JEAN BAUDRILLARD: A terrorizmus nem ideológia, hanem stratégia. Nem
csupán eszköz a cselekvésre: egy egész világhelyzetet teremt, sajátos látásmóddal,
mégpedig irreverzibilis helyzetet, és bizonyosan valami más, mint az erőszak
instrumentalizálása. A terrorizmus olyan helyzetét alakítja ki, amiről
tudja az ember, hogy ebből egyes államok cinkos módon hasznot húznak. Mégpedig
oly módon, hogy a terror, ami végül is a terrorizmus magva, ideológiai
terminusokban jóformán meghatározhatatlan, a morál vagy a filozófia terminusaiban
szintén. Másrészt látható, hogy a terror a stratégiai értelemben eredendően
új helyzetet teremt. Elismerem, hogy a katonai stratégia, a globális ellenőrzés,
a biztonság stb. értelmében a világhatalom - nem az USA-ról beszélek -
máris megnyerte a háborút. De a szimbolikus síkon, és ami a várható visszhangot
illeti, én úgy látom, hogy a terrorizmus kerül ki győztesen.
Pillanatnyilag a terrorizmusé a szimbolikus győzelem, mégpedig
többféle okból. A szeptember 11-ei merénylet például mit akar mondani?
Egy csapásra megmutatja, hogy minden hatalom egy koalíciót alkot, egyformán
jelenik meg. Megmutatja, hogy minden hatalom - a demokrácia, a totalitarizmus,
a liberalizmus, a fasizmus - egymásra talál a nemzetközi világrend fókuszában,
a rend fókuszában egyáltalán; valamennyi, ugyanazon az oldalon - az emelő
oldalán. És ez hirtelen, erőszakos módon - eléggé vad és paradox módon
- megmagyaráz egy potenciális igazságot: a jogra mérnek csapást, mert a
legitimitás és a reprezentáció maga az, amit e koalícióban egyesült hatalmak
gonosznak titulálnak, a szuverenitás végével állunk szemben, mert ezek
a hatalmak mind egy oldalon állnak. Ma látni lehet, hogy a néptömegek többé-kevésbé
mind ellenzik a háborút, és hogy mégis sor kerül rá, mert minden hatalom
a globális rend oldalán áll. Mivel a hatalom jól definiált, a rend oldalán
áll: és ma a legitimációt és szuverenitást nélkülöző rend oldalán áll.
Hogy miért? Mert nem képviseleti hatalom többé a szó igazi értelmében.
A szuverenitáshoz képviselet kell, akarat, közvélemény, a szuverenitás
átruházása, és végül a jognak is léteznie kell. Ma ezzel szemben a terrorizmus
zűrzavart teremtett, a hatalom és a néptömegek egymástól való teljes eloldódását.
Szörnyű példája volt ennek a csecsen harcosok általi túszejtés a moszkvai
színházban; ott a hatalom már nem tett különbséget túszok és terroristák
között. Ez a kergekóros marhák esetére emlékeztet: elővigyázatosságból
lemészárolják az egész csordát. Bizonyos mértékig a Stockholm-szindrómát
hozzák működésbe, egyfajta cinkosságot a terroristák és a túszok között,
amit a mindannyiukat kivégző, az erőszakot közvetlenül kifejtő hatalom
működése hív életre.
Ma ebben az állapotban találjuk magunkat, egyfajta planetáris
polgárháborúban. Mégiscsak arról van szó, hogy a hatalom és saját tömegei
között húzódik a szakadék, és ez egészen új helyzetet teremt világszerte.
Jacques Derridánál kevesebb illúziót táplálok azzal a lehetőséggel kapcsolatban,
hogy egy új univerzális, univerzalista hatalom volna jelentkezőben az öntudatosodás
alapján, abból az elképzelésből kiindulva, hogy ezáltal talán helyreállítható
a jognak és a politika erejének egy másik formája.
Valami más forog kockán: egy szimbolikus rend, amely már nem
fogja hagyni a hatalmi erőviszonyok és a jog értelmében szabályozni vagy
deregulálni magát; mert itt már hatályon kívül helyezték a szabályokat.
A deregulálás és globalizálás folyamatában éppen a terrorista akció, szeptember
11. adta az első igazi lökést - nem a piacok, a pénzügyek, stb., hanem
a hatalom globalizálásában. A két blokk közti összeütközés alakulásának
az eddiginél sokkal radikálisabb fázisában találjuk magunkat: a globális
hatalmak és szingularitások összeütközésénél. Ezek a szingularitások lehetnek
terrorisztikusak, de nem feltétlenül azok. Egy olyan összeütközésről van
szó, ahol az univerzális, univerzalisztikus értékeknek, a jognak, stb.,
úgy látom, nem sok esélye van a konkretizálódásra.
JACQUES DERRIDA: Először is azt szeretném mondani, hogy én nem egészen
úgy értettem azt az asszimmetriát/disszimmetriát, amit Jean Baudrillard
az elején említett. Egyfelől a Nyugat, amely mindent adott azoknak, akik
azt nem tudták visszaadni, és másfelől ezek; a viszonzás vágya éppen a
terrorizmussal jutott kifejezésre, ami megengedte, hogy az úr-szolga dialektikája
érvényesüljön. Én nem látom, hogy mit adott a Nyugat azoknak a népeknek
- népekről beszéltem, nem államokról -, ahol az tombol, amit elavult kifejezéssel
„terrorizmusnak” neveznek. Történelmi okokból vitathatatlan, hogy - mondjuk,
leegyszerűsítve - az arab-muszlim Közel-Kelet népei a szegénység és marginalizáltság
állapotában élnek, más népeknek még rosszabbul megy a sora, ami talán összefügg
valamiképpen a terrorizmus kirobbanásával. Ez vonatkozik a palesztinokra,
az iraki lakosság nagy részére és a Közel-Kelet számos népére. Az olajgazdagság
vitathatatlan, de ez nem a népek tulajdona, és nem is profitálnak belőle
sokat. A háború túlságosan marginalizálja őket, vagy kizsákmányolja őket
az a bizonyos másik háború - a világpiac, a globalizáció háborúja. Ezt,
ami minden ökonomizmus nélkül is érvényesül, tekintetbe kell venni - ismerjük
a győzteseket és a veszteseket.
Egy másik megjegyzés… Én is szoktam használni a „vírus” kifejezést,
amikor az ömimmunizálás folyamatáról volt szó. A vírus nagyon érdekes dolog,
amennyiben nem baktérium, nem élőlény, de nem is élettelen. Zavaró tényező
egy informatikai rendszerben, egy genetikai rendszerben, a biológiai rendszerben,
olyan erő, amely eredetileg se nem élő, se nem holt. Az önimmunizáló folyamat
pszichoanalízise a „vírusos” jellegű kauzalitást kellene hogy tekintetbe
vegye, ahol az, ami fenyeget, nem tartozik se az elevenekhez, se a holtakhoz,
ahol már nem lehet ezt a nyelvet használni.
Rátérek a nemzetközi jog kérdésére. Azt hiszem, ezen a ponton
nem táplálok illúziókat, nincs bennem semmiféle optimizmus - ellenkezőleg.
Mégis azt mondanám, ahogyan Kant mondta, hogy még ha minden, ami a jog,
a jó, az erény és a haladás nevében történik, elbukik is, akkor is hagy
jelet. Ha mindez kudarcot vall is, mint a francia forradalom egy bizonyos
értelemben a terror rémuralma idején, Kant tudta ezt, volt fogalma a terrorról,
a terror rémuralma volt számára annak a jele, hogy a francia forradalom
elbukott; még ott is, ahol nyilvánvaló és kétségbeejtő volt, hogy elbukott,
azt mondta Kant, az a tény, hogy megpróbáltak igazságot tenni, mégiscsak
egy jel, ami sokat ígérő, emlékezésre méltó stb. Azt hiszem, hogy ez a
jel valami esemény. Ennek analógiájára gondolom: az a rendkívül figyelemreméltó
tény, hogy az Egyesült Államok igényt formált arra, hogy mielőtt belekezd
egy olyan háborúba, amelyre hosszú hónapok óta készül, megerősítést, legitimációt,
visszaigazolást kapjon egy nemzetközi jogi intézménytől, vitathatatlan
tény, kétségtelenül eseményszámba megy. (…) Hogy strukturális - és véleményem
szerint tartós - konfliktus áll fenn a Biztonsági Tanács állandó tagjai
(az USA és Európa) között, arra utaló jel, hogy a dolgokon változtatni
kell, annak a tanulságnak a révén, amelyet ebből Európának le kell vonnia.
Ennek történelmi kihatásai lesznek. Illúziók nélkül is. Ez mégiscsak felemelő.
Új erőviszonyok fognak kialakulni a földön, és az iraki kérdés ennek legalábbis
csalhatatlan jele.
A nemzetközi jogban valaminek meg kell változnia, ami egyáltalán
nem változhat meg, mégpedig annak, hogy a nemzetközi jogot fogalmi szerkezete,
kialakulása, jellege és retorikája szerint túlnyomórészt még az európai
történelem hozta magával, a „szuverenitás”, „nemzetállam”, „háború”, „terror”
stb. fogalmait. Ezek a fogalmak megújításra szorulnak, és ez a megújulás
már megkezdődött.
Röviddel szeptember 11. után az amerikai tévében közvetítették
az ENSZ Kofi Annan elnökletével tartott vitaülését. Az ENSZ azon volt,
hogy a nemzetközi terrorizmust elítélő határozatot hozzon. Azelőtt volt
már számtalan ehhez hasonló határozat, a terrorizmust az ENSZ határozatai
az elmúlt húsz évben sokszor elítélték. Kofi Annan kijelentette, hogy a
nemzetközi terrorizmus miért „nagyon rossz”, miért fontos még egyszer elítélni;
eközben őszintén elismerte, hogy nem tudja, mi is az; hogy a nemzetközi
terrorizmust nem lehet definiálni. Először is, mert van állami terrorizmus
is, és mert valahányszor terroristákat terrorizmussal vádolnak, kivétel
nélkül elkezdenek, nem minden alap nélkül, arra hivatkozni, hogy az ő individuális
terrorizmusuk egy állami terrorizmusra adott válasz. Ez nem gátolta meg,
hogy ismét - gondolom, egyhangúlag - hozzanak egy határozatot, amely elítéli
a nemzetközi terrorizmust. Hogy miért? Mert minden demokratikus állam (a
demokrácia az ENSZ-hez tartozó fogalom: az ENSZ alapokmányában kifejezetten
hivatkoznak rá, bár nem minden ENSZ-tagállam demokrácia), mert az ENSZ-tagországok
nem is tehetnek mást, mint hogy elítéljék a terrorizmust. Mind elítélték
a terrorizmust, anélkül hogy pontosan tudták volna, mit is jelent. Majdnem
biztos vagyok benne, hogy ez így nem mehet tovább.
Egyébként a diplomáciai érintkezés retorikájában manapság a következő
beszédmódokat találjuk. Az amerikaiak és szövetségeseik, például az angolok
részéről így szól a dolog: „Vigyázat, ami jelenleg történik, nem tesz jót
az ENSZ-nek. Az ENSZ-et meg kell menteni. Az ENSZ nem fog ebből az ügyből
sértetlenül kikerülni, a Biztonsági Tanács az ilyen beszéddel csak lejáratja
magát.” A Chirac-féle logika ennek épp az ellenkezője: „A Biztonsági Tanács
nevében, ezen intézmény és legitimitása érdekében kell minden olyan döntést,
amely ellenségeskedésbe kezd, amely agressziót válthat ki, megerősítésre
a Biztonsági Tanács elé terjeszteni.” Itt is, ott is a BT körül forog minden.
Mi lesz ezek után az ENSZ-ből? Mi lesz a Biztonsági Tanácsból mint az ENSZ
szuverén és viszonylag hatékony szervéből?
Egy záró megjegyzés Jean Baudrillard azon felfogásához, mely
szerint Bin Laden diadalmaskodott. Talán igen. Ami történt, az vitathatatlanul
zűrzavart hozott felszínre a világrendben - nem azt mondom, hogy idézett
elő, mert Bin Laden tünet és nem ok. Vitathatatlanul felgyorsította
a káosz, a rendetlenség eluralkodását a világban. De hogy a mai iraki kérdés
szeptember 11. következménye volna-e, ez inkább kérdés, mint bizonyosság.
(…) Az én hipotézisem ez: ha szeptember 11. nem következett volna be, Bush-t
viszont mégis megválasztják, az ismert szabálytalanságok ellenére, nagyon
is lehetséges, hogy az Irak-probléma akkor is előállt volna. Gondoljunk
csak nemcsak az Egyesült Államok, hanem a Bush csapatát adó, ma Amerikát
uraló olajipari csoportok hosszú távú érdekeire. Ami az igazoltnak tűnő
stratégiákat illeti, nem a jog értelmében persze, ami követhető - az Egyesült
Államoknak egyre nagyobb szüksége van olajra, az olaj feletti kontrollra;
tudják, hogy Kína 7-8 éven belül a gazdasági fejlődés olyan szintjét fogja
elérni, hogy szintén jelentős mennyiségű olajbehozatalra lesz szüksége,
és feltehetőleg szintén a Közel-Kelethez fordul majd. Az ilyen stratégiai
megfontolások nem igazolhatók, csak magyarázhatók. Arra akarok csupán célozni,
hogy az iraki probléma akkor is felmerült volna, ha nincs szeptember 11.
JEAN BAUDRILLARD: Hát ebben nem értek egyet, ebben a törekvésben, hogy az esemény jelentőségét kisebbítsük. Előfordulhatott volna, hogy szeptember 11. nem következik be, attól még felmerülne az összes többi geopolitikai-gazdasági kérdés stb., a történelem ment volna a maga útján, és egyébként természetesen ismét menni fog a maga útján. De…
JACQUES DERRIDA: Ezt nem azért mondtam, hogy ezzel csökkentsem szeptember 11. jelentőségét…
JEAN BAUDRILLARD: De, ez csökkenti a jelentőségét. Mert ez az esemény
valami teljesen újat teremt, és itt már nem ugyanarról van szó: a kizsákmányolás
síkján még sok minden történhet, s ez konfliktusokat teremt és így tovább,
de ezek konvencionális, megszokott konfliktusok, és ezek mehetnének tovább.
Valami más történik: ahhoz lehetne kapcsolódni, amit arról mondott, hogy
„adni”: „Nem látom, hogy mit ad a Nyugat”. A szimbolikus aspektus kérdése
a fontos itt. Adni nem azt jelenti, hogy az ember ingyen, nagyvonalúan,
altruisztikus módon ad valamit. Az adomány a szimbolikus szabályok szerint
kihívás: felhívás a viszonzásra, ami esetleg egy kapcsolatot teremthet.
Ha nincs lehetséges viszonzás, akkor az erőszak helyzetében vagyunk, nincs
egyensúly.
Adni valamit sosem ingyen adás abban az értelemben, amit a mi
értékrendünkben jelent. Itt a kihívás kap hangsúlyt. És csak ez az esemény
hangsúlyozta a kihívást. Ami a többit illeti: persze, továbbra is lesz
erőszak, lesznek halottak… Ami azonban a kihívás szimbolikus helyzetét
illeti, és a viszont-kihívásét, ami erre kialakult, csak ez az esemény
magában váltott ki ekkora viszont-kihívást, mert a többi nem válasz a Nyugat
hatalmára, a kultúra, a világ hanyatlására stb.
Nem, ezek a népek az elfogadás pozíciójában vannak, még akkor
is, ha ezáltal csak kizsákmányolják, elidegenítik őket, stb. Nekünk azonban,
nekünk azonban még mindig van fogalmunk arról, mit jelent elvenni. Az elidegenedettek,
a nincstelenek, az áldozatok azok, akiktől elvesznek valamit, egészen a
szörnyű bibliai mondásig: „Akiknek nincs, azoktól elvesznek.” Ez a dolog
lényege…
Egy szimbolikus szabály, egy szimbolikus megfordíthatóság működési
módját kell megérteni, túl azon a naiv szemléletünkön, amely szerint az
egyiknél van a hatalom, és a másik egyszer s mindenkorra elveszi tőle.
Ez azt jelenti, hogy akié a hatalom, az tud adni, mégpedig viszonzás nélkül.
Ezt a szabályt, amely érvényesül, és amely szerint mindig a világhatalom
javára folyt a játék, egyedülálló módon, szimbolikusan megtörték. Ezért
történt itt valódi esemény. Minden más az erőszak, az erőviszonyok, stb.
terminusai közé tartozik, de a szó legerősebb értelmében véve nem „esemény”.
Továbbá hangsúlyozni kell, hogy ez az esemény abszolút egyedülálló,
különben nem is lenne érthető az ellencsapás mértéktelensége, nem lehetne
megérteni ezt a fajta univerzális prevenciót bármely szembenálló erővel
szemben és az elnyomó intézkedések mértéktelenségét. Van olyasmi, ami túlmegy
a gazdasági érdekeken. De szeptember 11.-én valami más történt: a hatalmat
saját központjában érte kihívás, az pedig erre „a menekülés előre” lépésével
reagál, bele a túlerőbe, tehát túl önmagán, túl a saját célján: és a saját
történelmi végét kockáztatva.
JACQUES DERRIDA: Nem akartam szeptember 11. jelentőségét másodrendűnek nyilvánítani, csökkenteni, bár az a véleményem, hogy nem volt annyira előreláthatatlan, mint állítják. Csak azt gondoltam, hogy nem feltétlenül van összefüggés szeptember 11. és az utána következő afgán és iráni események között. Úgy gondolom, hogy az iraki következmény viszonylag független - ami a kihívást illeti, az iraki kihívás már régóta folyamatban van, legalábbis az Öböl-háború óta. Azt akartam megmutatni, hogy van egy viszonylagos függetlenség a két egymás követő történés között, és hogy a „háborút” és az Irak elleni támadást az USA szeptember 11. nélkül is előkészítette volna, legalábbis kívánatosnak tartja - és talán mindenképpen keresztülvitte volna.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
bibliográfia
BAUDRILLARD, Jean
A tárgyak rendszere
Gondolat, 1987
A rossz transzparenciája
Balassi, 1996
Amerika
Magvető, 1996
"Nem lesz 2000"
2000, 1991. 12.
"A gyűlölet mint utolsó életjel"
Magyar Lettre Internationale, 16
"Miért boldogtalan az értelmiség?"
Magyar Lettre Internationale, 20
"Commedia del’arte"
Magyar Lettre Internationale, 26
"A képmutatás ellen"
Magyar Lettre Internationale, 30
DERRIDA, Jacques
Grammatológia
Életünk - Magyar Műhely, 1991
Marx kísértetei
Jelenkor, 1993
A szellemről. Heidegger és a kérdés
Osiris-Gond, 1995
Esszé a névről
Jelenkor, 1996
A másik egynyelvűsége
Jelenkor, 1997
Ki az anya?
Jelenkor, 1997
A disszemináció
Jelenkor, 1998
DERRIDA, J. - I. KANT
Minden dolgok vége
Századvég - Gond, 1993
"A struktúra, a nyelv és a játék
az embertudományok diskurzusában"
in: Posztmodern
Gondolat, 1992
"A fehér mitológia"
in: Az irodalom elméletei V.
Jelenkor, 1997
"Egy város nemzedékei"
Magyar Lettre Internationale, 6
"Van-e a filozófiának saját nyelve?"
Magyar Lettre Internationale, 30
"Világ kozmopolitái, még egy erőfeszítést!"
Magyar Lettre Internationale, 38
Az amerikai dekonstrukció (különszám)
Helikon, 1994. 1-2.
ORBÁN Jolán
Derrida írás-fordulata
Jelenkor, 1994
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu