Briony a földön ült, az egyik magas beépített szekrénynek támasztotta a hátát, és a színdarabja lapjaival legyezgette az arcát. A házban teljes volt a csend - lentről nem hallatszottak fel a szokásos hangok, sem a lépések zaja, a falban a csövek nem sustorogtak, a nyitott tolóablak üveglapjai közé szorult légy is feladta a küzdelmet, a kinti nagy melegben pedig elpárolgott a folyékony madárdal. Kinyújtotta a térdét, fehér muszlinszoknyáját nézte, és a térde fölött a bőre ismerős redőit. Reggel másik ruhát kellett volna választania. Az jutott eszébe, hogy jobban oda kellene figyelnie a kinézetére, úgy, mint ahogy Lola csinálja. Csak a gyerekek nem törődnek az ilyesmivel. De mikor annyira nehéz. A fülében sziszegett a csend, a látvány is eltorzult előtte egy picit, a keze az ölében szokatlanul nagynak tetszett, mégis úgy érezte, hogy távol van, mintha nagyon messziről látná. Felemelte az egyiket, behajlította az ujjait, és ahogy azelőtt már annyiszor, most is újra eltöprengett rajta, hogy ez a fogásra való gépezet, ez a húsos pók ott a karja végén hogyan is lehet egyedül az övé. Vagy mégis volna benne önálló akarat? Behajlította, aztán kiegyenesítette az ujjait. A rejtély ott volt, a mozgás előtti pillanatban, amikor a szándék még nem fejtette ki a hatását. Olyan volt, mint amikor megtörik a hullám. Ha meg tudná találni magát a hullám taraján, talán rálelne önmaga titkára, megtalálná lényének azt a részét, aki igazából a parancsokat adja. Közelebb vitte az arcához a mutatóujját, aztán csak nézte, és azt kívánta, hogy moccanjon meg. Az ujj nem mozdult, mert csak mímelte az akarást, nem gondolta egészen komolyan, hiszen eljátszani a mozgatás gondolatával, vagy akár majdnem megmozdítani nem ugyanolyan, mint valóban megmozdítani. És amikor végre behajlította, úgy tűnt, a cselekvés az ujjából ered és nem az elméjéből. Honnan tudta az ujj, hogy mozdulnia kell, és honnan tudta ő maga, hogy mozdítania kell? Nem tudta rajtakapni magát. Vagy az egyik döntött, vagy a másik. Nem volt benne semmilyen trükk, semmilyen átmenet, mégis tudta, hogy a sima folytonos szövet mögött valahol ott kellett lennie az igazi énnek - ez lett volna a lélek? -, amely úgy döntött, hogy elég a mímelésből, és meghozta a valódi mozgatás parancsát.
 Ismerős gondolatok voltak ezek, legalább annyira megnyugtatták, mint a két térde látványa, összeillő és mégis versengő, felcserélhető szimmetriájuk. Az első gondolatot mindig második követte, minden rejtély újabbhoz vezetett, vajon mindenki más éppolyan eleven, mint ő maga, Briony? Vajon a nővére is épp annyira sokat jelent saját maga számára, mint amennyire Briony fontos Brionynak? Ceciliának lenni is éppolyan eleven és izgalmas dolog vajon, mint Brionynak lenni? Vajon a nővére igazi valója is egy megtörő hullám mögött rejtőzik, és vajon ő is az arca elé tartott ujjal töpreng ezen? Vajon mindenki más is ilyen, az apja, meg Betty meg Hardman is? Ha a kérdésre igen a válasz, akkor a világ, az egyének világa, elviselhetetlenül bonyolult, kétbillió hang verseng benne egymással, mindenki azt hiszi, hogy az ő gondolatai a legfontosabbak, mindenki a maga teljességében akarja megélni az életet, és mindenki azt gondolja magáról, hogy egyedi, pedig valójában senki sem az. Mindenki fullasztóan jelentéktelen. Ha viszont a válasz nemleges, akkor őt, Brionyt gépek veszik körül, amelyek ugyan intelligensek és a külsejük is kellemes, de hiányzik belőlük az a ragyogó és sajátságosan benső érzés, ami Brionyban megvan. Igen nyomasztó volna ennyire egyedül lenni, de Briony tudta, hogy ez nem túl valószínű. Mert bármennyire kevéssé érezte is rendjén valónak, mégis igencsak valószínűnek tartotta, hogy mások is képesek gondolkodni, épp úgy, ahogyan ő maga. Valahogy ködösen tudta, hogy ez így van, de sosem sikerült igazán átéreznie.
 A színdarabja próbáit sem érezte rendjén valónak. Az önmagába zárt világot, amelyet olyan világos és tiszta vonalakkal rajzolt meg, bemocskolta a mások elméjének és vágyainak firkája, az idő, amit pedig papíron olyan szépen lehetett felvonásokra és jelenetekre osztani, megállíthatatlanul fogyott és fogyott. Jacksont talán csak ebéd után kapja majd vissza, Leon meg a barátja már estefelé vagy esetleg még korábban megérkezik, az előadást pedig este hétre tűzték ki. És még egyetlen igazi próba se volt, az ikrek nem tudtak játszani, de még beszélni is alig, Lola meg elhappolta Briony elől a főszerepet, ami pedig neki járt volna, és semmi se sikerült, és meleg volt, borzalmasan meleg. A kislány nagy nehezen összeszedte magát és felállt. A poros szegélyléc összekoszolta a kezét és hátul a ruháját. Oda sem figyelve a ruhája elejébe törölte a tenyerét, és az ablak felé indult. Leont legegyszerűbben úgy lehetett volna lenyűgözni, hogy ír neki egy novellát, aztán odaadja neki, és figyeli, ahogy elolvassa. Címlap, illusztrált borító, bekötött lapok - ebben az egyetlen szóban érezte, hogy micsoda tiszta, behatárolt és ellenőrizhető formával szakított, amikor úgy döntött, hogy darabot fog írni. A novella egyszerű és közvetlen dolog, semmi sem kerülhet közéje és az olvasója elméje közé - nincs szükség önös szándék által vezérelt, netán tehetségtelen közvetítőkre, az idő sem korlátoz, és a körülmények se szorítanak. Egy novellában csak kívánni kell valamit, aztán leírni, és a világon bármit megkaphat az ember, egy színdarabban viszont csak a meglévő dolgokra lehet támaszkodni: nem lehetnek benne lovak, falusi utcák vagy tengerpart. Még függöny se. Most, hogy már késő volt, tisztán látta, hogy a novellaírás a telepátia egy formája. Azzal, hogy jeleket ír a papírra, érzéseket és gondolatokat tud átsugározni a saját elméjéből az olvasóéba. Varázslatos folyamat ez, de annyira mindennapos, hogy szinte már fel sem tűnik az embereknek. Ha elolvasunk egy mondatot, már meg is értettük - olyan ez, mint az ujj behajlítása, nincs benne átmenet. Az írásjeleket nem kell hosszasan bogarászni. Ránézünk arra a szóra, hogy kastély, és már látjuk is, ott a távolban, előtte nyári pompában az erdő, az ég kékjén csak a kovácsműhely finom füstje fehérlik, a kockaköves út kanyarogva vész bele a zöldes árnyékba...
              Briony odaért a gyerekszoba egyik nyitott ablakához, és pillanatok telhettek el, mire felfogta, hogy mit is látott. Olyan látvány volt, amely ha csak a távolból is, de egy középkori kastélyhoz illett. Tallisék birtokától pár mérföldre emelkedtek a surrey-i dombok, a sűrű tölgyerdők lombjainak vad zöldjén enyhített egy kicsit a forróság vibráló párája. Kicsit közelebb terült el a birtok park-része, amely ezen a napon száraznak és vadonszerűnek látszott, égett, akár a szavanna, a magányos fák éles és csonka árnyékot vetettek, a magas füvet pedig itt-ott már elérte a késő nyár erőszakos sárgája. A korláton belül a rózsakert virult, az előtt pedig a Triton-kút. A kút medencéje mellett Briony a nővérét látta, előtte meg Robbie Turner állt. Volt valami merev ünnepélyesség abban, ahogy ott állt, kis terpeszben, felvetett fejjel. Lánykérés. Briony nem lepődött volna meg. Maga is írt egy novellát, amelyben egy közönséges favágó kimentett egy hercegnőt a vízből, és végül feleségül vette. Amit látott, az nagyon is beleillett a képbe. Robbie Turner egy közönséges takarítónő egyetlen fia, azt sem tudni, ki az apja. Robbie, aki Briony apja támogatásának köszönhetően végezhette el az iskolát és az egyetemet, Robbie, aki kertépítő akart lenni, és újabban az orvosi pálya felé kacsintgatott, elég bátor és vakmerő volt ahhoz, hogy meg merje kérni Cecilia kezét. Nagyon is érthető. Hiszen a határok efféle áthágása maga a tiszta romantika.
 Az azonban már jóval kevésbé volt érthető, hogy Robbie miért emelte fel hirtelen olyan dölyfösen a kezét, mint aki parancsot ad ki, egy olyan parancsot, amelynek Cecilia nem szegülhet ellen. Rendkívüli volt, hogy mennyire nem tud ellenállni. A fiú parancsára vetkőzni kezdett, méghozzá villámgyorsan. Kibújt a blúzából, a szoknyája a földre csúszott, már ki is lépett belőle, a fiú közben csípőre tett kézzel, türelmetlenül nézte. Vajon miféle különös hatalma volt a lány fölött? Zsarolás? Fenyegetés? Briony az arcához emelte a kezét, és egy lépésnyit elhátrált az ablaktól. Azt gondolta, le kellene hunynia a szemét, hogy ne lássa nővére szégyenét. De hát ezt nem lehetett megtenni, mert további meglepetések következtek. Cecilia, hál’ istennek még alsóneműben, már mászott is befele a medencébe, derékig vízben állt, befogta az orrát - aztán pedig eltűnt. Csak Robbie állt ott, mellette a murván a levetett ruhák, távolabb a csendes park, meg a messzeségben kéklő hegyek.
 A sorrend nem volt logikus - a fulladásos jelenetnek és a megmentésnek a lánykérés előtt kellett volna történnie. Ez volt Briony utolsó gondolata, mielőtt belenyugodott, hogy nem érti, tehát csak néznie kell. Láthatatlanul, két emelet magasból, napfényes megvilágításban láthatta a felnőttek viselkedését, az éveket átívelve pillanthatott bele olyan szokásokba és rituálékba, amelyeket koránál fogva még nem ismerhetett. A felnőttek között nyilván ilyesmik szoktak történni. Ahogy a nővére feje - hál’istennek - előbukkant a vízből, Briony érezte, hogy számára véget ért a mesebeli hercegnők és kastélyok korszaka, ezentúl az itt és most furcsaságával kell foglalkoznia, azzal, ami az emberek között történik, mégpedig a köznapi emberek között, akiket maga is ismert, azzal, hogy kinek milyen hatalma van a másik fölött, és hogy milyen könnyű is mindent teljesen és tökéletesen félreérteni. Cecilia kimászott a medencéből,  a szoknyáját igazította, és a blúzát próbálta erőlködve visszavenni a vizes bőrére. Hirtelen elfordult, és a medence falának árnyékából felemelt egy virágokkal teli vázát, Briony azt eddig nem is vette észre, aztán elindult vissza a ház felé. Egy szót sem szólt Robbie-hoz, még csak rá sem nézett. A fiú a vizet bámulta, aztán ő is elindult, nyilván igen elégedetten, a ház oldalszárnya felé. A jelenet szereplői eltűntek, csak egy nedves folt maradt a földön, ott, ahol Cecilia kilépett a medencéből, ez jelezte, hogy egyáltalán történt valami.
 Briony a gyerekszoba falának támaszkodott, maga elé bámult. Nagy volt a kísértés, hogy varázslatos és drámai módon értelmezze azt, amit látott, mintha valami csakis neki szóló, rejtélybe ágyazott erkölcsi példázat volna. Csak hát nagyon jól tudta, hogy a jelenet akkor is lezajlott volna, ha ő nem áll ott az ablaknál, hiszen egyáltalán nem róla szólt. Csakis véletlen, hogy éppen ott volt. Ez nem tündérmese, ez maga a valóság, a felnőtt világ, ahol a békák nem szólítják meg a hercegnőket, és üzenet is csak akkor érkezik, ha valaki küld egyet. Az is eszébe jutott, hogy elszaladhatna Cecilia szobájába, és követelhetné, hogy magyarázza meg. Briony ezt elvetette, mert egyedül akarta kiélvezni a korábban érzett lehetőség finom izgalmát, azt a tünékeny esélyt, hogy ha másként nem, hát érzelmi alapon eljuthat a rejtély valamiféle meghatározásához. Az évek során a meghatározás egyre pontosabbá vált. Visszatekintve el kellett persze ismernie, hogy talán az elfogadhatónál kissé nagyobb határozottságot tulajdonított tizenhárom éves kori önmagának. Akkoriban talán nem tudta ilyen pontosan szavakba önteni az érzéseit, talán nem is érzett mást, mint türelmetlen vágyat, hogy végre újra írni kezdhessen.
 Ahogy a gyerekszobában állt és várta, hogy visszajöjjenek az unokatestvérei, érezte, hogy le tudna írni egy olyan jelenetet, amilyen a kútnál történt, és beleírhatna egy magához hasonló leskelődő alakot. Már látta is magát, ahogy rohan a hálószobába, elővesz egy tiszta, vonalas lapot, és a márványos Bakalite töltőtollát. Látta a mondatokat is, a toll hegyéből előkúszó telepatikus szimbólumok sorát. Háromszor is leírhatná a jelenetet, három különböző nézőpontból. A szabadság izgalma töltötte el, hiszen végre maga mögött hagyhatta a jó és rossz, a hősök és gonoszok örök küzdelmének fáradságát. A három szereplő közül egyik sem gonosz, de különösebben jó sem. Nem kell ítélkeznie. Nincs szükség tanulságra. Csupán a különböző elméket kell bemutatnia, mindegyiket olyan elevenül, mint a sajátját, ahogy azzal a gondolattal küzdenek, hogy a mások elméje is éppolyan eleven, mint a sajátjuk. Az emberek nem csak  gonosz fondorlatok miatt boldogtalanok, hanem főleg azért, mert képtelenek megérteni az egyszerű igazságot, hogy a többiek is éppolyan elevenek, mint ők maguk. Csak egy novella tesz képessé arra, hogy behatolj ezekbe a különböző elmékbe, és bemutasd, hogy egyformán értékesek. Nincs is szükség ennél több tanulságra.
 Hat évtizeddel később elmesélte, tizenhárom éves korában hogy írta végig az egész irodalomtörténetet, az európai népmese hagyományait tükröző történetektől az egyszerű moralitásdrámákon át egészen a tárgyilagos pszichológiai realizmusig, amelyet 1935 egy különösen forró délelőttjén fedezett fel magának. Persze pontosan tisztában volt azzal, hogy mennyire mitizálja önmagát a történettel, ezért gúnyosan hősies hangnemben adta elő. Írásai legfontosabb jellemzőjének az amoralitást tartották, és mint minden író, akiket örökösen ugyanazokkal a kérdésekkel zaklatnak, ő is úgy érezte, legjobb, ha egy történettel válaszol, amelyben benne van az a pillanat, amikor felismerhetően önmagává vált. Tudta persze, hogy nem kellene többes számban beszélnie a drámáiról, és azt is, hogy a gúnyos hangnem eltávolította attól a komoly, töprengő gyerektől, sőt azt is, hogy nem is azt a régi délelőttöt idézte fel, hanem inkább csak azt, ahogyan később elmesélte. Könnyen lehet, hogy igazából nem is aznap, hanem valamikor máskor töprengett el az ujj behajlításának rejtélyén, és arra is máskor jött rá, hogy a novella felsőbbrendű műfaj, mint a dráma. Azt is tudta, hogy ezek az események csak a könyvei miatt bírnak jelentőséggel, és ha nem lett volna író, akkor feledésbe merülhettek volna.
 Mégsem tudta teljesen elárulni önmagát, kétségtelen, hogy sor került valamiféle revelációra. Mire a kislány visszatért az ablakhoz és lenézett, a nedves folt elpárolgott a murváról. A kútnál zajlott némajátékból csak annyi maradt, amennyit az elméjében meg tudott őrizni, méghozzá három különálló, de egymást átfedő emlékfoszlányban. A valóság éppolyan szellemképpé vált, mintha csak kitalálta volna. Itt az ideje, hogy nekilásson, és úgy írja le, ahogyan történt, úgy, hogy ne ítélje el a nővérét azért a döbbenetes tettért, hogy fényes nappal a ház közelében majdnem meztelenre vetkőzött. Aztán újra lehet írni a jelenetet, előbb Robbie, majd Cecilia nézőpontjából. De még nem jött el az írás ideje. Briony nagyon kötelességtudó volt, és tudta, hogy mindennek megvan a maga rendje, be kell fejeznie azt, amit elkezdett, a darab próbái javában tartanak, Leon már útban van, mindenki számít az esti előadásra. Le kell mennie a mosókonyhába, hogy megnézze, vajon véget értek-e már Jackson megpróbáltatásai. Írni majd akkor is ráér, amikor nem lesz már egyéb dolga.

Dragomán György fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu