Az alcím, tehát a brit és ír kulturális sokféleség ezúttal a téma, s előre jelezném, hogy csupán a legvégén derül majd ki, hogy miért is az a főcím, hogy ...és az angolok hová álljanak?. Ahhoz persze, hogy a kortárs brit és ír kulturális sokféleségről beszéljünk, először is magára a "sokféleség" szóra, a kulturális sokféleség gondolatára kell vetnünk egy pillantást.. A kulturális sokféleség nyilván a kulturális "egyféleségnek" vagy egyneműségnek - szakszóval: homogeneitásnak - az ellentéte, és nyilván azért érdekel bennünket a mostani sokféleség vagy "többneműség", mert úgy látjuk Anglia és Írország történetét - mint ahogy más nemzetek történetét is -, hogy volt ebben a történetben egy időszak, amikor inkább az egyneműség volt az uralkodó, ha ténylegesen talán nem is, de - mondjuk így - hivatalos szinten, az illető országoknak, nemzeteknek önmagukról kialakított, hatalmilag pártolt, önmaguknak és kifelé - a más nemzeteknek - is sugallt képében, azaz a kulturális egyneműség ideológiájának a formájában.
 A kulturális egyneműség ideológiájának a kialakulása nyilván szorosan összefügg a modern nemzetek kialakulásával. A nemzet maga is homogeneitás, egyneműség, a nemzet eszméjében az kap hangsúlyt, hogy mindenkiben, aki a nemzethez tartozik, van valami közös  és egyforma elem, és ez az egyformaság a legfontosabb a nemzet tagjaként felfogott egyed számára, ehhez képest nemzeti szempontból mellékes és másodlagos, hogy az egyedek számos olyan vonással rendelkeznek, amelyek nem közösek és amelyekben különböznek egymástól.
 Mint egy sor fejlett európai országban, Angliában is valamikor a XVIII. század során jelenik meg, válik észlelhetővé és fogalmazódik meg a kulturális egyneműség gondolata, mint ahogy a modern nemzettudat is, tehát mindez a modern nemzet létrejötte folyamatában zajlik le. Angliában ez a folyamat érdekes és bizonyos értelemben paradox módon tartalmazta a sokféleség elemét, a sokféleséggel folytatott összjátékot. (Itt még tanácsos Angliát Angliának nevezni, hiszen ekkor még közjogilag nem Nagy-Britannia. Majd arra is kitérek, hogy mitől lett az ország hivatalos elnevezése Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyság.)
 Egészen korai példát idéznék erre, tudniillik a sokféleséggel folytatott összjátékra a kulturális egyneműség és a nemzeti önmeghatározás folyamatában. Daniel Defoe, a Robinson Crusoe szerzője, az első angol regényíró, már tulajdonképpen korai nemzeti figura, a maga polgári módján ő már az angol nemzetről beszél, és szereti megragadni a közöset az angolokban. Egy 1701-ben írott versében,  a The True-born Englishman-ben ("Az igazi született angol") mégis tiltakozni kénytelen, hogy mások, akik szintén a nemzet nevében beszélnek, neheztelnek az "idegen" királyra, III. Vilmosra, azaz a hollandus Orániai Vilmosra, akit a Dicsőséges Forradalommal hoztak be Angliába. Nagyon sok korai idegenellenes, hovatovább rasszista hang szólalt meg ekkoriban, s ezek ellen írta Defoe ezt a nagyon durván, keményen és vastagon szatirikus verset. Szerinte itt nincs mit mondani, hiszen minden igazi, vérbeli, született angol holland terménykereskedőnek, viking rablónak, kelta koldusnak és a jó ég tudja, hogy még mi minden másnak a keveréke. Véleményét az egyneműségről és a sokféleségről ebben a két sorban foglalja össze brutális nyerseséggel:
We have been Europe's sink, the jakes where she
Voids all her offal outcast progeny.
Ez magyarul körülbelül annyit tesz, hogy "Európa pöcegödre voltunk mindig is, a budi, amelybe Európa a maga minden kitaszított ganéj sarját beleüríti".
  Ugyanennek az egyneműségnek, illetve a nemzeti-kulturális egyneműsítési törekvésnek volt igen fontos eleme a nemzeti nyelv - vagy ahogy a nyelvészek mondják, a standard nyelv, a normatív nyelvváltozat - létrehozása. Ez, ne tévedjünk, mindenhol emberi mű, tudatos és többnyire önkényes választások eredménye volt. Luther Márton, amikor lefordítja a Bibliát, a legkülönbözőbb német nyelvjárásokból vesz különféle nyelvi elemeket, olyan nyelvjárásokból, amelyek használó nem is értik egymást, azaz egy művi, szintetikus német nyelvet hoz létre, és amikor Luther német Biblia-fordítása megjelenik, ennek a fordításnak a nyelvét akkor még egyetlen német ember sem beszéli, Luther Mártont is beleértve. De ez a művi konstrukció lesz azután a nemzeti nyelv normájává vagy standardjává, az ún. Hochdeutschcsá. Ugyanez a helyzet, amikor Kazinczyék arról vitatkoznak, hogy a szívüknek oly kedves madarat, amelynek vékony piros lába van, meg hosszú csőre, mellyel kelepel, mármost magyarul cakónak, eszterágnak vagy gólyának nevezzük-e, hiszen az ország egyik részében így mondják, a másikban úgy, a harmadikban amúgy. Úgyhogy aztán teljesen önkényesen elhatározták, hogy ezt a madarat pedig gólyának hívják és nem eszterágnak és nem cakónak. (Mindebben semmiféle "szerves nyelvi fejlődés" nem játszott szerepet, önkényes emberi akarat merőben konvencionális terméke volt a végeredmény: a nemzeti-irodalmi nyelv.)
 Ugyanez játszódik le a 18. századi Angliában: az egységes irodalmi nyelv, standard nyelvváltozat, normatív nyelvi forma létrehozása. Ettől kezdve angol az, aki magát ennek a nemzeti nyelvi formának aláveti, és igyekszik írásban mindenképpen, de a szóbeli kommunikáció terén is valahogy megközelíteni ezt a normát, ezt az ideált. Nagyon érdekes, hogy a modern angol nemzeti nyelv kialakításába is belejátszik valamiféle különös sokféleség vagy heterogeneitás. Például Jonathan Swift, a Gulliver szerzője, 1712-ben javaslatot vagy tervezetet jelentet meg "az angol nyelv kiigazítására" (tehát az angol nyelv jelenlegi formájával valami baj van, a nyelvet rendbe kell tenni), "tökéletesítésére" (tehát az angol nyelv fogyatékos, ezért rászorul a tökéletesítésre) és "rögzítésére" (tehát hogy ettől kezdve ez a kiigazított és tökéletesített nyelv legyen az angol nyelv, mégpedig egyszer s mindenkorra és mindenki számára egységes és változatlan formában). (A Proposal for Correcting, Improving and Ascertaining the English Tongue)
A dolog érdekessége, hogy Jonathan Swift ír volt, angol-ír szerző, az angolokkal szembeállított ír önazonosság egyik első megfogalmazója, aki politikai és kulturális téren eléggé feszült viszonyban volt az angolokkal és az angolsággal. A XVIII. század folyamán később is megfigyelhető, hogy a nyelvi és kulturális egyneműsítő törekvéseknek a táptalaja és háttere éppen a nyelvi és kulturális heterogeneitás, a sokféleség és különneműség. Ennek jellegzetes példája a szótárírás. XVII. századi olasz és francia előzmények után Angliában - mint ahogy Németországban vagy Oroszországban is -, a XVIII. század az un. egynyelvű szótárak, a nemzeti nyelv értelmező szótárainak az időszaka. Logikusan: a szótár a nyelvi és kulturális egyneműsítés eszköze, egyben a nemzeti homogeneitás jelképes foglalata. A nemzet tagja a szótár formájában szembesülhet a maga nemzeti nyelvének normatív és autoritatív változatával. Itt a szótár, nézd meg, ez a te nyelved, ha te másképp beszélsz, akkor rosszul beszélsz, igazodj hozzá, mert attól leszel angol (vagy magyar), ha alárendeled magad ennek a normatív nyelvváltozatnak.
Angliában ez a szerep Samuel Johnson, vagy - ahogy mindenki nevezi - Doktor Johnson Dictionary of the English Language-ének, az Angol Nyelv Szótárá-nak jutott. 1755-ben jelent meg, s néhány évtizeddel később, valamikor a 18. század vége felé már nemzeti intézményként és megfellebbezhetetlen tekintélyként működött. Tehát innentől kezdve, ha egy angol tudni akarta, hogy mit jelent például a novel (azaz a "regény" szó), azt is tudta, hogy az a szó azt jelenti, amit Doktor Johnson odaírt melléje a szótárában. Nem akarom idézni, hogy mit írt, mert amit ő regénynek nevezett, azt mi nem nevezzük regénynek, sőt már a 18. század végén sem nevezték regénynek. De elvben ez a normatív elem megvan, és a Doktor Johnson-féle szótár idővel győzedelmeskedik mint normatív és megfellebbezhetetlen tekintély, és mint nemzeti intézmény.
Hogy ez így történt, arra irodalmi bizonyítékunk is van. Thackeray regényének, a Hiúság vásárá-nak a nyitójelenetében, ahol Becky és Emilia, a két barátnő elhagyja a leánynevelő intézetet. Ebben az intézetben az a szokás, hogy az igazgató asszony minden végzős növendéknek Doktor Johnson szótárát adja ajándékba. A regény története a 19. század első éveiben kezdődik. Néhány évtizeddel korábban Doktor Johnson meglátogatta az iskolát, és azóta az igazgatónő kultikus áhítattal veszi körül a neves doktort, mint a nemzeti nyelv végső tekintélyét.  Nos, a két ifjú hölgy beül a kocsiba, hogy induljanak. Emilia engedelmes és jól nevelt, ő egy gazdag és hibátlanul angol polgár gyermeke, Becky viszont lázadó természetű, és amolyan Defoe-i pöcegödör egy kicsit: az anyja - elgondolni is szörnyű - táncosnő volt, ráadásul francia, az apja pedig festő, angol ugyan, de mégiscsak művész-féle. Ennél szörnyebb dolog származás terén már nem is történhet az emberrel. Nos, amikor a kocsi elindul, Becky kivágja Doktor Johnson szótárát az ablakon, csináljon vele az igazgatónő, amit akar. Szimbolikusan ezt úgy vehetjük, hogy itt a kulturális sokféleség tesz lázadó gesztust az egyneműsítés, a homogenizáció ellen.
Doktor Johnson mellett egyébként sokan részt vettek, egymással és Doktor Johnsonnal mintegy versengve, ebben a 18. századi nyelvteremtésben és a nyelvi normák meghatározásában. Például azon a téren, ami máig is vegzatúra mindenki számára: az angol kiejtés terén, hogy mi a "helyes", azaz a normatív angol kiejtés. Ez a 18. században az angolok számára is óriási gond volt, hiszen gyakorlatilag minden faluban másképp ejtették ki ugyanazokat a szavakat, arról nem is beszélve, hogy más szavakat használtak ugyanannak a dolognak a megjelölésére. Nagyon erős volt, és tulajdonképpen mind a mai napig nagyon erős ez a regionális sokféleség, azaz heterogeneitás a nyelvhasználat terén. Aki jó angol akart lenni, annak szüksége volt valami tájékoztatásra, hogy a szavaknak mi a "helyes" kiejtése, azaz mi a homogeneitás normája. Ekkoriban már kezdték ilyen-olyan eszközökkel jelölni a kiejtést, és egy sor kiejtési szótár született a 18. században, éppen ennek az egyneműsítésnek az érdekében. Érdekes módon viszont ebben is heterogén helyzetű szótárírók és retorikusok jártak az élen. Az öt legfontosabb ilyen szótár  szerzőjét  James Buchanannek (1757), William Kenricknek (1773), William Perry-nek (1775), Thomas Sheridannek (1780) és John Walkernek (1791) hívták.  Nos, a Buchanan skót név, a Kenrick ír név, Perry megintcsak márkás skót név, a Sheridan megintcsak márkás ír név, talán Walker volt köztük az egyetlen angol. Tehát úgy tűnik, hogy a kelta elem, a skótok meg az írek, akik közül nagyon sokan ekkor már anglofónok, igaz, mindegyik a maga sajátos ír vagy skót angolját beszéli anyanyelveként, ezek a heterogén nyelvi peremről érkező emberek mondják meg az angoloknak, de bizonyos értelemben saját maguknak is, hogy mi az angol nyelv, hogy mi a "helyes" angol beszéd.
Külön figyelmet érdemel közülük Thomas Sheridan, Jonathan Swift keresztfia és a nagyszerű XVIII. századi angol-ír drámaíró, Richard Brinsley Sheridan édesapja. Maga is színházi ember volt, aki élete egy hosszabb szakaszában avval kereste a kenyerét, hogy elocution school-okat, ékesszólási iskolákat tartott fenn, hol ebben, hol abban az angliai városban, azaz a "helyes" angol beszédre tanította az angolokat. Ezért mondom, hogy a kulturális sokféleség érdekes összjátékban van az egyneműsítéssel. Még Thomas Sheridan fia, a drámaíró Richard Brinsley Sheridan, az angol színpadi beszéd mestere is gyakran használ leveleiben, különösen, ha ír barátai a címzettek, jellegzetesen ír-angol - nyelvészeti szakszóval: Hiberno-English - szerkezeteket, olyan grammatikai hibernizmusokat, mint például a csakis Írországban használatos I am after doing it forma a "helyes" I have just done it helyett.
Ennek az egyneműsítésnek természetesen megvolt a politikai oldala is. 1707-ben lezajlik a közjogi egyesítés Skóciával, ami annyit jelent, hogy az 1603-tól fennálló perszonálunión túlmenőleg egyesítik a két ország törvényhozását, többé nincs külön angol és külön skót parlament, hanem egyetlen egy parlament van Anglia és Skócia számára. (Wales-szel ez már valamikor a középkor vége felé, a 14. században megtörtént, de ennek akkor még nem volt modern értelemben vett nemzeti vetülete. Az 1707-es egyesítés viszont már olyan modern alkotmányjogi lépés, amely a két nemzet egyesítését, pontosabban angoloknak és skótoknak valamiféle egységesnek óhajtott brit nemzetbe való egyesítését is célozta. Maga a "brit" szó egyébként az 1603-as perszonáluniót követően kerül forgalomba, amikor VI. Jakab skót király II. Jakab néven Anglia királya is lesz: éppen ő szorgalmazza, hogy az eredetileg a sziget kelta őslakósait jelölő "brit" szót ezentúl mindkét királyságbeli alattvalóinak a közös neveként használják, s a szó ettől kezdve együtt jelenti az angolokat és a skótokat (és - járulékosan - a velszieket is. Az írek már akkor sem fértek igazán bele ebbe az újsütetű "britségbe", bár később Írországgal is lezajlott a közjogi-politikai egyesítés. 1800-ban szavazta meg az ír és az angol parlament az uniós törvényt, amely felszámolta Írország közjogi különállását, azóta hívják az országot Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságnak. (1922-től, az Ír Szabad Állam hivatalos létrejöttének az évétől kezdve már csak Észak-Írország ennek az uniónak a része, s ez az ország mai nevében is tükrözödik: Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság.) Nemzeti szempontból viszont az Írországgal való unió "kései" volt: angolok és skótok, ha feltételesen és ideiglenesen is, a tizennyolcadik-tizenkilencedik század során ténylegesen egyesültek és "egységesültek" valamiféle brit nemzeti identitásban, de 1800-ban az írek már rendelkeztek a maguk modern, "kultúrnacionalista" nemzeti identitásával, vagy ennek legalábbis a szükséges és elégséges fokával, így - paradox módon - politikai önállóságuk elvesztése a modern nemzeti lét megszületésével, majd megerősödésével esett egybe. Ez a nemzeti lét természetesen kezdettől fogva "nemzetileg elnyomott" létként érzékelte és azonosította magát, s nem véletlen, hogy a "brit" jelző, amelyet a skótok - ha nem is teljes számban, és semmiképp sem egyszer s mindenkorra - elfogadtak és használtak önmaguk azonosítására, Írországban szitokszó lett: az angolokkal politikailag azonosuló és kulturálisan asszimilált honfitársaikat a "nemzeti érzelmű" írek mind a mai napig avval csúfolják, hogy keserű gúnnyal West Briton-nak, azaz "nyugat-brit"-nek titulálják őket.
Az unió Skóciával egyébként nem  volt problémamentes, az 1707-es egyesülés után nem is olyan sokkal, 1715-ben a Stuart-házbeli trónkövetelő vezetésével felkelés tör ki, majd 1745-ben újabb Stuart-párti felkelés tesz kísérletet  az uniónak mintegy a "megfordítására", a Skóciára bazírozó és skótok dominálta egyesült királysággá való erőszakos átalakítására.  Ez a két felkelés még lényegében rendi-dinasztikus ügy: "1745" csupán később stilizálódik nemzeti függetlenségi harccá, illetve a nemzeti függetlenség elvesztésének jelképes dátumává, afféle "skót Moháccsá".
Nagyon érdekes viszont, hogy ez a politikai integráció a kulturális különbözőségek hangsúlyozódásával, sőt kifejezett formában történő megfogalmazásával járt együtt. Széirodalmi téren is: épp 1800-ban, azaz az unió évében jelenik meg Maria Edgeworth angol-ír írónőnek a Castle Rackrent című regénye (A Rackrent-kastély címmel magyarul is olvasható). A regényben az írónő mintegy átadja a történetmondás és történetértelmezés felelősségét az egyes szám első személyben, tehát a maga nevében megszólaló elbeszélőnek, aki - az angol nyelvű irodalmak történetében elsőként - jellegzetes írországi angol dialektusban, azaz Hiberno-English-ben mondja el a maga élettörténetét, mely az angol-ír földbirtokos Rackrent-család szolgálatában telt el. Maria Edgeworth evvel mintegy "emancipálja", irodalmilag egyenjogúsítja ezt a nyelvváltozatot és a benne megtestesülő és hangot kapó sajátosan ír tapasztalatot és szemszöget; egyben ezt a nyelvet valamely fokon már egy nemzeti közösség irodalmi nyelvévé is avatja.
Ez a nyelvváltozat eredendően a szóbeliségé, azaz elsősorban beszélt nyelv. Standard változata nincs, írásban használatos normával nem rendelkezik: ha angol-ír szerző értekező jellegű szöveget állít elő, automatikusan standard angolra vált, s szépirodalmi szövegek esetében is ez a hagyomány, bizonyos fokig mind a mai napig. Egy nagy kivétel van ez alól: a dráma, amelynek médiuma szükségképpen és magától értetődően az élőbeszéd, a társalgás nyelve. Ezen a téren az írek nyelvi függősége paradox módon sajátos nyelvi előnyhöz, sőt fölényhez juttatja őket az angolokkal szemben: egy standardizálatlan, tekintély és felügyelet nélkül tenyésző beszélt nyelv birtokosanként egyrészt szabadabban bánhatnak az angol nyelvvel, másrészt nyelvi "másságuk" tapasztalata és tudata olyan távlatot és rálátást engedélyez s tesz lehetővé számukra, amellyel született angol író aligha rendelkezhet a maga nyelvi eszközeit illetően, de amely tág teret arra, hogy az ír szerző teremtően szubverzív módon bánhasson az angol nyelvvel.
Ez a szociolingvisztikai összefüggés magyarázza - igaz, csak részben, de mindenképp jelentős részben - azt a közismert irodalomtörténeti tényt, hogy az angol dráma a tizenhetedik-tizennyolcadik századtól kezdődően egészen napjainkig kis túlzással ír dráma, hogy a Shakespeare-kor utáni angol dráma kiválóságainak a névsorán feltűnően és "aránytalanul" nagy számban szerepelnek az ír színpadi szerzők. Erre vonatkozólag egy erősen válogatott lista történelmi időrendben: Oliver Goldsmith, Richard Brinsley Sheridan, Oscar Wilde, G. B. Shaw, J. M. Synge, Sean O'Casey, Samuel Beckett, Brendan Behan és a kortárs Brian Friel. Ezek mind Írországból származók, és valamilyen formában a maguk ír hátterének, egyben a maguk "hiberno-angol" nyelvi helyzetének nagyon is a tudatában lévő szerzők. Ez még az olyan első pillantásra "nemzeten túlinak" vagy "nemzetfelettinek" tűnő drámaíró esetében is így van, mint Samuel Beckett: például a Godot-ra várva angol nyelvű változatában az első, francia nyelvű változatban szereplő francia kollokvializmusokat és szleng-kifejezéseket rendre hibernizmusokkal adja vissza; egy későbbi hangjátékának, a Minden elesendők-nek izgalmas belső feszültségei is a dráma szövegében a standard angol nyelvhasználat és a Hiberno-English között zajló összjátékból fakadnak.
(A listánk elején álló tizennyolcadik századi Richard Brinsley Sheridan ennek a nyelvi-társadalmi összefüggésnek egy másik - anekdotikusságában is jellemző - vetületére szintén jó példa. Többen észrevették, hogy elnyomott és elnyomó között a beszédtevékenység mennyisége terén létezik valamiféle aránykülönbség az előbbiek javára: miközben a szolgának be nem áll a szája, gazdája takarékosan bánik a szóval. Voltaképpen érthető, miért: amíg az úr a szolga beszédét kénytelen hallgatni, addig nem tudja dolgoztatni vagy bántani. Ennek egyik jellegzetes változata az írek szószátyárságáról és - velük szemben - az angolok hallgatagságáról alkotott kulturális sztereotípia (ami sztereotípia ugyan, de ettől még - vagy éppen ezért - igaz). Sheridan ezt a sztereotípiát a brit politikai nyilvánosság előtt igazolta. A drámaíró idővel politikai pályára lépett, whig, tehát liberális parlamenti képviselő lett belőle, aki hajlott a francia forradalommal való - a lojális britek szemében árulás-gyanús - egyetértésre. Képviselőként egy bizonyos ügyben felszólalván minden rekordot megdöntött beszédmennyiség terén: felszólalása az angol parlament történetében a leghosszabbra sikerült: hat órán át beszélt egyfolytában. Utána még az ellenpárt tagjai is gratuláltak neki.)
A tizenkilencedik század utolsó évtizedében azután már a radikális nemzeti-kulturális elkülönülés vagy "elkülönbözés" kerül napirendre, a különneműség mássága, a "britség" vagy "angolság" által - még ha inverz módon is - determinált "írség" helyett az önálló, azaz belülről meghatározott és kifejezésre juttatott identitásra való törekvés válik egyre inkább hangsúlyossá Írországban, mintegy az 1922-ben realitássá váló politikai függetlenséghez vezető folyamat nyitányaként. Ennek egyik szimbolikus pillanata volt, amikor Douglas Hyde, a jeles ír-kelta filológus 1893-ban megalapította a Gaelic Leage-et, az ír nyelv felélesztését és elterjesztését, a sajátlagosan ír - egyben ír nyelvű - kultúra és irodalom felvirágoztatását szorgalmazó "ír-kelta szövetséget". Hyde 1892-es programbeszédjének már a címe is sokat mondó: "az ír nép dezanglifikációjának, 'angoltalanításának' a szükségességét" hangsúlyozza ("On the Necessity for de-Anglicizing the Irish People"). Más oldalról ugyanennek az immár egyszerre önálló, egyszerre nagykorú kulturális magabiztosságnak a diadalmas kinyilvánítása az a bizonyos "ír hozzájárulás" a huszadik század első évtizedeinek angol nyelvű modernista irodalmához, amelyet elsősorban William Butler Yeats költészete és James Joyce prózaírói munkássága jelentett.
A "nemzeti korszak" kezdetekor Skóciában is lezajlik a modern nemzettudat kialakításának és megerősítésének az eszközeként a Skóciában használatos három nyelv, a standard angol, a kelta Gaelic és a skót (angolul Scots-nak vagy ritkábban Lallans-nak nevezett) nyelvek közül az utóbbinak a nemzeti nyelváltozattá avatása és irodalmi egyenjogúsítása Robert Burns (1759-1796) költői munkásságában.  Ez a nyelváltozat voltaképpen egy ősi, még a normann hódítás előtti észak-angliai, northumbriai angol nyelvi formának a leszármazottja, amely a skót királyi udvar nyelve lett és már a 15. században gazdag irodalmat hozott létre. Később érintetlen maradt a kora-modern, tizennyolcadik századi angol nemzeti standardizációtól, illetve homogeneizációtól, majd Robert Burns munkássága révén a nemzeti nyelvhasználat státusára emelkedett, ez lett a skót nyelv. Modern költői formájának megteremtése egyébként a nagy huszadik századi skót költő, Hugh MacDiarmid (1892-1978) nevéhez fűződik, aki a két világháború közötti skót irodalmi "reneszánsz" vezéralakja volt. Hogy mennyire nemzeti ügy ez a nyelvváltozat, az is jelzi, hogy néhány évtizede, nagyjából az új angol bibliafordítással egy időben, az Újtestamentum Scots fordításban is megjelent, önálló nemzeti nyelvű változatban.
Ezeknek a kulturális önállósági törekvéseknek ma már megvannak a politikai keretei is, hiszen néhány éve ismét van önálló skót törvényhozás, azaz Skócia "otthonról kormányzott", közjogilag autonóm része Nagy-Britanniának, mint ahogy Wales is rendelkezik önálló , bár a skóciainál szűkebb jogkörű önkormányzati formával.
Mindez sok szálon összefügg a kulturális sokféleségnek avval a színképével, ami napjaink Nagy-Britanniáját jellemzi. Ezt a sokféleséget a brit társadalom tudatosítja is: Nagy-Britanniában egyre többen és egyre többet beszélnek a multikulturalitásról: hovatovább közmegegyezés, hogy az országban több kulturális árnyalat él egymás mellett, egymással átfedésben és természetesen ilyen-olyan fokú kölcsönhatásban. Ebben az immár, mondhatnánk, hivatalosan multikulturális Nagy-Britanniában voltaképpen az igazából soha meg nem szűnő, legfeljebb csak elfojtott, elnyomott, sőt elleplezett-elhazudott kulturális sokféleség tör a felszínre és kap hangot, amelyen képes magát "kifelé" és "befelé" egyaránt megfogalmazni és meghatározni magát. Ez a folyamat úgy 30-40 éve kezdődött, hogy azután a 70-es és 80-as években egyre érzékelhetőbbé váljék.
Ennek a multikulturalizmusnak vannak hagyományos tényezői, elsősorban a skótok és az írek. (Angliában - különösen a közép- és észak-angliai iparvárosokban, de Londonban is - jelentős ír közösségek élnek, úgy mondják, hogy Liverpoolban több az ír, mint Dublinban, az Ír Köztársaság fővárosában. Egyébként volt egy idő - a tizenkilencedik század második felében -, amikor Dublint még a második helytől is elütötte Boston az Egyesült Államokban.)
 Hogy mi történik az elmúlt 30-40 év során, talán egy pénzforgalmi hasolattal szemléltethetjük. Ez a két kisebbség - különösen a skót kisebbség - korábban nagyon sokat tett be, vagy invesztált a régebbi "britségbe", mostanában viszont egyre nagyobb mértékben vonják ki ezeket a befektetéseket.
Ha a tizennyolcadik-tizenkilencedik századot nézzük, akkor azt látjuk, hogy ahol pénzt lehetett csinálni, ahol fel kellett találni a gőzgépet, ahol vasutat kellett építeni, ahol hódításhoz és a Birodalom kormányzásához kellett az ember, ott skótot találunk skót hátán, messze lélekszámuk feletti arányban. A skótok ekkoriban valósággal elöntötték Angliát, mégpedig - mai szóval - eléggé "nyomulós" módon, olyannyira, hogy amit az ipari forradalomnak, a birodalmi Angliának vagy a viktoriánus érának nevezünk, a gyakorlatban javarészt skótok műve volt.
 Ugyanebben az időszakban mindenhol írekkel találkozunk, ahol a szavakkal kell bánni, azaz beszélni vagy írni kell, ott mindenhol az íreket találjuk. A 18. század közepén Henry Fieldingnek, a Tom Jones szerzőjének, a kiváló regényírónak az első életrajzát ír ember, bizonyos Arthur Murphy írja meg. 1700 és 1800 között hetvennél is több (!) Írországban születésű drámaíró műveit játsszák az angliai színházakban. A tizenkilencedik századi angol sajtó tele van írekkel, a színházi életet, a színészi pályát is írek uralják.
 Az utóbbi 30-40 évben, írek is, skótok is kulturálisan mintegy kiveszik, amit korábban beruháztak. Mintha azt mondanák: nem-nem, ezek nem brit dolgok, ezek a dolgok ír dolgok, skót dolgok, velszi dolgok, mi írek vagyunk, skótok vagyunk, velsziek vagyunk - nem vagyunk britek.
Az íreknél ez politikailag is nyilvánvalóvá vált 1922-ben, amikor az első világháború után hosszas forradalmi és polgárháborús események után Írország nagyobbik részén létrejött az Ír Szabad Állam, domínium státussal a Birodalom keretei között; később két etapban, az 1937-es alkotmánnyal, majd az Ír Köztársaság 1948-as hivatalos kikiáltásával minden közjogi kapocs megszűnt a szuverén Írország és Nagy-Britannia között.
 (Inkább érdekesség, bár a kulturális szimbolika szintjén valamelyes jelentőséggel bíró tény viszont, hogy az angol nemzeti valutának, a pound-nak és az ír valutának, a punt-nak - amit ír-angolul persze ugyanúgy pound-nak hívnak - hosszú évtizedekig közös árfolyama volt, a két valuta lényegében össze volt kapcsolva, egy-az-egyhez arányban váltották át őket (Írországban gyakorlatilag mindenhol elogadták az angol pénzt, tehát nem is kellett váltani). Valamikor a 70-es évek vége felé elszakították a két árfolyamot, onnantól kezdve elvben már át kellett váltani a pénzt, de azért a név azonos maradt. Egészen 2001-ig, amióta immár igazi valutáris határ van, a közös angol és ír történelemben először, Írország és Nagy-Britannia között, mivel az Ír Köztársaság bevezette az eurót, Nagy-Britannia pedig egyelőre ragaszkodik a fonthoz.)
  Hogy mennyire erős a történelmi-kulturális befektetések kivonása, az egészen hétköznapi szinten is észrevehető. Skóciában például sok autót lát az ember, amelyen Nagy-Britannia hivatalos betűjelzése, a GB mellett egy másik betű, egy különös magyar É betű is látható. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy ez az É Skócia francia nevének, az Écosse-nak a rövidítése, azaz a Scotland név helyett, ami végtére is angol szó, a történelmileg hagyományosan szoros skót-francia viszonyra is utalva inkább az ország francia nevének a rövidítését használják. Azaz még az ilyen semleges, adminisztratív jellegű semmiségekben is  mintegy kivonulnak a "britségből".
 Ez a mai sokféleség egyrészt vízszintes, másrészt függőleges dolog, tehát horizontális és vertikális. Azaz egyrészt a helytől, a régiótól függ: a különböző régiók lakói szokásaikban, beidegződéseikben, az önmagukról alkotott képben, önmaguk meghatározásában eltérnek más régiók lakóitól. Ennek a világban szinte mindenhol a tájszólás a külső jele, de egyben hordozója, közege is ennek az eltérésnek: különbözünk, tehát a nemzeti vagy standard nyelvváltozathoz markánsan nem közelítő nyelvváltozatot használunk, legalábbis szóban, az egymás közötti mindennapi érintkezésben. (Az írás a standard nyelvváltozathoz igyekszik igazodni; beszélni nem is lehet "hibátlanul" standard változatban, csak írni, ami kis szerencsével sikerülhet is az embernek.)
 Ez ír szempontból rendkívül paradox dolog. A Hiberno-English, vagy hiberno-angol, melyett korábban már említettem, voltaképpen ugyanúgy nemzeti nyelvváltozat Írországban, mint a skótoknál a Scot vagy Lallans. Avval a különbséggel, hogy az írországi angol, amely rendkívül gazdag "angoltalan", tulajdonképpen a Gaelic-re, az ír-kelta nyelvre visszamenő nyelvtani formákban és lexikai egységekben, azaz szavakban-kifejezésekben.
Beckett Godot-jának angol nyelvű változatában például Estragon dudeen-nek nevezi Pozzo eltűnt pipáját. Ez az ír-kelta eredetű szó az angol nyelvterületen csakis Írországban használatos, azaz tipikus hibernizmus. Három ilyen hibernizmusból egyébként nemzetközi szó lett: ezek a bojkott, a lincs és a huligán. Ezek eredetileg ír személynevek voltak, majd az ír angolból, ahol közszókká váltak,  átkerültek a standard angol nyelvbe, onnan pedig a nemzetközi szókincsbe; oroszul, lengyelül , stb. ugyanígy mondják ezeket.
Nagyon sok ilyen "etnikai" árnyalású szó van egyébként az angolban, többnyire pejoratív jelentésűek. A velszi nép neve például az angol to welsh igében arra a lóversenypályákon gyakori esetre vonatkozik, amikor a bukméker a futam után megszökik, hogy ne kelljen kifizetnie a nyertes fogadókat. Valaminek - gyakran valami pozitív dolognak - a csírájában való elfojtását pedig a skót népnév igei alakjával to scotch-nak nevezik. Ezek tpersze a kulturális sokféleség negatív kísérőjelenségei közé tartoznak. (Ezekről is lesz később szó.).
 Ami mármost a vertikális, azaz a függőleges sokféleséget illeti, ez Angliában mindig is nagyon érzékeny nyelvi formában, társadalmi osztály- vagy réteg-dialektusok hierarchiájában fejeződött ki. Aki Angliában születik, egyszerűen belenő vagy belenevelődik egy olyan nyelvhasználatba, amelynek részben a fordulatai, részben a szókincse, de leginkább a hangtana hajszálpontosan megmondja a másik réteghez tartozó számára, hogy az illető kicsoda, azaz mely társadalmi osztályhoz tartozik, mint ahogy a másik is rögtön "elhelyezi" az illetőt, aki őt megszólította. Ennek a hierarchiának a csúcsa az a viszonylag új keletű, a tizenkilencedik századnál nem régebbi osztály-dialektus vagy csoportnyelvi zsargon, amely Oxford és Cambridge, a két előkelő egyetem környékén, illetve a hozzájuk kapcsolódó és "alájuk dolgozó" ún. public school-okban, Eatonban és Harrow-ban alakult ki, melynek lényege egy eredetileg merőben művi és teljességgel modoros, senki által nem használt kiejtés.  Például kitalálták, hogy az r-hangot nem ejtik bizonyos fonetikai helyzetben: így lett a park-ból pa:k, a car-ból ca: stb. S mivel ezeken a helyeken nevelték ki az angol uralkodó osztály utánpótlását, a tizenkilencedik század végére, a huszadik század elejére ez a művi modorosság az angol politikai, gazdasági és kulturális elitnek az osztály-kiejtésévé vált. Ez az a bizonyos RP (received pronunciation, az "elfogadott", "bevett" kiejtés, a King's English, vagy Queen's English, a király vagy a királynő angolsága - mikor melyik van éppen a trónuson - vagy Oxbridge-akcentusnak (Oxford és Cambridge nevének összevonásával).
 Az angol színpadon, később a filmben, rádióban, televízióban is így kellett beszélni a hivatásosoknak. Ritkán és minősített esetekben, például színdarabok komikus mellékszereplőjeként, szólalhatott csak meg valaki úgy, ahogy a yorkshire-i bányászok vagy kelet-londoni utcai árusok beszélnek. Hogy micsoda ereje volt ennek a dolognak, arról természetesen egy ír szerző drámája mondja a legtöbbet, G. B. Shaw Pygmalion című darabja, amelyben a fonetikaprofesszor fogadást köt, hogy ő megtanítja az RP-ra a virágáruslányt, aki a cockney-t (a kelet-londoni proletárok angolját) beszéli. Addig, ameddig Eliza így beszél, komikusnak hat, sőt nevetség tárgya: a nyelvészprofesszor megveti, lenézi, nem tekinti sem embernek, sem nőnek, de abban a pillanatban, hogy a lány megtanulta az RP-t, a professzor rádöbben, hogy Eliza emberi lény és vonzó fiatal hölgy, akibe bele is lehet szeretni. Egyébként olyan jól megtanulta az RP-t, hogy amikor a professzor bevezeti az előkelő társaságba, összesúgnak a hátuk mögött, mondván, hogy itt valami titok lappang, ilyen szépen angolul csak a magyarok tudnak beszélni, Eliza nyilván valami magyar hercegnő inkognitóban.
 A nyelvészprofesszort egyébként Higginsnek hívják a darabban. Jól csengő ír név, ír nemzetségfők, hadvezérek neve volt ez, a független Chile első elnökét is így hívták: Bernardo O'Higgins. Visszatértünk a Sheridan-családhoz: itt is egy ír tanítja az angolokat, hogyan kell angolul beszélni.
 Ennek a nyelvváltozatnak az uralmi helyzete dőlt meg az utolsó harminc évben. Valamikor a 30-as években írta Geroge Orwell, hogy az angol munkásosztály, ha ezt a hangot hallja, meg se hallja, oda se figyel, nem érdekli. A kocsmában mindig figyelte, hogy hallgatják-e az emberek a híreket a rádióban, és azt tapasztalta, hogy csak a sporthírekre kapják fel az emberek a fejüket. Nem azért, mert az érdekli őket igazán, és a többi nem, hanem azért, mert a sportriporternek már akkor szabad volt nem RP-ül beszélni, míg a többi "komolyabb" rádiósnak nem.
 Ma már szinte nem is hallani az RP-t a brit médiában. Én éppen arra kapom fel a fejem, ha egy-egy Cambridge-ből vagy Oxfordból eleresztett idősebb professzort vagy professzornőt így beszél, mert olyan ritkán lehet már ezt hallani. Polgárjogot nyert az emberek saját, otthonról hozott nyelve, és már rég nem tesz komikus hatást. Ugyanez vonatkozik a regionális tagozódásra, a horizontális sokféleségre is. Ma már a brit médiában rengeteg helyi színezetű akcentust lehet hallani, és ez szinte irányvonal: ne csak sokféle bőrszín legyen, hanem sokféle angolság is hallatsszék a televízióban.
 Először a filmen tört meg ez a nyelvi monopólium: az 50-es évek legvégén, a 60-as évek legelején, Tony Richardson, Lindsay Anderson és a többiek új hullámos filmjeiben. Ezekben az észak-angliai, iparvárosi történetekben megjelent egy sor fiatal színész, Alan Bates, Rita Tushingham, Albert Finney, Richard Harris, Tom Courtenay, akik angol filme először beszélték a maguk nyelvét, azaz osztályuk és vidékük idiómáját.
 Angol szakos egyetemista voltam, amikor a Ray Rigby regényéből készült Domb című film eredeti nyelvű kópiáját levetítették nekünk Egy szót sem értettünk belőle a második világháborús, sivatagi büntetőtáborban játszódó filmből. Kértük angol anyanyelvű tanárnőnket, hogy mondja már meg, miről beszélnek a szereplők, de kiderült, hogy ő se nagyon értette őket.  Itt az ír, a skót, a proli, a liverpooli stb. írül, skótul, liverpooliul, proliul beszélt, az őrmester őrmesterül, stb. - érett fejjel újra nézve nagyjából tudom követni a fimet, de vannak részek, ahol ma is bizonytalan vagyok.
 Ez egyik első film volt, amiben ezt a fajta nyelvi realizmust szabadjára engedték. Ma már ez általános: mindenki számára magától értetődik, hogy az angol nyelv nem egy valami, hanem nagyon sokféle dolog.
Ehhez nagyon hasonló történt az ún. magas kultúrában is, jelesül a szépirodalomban. Mindaz az érdekes és értékes dolog, ami az z utóbbi harminc, ha nem egyenesen negyven év során születik, többnyire ennek a széttartó kulturális sokféleségnek a jegyében és magának ennek a széttartásnak az áramában születik meg. Például az elmúlt harmincegynéhány év talán legfontosabb fejleménye a brit költészetben vagy az angol költészetben (jószerivel már nem is tudjuk, minek nevezzük) az ír, közelebbről az észak-ír költőknek a fellépése: Seamus Heaney, Michael Longley,  Derek Mahon és a többiek berobbanása. Közülük az észak-ír Seamus Heaney Nobel-díjas lett. Ugyanígy, a mai angol - vagy angol nyelvű - drámát az írek nagyon hangsúlyos jelenléte jellemzi, közülük Brian Friel és Tom Murphy már-már szinte élő klasszikusok. Mindannyian tulajdonképpen az angol-ír viszonyból, ennek a történelmi és pszichológiai köztesállapotnak a terheiből dolgoznak, és ennek az állapotnak az irodalmi értékfelhajtó ereje is szemlátomást igen nagy.
 Szintén az utóbbi néhány évtized élménye egy új hangú skót regényirodalom és prózairodalom megjelenése, olyan jelentős regényeké, mint Alisdair Gray, Lanark, A Life in Four Books, 1981, Jeff Torrington, Swing Hammer Swing! 1992, vagy James Kelman, How Late It was, How Late, aki ezért a regényéért 1994-ben megkapta a Booker-díjat, ami a legrangosabb angol prózairodalmi díj. Ugyanez a hullám sodorta Irvine Welsh 1993-ban megjelent Trainspotting (magyarul Vonatles) című regényét, amely filmen is világsiker lett. Az a kultúra, amit a regény nyelvileg is hihetetlen jól megragad, a skóciai drogos szubkultúra, amelynek nyelvét Welsh mintegy emancipálja: egy zárt, megközelíthetetlen, rejtjeles csoportnyelv beszélőire bízza az elbeszélés és önértelmezés munkáját.
 A filmművészetben említhetnénk a legutóbbi húsz év ír új hullámát, de ezúttal csupán egyetlen filmet említenék, a 2000-ben készült County Kilburn-t, Eliot Hegarty rendezésében. Kilburn, a Kilburn High Road környéke Északnyugat-Londonnak írek lakta része, és ez a film kedves és szellemes kísérlet arra, hogy a kulturális sokféleségnek ezt az elemét, a London közepén található ír sziget, a "Kilburn megye" életét feldolgozza.
S ha már a filmnél tartunk: a velszi különállás jut kifejezésre egy páratlanul érdekes 1992-es filmben, a Hedd Wyn-ben (Paul Turner rendezte). A cím annyit tesz velsziül, hogy "Fehér Béke" (Paul Turner rendezésében). Ebben a filmben a velsziek velsziül beszélnek egymással, amikor viszont angolokkal kerülnek - többnyire kényszerű - érintkezésbe, akkor azok, akik tudnak egyáltalán angolul, jellegzetes velszi akcentussal beszélik az angolt. A film tehát két nyelvű; a velszi nyelvű párbeszédeket angolul feliratozva hozza. A történet az első világháborúban játszódik: egy velszi parasztfiút behívnak, aki aztán ott is pusztul a nyugati fronton. Angol szemmel nézve ő egy a számtalan velszi baka közül, akit tisztjei lenéznek és semmibe vesznek, miközben abban a sajátosan zárt és nyelvileg elzárt kultúrában, ahová az angol tekintet be se tud hatolni, ő tehetséges és nagyra tartott költő. Az adott költői feladatot ő oldja meg a legjobban, és a frontról beküldött verse megnyeri a költői versenyt, amelynek vándordíja egy díszes faragott szék, amelyet a díjazott - akinek a költői neve Hedd Wyn, velsziül "Fehér Béke" - egy évig otthon tarthat, ez a költő széke, és az ő költői neve az, hogy Hedd Wyn (hogy miért Fehér Béke, azt sajnos nem tudjuk). A szék meg is érkezik családjához, de a költő már halott, elesett a fronton.
Ez a kettős szemszög a film közlendője: az angolok számára  a velszi kultúra átláthatatlan és érthetetlen dolog (Hedd Wyn angol feljebbvalója arra gyanakszik, hogy alárendeltjének a verse valamiféle kódnyelven írott kémjelentés a németek számára), nem is érzékelik, hogy ennek a kultúrának micsoda belső gazdagsága van. Archaikus közösségi kultúra ez, ahol minden parasztfiú potenciális költő, s ez - velszi szemmel - természetes, élő és magától értetődő.
Nagy-Britannia új keletű kulturális sokféleségének, a mai multikulturális helyzetnek van egy másik, "külső" forrása is. Az 50-es évektől kezdve Nagy-Britannia célpontjává vált a Birodalom - idővel egyre inkább a volt Birodalom területeiről kiinduló - bevándorlásnak, a szegény perifériákról a gazdag központba való népességáramlásnak.  Ezt megkönnyítette az, hogy a (volt) Birodalom területén mindenfelé valamiféle angol nyelvet beszéltek, indiai angolt, nyugat-afrikai angolt vagy Karib-tengeri angolt. (Az utóbbi régióban, a Nyugat Indiákon, ahogy ezt a szigetvilágot nevezik, a jamaicai angol talán a legismertebb. Egy mondatot minden reggae-rajongó tud ezen a nyelven, Bob Marley emlékezetes számának refrénjét: "No woman, no cry". Ami nem azt jelenti, hogy ha nincs nő, nincs sírás, hanem, hogy "Ne, asszony, ne sírj", csak jamaicai angol nyelvtannal.)
 A nyugat-indiaiak voltak az első hullám, az 50-es években rengetegen vándoroltak be Angliába. Aztán a későbbi etapokban nagy számban jöttek az indiaiak, pontosabban az indiai szubkontinens lakói, indiaiak és pakisztániak, majd nagyon sok afrikai is. Kialakult egy kínai közösség is Angliában, részben Londonban, híres központjuk a Sohóban van, a Gerrard Street környéke, ahol rengeteg a kínai étterem ás a kínai. Az utca végében évtizedekkel ezelőtt emeltek egy szép nagy kínai kaput, és azon keresztül lép be ebbe a körzetbe az ember, amit Londonban Chinatownnak, kínai negyednek hívnak.
Jamaicai és erősen fekete társaság gyűlt össze a dél-londoni Brixton-negyedben. Bob Marley is, amikor az 1970-es évek elején Jamaicából átköltözött Angliába, évekig itt élt, a zsibvásáráról híres Electric Avenue környékén. Ennek a bevándorló-kultúrának a fontos kulturális eseménye Londonban az évenkénti Notting Hill Festival, ez a nyugat-londoni Notting Hill városrészben rendezett karneváli felvonulás és népünnepély. A mindennapi élet minden területén, az éttermekben, a ruházkodásban látható ez a fajta multikulturalizmus, amelyben mindenki valamilyen szinten valami közöset azért reprezentál, de azt is a maga külön csoportja módjára teszi.
 Ez persze nem teljesen felhőtlen ügy. Vannak nagyon szép és pozitív példái: felépült, főleg arab pénzből, s jó ideje a londoni moszlimok központja a Regent's Parkban egy hatalmas mecset, mely iszlám stílusával építészetileg is képviseli az új multikulturalizmust. Az iszlám közösség többségében pakisztániakból, illetve arabokból áll, de sok a fekete mohamedán is. A viidéki nagyvárosokban is vannak indiai és pakisztáni közösségek, gyakran egész városnegyedek. Az utóbbi évtizedekben több angol film is foglalkozott evvel az új multikulturalizmussal, az "új britek" (ahogy néha nevezik őket Angliában) és a régiek (akiknek az ősei persze maguk is "új britek" voltak, ld. Defoe-t, fentebb) együttélésével. Legérdekesebb alighanem Stephen Frears filmje, Az én ki mosodám volt (My Beautiful Launderette), ami szexuális kisebbségi összefüggésbe ágyazta bele ezt a történetet, indiaiak, pakisztániak, skinheadek, angolok, stb. ifjúsági kultúrájának, és ezen belül a homoszexualitásnak, a meleg kultúrának a kontextusában vizsgálódott, igan izgalmasan és tanulságosan.
 Ez a multikulturális élet persze súrlódások, sőt súlyos konfliktusok forrása is Nagy-Britanniában. Kezdve az olyan anekdotikus ügyekkel, mint a szikhek rituális turbánjának és a kötelező bukósisak-viselésnek a konfliktusa a 70-es években. A szikh vallás tiltja a haj levágását, a szikh férfiak feltekerve, turbán alatt viselik a hajukat, ha mások előtt mutatkoznak, a turbánra viszont nem megy fel a motorkerékpáron kötelező bukósisak.
 De ennél jóval komolyabb dolgok, látványos kulturális konfliktusok is előfordulnak. Amikor a Salman Rushdie-ra kimondták a halálos ítélettel felérő átkot, akkor például Bredfordban (ez egy közép-angol nagyváros) az ottani muzulmán közösség képviselői a nyílt utcán máglyába hordták Rushdie könyvét, a Sátáni versek-et. Azaz könyvégetés volt az 1980-as évek Angliájában, sokak megdöbbenésére. Két gyökeresen más kultúra ütközött meg, legalábbis szimbolikusan, ebben az ügyben. A sokféleség elviselhetetlen feszültséget tud gerjeszteni, hiszen ebben a sokféleségben sokszor hátrányos a helyzete a különböző kisebbségekhez tartozóknak, van rasszizmus és van jó adag burkolt diszkrimináció is. A feszültség az elmúlt negyedszázadban többször is az amerikai gettólázadásokra emlékeztető zavargásokhoz vezetett, például a dél-londoni Brixtonban és a liverpooli Toxtett-negyedben. A Notting Hill-i karneválon is többször elszabadult a pokol, a felszabadult vidámság tömegverekedésbe és fosztogatásba torkollt. Megvan tehát a kockázata is ennek a kulturális sokféleségnek.
De a multikulturalizmusnak megvan a magaskulturális tükröződése is. Erre az elmúlt 20-25 év angol regényirodalmát hoznám példának. Ami az ebben az időszakban íródott regények közül igazán érdekes, és nem csupán az angolok, hanem a nemzetközi olvasóközönség számára is, azok rendre olyan regények, amelyek címlapján a szerző neve legalábbis szokatlan az angol regényírók nevéhez szokott olvasó számára. Itt van például a kiváló és nálunk is ismert Kazuo Ishiguro. Ő Japánban született és Angliában nőtt fel: nippo-angol vagy anglo-japán szerző, aki talán ezért tud olyan vegytiszta és kvintesszenciális angol regényt tud írni, amilyenre született angol író nem képes; ld. magyarul is olvasható regényét, A főkomornyik szabadságá-t (The Remains of the Day, 1989). Vagy Timothy Mo, akinek első regénye a londoni Sohóban játszódik, az a címe, hogy Sour-Sweet, aki a kínai ételeket ismeri, kitalálhatja, hogy egy kínai étterem a történet helyszíne. Ő Hong-Kong-i apa és angol anya gyermeke, Hong-Kongban nőtt fel, a birodalmi peremről került a kulturális centrumba. És persze a ma már klasszikus példának számító Salman Rushdie. Ezek az írók sorsukban és léthelyzetükben hordozzák a kultúrák közötti köztes helyzetet és közvetítést, ebben az átmeneti térben és hibrid közegben élnek, s irodalmilag is ebből dolgoznak. Regényeikben a maguk kultúráját értelmezik a regények segítségével az angol kultúra fényében és viszont, egyszerre kölcsönöznek az angol regény formai és technikai hagyományaiból  és - miként Rushdie teszi - a keleti elbeszélés, az Ezeregyéjszaka vagy akár a Korán elbeszéléstechnikájából. A fiatalabbak közül idetartozik Hanif Kureishi is, aki pakisztáni, pontosabban pandzsábi család sarja, ő már Angliában született. Több filmet is csinált, például ő rendezte a London megöl engem-et és ő írta Az én kis mosodám forgatókönyvét.
Vagy ha már a szokatlan nevű angol regényíróknál tartunk, Tibor Fisher nevét is említhetnénk. Ő nyolc éves korában Angliába szakadt hazánkfia. Az Under the Frog (1992) című regényével robbant be. Ennek a  Magyarországgal foglalkozó regénynek a fülszövegén Angliában persze el kellett magyarázni, hogy mi is jelent az, hogy under the frog, nálunk a fordítás címét - A béka segge alatt - mindenki értette. Tulajdonképpen már a regény címe is multikulturális gesztus, szó szerint lefordítani egy magyar fordulatot angolra, s hagyni, hogy  az angolul mit sem jelentő kifejezés utat törjön magának, értesse meg magát az angol olvasókkal. Tibor Fisher munkássága valamiféle anglo-magyar hozzájárulás ehhez a kulturális sokszínűséghez.  Hogy mi is a motorja ennek az új irodalmiságnak, valamiféle "transznacionális" brit regényforma megjelenésének, azt Rushdie fejezte ki találó szójátékkal.  The Empire Writes Back, írta egyik cikkében, "a Birodalom visszaír". A Star Wars filmsorozat egyik darabjának volt a címe az, hogy The Empire Strikes Back, "A Birodalom visszavág". Rushdie szerint a legújabb angol regényirodalom ilyesféle visszavágás, mégpedig irodalmi formában, azaz "visszaírás". Anglia létrehozta a Brit Birodalmat, elterjesztette az angol nyelvet és kultúrát. Most a Birodalom utód-kultúrái, a posztkoloniális világ mintegy viszonozza, "visszaküldi-visszaírja", természetesen a maga sajátos kulturális ötvözetében, amit eredetileg kapott a Birodalomtól, azaz irodalmi revansot vesz a brit kultúrán.
Ez a fajta irodalmiság jelenleg a főáram. Olyannyira, hogy a fiatal angol regényírók mostanában gyakran panaszkodnak: ha az embert úgy hívják, hogy John Smith vagy Alan Dickson, senki sem kíváncsi igazán arra, amit ír, mert az angol olvasóközönség mostanában ezeket a transznacionális, hibrid brit írókat olvassa legszívesebben.
Itt érkeztem el a főcímhez: és az angolok hová álljanak? A mai helyzet ugyanis a következő: a "hagyományos", régi kisebbségek egyre inkább kivonják magukat a "britségből", míg az új kisebbségek, miközben egy sor teljesen új dologgal oltották be a brit kultúrát, eleve nem voltak hajlandók teljesen feladni a maguk kultúráját és életformáját, ami most már Nagy-Britanniában öröklődik tovább nemzedékről nemzedékre. Vannak tehát a régi britek, akik már nem hajlandók angolok lenni, s vannak az "új britek" (new Brits) vagy "fekete britek" (Black Britons), akik meg nem kívánnak angolok lenni.
Ami azzal jár, hogy egyre kevesebb az olyan ember Nagy-Britanniában, aki angol, s közülük egyre többen kérdezik maguktól, hogy akkor hát mi mik vagyunk? A brit kultúra ma Salman Rushdie és Timothy Mo, a Notting Hill-i  fesztivál, a Kilburn High Road ír kocsmavilága, és a mecset a Regent's Parkban. Mi marad meg az angolságságból, mi az angol? Olykor az az érzése támad az embernek, hogy ennek a sokszínű, multikulturális világnak a közepén van egy üresség, egy lyuk, az összes többi kulturális árnyalat hiánya, s ez volna ma a voltaképpeni angolság.  Ez persze így túlzás, de az a tény, hogy sokaknak és sokszor jut az eszébe mostanában, jelzi, hogy van benne némi igazság. Ugyanezt bizonyítja az ellenreakció is. Amikor megrendül a nemzeti vagy etnikai önértékelés és önazonosság magabiztossága, erre a hangos nacionalista, soviniszta reakció a válasz (mint látjuk, Magyarországon is). Angliában is megjelent valami furcsa újnacionalizmus, elsősorban a futballpályák környékén. Itt nem látni többé az angol nemzeti lobogót. Az angol nemzeti lobogó elég furcsa dolog, régebben csak boksz-meccseken lengették, vagy a Trafalgar téren a turistáknak árusított bögrékre vagy "tréfás" bilikre montírozva találkozott vele az ember. Aztán az idegenellenes Nemzeti Front tüntetői vették komolyan jelképi használatba. Mint tudjuk, a brit lobogó, a Union Jack ábrája az angol Szent György-keresztet, a skót Szent András-keresztet és az ír Szent Patrick keresztet egyesíti. Mostanában a futballpályákon megjelent a Szent György-keresztes zászló, a piros kereszt fehér alapon, azt lobogtatják. Ezzel azt jelzik, hogy ők nem britek, azaz nem skótok, nem írek, nem pakisztániak, nem jamaicaiak; ők angolok, nagyon-nagyon angolok. Csak éppen azt nem tudják, mitől azok.
Számomra ez a reakció éppen azt jelzi, hogy mégiscsak valami van abban, hogy angolnak lenni manapság azt jelenti, hogy egy különös űr vagy hiány lakója az ember. Nyilván mindenki tudja, hogy a cím egy viccre utal: amikor a brüsszeli kocsmában a rendőr szétválasztja az egymással verekedő flamandokat és vallonokat, mondván, hogy a flamandok balra, a vallonok pedig jobbra álljanak, Kohn bácsi ott marad középen, és megkérdezi: tessék mondani, a belgák hová álljanak? Azt kell mondanunk, hogy ebben az új multikulturális Nagy-Britanniában, ebben a kulturális és etnikai sokféleségben az angolokból belgák lettek. Azaz tulajdonképpen nincs hová állniuk, ha csak ebben az ürességben, ebben a hiányban meg nem tudják vetni a lábukat.

A téma elméleti vonatkozásait taglalja az alábbi tanulmánygyűjtemény, jó ajánló bibliográfiával: Multikulturalizmus (Szerk. Feischmidt Margit). Budapest: Osiris Kiadó - Láthatatlan Kollégium, 1997.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu