1. A fiziognomonómia (vagy fiziognonómia, vagy fiziognomónika, vagy fiziognómika, vagy fiziognómia) nagyon régi tudomány. Avagy jobban mondva, az, hogy tudomány lenne, nem biztos, de hogy régi, az igen. Arisztotelészt lapozgatva (például az Első analitikát, II. 70. b) úgy találjuk, hogy az emberi és állati természet megítélhető testi felépítésük alapján, mivel minden természetes érzület egyidejűleg átformálja a testet és a lelket: így az arcvonások vagy más szervek dimenziói jelek, amelyek a belső karakterre utalnak. Arisztotelész az oroszlán példáját hozza, amely kétségtelenül bátor állat, s rá is kérdezünk, hogy vajon ennek a bátorságnak mi is a külső jele. Ezt a „nagy végtagokban” találjuk, és ebből arra következtetünk, hogy a két erős lábbal rendelkező ember bátor pediglen nem lehet.
Más szóval az arc a lélek tükre. Ez a meggyőződés nem tudományos, részét képezi annak a vélekedésnek, amelyet Hegel fog „természetes arcismeretnek” hívni: hogyan állhatunk ellen a kísértésnek, akár a mindennapi életünk során is, hogy egy egyént sötét és véreres szeme, eltorzult pofája, pisze orra, nagy, éles szemfogai, szúrós és kissé izzadt szakálla alapján ne gondoljunk olyan személynek, aki kevésbé sem alkalmas arra, hogy rábízzuk megtakarított pénzünket vagy autónk őrzését, amelyben gyermekeink vannak?
Ettől a természetes beállítottságtól -már amennyire ezt át lehet látni- könnyen a tudomány területére téved az ember: ily módon mutatott rá az arcismereti tudományra Cicero, Quintilianus, Plinius, Seneca, Galeno, Albertus Magnus, Campanella, míg el nem érkezünk a felsorolásban (és ez elkerülhetetlen) Darwinig és Lombrosóig.
A természetes fiziognómia a tudomány autoritásától támogatva akkoriban saját pompájában tündökölhetett: és miután (mint látni fogjuk) a 19. század elején a koponya elváltozásai és a pszichikai beállítódás közötti kapcsolat kutatása még további bátorítást kapott a frenológiától, a ponyvairodalom már nem jelentett mást, mint magának a természetes fiziognómiának a tobzódását:

A Barbaroux és a Bertola utca között lévő egyik kocsmából egy rosszul öltözött, himlőhelyes arcú, véreres szemű, hatalmas szájú férfi lépett ki.  (Carolina Invernizio: A pincék rejtelmei)

Magas volt, karcsú, az arca sápadt, de mintha komor felhő borulna rá… Vékony ajkai épphogy körvonalazódtak, és a szája inkább egy még be nem forrott, hosszú sebhelynek tűnt…Az állcsont ívét és a száj görbületét jól megvizsgálva egy lelkeket fürkésző tekintet talán önző és rideg durvaságot fedezhetett volna fel, talán valami macskaszerűt, vagyis türelmet és kegyetlenséget…(Luigi Natoli: Az áldott Paolik)

Nem lehet rémisztőbbet elképzelni ennek az útonállónak az arcánál. Minden irányban ólomszínű és mély sebhelyekkel barázdált arc; a düh pusztító hatásától puffadt ajkak; vágott orrporcok, két eltorzult lyukkal helyettesített orr. A szürke fakó, pici gombszemek vadságtól szikráztak; a tigrishez hasonlóan lapos homlokot majdnem elrejtette a hosszú vöröses szőrrel borított bőrsapka…az ember egy szörny sörényének gondolhatta volna. A Mester nem volt magasabb, mint 5 láb és két-három hüvelyk: a mértéktelenül nagy fej a két széles, magas, erős, húsos váll közé ékelődött … hosszú és izmos karjai voltak, kicsi, kövér kezei szőrösek egészen az ujjakig, egy kicsit ó-lábú volt, de hatalmas lábikrái atlétaerőről tanúskodtak. (Eug?ne Sue: Párizsi rejtelmek)

Természetesen az ellenkezője is érvényes, az, amikor egy nagyon szelíd alak nemes és kedves lelket takar:

Az Énekesnő tizenhat és fél éves volt. Nagyon tiszta és fehér homlok koronázta a tökéletesen ovális arcot. A szempillái, amelyek olyan hosszúak voltak, hogy szinte visszagöndörödtek, félig elrejtették a két nagy kék szemet. A fiatalság pihéje bársonyossá tette a két kerek és bíborszínű orcát. A kicsiny vérvörös száj, a finom, egyenes orr, az áll a gödröcskével a vonalak csodálatraméltó édességével bírt… (Eug?ne Sue: Párizsi rejtelmek)

Arca hosszúkás, barna; pofacsontja kiugró (ravaszság jele); állkapcsának oldalizmai roppantul kidagadnak, és csalhatatlanul jelzik, hogy a fiatalember (…) gascogne-i (…) tekintete nyílt és okos; orra horgas, de rajza finom; sihederhez túl nagy, meglett emberhez túl kicsiny. Gyakorlatlan szem utazgató majorosfinak nézhette volna, ha bőrövén hosszú kard nem fityeg… (Alexandre Dumas: A három testőr, ford. Csatlós János, Szépirodalmi, 1961)

Ez utóbbi arcleírásnál a fiziognómiai bölcsesség maximumához ér, mivelhogy az arcvonások itt azzal fenyegetnek, hogy egyenesen az apa foglalkozását leplezik le. Mégis az arcleírás a lelki folyamatok vizsgálatának nagyon ravasz eszközeként jelenik meg Dumas-nál.
Ugyanabban a fejezetben, amelyben olyan jóindulatú leírást olvashatunk D’Artagnan-ról, az egyik jelenetben feltűnik egy szép nő: „húsz-huszonkét éves lehetett (…) A sápadt, szőke hölgy hosszú haja csigákban omlott vállára; ajka halvány rózsaszín; keze alabástromfehér.” Róla fogja mondani Athos a huszonhetedik fejezetben, hogy „szép volt, mint egy angyal. Gyermeteg ifjúsága mögött szenvedélyes lélek lobogott, nem is asszonyi, hanem költői képzelet.” Az ötvennegyedik fejezetben úgy tűnik föl, „mint valami kegyes szűz, a vértanúhalál előtt.”
Ez a nő Milady, a becstelenség szörnye, az árulás kvintesszenciája, a vadságé, az intrikálásé, az udvari szemérmetlenségé: tolvaj, méregkeverő, hazug, csábító. Borzadály! Tehát a fiziognómia nem megbízható tudomány! És a romantikus narrátor, aki a maga nyomorultjaival szintén úgy hat ránk, hogy alacsony homlokúnak és kerek szeműnek ábrázolja őket, már játszani is tud ezzel a kétértelműséggel, és sátáni hősöket jelenít meg, akik nagyon szépnek tűnnek, de beteg szívük mélyén a legmocskosabb szenvedélyeket rejtik.
A második generációs bűnügyi regény, a hard boiled novel Dashiell Hammettől Mickey Spillane-ig, James Bond Flemingjéig ennek a leckének a gyöngyszemét képezi, és megalkotja nekünk (a rosszarcú gengszterek nemzedéke mellett) a nagyon gyönge és szőke, szerelemtől duzzadó keblű és gyűlölettől szikrázó szemű nők sorát, akiket végül a detektív megölni kényszerül, merthogy nem mások ők, mint magának a Gonosznak a megtestesítői.

2. A természetes arcismeret e kettős használata (csúnya és rossz; szép és gonosz; csúnya és jó; szép és jó) nyilvánvalóan antik hagyományokat követ: egyrészt azt a hajlamot, hogy a lelket az archoz kapcsoljuk, másrészt azt a - meglehetősen katolikus - hajlandóságot, hogy a szépségben a gonosz álarcát lássuk. A természetes arcismeret állhatatlanságával szemben a tudományosnak mondott fiziognómia nem hódol be könnyű asszociációknak: nem a szépség az, ami szükségszerűen kifejezi a pozitív érzületet; vizsgálódása finomabb jelzések mentén halad.
A tudományosság igényével egy nápolyi, Giovan Battista Della Porta lép fel az olasz reneszánsz idején. Della Porta, a „természetes mágia” (ahol nem tudható, hogy mennyire szolgál előnyére a melléknév a jelzett szónak) e tudósa, szabad idejében és anélkül, hogy tudná, a távcsőnek, a mikroszkópnak, és a camera obscurának a feltalálója, 1586-ban ír egy De humana physiognomia c. könyvet, amelyben az olyan állatok, mint a juh, a majom, az oroszlán, a kutya, az ökör stb. pofáját hasonlítja össze az emberi arcokkal, és von le következtetéseket ez utóbbiak jellemére vonatkozóan: „a tapasztalat könnyűszerrel beláttatja velünk, hogy miként a lélek nem érzéketlen a test mozgásaival szemben, úgy a testet is tönkreteszik a lélek szenvedélyei.”
Ennek a hitnek az égisze alatt, mint magánál Lavaternél be is fog következni, egy olyan istenségnek a képzete jelenik meg, amely minden élőlényt körülvéve nem tudja nem megnyilvánítani saját elrendező bölcsességét az arcvonásokban is. Így a fiziognómia elvei kiterjednek az emberekről és az állatokról a növényekre és az égitestekre is. Szépek a szándékok és meggyőzőek, és nehéz eltekinteni az abba vetett bizalomtól, hogy a legmorálisabb bégetéstől nedves szemű juhformájú lény nem szép, ámde derűs ábrázatán bárminemű kétség nélkül ne tetszene át a jóság és a szelídség.
Innentől kezdve a továbbiakban hogyan lehet féken tartani a fiziognómust? Az értekezések gombamód szaporodnak. És az igazat megvallva, néhányan meg is előzik a Della Portáét. Barthélemy Cocl?s 1533-as Physiognomiájában kitűnő egészségnek örvendő nők, szenvedélyes véralkattal megáldott emberek, ingerlékeny, nyers és sóvár, vagy pedig könnyelmű és pletykás férfiak homlokát írja le. Jean Indagine a Tenyérjóslásokban (1549) vakmerő és merész, szemérmetlen és hazug emberek száját mutatja be, durva emberek fogazatát (fogaik előreállóak), lustálkodók, labilis és buja férfiak, árulók és hazugok szemét. De Cocl?s tovább is megy: így a hajról és a szakállról szóló arcismeretig halad előre, bemutatva egy brutális és uralkodó hajlamú egyén szakállát és egy félénk és gyönge ember (enyhén raffaellós) hajzatát. Engedmények ezek, amelyek lehetővé tették néhány századdal később Lichtenbergnek, hogy miközben Lavater fiziognómiájára erőszakosan reagált, azt állítsa: „Feltéve, hogy a fiziognómus elkapná egyszer az embert, akkor csak egy bátor elhatározáson múlnék, hogy ismét évezredekre felfoghatatlanná tegye magát.” (Hegel: A szellem fenomenológiája, ford. Szemere Samu, Akadémiai Kiadó, Bp. 1979. 165.o) Milady pontosan ezt a leckét értette meg.
De a fiziognómusok nem futamodnak meg: Wulson de la Colombi?re, Robert Fludd, Michel Lescot a 17. században, s majd mások is, tovább írják értekezéseiket, szilárdan meggyőződve arról, hogy a pisze orr a bujaságra utal.
Tény, hogy az intuitív józansággal és a jövendölési kísérletezésekkel átszőtt fiziognómiát az anatómiai stúdium fejlődése kíséri, és képzett s nagyon gyakran rendkívül komoly emberek veszik komolyan. Úgyhogy elérkezhetünk Lavaterhez és az ő Goethe és Herder lelkes hozzájárulásával és együttműködésével 1774-től 1778-ig publikált négykötetes Physiognomische Fragmente zur Beforderung der Menscherkenntnis und Menschenliebéhez.

3. Johann Kaspar Lavater (1741-1801) teológus, lelkész, nagysikerű szónok, az Arimateai József, a Svájci (hazafias) énekek, a Messiád, valamint az Ábrahám és Izsák szerzője, éppúgy, mint Della Porta (akitől inspirációt is kap), meg van győződve arról, hogy minden homokszem és minden levél a végtelent hordozza, hogy finom harmónia van test és lélek között, hogy az erény megszépít és a bűn eltorzít. Mivel a vallásos érzületet felvilágosult tendenciákkal egyesíti, vélekedését a természetes világ „tudományos” megfigyelésének egy bizonyos fajtájára fordítja át: így megfeleléseket talál ő is az emberek és állatok között, az arc vonásai és a lélek szenvedélyei, anya és gyermekei, ugyanazon nemzeti közösség és annak tagjai között. Tanulmányozza az arcot, a fejet, a kezeket, a múlt (természetesen a 17. századi metszetek eszményítésén keresztül közvetített) nagy alakjainak fiziognómiájáról szóló folyóiratot szerkeszt, az emberiség morális javítását tűzi ki céljául, élete miszticizmussal átitatott indulatkitörésbe fullad, ami elfelejteti vele racionalisztikus törekvéseit; Goethével vitázik, majd egy massenai katona kezétől hal meg, akinek arcvonásairól és lába hosszúságáról a krónikák nem jegyeznek fel semmit.
Még ugyanezen a századfordulón Franz Joseph Gall kidolgozza a frenológiát. Minden észbeli tehetségnek, minden hajlamnak, az ösztönöknek, az érzelmeknek megvan a maguk helye az agy felszínén. Azoknak például, akiknek feltűnően jó emlékezőtehetségük van, kerek a feje, magasan és egymástól távol ülő szemekkel. És ráadásul még ott vannak a dudorok.
Gall ugyanis a maga módján megelőlegezi az agyi lokalizációról szóló kutatást a dudorok vizsgálatával, amelyek a koponya különböző pontjain kifejezik egyik vagy másik tehetség dominanciáját. Az ausztriai egyház materializmussal és determinizmussal vádolja. Gall Párizsba megy és munkatársával, Spurzheimmal megírja 1810-1819-ben Az idegrendszer általános anatómiája és fiziológiája, különös tekintettel az agyra, az állatok és az ember különböző intellektuális és morális beállítódásának fejformájuk szerinti megismerési lehetőségeiről szóló megjegyzésekkel c. munkáját. Hogy nem szakad meg az ember szíve: magának Napóleonnak a közbelépésére tagadtatnak meg tőle az akadémikusi elismerések! Egész Európa a koponya dudorairól vitázik, Lichtenberg dühbe gurul és megjegyzi: „Ha valaki ezt mondaná, úgy cselekszel ugyan, mint egy becsületes ember, de külsődből látom, hogy kényszeríted magad s szívedben selma vagy; valóban az ilyen beszédre a világ végéig minden derék fickó pofonnal fog válaszolni.” (Hegel: A szellem fenomenológiája, 167.o.)
Georg Wilhelm Friedrich Hegel a Szellem fenomenológiájában (1807, C fejezet. AA., V, A, c) ráadásul hozzáteszi: „a természetes koponyatudomány (…) nemcsak azt állítja, hogy egy ravasz embernek ökölnyi dudorodása van a füle mögött, hanem elképzeli azt is, hogy nemcsak magának a hűtlen asszonynak, hanem a másik házasfélnek is dudorodásai vannak a homlokán.” (175.o.)

4. De Hegel nemcsak ezekre a szarkasztikus szellemességekre szorítkozik. Összetett diskurzusa azt vizsgálja, a szellem aktív erőként hogyan határozhatja meg az agyat, ahol a helye van, és a koponyát, amely az agyat összetartja feltéve, hogy olyan halott dolgok, mint a koponyacsontok, rákényszeríthetik alakjukat a szellem mozgásaira, és hogy a kettő között nincsen egyfajta szabad és előreláthatatlan megfelelés. Ha végül adottnak vesszük azt is, hogy a koponyaformában megjelennek eredeti hajlamok is, ezek nem olyan tiszta adottságok, amelyeket maga a cselekvés és az egyén történeti fejlődésének mozgása ne tudna más célok szerint irányítani, és jó útra terelni. Ami az arc lavateri vonásait illeti, a mozdulatlan fiziognómia ezen külső megjelenései vajon milyen jelfunkcióval rendelkezhetnek akkor, amikor az emberek jobban kifejezik önmagukat saját tevékenységük és saját cselekedeteik eredménye révén? A szöveg nehéz és árnyalt, a Lavater és a fiziognómia ellen irányuló súlyos, sőt, szemérmetlen szarkazmusok (a fejezet magáról a szerveinkben rejlő kettősségről, a nagyszerű és alantas keveredéséről szóló megjegyzéssel zárul, amely keveredést „a természet naivul fejezi ki az élőn legmagasabb teljesítményű szervének, a nemzés szervének és a húgyozás szervének összekapcsolásában”, 181. o.) annak kísérletei, hogy megmentse a szellem szabad alkotóképességét a fizikai determináció érveitől (és itt Hegel sajátos módon hátrányban van szegény Lavaterhez és a még szegényebb Gallhoz képest), és ugyanakkor a filozófus figyelmeztet arra, hogy a koponyáról és a fiziognómiáról szóló diskurzus miként eredményezhetné egy egyén vagy egy faj örökre szóló megbélyegzését anélkül, hogy számot vetne a cselekedetekkel és a történelem változásaival.

5. Mindezzel (nyilvánvalóan -és a tárgyról szóló kritikai irodalom sem hiányzik) elérkezünk Lombrosóhoz:

A bűnügyi antropológia által bűnözővé nyilvánított ember vizsgálata megállapította, hogy megtalálható náluk egy bizonyos számú olyan abnormális anatómiai, biológiai és pszichológiai jellemvonás, amelyek közül sok atavisztikus. S mivel ezekhez az atavisztikus karakterekhez bűnös hajlamok és megnyilvánulások társulnak, s ez utóbbiak normálisak és nagyon gyakoriak az állatoknál, valamint a primitív és vad népeknél, ésszerű arra következtetni, hogy ezek a hajlamok a bűnözőknél is természetesek, abban az értelemben, hogy szükségszerűen függenek szervezetüktől, amely a struktúra és a fizikai és pszichikai funkciók alacsonyabb rendűsége miatt, hasonlatos a primitív népekéhez és a vademberekéhez, valamint néha az állatokéhoz. (Lombroso: A bűnöző ember)

Néhány évvel ezelőtt a bolognai egyetemen Antonio Conversano benyújtott egy Musolino nevű rablóról szóló szakdolgozatot. Érdekes volt felfedezni az idézett dokumentumokon keresztül, hogy a vád és védelem véleményei, a lombrosói hatás révén, mennyire bővelkedtek lavateri vonásokban. A védelemben jártas Bianchi felhívta a figyelmet arra, hogy a rabló „rendellenesen kis fejű, szűk agytérfogatú, meglehetősen alacsony homlokú, mellkasi aszimmetriában szenved, lógó fülcimpái vannak, balkezességre hajlamos.” A vád képviselője hosszasan beszélt a kalabriaiak etnikai alacsonyabb rendűségéről is. Lombroso, akit hozzászólónak hívtak meg, a fénykép alapján azt nyilatkozta, hogy feltételezése szerint Musolino nem kifejezetten bűnöző alkat, hanem a született bűnöző és a bűnözésre hajlamos egyén közötti határon van.
Ámde a lombrosói hagyománnyal nagyon közel kerültünk korunk lavaterizmusához. Egy milánói operatőrcsoport nemrég szervezett egy kiállítást, ahol rendőrségi bűnügyi nyilvántartólapokat (a szokásos szemből, erős megvilágítással készült fotókat) állítottak ki, valamint olyan igazolványképeket, amilyeneket a napilapok szoktak közölni gyanúsítottakról. A fényképezőgép tudattalan lavaterizmusa miatt (rejtélyes kapcsolatok az optikával foglalkozó Della Porta és a fiziognómiával foglalkozó Della Porta között!) nincs olyan fotó, amelyen az alany ne tűnne visszataszítóan degenerált ábrázatúnak (elég ellenőrizni a jogosítványunkat). Így nincs olyan újságolvasó, akiben, amikor ilyen típusú fotót lát, ne törnének fel lavateri reflexek úgy, hogy a „feltételezett bűnelkövető” könnyedén alakul át a lombrosói született bűnössé. Nem lehetett más gondolatmenet az sem, amely a taxisofőr Rolandit irányította, amikor felismerte Valpredát egy fotó előzetes közlése révén.
Ezek után felmerül bennünk, hogy vajon mennyi lombrosói vagy egyenesen lavateri sematizmus uralja a körözött személyekről készült mozaikképek megalkotását. És végül a tudattalan lavaterizmusból mennyi pusztult el a vizuális emlékezettől a verbális kódokig vezető úton, irányítva a rasszizmus azon megnyilvánulásait, amelyeket az újságok gyakran elnéznek, amikor a fekete krónika híreit olyan címmel látják el, mint „a kalabriai megölte a feleségét Torinóban” (és sohasem „a bergamói megölte a feleségét”, vagy még inkább „a könyvelő vagy a kereskedő megölte a feleségét”): ahol végzetszerűen a barna, göndör hajú, sűrű szemöldökű bűnözőnek a képe jelenik meg a standardizált etnikai modellre utaló melléknév megválasztásával.

6. Ezekben az esetekben többé-kevésbé tudattalan vagy finomított rasszizmusról beszélhetünk. És nemcsak metaforikusan, mert a vonal, amely Lombrosót a rasszizmus teoretikusaihoz köti, könnyen nyomon követhető.
S valóban jelen vannak itt a kortárs rasszizmus klasszikusai, készen arra, hogy a zsidót húsos ajkúnak, horgas orrúnak, hegyes fülűnek fessék le, fösvénységtől, mohóságtól és bujaságtól csillogó, gonosz szemekkel; a latint pedig kicsi barnának és henyélőnek, az árját magasnak és szőkének, derűsnek és cselekedeteiben kimértnek, kissé hosszúkás koponyaformával. E helyen a bibliográifa nagyon terjedelmessé válik, így legyen elég idézni - csak azért, hogy az egyik őrült modern Lavatert példának hozzuk - azt a Ludwig Clausst (Rasse und Seele, 1926), aki az embereket gömbölyűekre, parabolikusakra, piramidálisakra, és sokszögűekre osztja. Az olaszok és a lengyelek gömbölyűek (pisze orr, kerek szemek, rövid lábak, gyors és gördülékeny mozgás), a németek és a skandinávok parabolikusak (hosszúkás fejforma, arc és nyak, hosszú lábak, lassú és tekintélyt parancsoló élet). A nagyon érzékeny és teátrális zsidók piramidálisak, míg a négerek sokszögűek, egymáshoz szörnyen hasonlók, szögletes homlokkal, formátlan orral, arcuk felső része hosszúkás, míg az alsó széles.
S máris a képregényeknél vagyunk. A képregények és a karikatúrák olyan helyek, ahol a fiziognómia a gyorsírás hatásfokát éri el, és egy teljes pszichológiai és morális történetre utal, kicsit eltúlzott vonásokkal. Pontosan a természetes fiziognómia előítéleteire (és részben az antik bölcsességre) alapozza magát, amikor felhasználja és megerősíti őket.

7. Az előző megjegyzések bevezetésként íródtak egy a kortárs személyekről készült mulatságos karikatúrákat tartalmazó könyvecskéhez, amelyeket az 1811-ben a Vallardi fivérek által Milánóban kiadott A hordozható Lavater¹  fejezeteihez szemtelen módon hozzácsatoltak. Ebben Fanfani² szenátor arca, hogy neo-lavateriánus tollal írjak, engedékenynek tűnt (jóllehet a nála sokkal támogatottabb személyiségeket sem kímélték a rajzok). Mindazonáltal ezen a ponton megjegyezném, hogy a megtorlás útjai végtelenek és szigorúak, és aki Lavateren sebet ejt, gyakran Lavatertől vérzik el.
Valójában az arezzói akadémikus (ti. Fanfani) maga volt az, aki A katolicizmus és protestantizmus a kapitalizmus történelmi alakulásában c. könyvében kidolgozta az elméletet, mely szerint a világtörténelem folyamán a gazdasági terjeszkedés periódusai azok voltak, amelyekben „rövid vonalvezetésű” férfiak voltak hatalmon, miközben „a hosszú vonalvezetésűek” kormányzása gazdasági pangáshoz vezetett, akkor ugyanis a cselekvés átadta a helyét a kontemplációnak.
A modern Európa gazdasági változásai és a vezető osztályok alkotmányos fejlődésében újra megjelenő elmélet a „rövid vonalvezetésű” avagy, hogy teljesen világos legyen, az alacsony növésű politikusoknak állított újabb emlékmű. Egy elmélet, amely nemcsak tanúsítja Fanfani visszatérő lavaterizmusát azzal, hogy világosan társít egy adott fizikai típushoz egy meghatározó pszichológiai és morális képességet, hanem amely ugyanakkor egy világos kultúrakoncepcióval szolgál: közismert, hogy a henye és cselekvéstagadó hosszúnövésűek által bemocskolt időszakok azok, amelyekben a humanitates virágzik, és „a kultúra diadalmaskodik”. S hogy ez az író szemében kevésbé tetsző perspektíva, az kitűnik abból a mondatból, amelyben a 14. század kereskedőszellemét szembeállítja a 15. század kulturális-művészeti vonalával: „miközben az albertinus mentalitás, s ami még rosszabb (a mi kiemelésünk) a szellemiség, amely ellepi a 15-16. századi udvarokat és olasz uralkodó osztályokat, pontosan a hosszú növésűek szellemisége.”
A tétel bizonyításaként Fanfani folytatja a korszak festészete révén közvetített arcok elemzését. Ezekből a fanfaniánus munkákból hiányoznak a majmok és kutyák pofájával történő összehasonlítások, talán azért, mert a szerző, mint közismert, az absztrakt festészet felé hajlik, és nem tudja a történelmi elemzést ad hoc rekonstrukcióval pótolni.
Nem hiányoznak mindazonáltal Fanfani esetében az ő ihletett életrajzírói, akik megtanulták tőle a leckét (lehet itt utalni A professzor stílusa c. szórakoztató pamfleteket tartalmazó teljes antológiára), és akik alanyuknak olyan profilját körvonalazzák, hogy semmi irigylésre méltó nincs a lavateri eredetű lapokhoz képest.
Olvashatjuk például, hogyan szól róla Roberto Gervaso: „Csak a párthívei azok, akik féltek pillantásától és szigorú homlokától, elkerülték, vagy abba a hitbe ringatták magukat, hogy elkerülhetik ördögi vonzását. Összes pórusából és minden porcikájából ez áradt: szeméből, melynek villanása akár vívótőrök a párbajban, kétélű kardok testközeli harcnál, forgása, mint szablyáké tábori ütközetben, lóként fújtató orrlyukaiból is ez tört elő; fenyegető ajkairól, amelyek hol kedvesek, hol keserűek; s gladiátori nyakából. Ez áradt hangjából, amely kirohanásainál dübörgő, szarkazmusaiban ostorozó, buzdításnál apai, hízelgésnél kedves volt; és taglejtéséből is, amely mindezeket ellenpontozta és a maga módján tagolta.”
A séma ismerősnek tetszik: Sue, Dumas, Carolina Invernizio leírásainak sémája.
A kör bezárul, a Hegel számára annyira gyanús természetes arcismeret még él.

                    Kunkli Enikő fordítása
 

Lábjegyzetek

* A cikk eredeti címe:Umberto Eco: Il linguaggio del volto in: Umberto Eco: Sugli specchi e altri saggi, Milano, Bompiani, 1985.

1. J.K.Lavater: Manuale portatile o sia dell’arte di conoscere gli uomini dai tratti del volto, con XXXII esempi scentifici, Franco Testa rajzaival, Milano, 1811.

2. Amintore Fanfani: kereszténydemokrata politikus, közgazdász, egyetemi tanár, akadémikus. Nem száll szembe a fasizmussal, nem emigrál, sőt fiatalabb korában egy kissé zavaros, rasszista cikket is publikál egy katolikus folyóiratban. 1947-50 között munkaügyi és népjólti miniszter, 1951-53 között földművelésügyi miniszter, 1954-ben, majd 1958-ban Olaszország miniszterelnöke.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu