMAN-nél)² dolgoztam.  Nagyjából velem egyidős volt ott Julian Barnes (regényíró és kritikus), Christopher Hitchens (újságíró, esszéista, politikai szakíró) és James Fenton (újságíró, kritikus, esszéista és mindenekelőtt költő). Politikailag a következő volt a megoszlás. Julian általánosságban munkáspárti volt - bár Christopher Hitchens folyton gúnyolta, amiért egyszer a liberálisokra szavazott. Én kvietista és el nem kötelezett voltam. Fenton és Hitchens viszont hittérítő trockisták voltak, akik (például) azzal töltötték a szombatjaikat, hogy a Socialist Worker-t árulták londoni szegénynegyedek főutcáin.
„Hogyan nevezzelek benneteket ebben az írásomban? - kérdeztem Christophertől, amikor felhívtam őt Washingtonban. - Trockijitának vagy trockistának?”
„Ó, hát trockistának. Csak egy sztálinista hívott volna minket trockijitáknak.”
Nevettem. Elnézően. És beszélgettünk tovább.
A New Statesman-nél a hetvenes évek közepén sokat vitatkoztunk a kommunizmusról. Én elkötelezetlen voltam, de ugyanakkor bizonyos értelemben eredendően antikommunista, nem születésemtől fogva ugyan, hanem hat- vagy hétéves koromtól, 1956-tól, amikor az Amisek őszintén az ateizmus - vagyis a Munkáspárt - mellett döntöttek. Meg különben is, a vita most már egész bizonyosan eldőlt, miután, 1973-ban és 1975-ben, megjelent A Gulag-szigetvilág első két kötete. Fent, az irodalmi osztályon közöltünk egy recenziót a második kötetről, V. S. Pritchett írta, gyönyörű és (számomra) felejthetetlen címe volt: Ha mi, halottak, föltámadunk. Pritchett cikke ezekkel a szavakkal fejeződött be: „[Szolzsenyicin] nem politikus alkat; nincs benne szónokiasság, nincsenek hátsó gondolatai; ő egyszerűen föltámaszt bennünket.” Ha mi, halottak, föltámadunk: igen, gondoltam. Most ez következik… De nem történt meg. Az általános tudatban az orosz halottak tovább alszanak.
Hitchens és én hébe-hóba, félig komolyan vitatkoztunk a kommunizmusról a folyosón. John Braine fasiszta regényíró (proletár származású, északi, szakadatlanul részeg és legalább egy nemzedéken át ha politikailag nem is, de szociokulturálisan nevetségesen befolyásos ember) azt szokta mondani a balosoknak: „Miért szeretitek a zsarnokságot? Miért kívánjátok a despotizmust?” Én is nagyjából ugyanezt a kérdést tettem fel Hitchnek:
„Gazemberek uralma. Ezt akarjátok. De miért?”
„Ühüm. Gazemberek uralma. Azt akarom, hogy az idióták üljenek a nyeregben. Gazemberek uralma.”
Ezek a szóváltások a derűs és kölcsönös elismerés jegyében zajlottak. Még nem voltunk olyan jó barátok, mint amilyenek később lettünk, és részben a politika választott el bennünket egymástól. Mellesleg, a gazemberek uralma vagy a proletariátus diktatúrája (egy olyan megoldás, amelyet a bolsevikok is csak akadémikusan dédelgettek) jelentette az Angliában éppen akkor végbemenő felszínes és időleges átrendeződés zamatát: ahogy a Munkáspárt megfogalmazta, a gazdagság átkerül a munkásosztályhoz és annak családjaihoz. Én részben talán együtt haladtam a kulturális folyamatokkal, de ez az elképzelés (kilencvenkilenc százalékos jövedelmi adóval a legfelső sávban stb.) oly kevéssé sértett, hogy én is a munkáspárti politika folytatására szavaztam. Vagy legalábbis az volt a szándékom. 1978-ban az általános választások napján az öcsém és én (a munkáspártiak) megegyeztünk, ott, abban a fasiszta házban, hogy otthon maradunk, és lemondunk a szavazatunkról két természetszerűleg konzervatív szavazatért cserében. A konzervatívok (úgy éreztük) úgy tettek, mintha félreértenék ezt a megállapodást, és elhajtottak szavazni a mostoha-unokabátyám kocsijával: egy fasiszta Jaguarral. („Négy szavazatot csaltatok el tőlünk” - mondtam kicsit feldühödve a mostoha-unokabátyámnak. „Nem. Csak kettőt” - javított ki.) Közben mindenütt érzékelhetővé vált a szakszervezetek társadalmi befolyása. Mélyen és visszamenő hatállyal. Kezdtem azt hinni, hogy Nagy-Britanniában az emberek mindig is gyűlölték egymást. Ami nem igaz. A gyűlölet, az általános ridegség politikai torzulás volt, és nem tartott sokáig.
James Fenton nem sokat beszélt ezeken a félkomoly vitákon, jóllehet gyakran épp az ő irodájában zajlottak (mindig hihetetlen rend volt nála, az egész nagy íróasztalán egyetlen magányos írótömbbel. Julian íróasztalán is hihetetlen rend volt, szintén egyetlen magányos írótömbbel. Az én asztalom meg valóságos szénakazal. Christopheré úgyszintén. „Nektek - neked és Christophernek - meg kellene házasodnotok” - mondta James rezignáltan. Christopherrel is nagyon jó barátságban volt, és a politikai nézeteik is megegyeztek.) James nem sokat beszélt ezeken a vitákon. Akárcsak Christopher, ő sem fűzött semmiféle reményt a Szovjetunióban „ténylegesen létező” szocializmushoz. Nagyon durván fogalmazva az volt a politikai hitük, hogy elképzeltek valamifajta visszatérést a forradalmi energia forrásához Trockij alakján, a meghiúsított lehetőség nagy bálványán keresztül. James átélt kijózanító élményeket Vietnamban és Kambodzsában. Mindenesetre csodálkoztam, hogy ő, mint költő, hogy képes hitet tenni egy olyan rendszer mellett, amely az irodalmat az állam szolgálójának tekinti; és, gondoltam, gyűlölnie kell a nyelvét, a csikorgó kliséket, a frázisokat és eufemizmusokat, a látszólag futurisztikus és időtakarékos mozaikszavakat és rövidítéseket.³  Egyszer, amikor komoly hangulatban együtt ebédeltünk, James így fogalmazta meg a pozícióját (mármint Angliára vonatkozóan): „Olyan munkáspárti kormányt akarok, amelyik gyenge a szakszervezetekkel szemben.” És Anglia, gondoltam minden kesergés nélkül, meg is fogja kapni ezt a fajta kormányt. Ez volt a jövő: a baloldal. (...)
De azért van fejlődés. A vita most arról folyik, hogy vajon a bolsevik Oroszország „jobb” volt-e, mint a náci Németország. Az „új baloldal” születésének idején pedig arról folyt, hogy a bolsevik Oroszország vajon jobb-e, mint Amerika.

      M. NAGY MIKLÓS FORDÍTÁSA

Jegyzetek

1  Conquest erősen vietkong-ellenes volt, de nem valami lelkesen támogatta az amerikaiak háborúját, és idővel ez a kevés lelkesedése is még jobban megcsappant. (Itt megemlíthetjük, hogy professzoros akcentusa és modora ellenére Conquest amerikai. Na jó, egész pontosan az apja amerikai volt, az anyja angol; ő maga Angliában született; kettős az állampolgársága; jelenleg Kaliforniában él.) Kingsley mindig száz százalékig komoly volt Vietnam kérdésében, egészen 1995-ben bekövetkezett haláláig.

2  A New Statesman-t 1913-ban alapította, többek között (és a többek között ott volt Maynard Keynes) a legkülönösebb négy ember, akit a Szovjetunió elbolondított: H. G. Wells, George Bernard Shaw és Sidney meg Beatrice Webb. Wells, miután 1934-ben fogadta Sztálin, azt mondta, „soha nem találkozott még őszintébb, igazságosabb és becsületesebb emberrel”; ezen tulajdonságainak köszönhető „rendkívüli tekintélye az országban, mivel senki sem fél tőle, és mindenki bízik benne”. Shaw némi bankett-diplomácia után kijelentette, hogy az orosz nép szokatlanul jól táplált - s mondta ezt akkor, amikor az országban mintegy tizenegy millió ember (Martin Malia: The Soviet Tragedy: A History of Socialism in Russia, 1917—1991) volt az éhhalál küszöbén. A Webb házaspár alapos kutatások után írt egy könyvet, amely „mintegy a komoly nyugati tudományos munka végső szavaként több mint ezerkétszáz oldalt tett ki, hatalmas mennyiségű munka és kutatás testesült meg benne, s mindez tökéletesen haszontalanul. Az eredeti címe Soviet Communism: A New Civilisation? (A szovjet kommunizmus: Egy új civilizáció?) volt, de a kérdőjelet diadalmasan elhagyták a második kiadásban - amely 1937-ben jelent meg, pontosan akkor, amikor a rezsim a legrosszabb szakaszába ért” (Conquest). Sidney és Beatrice Webb lenyelték az 1936-38-as nagy kirakatpereket, és a New Statesman sem volt sokkal szkeptikusabb: „Nem tagadjuk… hogy a vallomások tartalmazhattak némi igazságot”; „kétségtelenül számos összeesküvés volt a Szovjetunióban”; és a többi.

3  Ezt Nabokov „kom-pom-pom”-nak nevezi - Szovnarkom, Narkomingyel stb.; az állami alkoholmonopóliumot Szojuzszpritnek hívták; az a hivatal, amely a Mandelstam házaspárt a húszas évek elején elhallgattatta, a kevéssé bizalomgerjesztő Centroevak nevet viselte.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu