Egyre nyilvánvalóbb, hogy az európai értékek helye, súlya a multikulturális
világban hosszú távon attól függ, hogyan tudnak az európai mintájú országok
együtt élni más orientációjú államokkal, valamint a betelepülők és vendégmunkások
révén már a saját lakosságukon belül is növekvő arányú „másság” jelenségeivel.
Ennek felismeréséhez nem szükséges a 2001. szeptember 11. óta terjedő
terrorhullámra vagy Samuel Huntington kicsit drámaian megfogalmazott „civilizációk
összecsapása” hipotézisére hivatkozni. Elég, ha felmérjük, mekkora befolyást
szerzett a fehér civilizáció a folyamatos újkori expanziója révén a világban.
Az így megszerzett hatalom legfőbb birtokosai ugyan Nyugat-Európa és az
Egyesült Államok, de ugyanezen történet része volt a szovjet modernizációs
kísérlet és annak erőszakos exportja a megálmodott világforradalom megannyi
helyszíne felé. A nem európai eredetű civilizációk szempontjából mindegy
volt, hogy az idegen elem hittérítő avagy gyarmatosító, kapitalista vagy
kommunista ideológiába rejtve tolakodott be a világukba.
Ezért az agresszor meghatározásakor ne riadjunk vissza a politikai
korrektségnek - azaz gyakran a kötelező mellébeszélésnek - egyébként ma
már nem eleget tevő „fehér civilizáció” kifejezéstől. Minden belső különbségük
ellenére, Európa és Észak-Amerika egységesen idegen a többi kultúra számára.
A fehér politikai, gazdasági és kulturális hatalom így rendre elutasítással
találkozik, s anyagi-bürokratikus erejének emelkedéséhez párhuzamosan jelentkező
válságérzet társul.
Annak érdekében, hogy a fehér kultúra képes legyen párbeszédre a mással,
önmagát is jobban, kritikusabban kellene megismernie. A hegemón területeken
(Európa és Észak-Amerika) kívüli fehér civilizációk hasznos görbetükröt
tarthatnak ehhez. Hiszen más földrészek fehér kultúráinak tanulmányozása
rávilágíthat, mely jegyeket viseli magán a fehér berendezkedés a mégoly
eltérő földrajzi és civilizációs körülmények között is, illetve milyen
tekintetben fejleszt ki más vonásokat a helyi környezet hatására.
Ráadásul a fehér berendezkedés ezeken a területeken a helyi lakossággal
történő (legtöbbször alárendelő) érintkezésben alakult ki, s részben zajlik
ma is. Egykor az észak-amerikai kolóniák is így fejlődtek, miközben mára
az amerikai politikai mentalitásból éppen ennek a konfliktusnak a tanulságai
hiányoznak. Az sem véletlen, hogy a világ más részein kialakult fehér kultúrák
(főként Ausztrália, Latin-Amerika déli csücske, valamint Dél-Afrika) minél
hamarabb igyekeztek elszakadni anyatársadalmaiktól, s az európai modell
valamilyen helyi variánsát alakították ki. A huszadik században megnőtt
az amerikai értékek szerepe is, ám hogy mennyire nagy tőlük a többi, részben
fehér befolyású közösség távolsága, azt éppen az USA mai, latin-amerikai
eredetű hispanizálódásával járó konfliktusok mutatják.
Az Európa alulnézetből cím így nem csupán földrajzi utalás arra a perspektívára,
ahonnan a déli félteke fehér civilizációjának tapasztalatával szemügyre
vehetjük a két domináns északi kontinenst. Hanem utalás arra a kíméletlen
tanulságra is, hogy miközben a déli földrészeken a fehér kultúra látszólag
a felvilágosodás vívmányait hirdetve rendezkedett be, a helyi közösségekkel
és önmaga másként gondolkodóival szemben valójában minden rejtett agresszióját
kiélte, sőt intézményesítette. A szembenézés ezzel talán hozzásegíthet
ahhoz, hogy a mai globális világban végre ne a fehér értékeket és mechanizmusokat
tartsuk automatikus etalonnak, s egyúttal a valóban vállalható törekvéseinket
hitelesen képviseljük.
Fehérek és mások Ausztráliában
A mássággal való agresszív találkozás legjobban ismert esete a helyi
közösségek elnyomása. Ausztráliában az őslakosok irtása álszent formákban
egészen a közelmúltig továbbélt. Az aboriginal gyerekeket még a hetvenes
években is gyakran elvették szüleiktől, s fehér családokhoz adták. Az amerikai
fekete és egyéb kisebbségi polgárjogi mozgalom csapott át azután ide is,
s hozott látványos - de álságtól nem kevésbé terhes - fordulatot. Hirtelen
az ausztrál őslakosok lettek a politikai reprezentáció kedvencei: bemutatásukkal
megtelt a média és a múzeumok, sokféle pénzügyi programot dolgoztak ki
fenntartásukra. A politikusokon túl azonban ezzel senki nem azonosul. Az
értelmiség elfogadja ennek szükségességét, sőt valóban átéli a korábbi
agresszió jóvátételéhez vezető lelkifurdalást, de a többi társadalmi csoport
az adófizetői pénzének elherdálását látja ebben.
Nehézzé teszi az érvelést, hogy az ausztrál őslakosok soha nem hoztak
létre olyan magas kultúrát, mint például az inkák, vagy akár a dél-afrikai
zuluk. Nincs civilizációs érték, amelynek elpusztítását bánni lehetne.
S itt bújik ki a szög a zsákból. Önmagában az aboriginal genocídium nem
tűnik elég nagy bűnnek. Ilyen cinikus a világunk - az emberek kiirtása
nem számít súlyos, megbánandó tettnek, különösen, hogy a helyükbe lépett
fehér kultúra „fejlettebb”. Az „abó”-k, hogy helyi megnevezésüket használjuk,
a mai közegbe sem tudnak könnyen beilleszkedni. Apanázsukat gyakran alkoholra
és kábítószerre költik, amit persze a fehér kultúra előtt nem ismertek,
ezt viszont a mai fehérek előszeretettel elfelejtik.
Az egyetlen terület, ahol a rezervátumok és a felhőkarcolók népe találkozik,
az a művészet. Az „aboriginal art” páratlan karriert futott be világszerte.
Ehhez kellett a fehérek hagyományos érdeklődése a „primitív” iránt, plusz
a mai globális műkereskedelem. Óriási haszon van az egyébként szemet gyönyörködtető
ős-kenguru, krokodil és más motívumokból építkező, pöttyözött képekből.
Ezeket viszont néhány kiszemelt őslakos futószalagszerűen gyártja, fehér
ausztrál szuvenír-iparosok által adott anyagból, a bevétel töredékéért.
Így lehet az egykori népirtás mai bűnbánásából is pénzt csinálni. S ehhez
lelkesen asszisztál a nagyvilág. Az őslakos művészet Ausztrália egyik legfontosabb
exportcikke lett.
Miközben a kontinensnyi ország az elsősorban a második világháború
óta mindenhonnan érkező bevándorlói révén tényleg irigylésre méltó multikulturális
jegyeket is felmutat, nemcsak a legrégibb, hanem a legújabb lakosokkal
is baj van. Egyre több ugyanis az ázsiai, s az elmúlt öt-tíz évben az arab
bevándorló. Fehér Ausztrália pedig az összes lehetséges előítélettel fogadja
őket. Csakhogy az iskolákban a vietnamiak a legjobb tanulók. Egyetlen esélyük
a felemelkedésre a tudás, szorgalmuk elegendő van; nosza, nem is késlekednek.
Az előítéletek tehát hamar alaptalannak bizonyulnak. Ám a gyengébb pozíciójú
fehér csoportok már a leszakadásuk valós veszélye miatt kezdik el nem szeretni
a mindenféle más színűeket.
Ami kisebbrendűségi érzésük van az anyanyelvi angolszászokkal szemben,
azt az új, nem európai betelepülőkön töltik ki. Holott a népességi számarányok
a nem európai irányba fognak tovább eltolódni, s ezért e dilemmát inkább
orvosolni kellene. Ausztrália ugyanis az ázsiai-csendes-óceáni térség földrésze,
s fehér különállása egyre irritálóbb ázsiai szomszédjai szemében. Elsősorban
a közvetlen szomszéd, Indonézia (a Föld harmadik legnépesebb országa) oldaláról
merül fel, hogy ők mégis kényelmesebben elférnének, ha a terra australis-t
nem csupán az alig húszmilliónyi mai lakossága élvezné. Ausztrália gazdasági
érdekből már ma is folyamatosan kénytelen nyitni Ázsia felé, s ezzel szemben
diplomáciailag egyre nehezebben tartható a népességáramlás előli elzárkózás.
Előbb-utóbb az USA katonailag is kivonul a térségből, s akkor könnyen szó
szerint ázsiai országgá válik majd Ausztrália.
A fehér lakosság számára ez ma egy - egyre fenyegetőbb valóságú - rémálom.
Lehet, hogy mégis fel kellene dolgozni azt az aboriginal lelki terhet,
s ezáltal könnyebb lenne konstruktív viszonyt kialakítani az eljövendő
mássághoz?
8 % fehér Dél-Afrikában
Olybá tűnhet, Dél-Afrikában egyértelmű, hogy a fehérek vezekeljenek.
Ám a történet bonyolultabb. A mai Fokváros területén 1652-ben a Holland
Kelet-indiai Társaság alakította ki bázisát. A helyi törzsekkel folyamatosak
voltak a villongások, ahogy a telepesek észak felé vonultak. Ez azonban
csak százötven évvel később lett élet-halál kérdése, amikor a britek annektálták
a búr kolóniát (1795), s így a búrok két tűz közé szorultak. A Groot Trek
(nagy vándorlás) keretében ezért a mai Johannesburg felé húzódtak. Végül
a britekkel szemben elvesztett háború után (1902) kötöttek egy olyan békét,
amely 1910-ben az angol és búr tartományok egyesítéséhez, s a mai Dél-Afrika
megszületéséhez vezetett.
Az apartheid csak ezen béke következményeként jött létre. A hollandok
ugyan kezdettől rabszolgákkal dolgoztattak, de ezek nem a helyi népességből
kerültek ki, akiket valójában nem is hódítottak meg a búrok, hanem inkább
egymás mellett éltek velük. S az idegenből, azaz Afrika és részben Ázsia
más területeiről hozott rabszolgák rendszerét a britek el is kívánták törölni
(1834). A holland eredetű, a helyi szolgarendszerhez szokott afrikanerek
és a „liberális” britek között tehát hasonló konfliktus volt, mint az amerikai
kolóniákon Észak és Dél között. S bár katonailag a britek győztek, a búr
tartományok behódolása fejében az afrikanerek feltételei érvényesültek
a társadalmi berendezkedés kérdéseiben.
Az 1913-as törvényekben szigorúan korlátozták a feketék földhöz jutási
jogát, s a második világháborúig tovább romlott a helyi lakosság megélhetési
helyzete. Igazán politikai színezetet 1948-tól nyert az apartheid, amikor
a megkülönböztetés már nemcsak az anyagi javak elosztásában, hanem az állampolgári
és emberi lét szegregációjában is érvényesült. Ekkor az apartheid már önmagát
hajszolta előre, különösen, mert az afrikai szovjet jelenlét miatt a formálisnál
erősebb kritikát Nyugatról nem kapott. Amint viszont a brezsnyevi doktrína
meggyengült, s az olajválság nyomán Dél-Afrika világgazdasági helyzete
is eltolódott, már csak idő kérdése volt a rendszer letűnte.
Az 1989-ben megbukott rendszer tehát a három évszázaddal korábbi telepesek
akkori gazdasági modelljét vitte embertelen végletig. A haszon keresése
a célracionalitást olyan szélsőségbe kergette, amelyben a más ember a munkaerején
kívül megszűnt értékként létezni. A britek pedig - ugyan ellenezték frissen
hozott felvilágosodásukkal - végül elfogadták ezt, a katonai-politikai
racionalitás alapján. Hatalmi szempontból nézve egyszerűbb volt az afrikanereknek
megadni ezt a kompromisszumot, mint tovább folytatni a búr háborút. A két
európai csoport gazdasági és politikai racionalitása találkozott. S ezt
a paktumot csak akkor mondták fel, amikor a racionalitás mindkét pillére
megingott: a világgazdasági szerkezetváltás már inkább ösztönzött a feketék
integrációjára, mint olcsó kétkezi munkájuk kizsákmányolására; katonailag-politikailag
pedig a szovjet visszaszorulással egyértelművé vált az amerikai nyomás
az emberi jogok helyreállítására.
Két európai érdek mozgatta tehát ezt a rendszert, s kizárólag az ennél
hatásosabb külső érdekek motiválták ennek feladását. Ha a huszadik század
európai szörnyűségeit az újkori racionalitás kifacsarodott szélsőségeként
értelmezzük, akkor a dél-afrikai történelem nem ennek egy másik variánsa?
Ezért vitán felül áll a fehér önvizsgálat szükségessége; ám ennek mikéntje
már annál problémásabb.
Mi sem történhetett volna ugyanis természetesebb, egyszersmind rosszabb,
mint ami az országban (sőt a szomszédos Botswana és Zimbabwe társadalmában
is) a rendszerváltás után azonnal megindult, s részben máig is tart. A
fehérek gazdasági, politikai, s egyéb pozícióit nagy számban feketék vették
át. Ám a modern világhoz szükséges tudás híján nehéz kompetens döntéseket
hozni. S nem véletlenül volt Dél-Afrikában a világ első szívátültetése
- a jól képzett fehér munkaerőt azonnal kezdte elcsábítani a többi volt
brit domínium. Az utcákon megjelentek a zömmel az ausztrál és a kanadai
kormány által szponzorált óriásplakátok, s a családok egymás után költöztek
át oda. A menekülési pánik ugyan megállt, de a helyzet bizonytalan. A fehér
lakosság összesen nyolc százalékot tesz ki, s a tartós megbékéléshez és
együttműködéshez mindkét oldalon óriási lelki lépések kellenek még.
Fekete-Afrika jelenleg a világ legmélyebb válságában lévő térsége.
Semmilyen konkrét kiút nincs a láthatáron. Az újkori fehér gyarmatosítás
lerabolta, s most otthagyta. Ha Dél-Afrika ehhez asszimilálódik, az óriási
veszteség. A kérdés az, átmenthető-e a racionalitásra alapozott fehér berendezkedés
sikeres része egy dominánsan más kultúrájú közegben?
Peninsulares e criollos
Ausztráliában, mint láttuk, konfliktus húzódik az angolszász, a későbbi
más európai, valamint a mai nem európai betelepülők között, illetve az
őslakosság viszonylatában. Dél-Afrikában megküzdöttek egymással az európai
betolakodók, s aztán közösen kisemmizték a feketéket. Latin-Amerika történelmi
hagyatéka sem könnyebb. Legfeljebb az indián lakosság és kultúrájuk elpusztítása
már olyan történelmi távlatúnak tűnik, hogy a mai életet kevéssé befolyásolja.
Sőt, a kontinens három valóban a fehér civilizáció modellje szerint működő
országában - az Argentína, Uruguay és Chile által képzett, úgynevezett
déli süvegben - kicsi volt az indián népesség a gyarmatosításkor. A spanyol
uralom is rövid volt. Buenos Aires 1776-ben lett a legdélebbi alkirályság
központja, s (1810-ben elhárítván egy brit ostromot) 1816-ban már kikiáltották
a függetlenséget az anyaországtól.
A meghódított Dél-Amerika nagy részét korábban a királyi Spanyolországból
jött vezetők (peninsulares) kormányozták. A spanyol szülők helyben született
gyermekei (criollos) lettek zömmel a földbirtokosok, kereskedők, vállalkozók.
A félvérek (mestizos) csak alacsonyabb pozíciókat tölthettek be, s a bennszülöttek
(indígenas) helyezkedtek el legalul. A három mai déli ország függetlenségét
a kreolok vívták ki, sőt hadseregük Simon Bolivár északról jövő csapataival
együtt szabadította fel a kontinens akkori spanyol központját, Limát is.
Egyszóval a három mai déli ország vezető rétege eleve kint született, a
gyarmatosítás terhét tehát csak áttételesen viselte, sőt identitását éppen
a spanyolok elleni függetlenségi harcban szerezte.
Mégsem sikerült valamilyen hatékony, helyi modellel pótolniuk a gyarmati
spanyol adminisztrációt. A függetlenség kivívásától kezdve állandósultak
az egyéni ambícióikat helyi, majd országos diktatúrává fokozó kiskirályok.
A vélt megoldás eszköze máig túl gyakran a katonai erő. Amíg tartott a
19. században kibontakozó világgazdasági expanzió, addig ennek jövedelméből
jól élt mindhárom állam. Különösen Argentína, amely a két világháború között
a világ egyik legjobban prosperáló országa volt. Buenos Airesnek már a
századfordulón egymillió lakosa volt. A Madriddal és Párizzsal versengő
építkezési lázban született paloták máig a város díszei. A Teatro Colón
(1908) a világ egyik legjobb operaháza, a Cementerio de la Recoleta síremlékei
bármely európai arisztokrata családra rápirítanak.
A vonzó körülmények rengeteg további bevándorlót hívtak. Mivel ezek
Európából (Spanyolország mellett zömmel Olaszországból) jöttek, a fejlett
ipari országokban megszokott demográfiai normáknak megfelelően nem okoztak
népességrobbanást. Így e három ország máig egész Latin-Amerika leginkább
európai típusú társadalma - ennek persze a hátrányával, egy öregedő népességgel
együtt. Ennek eltartása annál nehezebb, mert a nagy gazdasági világválságtól
kezdve a három ország egyre jobban leszakadt az élvonaltól. Amikor azután
a hetvenes évektől kezdve az olajdollárokból nyakló nélkül vették fel a
hiteleket, akkor csak további sorsukat pecsételték meg. Ma a külső adósság
és a nem hatékony belső gazdaság közös terhe alól egyik ország sem tudott
még kiszabadulni.
De miért nem sikerült ezt a csapdát elkerülni? Ennek hátterében itt
is két különböző európai felfogás rosszul megközelített küzdelme húzódik.
Az egykori vidéki földbirtokosok és állattartók konzervatívabb szemlélete
már a függetlenség után szembekerült a nagyvárosok, különösen Buenos Aires
urbánus, kozmopolita világával. Az előző politikailag is nagy helyi önállóságot
és gazdasági protekcionizmust akart, amit az utóbbi a modern, centralizált
európai állam és a nemzetközi kereskedelem víziójával szembesített. E kettő
küzdelme állandósult, s tart - módosult formában - ma is.
Ráadásul amit sikerült is elérni az előremutató elképzelésekből, az
számos negatív mellékhatással járt. A központosítás többször nekilendült,
de mivel erőszakkal folyt, az erőszakszervezetekre is támaszkodott. Így
a katonai junták rémségeiről ismert titkosrendőrség valójában a 19. század
közepének szülöttje Argentínában (mazorca). A bürokrácia központosítása
egyúttal metropoliszokhoz is vezetett, mert elhanyagolták a távolabbi területek
fejlesztését. Buenos Aires ma 11 milliós; Montevideo és Santiago pedig
Uruguay illetve Chile lakosságának közel egyharmadát öleli fel. Amint lemaradtak
azonban a világgazdaság változásairól, e nagyvárosok a munkanélküliség,
a nyomor és a feszültségek gócpontjai lettek.
A nagyobb helyi önállóságot hirdetőknek tehát részben igaza volt egykor.
Valós föderalizmus lehetett volna a megoldás, hiszen az önállóság nagyobb
rugalmassággal is párosulhatott volna. Ehhez azonban hiányzott a nem mediterrán
európai minta. Bármily meglepő, e három, oly hamar függetlenedő terület
szemléletében máig mélyen a dél-európai mentalitás rabja maradt. A madridi
központosítás modellje mellett ennek legfeltűnőbb eleme a maňana (holnap)
mentalitás. Santiago vagy Montevideo bűbájos utcácskáin mintha valóban
megállt volna az idő. Talán jó lett volna ide kivételesen egy kicsit több
protestáns munkaetikát, észak-európai racionalitást is beengedni?
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu