Néhány éve közöltem egy cikket egy nagyobb lapban az aromunok népéről. Ebben elmondtam mindazt, amit erről a népről addig megtudtam: hogy az aromunok az egyik legősibb európai nyelvet beszélik, hogy a középkorban jelentős szerepet játszottak a távolsági kereskedelemben, hogy nem juthatott el egy darabka selyem Konstantinápolyból Brüsszelbe az aromunok hozzájárulása nélkül; hogy korabeli nagyvárosukban, Mosopolisban legendás könyvtárat állítottak fel, amely könyvekben és fóliánsokon őrizte a korabeli tudást; hogy sohasem törekedtek arra, hogy saját államuk legyen, és sok különböző államban éltek mint derék kereskedők, karavánvezetők, hivatalviselők, pénzemberek. Röviden úgy mutattam be az aramunokat, mint korai európaiakat, akiktől nekünk, mai európaiaknak volna mit tanulnunk. Hozzáfűztem néhány gondolatot az Európai Unióról és arról, hogy ez az Unió miféle erényeket és jellemvonásokat fog elvárni tőlünk, európaiaktól a különböző nemzetállamokban Spanyolországtól Dániáig; mennyire meg kellene változnunk mindannyiunknak ahhoz, hogy az Unió sokat emlegetett projektjéből több legyen pusztán hatalmas szabadkereskedelmi övezetnél.
 Ritkán kaptam egy írásomra több reagálást, mint most erre, amit anélkül írtam, hogy különösebben sokat tudtam volna az aromunokról. Amit tudtam, régi könyvekből merítettem, és ebből sok minden inkább legenda volt, mint megerősített tudás, azok is hiányosak, és tele tévedésekkel. A sok ember, aki a cikkemre reagálva írt a szerkesztőségbe, többnyire azt kifogásolta, hogy kitaláltam egy népet csak azért, hogy jobban kiállhassak néhány kétséges elgondolásom mellett a mai európai helyzetben. Általában tehát az aromunokat az én kitalációmnak tartották, és ez, miután vannak néhány százezren, mégiscsak figyelemreméltó reagálás.
 Eleinte talán csak mánia volt, az évek során szenvedéllyé vált. Az volt a mániám, hogy összegyűjtöttem és archiváltam minden anyagot, ami jobbára véletlenül a kezembe került Európa legkisebb nemzetiségeiről, akik körülöttünk élnek, és akikről többnyire nem sokat tudunk. Szenvedély akkor lett belőle, amikor felfogtam, hogy Európa jövője, ahogy én elképzelem, éppenséggel attól is függ majd, hogy milyen szerep jut majd benne a kicsi, az erős nemzetek, nagy államok kórusában alig hallhatóvá tett nemzeteknek, nemzetiségeknek, népeknek, népszilánkoknak, etnikai csoportoknak és csoportocskáknak.
 Az évek során mintegy 30 ilyen csoportot derítettem fel magamnak, amelyek közül néhányat „kisebbségnek” tartanak, másoktól még ezt a nagyon is kényes státust is elvitatják, puszta létüket is kétségbe vonják. Kutattam utánuk a levéltárakban, végül felkerestem őket falvaikban és városaikban.
 Az aromunok, akiket senki sem ismer, Európa kis nemzetiségei sorában még a legnagyobbak egyike. Saját román nyelvüket beszélik, teljesen kifejlett grammatikával és gazdag szókinccsel, és ma hat vagy nyolc különböző államban élnek, mindegyikben más néven. Nagyobb számban találhatók Macedóniában, ahol „armanji”-nak hívják magukat; Albániában, ahol „rumeri”-nek nevezik őket, ők a negyedik legnagyobb etnikum, a népszámlálásnál mégsem szerepelnek önálló csoportként; Görögországban, ahol az „erdei” vagy „vidéki” lenéző mellékzöngéjével „oláhoknak” mondják őket, és ahol még ebben a nemzedékben a lingvocídium, a nyelv legkevésbé sem „természetes” kihalása vár rájuk; Romániában, ahol a nyelvüket a román nyelv négy történelmi dialektusa egyikének tartják; Bulgáriában, Szerbiában, Törökországban és a világon mindenütt mint emigránsok, sehol nem számítanak aromunoknak, mindig csak azon államok egykori polgárainak, ahonnan eljöttek, tehát görögnek, macedónnak, románnak vagy albánnak.
 Az aromunoknál az a különös, hogy közülük sokan nagyon is a felsőbb rétegekhez tartoznak a különböző országokban. A román futballválogatott kapitánya, Hagi származását tekintve aromun volt, akárcsak az osztrák karmester, Herbert von Karajan. Hagi pályafutása vége felé ezt nyilvánosan is hangoztatta, és ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az aromunokat Romániában azóta kevésbé ellenségesen emlegetik; Herbert von Karajan élete végéig kitartott amellett, hogy ősei előkelő hellének voltak. Egyébként minden embernek szíve joga, hogy ne sorolja magát semmilyen nációhoz, és ne érezze etnikai alapon kötelességének ősei emlékének ápolását. Tény azonban, hogy aromunok pedig vannak, százezerszámra, hogy tagjai tudományos akadémiáknak, vannak köztük nagykereskedők, jelentős mecénások, világhírű sportolók és művészek, de nem mint aromunok.

Mellőzött etnikumok
Amit az Európai Unió a kelet-európai jelölt országoktól joggal elvár - nevezetesen, hogy a területükön élő nemzeti kisebbségeknek bizonyos jogokat garantáljanak -, azt az EU a saját tagjaitól egyáltalán nem követeli meg. Ahogy Görögország az „oláhokkal” bánik, az nemcsak az EU-előírásoknak mond ellent, hanem annak is, amit a szentbeszédekben „európai eszmének” csúfolnak. A görög „oláhoknak” soha nem volt joguk ahhoz, hogy az iskolában a saját nyelvükön tanuljanak, vagy hogy a bíróság előtt és a közhivatalokban a saját nyelvüket használják. A katonai diktatúra idején számos képviselőjüket üldözték vagy elhurcolták, és most, a demokrácia korában sem kapnak elismerést vagy támogatást. Az európai népcsoportok 2002-ben megjelent kézikönyve 13 szempontból vizsgálta az európai kisebbségek jogait. Itt Görögország még rosszabbul szerepel, mint Belorusszia, amely napjaink legbizarrabb európai zsarnokságának hírében áll. Görögországban még mindig érvényes az egykori görög államtanács által elfogadott formula, amellyel ma egyetlen ország sem válhatna EU-taggá, még várólistára sem jelentkezhetne. Az államtanács ugyanis 1981-ben lefektetett egy megkülönböztetést „homogén” és „allogén” görögök között, az utóbbiak közé sorolnak minden olyan Görögországban született embert, „aki nem etnikailag hellén szülőktől származik, akiből hiányzik a görög nemzeti öntudat, mert nem asszimilálódott a görög nemzethez, amely az olyanokból tevődik össze, akiket közös történelmi hagyományok, célkitűzések és eszmények fűznek egymáshoz”. Kevésbé dagályosan kifejezve: aki Görögországban nem tagadja meg török, albán, zsidó, aromun, bolgár szüleit, az vagy nem görög, hanem barbár, aki nem hajlandó magáévá tenni a görög eszményeket, vagy etnikai hazaáruló. Nem csoda hát, hogy az „oláhok” úgy döntöttek, hogy inkább nem adják át a nyelvüket a gyerekeiknek, s arra tanítják őket, hogy jobb, ha elfelejtik a származásukat, és szó nélkül betagozódnak a „homogén hellénségbe”. Német nyelvészek, akik szociolingvisztikai felmérést végeztek az „oláh” települési körzetben a Pindos-hegységnél, olyan mérvű nyelvi-kulturális hanyatlást diagnosztizáltak, amely annyira előrehaladott stádiumban van, hogy attól lehet tartani: az „oláhok” népcsoportja a következő nemzedékben megszűnik létezni Görögországban. Szép kis haladás! Olyan haladás, ami ugyanígy elérheti a karinthiai szlovénokat Ausztriában, az albán arbereseket Dél-Olaszországban, a pomákokat Bulgáriában, a csángókat Romániában, és sok más kisebbséget is, haladás mindazok számára, akik Európát egy nagy birodalomnak tekintik, ahol az áruknak kellene szakadatlanul áramolniuk, és a kulturális, vallási, nemzeti sajátosságok csak zavarnak, mert esetleg gátolják a zavartalan ügymenetet. Ezek a biznisz-européerek, akik a haladást kizárólag gazdaságilag tudják értelmezni, bizonyára hozzájárultak a maguk módján az Európai Unió kialakításához. Mert az Unió új Európája nem álmokra, hanem gazdasági szükségszerűségekre épült, és eleinte nem voltak kulturális, csak gazdasági céljai. Ne legyenek ilyen irányú illúzióink, ne próbáljuk a gazdaság hatalmát az európai értékekről szóló szép szentenciákkal elleplezni. De az Unió Európájában él néhány százmillió ember, akiknek más céljaik is vannak azokon kívül, amelyeket egy vám-szabadkereskedelmi zóna határoz meg és teljesít. És az ilyenek számára az a hír, hogy egy népcsoport eltűnik, megszűnik létezni, felszívódik a nagyobb szomszédos nemzetiségben, nem sikertörténet.
Kötelességtudóan gondterheltnek mutatkozunk, amiért az Amazonas őserdőiben kihalás fenyeget egyes állat- és növényfajtákat, és sokan azok közül, akik megengedhetik maguknak a rossz lelkiismeret fényűzését, rendszeresen átutalnak a bankszámlájukról egy bizonyos összeget ennek a fajpusztulásnak a feltartóztatására. De hogy a földön beszélt mintegy 3600 nyelvből évente több tucatot is kihalás fenyeget, ezt általában kevésbé fájlalják, inkább a haladás jelének veszik, amely áldozatokkal jár. A bábeli torony hasonlatában az, hogy az emberiség különböző nyelvcsaládokra hullott szét, átokként, büntetésként szerepel, és a többség számára láthatólag az is maradt. Sajnálják, hogy nem ugyanazzal az anyanyelvvel növünk fel valamennyien, azt remélik, hogy valamiféle genetikai korrekció egyszer véget vet ennek a globális végzetnek, és az újszülöttek már a Commercial English tudásával látják meg ezt a biznisz-napvilágot.
Aki azonban nem azért szereti Európát, mert rabul ejtette a transznacionális konszernek varázsa, hanem mert sokra tartja az itt élő emberek az irányú esélyeit, hogy végre ne háborúkkal írják tele Európa történetét, annak újra kell gondolnia a nagy és a kis államok, sőt az államok és a nem államalkotó nemzetiségek viszonyát. Pontosabban: többnyire nem is kell újragondolnia, csak egyáltalán egyszer el kéne gondolkodnia felőle; mert sok minden, ami ezekkel a kis etnikumokkal megesik, még csak nem is rossz szándékból esik meg, csak meggondolatlanságból, tudatlanságból és nemtörődömségből.

Miben jobbak a kis népek a nagyoknál?
Hogy a nemzeti, nyelvi, vallási kisebbségeket elnyomják, ennek Európában régre visszanyúló hagyományai vannak. A szorbokat például, egy szláv népcsoportot, amely Lausitzban, a volt NDK területén élt, már Nagy Károly idején tűzzel-vassal üldözték; később halállal büntették anyanyelvük nyilvános használatát, de az enyhébb rezsimek idején sem vált soha előnyükre, ha nem németeknek tekintették magukat, hanem szorboknak a németek között. Ennek ellenére van még ma is kereken 60 ezer ember, aki ezt teszi. Nem a népek és nemzetiségek kihaló fajtáinak védelméért ágálok. Nem arról van szó ugyanis, hogy nagyvonalúan megengedjük magunknak a kis nemzetiségek, kulturális állatfajok megóvását, sőt fejlesztését; nem arra a toleranciára megy ki a dolog, amely egyszer talán még Franciaország számára is lehetővé teszi a kulturális sajátosságok elismerését, annak elismerését, hogy lehet valaki okcitán, breton vagy korzikai, mégis tisztelhetik és méltányolhatják a grande nation kulturális gazdagságához való hozzájárulását. Nem, nem ezeknek a legitim igényeknek a védelmére megy ki a dolog, hanem annak a beláttatására, hogy a nagyok és erősek is tanulhatnának valamit a kicsiktől és hatalom nélküliektől. Az Európai Uniónak csak akkor van valamire való jövője, ha az eddig a kis népek túlélési stratégiáihoz tartozó erények némelyike általános európai tulajdonsággá válik.
 Miféle tulajdonságok ezek, miben jobbak a kis népek a nagyoknál?  Mit tudnak a szorbok, az aromunok, az arberesek, a gorálok Dél-Londonban, a ruténok Kelet-Szlovákiában, Nyugat-Ukrajnában, Magyarországon és Szerbia északi részén; mit tudnak a karaimok Litvániában és a Krímben, mit tudnak mindezek a népek, akiknek mi, a gazdag Európa büszke polgárai még a nevét sem ismerjük, miben jobbak ezek a franciáknál és németeknél, a hollandoknál és olaszoknál? Nos, azt tudják, amit valamennyiünknek meg kell tanulnunk, ha egy közös Unió polgárai leszünk, és közben megtartjuk és továbbfejlesztjük azokat a sajátosságokat, amelyeket hosszú történelmünk során mint franciák és németek, hollandok és olaszok kialakítottunk. Azt a képességet, hogy ne csupán egyetlen kultúrában vegyünk részt, és ezt a képességünket a következő évtizedekben meg kell szereznünk. Européerekké kell válnunk, akik Európában mindenütt otthon tudják érezni magukat, és mégis olyanok maradnak, akiket nem ejt rabul az uniformizált európai kultúra őrülete. Amivé még ezentúl válnunk kell: előítélet mentes emberekké, akiknek a létezése nem az elzárkózásban, hanem a nyitottságban teljesedik ki; ez, ami számunkra még csak célkitűzés, mindig is életeleme volt azoknak a nemzetiségeknek, amelyek sosem jutottak el odáig, hogy saját államuk legyen, és erre még csak nem is törekedtek. Minden karaim, hogy csak egy példát hozzak a sok lehetséges közül, mindig is több kultúrában és nyelvben vett részt, és ugyanakkor egészen különleges vonásokkal bíró egyén is, éppenséggel egy karaim (és persze minden nemzeti identitás tulajdonításon túl lévő ember is).
 Hogy kik azok a karaimok? Már megint valami, amit csak én találtam ki? Semmiképpen. Litvániában. Belorussziában, Ukrajnában, a Krímben, Lengyelországban, Törökországban élnek. Türk nyelvű zsidók, azaz a nyelvük a türk nyelvek családjához tartozik, a szókincsüket azonban erősen meghatározza az óhéber, és persze az arab is. A vallásuk zsidó, persze régi időkre visszanyúló sajátosságokkal, például hogy a Talmudot nem fogadják el. Litvániában persze minden karaim beszéli nemcsak a saját türk nyelvét, hanem a litvánt, az oroszt és a lengyelt is. A két- sőt többnyelvűség a kis nemzetiségek ismertetőjele, mert csak a saját, nem nagy hatósugarú, sokszor csupán néhány tízezer ember által beszélt nyelvükkel sosem tudtak boldogulni. Megvan tehát a képességük nemcsak ahhoz, hogy több nyelvet beszéljenek, hanem arra is, hogy részt vegyenek más kultúrákban is, ne csak a sajátjukban. Mivel a nyitottságnak ezt a képességét össze tudják kapcsolni azzal a képességgel, hogy életben tartsanak bizonyos hagyományokat, a saját nyelvüket, sajátos szokásokat, valláserkölcsöt; nem sereghajtói az európai integrációs folyamatnak, hanem valójában az élenjárói. Tanulhatunk tőlük, valamennyiüktől, akik tartani tudták magukat az asszimiláció kényszereivel és csábításaival szemben, üdvözítőnek mégsem az elzárkózást, hanem a mindennapi határátlépést találták; megtanulhatjuk tőlük, ami a jövőben mindannyiunknak feladata lesz: hogy megváltozzunk, és közben mégis megmaradjunk; européerekké váljunk az alakuló Uniónak megfelelően, és közben megőrizzük azokat a sajátosságokat, amelyek kontinensünket alkotják.
 Nem a kisebbségek paternalista védelméről van tehát szó, hanem a leckéről, amit kaphatunk tőlük.  Persze bárhova is tekintünk Európában, ennek épp az ellenkezője történik, azaz hogy nem engedjük meg a kisebbségeknek, hogy tanítsanak minket. A kisebbségekre nehezedő nyomás csak növekszik, még ott is, ahol bizonyos jogaik biztosítva vannak; ezt csak növelte a televízió mindenütt jelenvalósága, mert az a néhány óra, amit a kisebbségeknek szorítanak, hogy népoktatási és folklór-műsorokat sugározzanak a saját nyelvükön, tartósan nem tehet semmit a kultúripar nyomásával szemben, ami világszerte terjesztett sorozatokkal mindenütt ugyanazokat az irányadó képeket és kényszerképzeteket propagálja, és juttatja el a legtávolabb eső zugokba is. A kisebbségek helyzete tehát nehéz, még ott is, ahol nem üldözik, hanem támogatják őket; és a kis nemzetiségek jövője, akik még a kisebbségi státusig sem jutottak el, nem sok jóval kecsegtet. De a hanyatlásuk folyamata, a nyelvek kihalásáé Európa közepén, a kulturális gleichschaltolásé az Unióban valóban elkerülhetetlen-e?
 Nekem vannak másféle tapasztalataim is. Amikor három éve kiadtam „Kihaló európaiak” című könyvemet, amelyben az aromunokról, az arberesekről, a szarajevói szefárdokról, a Szlovénia és Horvátország közti nagy erdőségben élő német gottscheerekről, a német Lausnitzban élő szláv szorbokról meséltem, éppen ezzel a látszólag mellékes témával nagy érdeklődésre találtam. A fényképeket, amelyeket Kurt Kaindl osztrák fotós készített, akik elkísért ezekre az utazásaimra, először nagy osztrák múzeumokban állították ki, és azóta újabb kiállításokra hívták meg fél Európában. Vannak tehát olyan emberek, akik éppen azt, amiről itt beszéltem, saját ügyüknek érzik, európaiak, akik tudják, hogy Európa még mindig felfedezésre váró kontinens, és akik szeretnének többet tudni a földrészükről, mert felfogták, hogy az Európai Unióban egy olyan gazdagság van, ami nem mérhető euróban, és amelynek az értékét valójában még fel sem becsülték. Ez a gazdagság az üzletet zavaró sokféleséggel, Európának gazdaságilag aggasztó, kis részekből összetevődő mivoltával függ össze, és ha ezt egyszer a magunkévá akarjuk tenni, előbb fel kell ismernünk és fel kell fognunk azt az egyszerű tényt, hogy mit jelent Európa az európaiak számára.

             KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu