A világot országokra parcellázták fel. A sarkvidékeken és az óceánokon, valamint néhány Csendes-óceáni, Karib-tengeri és az Atlanti-óceán déli részén fekvő szigeten, meg a Vatikánon, a Panamai Csatornaövezeten, Gibraltáron, jelenleg Ciszjordánián és 1997-ig Hongkongon, 1999-ig Makaón kívül szinte nincs egyetlen pont sem a földkerekségen, amely ne képezné részét a tér egy jól körülhatárolt, összefüggő szeletének, amelyet ilyen köztársaságnak, olyan népköztársaságnak, uniónak, királyságnak, emirátusnak, államszövetségnek, államnak vagy fejedelemségnek neveznek. Ezek a tér-szeletek egymástól elkülönülnek (egyetlen hely sem tartozhat egyszerre kettőhöz), egyértelműen meghatározottak (egy hely vagy beletartozik vagy nem), az egész földet lefedik (egyetlen hely sem marad ki), és mióta Pakisztán és Banglades két ország lett, folytonosak. A takarosan meghúzott határvonalak körüli viták dacára, amelyek Észak-Írországban és Nyugat-Szaharában, Dél-Szudánban és Kelet-Timorban zajlanak, valamint az egykori Szovjetunió újrafelosztott területein keletkező országokat kísérő, elhúzódó vajúdások ellenére ma már azt mondhatjuk, hogy a térképünk abszolút. Ez persze nem azt jelenti, hogy sohasem változik; a kartográfiai vállalatok mostanában szinte naponta kénytelenek újabb és újabb térképkiadásokkal előállni. Csupán abban az értelemben nevezhető abszolútnak, hogy minden változás dacára „országokból” áll, amelyek lakossága egy-egy „nép”, s amelyek „államokként”, sőt „nemzetállamokként” definiálhatók.
Ez persze nem mindig volt így, sőt a világ túlnyomó részén csak a legutóbbi időkben lett így. A történelmi atlaszokat tarkító, szórványosan elhelyezkedő birodalmak, kulturális régiók, kereskedelmi ligák, városállamok, kondomíniumok, gyarmatok, protektorátusok, szabadkikötők, felderítetlen területek, határok nélküli dinasztiák, mandátumok és félfüggetlen gyarmatok (Erdély, Kelet-India, Turkesztán, Kongó, Tanger) csak a minap tűntek el - az a politikus alkatú brit régész, aki az Indus folyó menti ókori emlékekről szóló könyvének a Pakisztán ötezer éve címet adta, nem hátrafelé tekintett, hanem oldalvást sandított. Nem lehetséges olyan „Marokkó”- vagy „Indonézia”-történelmet írni (az előbbi egy 16. századi városnévből, az utóbbi egy 19. századi nyelvészeti besorolás nyomán született), amely az 1930-as éveknél régebbre nyúlna vissza - nem azért, mintha ezek a helyek vagy akár az elnevezések azelőtt ne léteztek volna, még csak nem is azért, mert nem voltak függetlenek, hanem mert egyszerűen még nem voltak országok. Marokkó dinasztiák, törzsek, városok és szekták, később colons halmaza volt. Indonézia: paloták, parasztok, kikötők és hierarchiák, később indische heren sora. Akkor még nem voltak körvonallal határolt, színes síkidomok.
Az országgá válás látszólagos végérvényessége mindkét országban - mert ma már többé-kevésbé azok - kitörli az emlékezetből, még azok emlékezetéből is, akik valamelyest konyítanak a történelemhez, hogy csak a legutóbbi időkben váltak valósággá. Az ott élők számára, akiket most állampolgároknak hívnak, és azok számára, akik nem élnek ott, de odalátogatnak mint turisták, diplomaták, üzletemberek, újságírók, kémek vagy antropológusok, a térképészeti identitások mindent beborító fátyla - még a birkák is marokkói módra legelésznek, még a vulkánok is olyan indonézek - elfedi azt az igazságot, hogy a helyek véletlenszerűek, nevük önkényes. Az állampolgárság még újdonságként hat, legalábbis az állampolgárok számára, de az identitás nem: ugyan nem volt mindig államunk, vagy éppenséggel túl sok államunk volt; de mi mindig, ha nem is egy örökkévalóság, de legalábbis a rizsföldek és Borobudur vagy az iszlám elterjedése és az arabok bejövetele óta mi voltunk.
Ha majdhogynem fenntartás nélkül készen állunk arra, hogy a kultúrát, a földrajzot, a politikát és az ént egyaránt az abszolút térkép jól körülhatárolt szeleteibe, vagyis országokba gyömöszöljük bele, e szemlélet alapján a múltat előjátéknak, a jövőt végkifejletnek kell tekintenünk - eszerint tehát a történelemnek van egy állandó alanya. Ez nem azonos a liberalizmus ideológiájával, habár az idő nyilának hegye itt is fölfelé mutat: a sötét múltból haladunk egy kevésbé sötét jelen felé. De nem is pusztán a jelen viszonyok rávetítése a múltra és a jövőre, noha a dolgok mindenkori állása szinte totálisan uralja az észlelést. Inkább, hogy úgy mondjam, a quidditas, a lényeg illúziójáról van itt szó: a mindenkori rezsimek hangzatos kategóriáin túl - feudalizmus vagy kolonializmus, késő kapitalizmus vagy “a világrendszer”, újmonarchikus vagy parlamentáris militarizmus - létezik valami állandó olyan-amilyenség, mély marokkóiság, valódi indonézség, amely mindig is megpróbált a felszínre törni.
A dolgok ilyetén felfogását általában nacionalizmusnak hívják. Ez természetesen nem helytelen, csak éppen, mint a többi hangzatos kategória, amely összetereli az össze nem terelhető dolgokat és elmossa a belülről jól érzékelt különbségeket, kevésbé pontos, mint amilyennek látszik. Minden quidditasnak megvan a maga sajátos olyan-amilyensége, és aki elmegy Marokkóba vagy Indonéziába, nem valószínű, hogy összekeveri egyiket a másikkal, vagy hogy beéri a közös emberi mivoltunk vagy az önkifejezés egyetemes igényének fennkölt banalitásaival. Egy országba elutazni, gyakorlatilag bármelyik országba, de ezekbe mindenképpen, olyan tapasztalat, amelyet a bőrünkön érzünk, sőt még a bőrünk alatt is.
A nehézség abban áll, hogy szavakba öntsük és másokkal is megosszuk ezt a tapasztalatot. Az impresszionizmus, a tevék és minaretek, rizsföldek és árnyjátékok felidézése olyan képet fest az országról, mint az utazási irodák falain látható plakátok. Az empirizmus, a kulturális adatok szarkamódra való felhalmozása etnográfiai telefonkönyvbe torkollik. A tematizmus, a nagy érzések és eszmék leltára történelmi operát eredményez. Csakhogy Marokkó déli riviérája tényleg olyan, mint egy plakát, a háromezer (ha a sziklákat is beleszámoljuk, tizennégyezer) szigetből álló és több száz nyelven beszélő Indonézia kicsit olyan, mint egy telefonkönyv, és mivel a tartós békesség egyikre se jellemző, mindkettő olyan, mint egy történelmi opera; úgyhogy amikor elgondolkodunk arról, hova is cseppentünk, bízvást kezdhetjük az efféle képeknél, még ha vulgárisak és leegyszerűsítőek is (de korántsem a legrosszabbak, ha a „fanatikus Marokkó” és az „álmos Indonézia” képével vetjük össze őket), hogy aztán később valami kevésbé sommás, kevésbé külsődleges és kevésbé túlfűtött leírással helyettesítsük őket.
Aztán ott van még, ha valaki egy lélegzetvétellel akar beszélni erről a két országról, a hasonlóságok és különbségek erősen problematikus kérdése. Egy biztos: alaposan különböznek egymástól. Indonéziának (1989 óta) Marokkóhoz képest kb. hétszer annyi lakosa van, négyszer akkora területen fekszik, négyszer akkora a GDP-je, az urbanizáció mértéke Marokkóénak a háromötöde, kétszer akkora a lakosságszám növekedési rátája, a felénél kicsit kevesebb az egy főre jutó jövedelem, négyszeres a külkereskedelmi ráta és kétszeres a beiskolázási arány. Marokkó negyven évig francia illetve spanyol; Indonézia kb. háromszázötven évig holland gyarmat volt. Marokkó klímája forró, száraz, mint az afrikai tengerpartoké általában, amelyeket hol az Atlanti-óceán, hol a Szahara felől érkező viharok tépáznak; Indonéziáé viszont meleg és nedves, mint a Maláj-félszigetnek általában, amelyet fél éven át ázsiai szelek áztatnak, fél éven át ausztrál szelek szárítanak. Indonéziának van olaja, Marokkónak nincs; Marokkóban vannak foszfátlelőhelyek, Indonéziában nincsenek. Búza, olívabogyó, narancs és gyapot; rizs, cukor, kávé és gumi. Fátyol és szárong, lovaglás és balett. Gyűrűcsókolás; bólogatás.
Ám feltűnő hasonlóságok is vannak közöttük. Mindkettő iszlám ország; Marokkó szinte teljes egészében, Indonézia túlnyomó részben az. Mindkettő a 2. világháború utáni hatalmas európai presztízsvesztés - japán megszállás, a Vichy-kormány kollaborációja - nyomán vált függetlenné, elhúzódó és elkeseredett nacionalista forradalmak során; az indonéz forradalom kissé népibb, a marokkói kissé központibb irányítású volt. Mindkettőben (ismét csak 1989 óta) nagyjából ugyanakkora a várható élettartam, ugyanolyan a termelés szerkezete, a lakosság növekedési aránya, az adósságállomány nagysága, az infláció, a GNP-hez viszonyított exportbevétel és az egy főre jutó kalóriamennyiség. Mindkettőben már egy évezrede tart a civilizáció, mindkettőt ötszáz éve bolygatja a Nyugat, és mindkettőben huszonöt éves a politikai stabilitás, illetve ami ezen a néven fut az (előbbi adatokat szolgáltató) Világbank által óvatosan „közepesnél alacsonyabb szintű jövedelemmel rendelkező fejlődő országoknak” nevezett térségekben. Mindkettőben vannak asszimilálhatatlan, de legalábbis asszimilálatlan kisebbségek - egyikben zsidók, másikban kínaiak. Egyikük sem gazdag, egyik sem nyomorog, egyik se marxista vagy demokratikus; e pillanatban vallási harcok sem dúlnak épp egyikben sem.
Vagyis pontosan megmondani, hogy egy adott ország voltaképpen mi is, tehát konkrét formával és erővel rendelkező társadalmi valóságként jellemezni jóval bonyolultabb dolog, mint azt vélhetnénk, akár az abszolút térkép síkidomainak, akár annak a monografikus könnyedségnek az alapján, amellyel a marokkói mezőgazdaságról vagy az indonéz konyhaművészetről, a marokkói szőnyegekről vagy az indonéz bürokráciáról beszélünk. Egyszerre anyagi valóság és absztrakt fogalom - egy hol jobban, hol kevésbé átjárható szélekkel rendelkező kiterjedés; egy többféleképpen olvasható hatalmas jel -, mely mindkét irányban ellenáll a leegyszerűsítési törekvéseknek: az anyagi dolgok világába terelő nominalista nyelvnek („a marokkói mezőgazdaság a Marokkó területén végzett mezőgazdasági tevékenység”) és az ideák felé húzó platonista nyelvnek („az indonéz konyhaművészet az indonéz szellemben történő főzés”) egyaránt. Mint minden konstrukciót - egy szőnyeget, egy bürokráciát, egy termőföldet, egy ételt vagy egy profi utazó arra irányuló erőfeszítéseit, hogy leírja, hol is járt -, csak akkor érthetjük meg, ha azt is megértjük, hogyan jött létre abból, amiből létrejött, és egyáltalán: mire való.

*
A homályos, lagymatag „ország” (arabul bled, indonézül negeri) szó választása a jóval gyakoribb, súlyos, terhelt, és gyakran tendenciózus „állam” (daula, negara), „nemzet” (umma, bangsa), „haza” (watan, tanah air) vagy „nemzetállam” kifejezések helyett (ez utóbbinak érthető módon egyik nyelvben sincs olyan megfelelője, amely ne hangzana sután) a „Marokkó” és az „Indonézia” szavak mögött rejlő valóságra legmélyebb és egyben legáltalánosabb jelöletükként több, mint puszta hívságos szemantikai húzás. A róluk való bevett gondolkodásmódot kívánom ezzel megkérdőjelezni, mely szerint ezek kialakulatlan népeken uralkodó gyenge rezsimek, és helyette egy másikat javasolni: történelmi tájak, melyeket minduntalan felforgat a politika.
Indonéziában az embernek először az tűnik fel (legalábbis nekem az tűnt fel, miközben Dzsakarta minisztériumainak, ügynökségeinek, intézeteinek és rendőrőrseinek útvesztőjében bolyongtam), hogy ez itt jelenünk üledéke, az összeomlott gyarmati rendszer terméke, Marokkóban pedig (Rabat ozymandias-i romjait és újarab utánzataikat bámulva) az, hogy ez egy anakronizmus, egy reneszánsz hercegség, amely valami módon, fortélyoknak és a jó szerencsének köszönhetően, fennmaradt egészen a huszadik századig. Másodszor pedig az tűnik fel (miután a fővárosok igézetének elmúltával is ott maradunk az országban), hogy ezek a benyomások nem helytállóak. És máris felvetődik a kérdés, hogy akkor vajon miért van az, hogy a helybeli és az idegen elemzők közül oly sokan, sőt mi magunk is, továbbra is ragaszkodunk hozzájuk. Kevés olyan könyvet írtak ezekről az országokról (Indonézia:a megvalósítható álom; A marokkói fellah: a trón védelmezője; Lázadás a paradicsomban; Az igazhitűek vezére), amely ne úgy ábrázolná Indonéziát, mint a népi forradalom beteljesítőjét vagy elárulóját, és még kevesebbet, amely ne a királya fényében látná Marokkót. Van valami módszeresen félrevezető abban, ahogyan ezek az országok önmagukat jelenítik meg önmaguk és mások előtt, meg abban is, ahogy mi őket szemléljük illetve amilyen reményeket táplálunk velük szemben.
A hatalom - a befejezetlen forradalom viszontagságai, a defenzív monarchia cselszövései és manőverei - kérdésére összpontosító történetek iránti vonzalom részben a két ország hányatott posztkoloniális történelmének a folyománya. A helyi lázadások, városi zavargások, sikertelen merényletek, hajszálon múló akciók (repülőtéri gyilkosságok és lövöldözésbe torkolló piknikek), egyik a másik után, aztán a vakmerő ugrások (a Zöld Menet, a konfrontáció Malajziával) a nemzetközi politika zavaros vizébe, szinte mindenkiben, a beavatkozni próbáló kívülállókban és a változásokkal megküzdeni igyekvő érintettekben egyaránt erős aggodalmakat ébresztett nemcsak a tekintetben, hogy vajon tart-e még a közép, hanem hogy ez a közép egyáltalán miből is áll?  Ha (ahogy mondják) az állam irányítja az országot, mi(t gondoljunk, mi) irányítja az államot?
Itt nem pusztán arról van szó, hogy a holnapi napilapok főcímeit már ma el szeretnénk olvasni, sőt esetleg át is írni. Az az elképzelés, mely szerint sok minden (sőt, szinte minden) a szemmel látható politika mulandó melodrámáitól függ - kire hallgat a király? (és rá ki hallgat?), hol vannak a Forradalmárok? (és mik a terveik?) -, egy jóval alapvetőbb és a tisztánlátást még inkább akadályozó tévedésből ered: a hatalom elválasztásából létrejöttének körülményeitől illetve közvetlen alkalmazásától, míg végül szinte egységes, elvont erővé nem válik, amelyet, akár a csáberőt, a mágiát vagy az elektromosság hétköznapi felfogását, csupán a hatása alapján definiálunk. Az elit saját monopóliumának tekinti, a tömegek híján vannak; a középpont gyakorolja, a perifériák igyekeznek ellenállni neki; a hatóságok fitogtatják, az alattvalók elrejtőznek előle. De hogy mi az? Továbbra is megfoghatatlan marad.
És az is marad mindaddig, ameddig csupán azt a kérdést tesszük fel, hogy kinek a kezében van és ki ellen irányul, ezek ugyanis a jobboldal rögeszméi, amelynek célja a hatalom támogatása, meg a baloldalé, amelynek célja, hogy valahova máshova plántálja át, holott inkább azt kellene megvizsgálnunk, hogy a hivatalokon, a hadseregen és az akaratok érvényesítésén túlmenően mi az, ami életet lehel bele. A marokkói törzsfőnökök és városi méltóságok, vallási jogtudósok és vándorkereskedők, a Próféta leszármazottai és karizmatikus népi hősök gomolygó hadának tizenegy évszázad során végbement egybeolvadása személyes elkötelezettségek, rivalizálások, összeesküvések és árulások roppant útvesztőjévé, és az indonéziai népek, közösségek, vallások, nyelvek, szokások és életutak óriási halmazának belesimulása egy ideologikus, kultúrák fölötti kultúrába tizenöt évszázad leforgása alatt: mindez többet elárul ezeknek az országoknak a természetéről, mint a politikai hírességek forgandó szerencséjéről szóló Leviatán-mesék. Az államok éppoly összetettek, helyhez kötöttek és eltérőek, mint az irodalmak, és legalább olyan eredetiek is.
Az önmagát abszolutisztikusan prezentáló Marokkó, ha egy kicsit a dolgok mögé nézünk, nem annyira monopolisztikus, zsarnoki rendszer (sohasem volt igazán az), hanem inkább afféle apró és még apróbb „miniállamok” szabálytalan tere, amelyek az egyenetlen táj kisebb tájegységeiben - hegyeken, sztyeppéken, fennsíkokon, partvidékeken, sivatagokban, oázisokban, hegylábakon és hordalékos síkságokon - alakultak ki, és még a társadalom legszűkebb, legbensőségesebb terepeire, a családokba, lakónegyedekbe, piacokra és törzsekbe is behatolnak. A dolgok mélyén a személyes ismerősök közvetlen, személyre szóló, alkuk során kialakult függőségi kapcsolatai rejlenek - ezt néha klientúrának vagy vevőkörnek hívják, a marokkóiak szava erre a szedq (ami egyszerre jelent „lojalitást”, „megbízhatóságot”, „barátságot” és „igazságot”). A nagyobb kapcsolatrendszerek úgy jönnek létre, hogy ehhez hasonló, azaz hasonlóan közvetlen kapcsolatokat egyre tágabb cselekvési szférákra terjesztenek ki.
Indonéziában, amely szigetekből, nem tájegységekből áll, a kisebb egységeket, épp ellenkezőleg, különféle népek alkotják (és alkották mindig is) - suku, suku-bangsa -, az összekötő kapocs a közös identitás ideológiája, az ország: egy nemzetek sorából álló önjelölt nemzet. Jávaiak, acehiek, dajakok, danik; muszlimok, hinduk, keresztények; malájok, kínaiak, pápuák - ezeket a népeket kell valahogy egybekovácsolni. Ehhez pedig egy történetre van szükség, amely meggyőzi őket, hogy a természet és a sors is egymásnak teremtette őket, vagyis politikailag összetartoznak.

Csakhogy: miről beszélünk, amikor különbségről beszélünk? Ha az elemzést, vagy nevezzük akár csupán egy különféle helyekről szóló mesének, egy átfogó szembeállítás köré építjük fel, ha mégoly szembetűnő és régóta fennálló különbségről van is szó, mint a szedq és a suku - vagyis: adva van egy ország, amelyet a privát elkötelezettségek kiterjedt hálózatai tartanak össze, már amennyire összetartanak, és egy másik, amelyet a kulturális összetartozás elvont ideológiái tartanak össze, nem kevésbé ingatag módon -, azt a gyanút kelthetjük, hogy ha más ellentétekre esik a választásunk, ha más dolgokat állítunk szembe egymással, akkor más jelenségek úsztak volna be a látóterünkbe, és más következtetéseket vontunk volna le. S ez így is van. És ha jól választanánk meg, mit állítunk szembe egymással és a kifejtés során megfontoltan járnánk el, azoknak is meglenne a maga érdekessége.
De más a különbség és más a dichotómia. Az előbbi hasonlításon alapszik, s ezáltal összekapcsol; az utóbbi szétválasztáson, s ezáltal elszigetel. Marokkó és Indonézia mássága nem jelenti azt, hogy mindkettő abszolút típus, ami a természetes fajok szociológiai megfelelője; mindkettőt jobban látni a másik tükrében, kölcsönösen alakítják és világítják meg a másikról alkotott képet. Legalábbis én így vagyok ezzel. Többet tanultam Indonéziáról, amikor a hatvanas évek közepének zavargásai miatt irhámat féltve úgy döntöttem, hogy inkább Marokkóba megyek, mint ha egyenesen visszautaztam volna Indonéziába. És többet tanultam Marokkóról, amikor a hetvenes évek konszolidációja után végül visszatértem, bár némiképp remegve, Indonéziába, mint ha onnantól fogva Észak-Afrikára korlátoztam volna a kutatásaimat, amire erős kísértést éreztem, ahogy egyre biztosabbnak éreztem a lábam alatt a talajt egy másik civilizációban. Ide-oda lavíroztam társadalmak, történelmek, kultúrák és államok között, hol erre, hol arra tekingetve - s így alakítottam ki a véleményemet arról, hogy mik is valójában ezek az országok mint országok. A természetes és őszinte eljárás tehát az, ha így is mutatom be őket. Egymással szembeállítható, egyéni esettörténetekként.
Miért van hát - ha egyáltalán elfogadjuk, hogy a dolgok efféle ide-oda ugrándozó szemléletének van létjogosultsága -, hogy az ilyen, későn megalakult, de már korán körvonalazódott országoknak, amelyek már vagy ezer éve léteznek mint helyek („a Nyugat legtávolibb csücske”, „a szeleken túli földek”), de a legjobb esetben is csupán néhány száz éve váltak központosított, vagy félig-meddig központosított államokká („Al-Makzan”, „Le protectorat du Maroc”, „Al-Mamlakat Al-Magribijja”, „Mataram”, „Oost Indië”, „Republik Indonesia”), bármely ponton hasítunk beléjük az idő vonalán, mindig megmutatkozik a jellegzetes karakterük, amely egyrészt emlékeztet a korábban történtekről alkotott elképzeléseinkre illetve kiegészíti azokat, másrészt az azóta történtek előjeleivel terhes illetve azokat vetíti előre? Miért van az, hogy annyi hirtelen és mindenre kiterjedő változás után - dinasztiák bukása, kereskedők rohamai, idegenek beáramlása, technológiai változások, vallási átalakulások - valahogy mégis olyan állandóság sugárzik belőlük, amelyet még a legfelvilágosultabb, szemét csupán a jelenre szegező állampolgár, a fejlődés és a modernitás feltétlen híve, aki maga mögött hagyta a hagyományokat, is kénytelen észrevenni, bármennyire dühíti is („Miért, mondd, miért nem változunk mi soha?”)? A történelmi krónikákban bővelkedőbb társadalmak esetében - I. és II. Erzsébet Angliája; Tokugava korának és a mai kornak a Japánja - ismerjük ezt a jelenséget, hiszen ott a történelmi folytonosság, amelynek réseit tudós polihisztorok és szaktudósok egész hada tömögeti be szorgosan, kellőképpen megalapozza ezt a látásmódot. Ám ha még a krónikákban szűkölködőbbek esetében is, ahol a tények huppanóit kissé nehezebb elsimítani, így látjuk a dolgokat, felébredhet bennünk a gyanú, hogy ennél jóval többről van szó.
A folytonosság, amennyiben megvan, nem az események - homályos indítékokból összeálló valószínűtlen láncolatok - folytonossága, sem pedig valamiféle eszencia, állandó belső lényeg, amely végigsuhan az idő tengelyén. A politikai feladat folytonosságáról van itt szó, ami Marokkóban abban áll, hogy helyi, személyes elkötelezettségek sorából egy kormányzatra emlékeztető valamit hozzanak létre; Indonéziában pedig abban, hogy különféle, egymással versengő kollektív identitások sorából hozzanak létre valami hasonlót. Mióta az Almorávidák és az Almohádok (a 11. század elejétől a 12. század végéig) híveket toborozva, az ellenfeleket egymással megosztva kimozdultak a Szahara peremén levő szűkös pálmaligetekből és az Antiatlasz keskeny völgyeiből, s elindultak északnak, az Atlanti-óceán partjain fekvő síkságok, a Földközi-tenger partvidéke és Andalúzia felé, illetve mióta (az 1300-as években) a Madzsapahit birodalom, melynek bölcsői Jáva északkeleti részének cérnavastagságú folyóvölgyei voltak, ideológiai hatalomra tört Ázsia egyhatoda fölött, mindkét ország szórványosan elhelyezkedő, időről időre kitáguló provinciális központokból áll. Bárhová nézünk, bármely kort vizsgál a tekintetünk, Marokkóban regionális szintekről kiinduló mozgásokat látunk, amelyek hol előretörnek, hol visszahúzódnak, hol épp csak továbbélnek; Indonéziában pedig kulturálisan jól elkülönülő közösségeket, amelyek hol dagadnak, hol megcsappannak, hol védekeznek. Ami tartósan ugyanaz marad, vagy legalábbis már jó ideje ugyanaz maradt, az nem azonos ezeknek az országoknak a rejtett lényegével. Az országok továbbra is különféle ambíciók ütközési terepei. Épp az marad változatlan, ami ellen küzdenek: a sokféleség, a szétszóródás és a közvetlen elkötelezettségek bámulatos makacssága - az egyik esetben az egyének iránt: a karakter ereje; a másik esetben a „mi” iránt: a hasonlóság ereje.

*

Bárhol vágunk bele Marokkó és Indonézia politikai genealógiájába, mindig a szedq, a személyiségek, többnyire markáns és szinte kizárólag hímnemű személyiségek játékának, illetve a suku, a nagyobb egészekbe való beolvasztás kísérleteire különféleképpen reagáló népek játékának lehetünk tanúi - az európai uralom korszakát megelőzően, amikor még csak versengés és szétszóródottság volt; a protektorátus vagy a holland kézben levő Kelet-indiai Társaság csalóka fénykora idején, amikor az enklávékra korlátozódó modernitás és a faji hierarchia helyénvalónak, természetesnek, áttekinthetőnek és állandónak tűnt, legalábbis az uralmon levők számára és legalábbis egy rövid ideig; és azután is, hogy ezt a helyzetet a modern állam központi tervgazdálkodása, befektetési politikája, segélycsomagjai és légi járatai váltották fel. 1520-ban, 1925-ben és 1986-ban más és más a gépezet, ezért az alkalmazása is más, legalábbis bizonyos tekintetben. Ám a gépezetet mozgató érzelmek nem változtak, legalábbis nem olyan jelentős mértékben.

Marokkóban 1520-ban (hogy egy olyan évet válasszunk kiindulópontnak, amely eléggé távoli ahhoz, hogy tisztán hagyományosnak tekinthessük, és eléggé közeli ahhoz, hogy a jelenkori helyzetet belőle vezethessük le) Fezben egy halódó törzsi dinasztia volt hatalmon, amelyet a városon belül a vallási vezetőket megosztó szektás elhajlások aknáztak alá, a városon kívül pedig a szakadár kalandorok által elindított láncreakciók. A délvidéki hegyek között egyre növekedett a szúfi mozgalom híveinek száma, amelynek vezetői, akik ellenőrzésük alá vonták a Szudánnal folytatott karaván- és rabszolga-kereskedelmet, s akik a Próféta szentjeinek, leszármazottjainak és igaz hite visszaállítóinak kiáltották ki magukat, észak felé vették az útjukat, előbb Marrakesbe, majd Fezbe, legvégül pedig a saját árulásaik és viszálykodásaik útvesztőjébe. Az Atlanti-óceán partvidéke mentén portugál (és genovai) kalmárok vették be magukat sötét erődítményekbe, melyekbe az óceán felől érkezett az áru; a Földközi-tenger partvidékén spanyol (és genovai) kalmárok állomásoztak, kicsit kevésbé zárkózottan. Az ottomán zsoldosok, akik hol az egyik, hol a másik trónkövetelőt támogatták, keletről, Algéria felől nyomultak befelé. Az északi hegyekből időnként egy vallásos városállam támadt, többnyire sikertelenül, a keresztények ellen. A szentségbe burkolózott, felfegyverzett aszkéták, a híres marabutok az Atlasz- és a Rif-hegységben, a füves pusztaságokon és a fennsíkokon szétszórtan elhelyezkedő, megerősített szent helyeikről csaptak le időnként. A keleti átmeneti, félsivatagos övezetben, Szidi-Szmail, az egykor Kairót Timbuktuval összekötő legendás sivatagi kereskedelmi központ romjai között is bizonyos mozgolódásokat lehetett észlelni, amelyek végül, másfél évszázaddal később a jelenleg is uralmon lévő monarchia, az Alaviták felemelkedéséhez vezettek.
A politikai erők ilyen nagymértékű szétszóródása egy olyan országban, amely kis jóindulattal ezer kilométer hosszú és fele olyan széles, amelyet a hegyek, a sivatagok, a pusztaságok és a tengerek Kaliforniára emlékeztetően zárnak körül, s amely a mikroklímák (szintén Kaliforniára emlékeztető) sokfélesége ellenére viszonylag könnyen bejárható, kissé talán szélsőséges, még akkor is, ha Marokkóról van szó. De csak kissé. A 17. század dereka, a 18. század vége vagy a 20. század eleje nagyon hasonló képet mutat - csupán a haditechnika más. Az általános kép mindvégig jellemző marad: rámenős alakok - vidékiek és városiak, vallásosok és katonák, kalmárok és rangos urak, iskolázottak és a nép fiai, letelepedettek és vándorok - alkalom szülte koalíciókat tákolnak össze és részleges, pillanatnyi, egyenetlen győzelmeket aratnak. S ez mind a mai napig így van.
A 18. század kezdetén az Alavita-dinasztia, amely akkorra már Mekneszbe, az első városába tette át a székhelyét, hiába hozott létre egy profi hadseregre emlékeztető szervezetet; vagy a 19. században, amikor végre betört a fezi diplomáciába, hiába hozott létre egy rendes adminisztratív testületre emlékeztető szervezetet, a hatalom továbbra is személyes, törékeny, helyzetfüggő és csöppet sem egységes alapokra épült. Az európaiak, akiket itt egyre inkább az angolok és a franciák képviseltek, a legitimitás, a központosítás és az irányítás szerelmesei, mindezt a mór dekadencia megnyilvánulásának tekintették, a természet rendjének tipikusan keleti megbontásának, amely kiváló ürügyet szolgáltatott arra, hogy beavatkozzanak (nem mintha amúgy nem ezt tették volna) és rendbe hozzák a dolgokat.
Nem volt könnyű dolguk. 1900-tól az 1920-as évek közepéig véres, szabálytalan kézitusák tucatjait (százait, ha az összetűzéseket is beleszámítjuk) vívták, a lóháton közlekedő, romantikus Lyautey ezredesnek, majd tábornoknak, végül marsallnak, a „rojalistának, aki birodalmat szerzett egy Köztársaságnak” a parancsnoksága alatt - a Figuig körüli sivatagokban, a Khenifra mögötti hegyekben, a partvidéken Casablancánál, a Marrakes előtti síkságokon, leglátványosabban pedig Fez két ostromában illetve Abdelkrim rifi felkelésében -, mielőtt még a protektorátus francia illetve spanyol változata számottevő erővé vált volna. S az „európai jelenlét” még azután is csak jelenlét volt, nem sokkal több: önjelölt „hatalmasságok”, zseb-Lyautey-k hada, szemben a helyi, saját kapcsolatrendszerrel rendelkező hatalmasságokkal, akiknek semmi nyomós okuk nem volt arra, hogy higgyenek a kinevezettek tekintélyében és a személytelen kormányzásban.
A társadalomtól elzárt, kulturális enklávét képező protektorátus, amely egy kis rabati domb tetején trónolt, s amelyet, mintha egy külföldi udvartartás minisztériuma lenne, La Résidence-nak neveztek el, olyan mesterséges képződmény volt és olyan kérészéletűnek bizonyult (noha formálisan 1912-ben alapították és 1956-ban szűnt meg, a 20-as évek eleje előtt még nemigen volt hatalma, a 40-es évek közepére, a Vichy-kormány illetve a szövetséges megszállók idejére pedig inkább már csak a szemlélő szerepét játszotta), hogy a marokkói társadalom törékeny perszonalizmusával való szembeszegülés legfeljebb helyi szintű, részleges, felszíni és rövid életű kezdeményezésekben nyilvánulhatott meg. Sok más gyarmati hódítástól - India, Egyiptom, Indonézia, Mexikó - eltérően a gyarmatosítók itt nem a megkövült, hagyományokon alapuló archaikus hatalom ellenállása közepette hozták létre a kormányukat, amelyet aztán évszázadokkal később ideológiai indíttatású társadalmi mozgalmak ástak alá. Az egyre fejlődő imperializmus és a népi nacionalizmus, mindkettő az 1920-as és 1930-as évek terméke, együtt érkezett ide, együtt virágzott és együtt gyengült meg. A protektorátus felbomlása és a protektorátussal szembeszálló, tömegbázissal rendelkező politikai szerveződések széthullása már az alapításukkor elkezdődött. Csupán egyetlen pillanatra, csupán arra alkalmas helyeken és a lakosságnak csupán bizonyos csoportjai körében virágzottak fel, és végül egyik sem bizonyult tartósnak.
1925-ben, amikor Lyautey, aki megtörte az utolsó marabutot vagy első nacionalistát, Abdelkrimet, végérvényesen eltávozott, a saját szavaival élve egy elvégzett feladatot és egy megmentett helyzetet hagyott maga mögött. A Lyautey által „a hasznos Marokkónak” nevezett, csapadékban bővelkedőbb északi és központi síkságokon hatalmas, a kort tekintve igen ésszerűen szervezett, tőkeerős francia farmok jöttek létre, s a tulajdonosaik, a jómódú gyarmatosok, valamint a farmokat működtető európai tisztviselők elképesztően felduzzasztott testülete (akik háromszor annyian voltak, mint az Indiában kormányzó britek), akiket Lyautey vett alkalmazásba, együttesen lassanként egyre erősebb pozíciókkal kezdett rendelkezni az országban, és úgy tűnt: hamarosan tisztességesen kormányzott, áttekinthetően rétegződött, kellőképpen megérthető és kellőképpen kizsákmányolható „birtokkᔠváltoztatja azt. Csakhogy ez, ahogy Jacques Berge, az egyik tisztviselő fogalmazott, faux apogée, illuzórikus tetőpont volt. Ezt a szövetséget ugyanis egyetlen évtized leforgása alatt megingatta a tőzsdekrach, két évtized múltán megbéklyózta a háború, három évtized múltán pedig már az elhúzódó végjáték csapdájában vergődött.
A végjáték befejeztével, miután a helyben topogás újfajta, ezúttal világgazdasági alakban jelentkezett, a létrejövő politikai rend végül is sem a nacionalista mozgalom iszlám szárnya által megálmodott arab-muszlim egypártrendszerű állam nem lett, amely az Íráshoz való hűség, az erkölcsi egység és a vallási ébredés jegyében született volna, sem pedig a világi szárny által megálmodott népköztársaság, amely a központi tervgazdálkodás, a technikai forradalom és a balos modernitás jegyében született volna. Ami végül is létrejött, az inkább a szedq-játék újjáéledésének nevezhető (pontosabban folytatásának, hiszen kisebb, mesterséges szigetektől eltekintve nem is szűnt meg soha): a közvetlen, alkuk során kialakult függőségi viszonyok uralma. Egyébként maga az említett két csoport is így állt össze: helybeli személyiségek fokozatosan uralomra kerülő koalícióiból, amelyeket a helyi szinten túlmutató ambíciók egyesítettek illetve osztottak meg. És így emelkedtek fel a velük szemben álló, különféle hagyományos méltóságok, törzsi qáidok és vallási testvériségek sejkjei is, akik egyéb módszerekkel igyekeztek fenntartani a lyautey-izmust.
Korántsem volt elkerülhetetlen, hogy e sokszínű rajból ismét az Alavita király emelkedjék ki és váljék uralkodóvá. Ha a franciák nem száműzik, majd hozzák vissza V. Mohamedet a függetlenségi harc vége felé, bizonyára közvetlenebb módon támadták volna. Ráadásul miután a monarchia iránti rajongás V. Mohamed halálával kimúlt, az uralkodó személyének kiemelkedő jelentősége ismét relatívvá vált. Nem annyira arról van tehát szó, hogy a monarchiát visszaállították - hiszen meg se döntötték, csak a Résidence falai közé zárták -, hanem inkább arról, hogy a király ismét szabadon tehette azt, amit elődei tettek, bár más eszközökkel, más céllal és kevésbé pénzközpontú környezetben: szövetségeseket toborozhatott, vetélytársakat leplezhetett le és pástra léphetett.
II. Hasszán azóta is lankadatlanul küzd azért, hogy a kapcsolati hálózatok legtávolabbi pontjait is feltérképezve megvesse lábát a szedq politikájának színpadán. Egy percre sem ülhet nyugodtan a babérjain, hiába a dinasztiája története, atyja dicsősége és hivatalának karizmája - noha ezek persze jól jönnek, és alkalomadtán ki is használja őket -, kénytelen szünet nélkül lavírozni, nem doktrínák, struktúrák és a nyilvánosság, hanem személyek, helyzetek és elkötelezettségek között.
Az 50-es években, amikor még csupán trónörökös volt, a régi spanyol zóna elmozdított méltóságai és az ország északi, keleti és déli részén lázító törzsi vezetők voltak a porondon. A 60-as években, közvetlenül a trónra lépése után különféle nemzeti hősök. A 70-es években a zendülő katonák. A 80-as években megint a katonák, a városi értelmiségiek meg az iszlám fundamentalisták. A királynak folyamatosan harcolnia kell, méghozzá nem csupán azért, hogy fenntartsa a hatalmát, hanem hogy egyáltalán hatalomra tegyen szert az egyezkedések során létrejött kötelékek terepén. “Mostantól”, mondta eddigi uralkodása mélypontján egy ország előtt, miután kivégeztette (sőt, a szóbeszéd szerint saját kezűleg kivégezte) legközelebbi tanácsadóját, a hadsereg főparancsnokát, aki bűnrészesnek bizonyult a király elleni 1971-es merényletben, “mostantól senkiben sem bízom meg maradéktalanul.” De persze, mint mindenki, még ha elárulták is, kénytelen volt. Most pedig, immár hatvanon túl, kitanítja erre a mesterségre a fiát is, akinek, akárcsak annak idején őneki, elölről kell kezdenie az egészet (bizonyos, főképp anyagi tekintetben erősebb pozícióból, más, főként erkölcsi tekintetben gyengébből), ha azt akarja, hogy a monarchia, ami valójában nem más, mint engedély arra, hogy uralkodója egy fikarcnyi hatalmat se gyakoroljon, fennmaradjon. A házban továbbra is a szedq az úr.

1520-ban vagy akkortájt Indonéziában a Jáva északi partvidékén lévő kereskedőállamok, amelyek közül némelyik már régóta fennállt, némelyik csak a legutóbbi időkben jött létre, de mindegyik kétségbeesetten próbált terjeszkedni, egymás után tértek át hivatalosan az iszlám hitre. A portugálok, akik feltalálták a gályát és elfoglalták Malakkát, elérkeztek a Molukkák “királyokkal és fűszerekkel teli szigeteihez” is. Acehben, Szumátra nyugati csücskében létrejött egy gazdag és harcias muszlim szultanátus. Dél-Celebeszen egy kalózállam terjeszkedett, amely akkor még nem tért át az iszlám hitre és még nem hívták Makasszárnak. Másutt ind - általában hindu-buddhistának nevezett - királyságok voltak, Jáva belső vidékein halódóak, Bali védett délvidékén ellenállóak. A déli Maláj-szigeteken, Észak-Celebeszen, Észak- és Kelet-Borneón és a Fülöp-szigetek déli részén, a folyók torkolatvidékein kereskedővárosok virágzottak. Szumátra belső részein, Borneón, Celebeszen és a szigetvilág keleti, félreeső szigetein a világtól hermetikusan elzárt, többnyire pogány törzsek éltek. Élesen elkülönülő, mélységesen egyedi és szórványosan elhelyezkedő világok egyvelege, melyek közül némelyik a tenger, a kockázat, a versengés, a pénz és az etnikai keveredés bűvöletében élt, mások pedig defenzív és rejtőzködő életmódot folytattak, dzsungelekben, a szárazföld belső részein és védett öblökben.
A 16. század az utolsó évszázad volt, mielőtt az európai hatalom eluralkodott volna a szigetvilágon, tehát itt is sok tekintetben a középkor és a modern kor közötti vízválasztónak tekinthető. Ekkor került túlsúlyba az országban az iszlám hit, s az idegenek - arabok, indiaiak, kínaiak, portugálok és spanyolok - ekkor áramlottak egyre nagyobb számban a kikötővárosokba, amelyek a nyugatról a Malakka-szorostól a Jáva-tengeren át a Csendes-óceán belső tengereiig, a Banda-, a Timor- és az Arafura-tengerig húzódó hatalmas tengeri átjárót szegélyezték. És ekkor volt az is, hogy ezek a városok, amelyek mindegyikében egy-egy törzsfőnökből előléptetett helyi szultán vagy rádzsa uralkodott, már amennyire uralkodott, folyamatosan harcoltak egymással, hogy megszerezzék az uralmat egy-egy régió - nyugaton Aceh, Malakka és Johore; középen Banten, Cheribon, Demak, Jepara, Tuban és Gresik; keleten pedig Ternate, Tidore, Ambon és Makasszár - fölött. A létrejövő hatalmas kereskedő-birodalom (amely persze túlnyúlt a szigetcsoporton, s a kontinensig és a Fülöp-szigetekig ért) összekötötte a népeket, de egyben a különbözőségüket is előtérbe hozta.
Ám a hatalmas messzeségekig eljutó, tengerentúli árukereskedelem ugyanúgy nem korlátozódik a 16. századra, mint a feltörekvők és a marabutok Marokkóban. Egy holland történész híres megfogalmazása szerint a kereskedelem Indonéziában “történelmi konstans”, akár az éghajlat. Fontos szerepet játszott abban, hogy az indiai kultúra a szigetcsoport nagy részén az 5. századtól kezdve fokozatosan elterjedt. A 17. században ez vonzotta ide a Holland Kelet-indiai Társaságot, a világ akkori legnagyobb kereskedelmi társaságát, akik borsot, szerecsendiót, szegfűszeget és szappanfát kerestek és találtak itt. Központi szerepe volt a hollandok által a 19-20. században, a Társaság megszűnése után létrehozott (cukor-, kávé-, dohány- és tea-) ültetvény-gyarmat megszervezésében is. És manapság is, amikor az export - amely ma már nagyrészt persze ipari (kőolaj, fa, bauxit, ónérc), nemzetközi, és Dzsakartából irányítják - az ország bevételének csaknem egyötödét teszi ki, a kereskedelem áll jó néhány dolog mögött. De állandó jelenléténél még fontosabb állandó, vagy legalábbis tartós hatása, nevezetesen az, hogy tovább fokozta az ország már egyébként is nagyfokú területi megosztottságát.
És nemcsak tovább fokozta, ahelyett hogy ellensúlyozta volna, amit a kereskedelemről mint a kozmopolitizmus netovábbjáról alkotott elképzelés alapján várnánk, a területi megosztottságot; annak rendkívüli kiegyensúlyozatlanságát is tovább fokozta, ahelyett hogy ellensúlyozta volna. Ma a jávai etnikum alkotja az ország lakosságának mintegy felét, a maradék hét-nyolc nagyobbacska csoport és szó szerint több száz kisebb csoport között oszlik meg - tehát egy központból és perifériákból álló modellről van szó, amely a szigetcsoport történelmének túlnyomó részében fennállt.
Az ind civilizáció virágkora - Borobudur, batik, gamelán zene, árnyjáték - Jávához kötődik. A 16. századi kereskedelmi birodalom központja Jáva északi partján volt, noha a legjövedelmezőbb szállítmányok máshonnan érkeztek. A hollandok Társaságának, majd gyarmatigazgatásának központja is ide települt. A nacionalizmus felerősödése és a hollandok elleni forradalom nagyrészt szintén innen indult ki. És annak dacára, hogy a kormány mindent megtesz, hogy ezt a tényt elkendőzze, és hogy a nem jávaiak időnként, néha véres összetűzések formájában is, igyekszenek ezen változtatni, máig is Jáva és a jávaiak alkotják azt a tengelyt, amely mentén az ország - a nemzet - élete forog. A jávai nyelv szembeállítja Jawát a Seberanggal (“szemben”, “átellenben”, “a túlparton”), s ez talán egy bonyolult helyzet túlzott leegyszerűsítésének vagy provinciális szemléletnek hat, mint a népi elnevezések általában. De mégis jól megragadja a dolgok tényleges állapotát, mint a népi elnevezések általában.
Az indonéz nacionalisták mindig úgy tekintettek erre a fennálló helyzetre, mint a gyarmati múlt örökségére, az ősi egység szándékos, az “oszd meg és uralkodj” jelszó jegyében elkövetett szétszakításának a következményére. Holott ez inkább az “integráld és irányítsd” jelszó jegyében folytatott kereskedelmi imperializmusnak az ősi szétszabdaltságra gyakorolt hatásának a következménye. Ha a franciáknak sejkről sejkre kellett “pacifikálniuk” Marokkót, a hollandoknak népről népre kellett egybegyűjteniük a Kelet-indiai szigetvilágot, elkeseredett, néha hosszan tartó etnikai háborúk során, amelyeket az amboniak, a ternatiak és a gowaniak ellen vívtak a 17. században; a jávaiak ellen a 17., 18. és 19. században; a minangkabauiak ellen az 1830-as években; az acehiek ellen 1873-tól 1904-ig; a bugik, a balinézek, a torajanok és más kisebb csoportok ellen a 20. század első évtizedében. A hollandok, miközben egy kétszáz évig tartó folyamat során fennhatóságuk alá vonták és ezáltal egységesítették a szigetcsoportot, a versengésen alapuló sokféleséget, amelyben Jáva kiemelkedő szerepet játszott, hierarchikus sokféleséggé változtatták, amelyben Jávának jutott a legkiemelkedőbb szerep.
1925-re, amikor a holland Kelet-India “illuzórikus tetőpontjára” jutott, ez a “Jáva meg a többiek” etnikai szerkezet már alaposan bebetonozódott. Csupán Szumátra északkeleti része, ahová a dohány- és gumitermesztés koncentrálódott (s ahol a munkások fele szerződött jávai volt), közelítette meg Jávát a hollandok érdeklődése, a holland jelenlét és a biliárdozós-whistezős, legyezős, ún. rizstábla-életmód tekintetében, amelyet az ültetvényesek, katonák és állami hivatalnokok, akik így éltek, indisch életmódnak neveztek. A mintegy kétszáz cukorgyár, amelyek a maguk nemében szintén a világ legfejlettebbjei közé tartoztak, s amelyek mindegyike 8-900 hektáron termesztett (a termőföld egytizedén) és kb. 4000 európait és indoeurópait alkalmazott, a betakarítás idején pedig vagy háromnegyedmillió jávait, meg a több tucat holland tulajdonú, őslakosokat alkalmazó tea- és kávéültetvény óriási, kínos és látszólag állandósult kulturális, politikai és demográfiai arányeltolódást hozott létre Jáva és a szigetvilág többi része között.
A nacionalizmus is, annak dacára, hogy vezetőinek egy része áttelepült nyugat-szumátrai minangkabaui volt (akiket egyébként is hamarosan legyőztek a függetlenség kivívása utáni hatalmi harcokban) elsősorban Jávából indult ki, és bajnokai is főképp a jávaiak közül kerültek ki. Elsősorban persze Sukarno, a tanító fia, aki a 20-as években lázítóként vált ismertté, a gazdasági válság idején a hollandok többé-kevésbé kordában tartották, majd a japán megszállás idején a japánok támogatásával újból színre lépett, és aki a forradalom idején a Köztársaság hős elnöke lett. Valóban tömegmozgalom volt ez, igazi népvezérrel, fellelkesült néptömegekkel, s ez az állapot a függetlenség kivívása után még egy jó ideig, tizenöt-húsz évig eltartott, így ennek jegyében teremtődhettek meg a politikai közbeszéd fogalmi keretei - populizmus, harc, egység, forradalom -, amelyek, bármily sokféleképpen értelmezik, egyesek szerint torzítják, mások szerint tisztítják meg őket, mindmáig érvényben vannak, noha maga a mozgalom és vezetője (a lelkesedést illetően nem vagyok biztos) már rég leléptek a történelem színpadáról.
Az 1965-ös vérengzés természetesen szintén lényegében jávai, sőt Jáván belüli jelenség volt; nem népek közötti, hanem egyetlen népen belüli konfliktus, szimbolikus alapját tekintve iszlámista, jávai, polgári vagy népi, amelynek a célja “Jáva” és a “Seberang” összetartása volt. A köztársaság történelmét azóta maguk az indonézek és az őket követő külföldi megfigyelők egyaránt két korszakra osztják: a Sukarno alatt virágzó “régi rendre”, amely a romantikus nacionalizmus, a balratolódás és a végső katasztrófa korszaka volt, és a Suharto kormányzása óta eltelt idő “új rendjére”, amely a hadsereg uralma, az erőskezű irányítás és a látszólagos állandóság korszaka. De bármennyire jelentősek is a két vezető közötti stílus- és hangnembeli, politikai és módszerbeli eltérések, és bármennyire más is az általuk bevezetett rezsimek szellemisége és hatékonysági foka, a két rendszer közötti folytonosság sokkal töretlenebb, mint azt bármelyikük hívei hajlandóak lennének elismerni.
S ez a folytonosság megint csak a politikai feladat folytonosságából adódik, ami esetünkben az, hogy egységes rendbe tömörítsenek különféle népeket, amelyekhez a történelem nagy hajtóerői - nemcsak a kereskedelem és a gyarmati uralom, hanem a vallás (iszlám, katolicizmus és protestantizmus, hinduizmus és buddhizmus), a fejlődés (iskolarendszer, egészségügyi ellátás, közlekedés, urbanizáció) és ideológia (nacionalizmus, marxizmus, liberalizmus, tradicionalizmus) - nem egyenlő mértékben jutottak el. Nem csupán arról van tehát szó, hogy rengeteg sokféle csoport, kultúra, nyelv, faj és társadalom él errefelé, hanem arról, hogy mélységes egyenlőtlenségek állnak fenn közöttük - méretben, fontosságban, elhelyezkedésben, gazdagságban, összetettségben és világképben -, amelyek miatt a suku, a közösségeknek egymással, Jávával, és Jávának önmagával való összehangolásának a politikája mindig is a kormányzás központi kérdése lesz. Amit Sukarno retorikai eszközökkel, karizmával és forradalmi misztikával próbált megvalósítani, azt Suharto katonákkal, technokráciával és a forradalomról való rituális megemlékezéssel igyekszik elérni - de mindkettőjük célja a kulturális különbségek, a büszkeség, a versengés és a presztízskülönbségek mély szakadékainak áthidalása.
Kettőjük közül talán Suharto a sikeresebb; ő legalábbis eddig még nem bukott el látványosan. Ám ezt azzal érte el, hogy ideológiai eszközöket és kényszerítő intézményeket vezetett be a lelkesedés, a harsányság és a buzgalom helyettesítésére. Sukarno fellengzős, mélységesen jávai “Öt Elv”-ének, a Pancsaszilának az átértelmezése hivatalosan kötelezővé tett és az állampolgárokra erőszakolt vallás lett, a több pártot integráló állampárt és a (ma már kb. 80 %-ban jávai) hadsereg bármely cél érdekében bevethető politikai eszközként való használata lehetővé tette, hogy Suharto, legalábbis mostanáig, elérje azt, amiről elődje még csak álmodott: a jávaiság elterjesztését Jáván túlra, a különbségek elmosását és a másként gondolkodók kordában tartását. Ma már Suharto is jócskán túl van a hetvenen, és a pályafutása lassan véget ér. Ki (vagy mi) jön utána, ma még nem világos. De bárki (vagy bármi) legyen is az, neki is meg kell majd birkóznia a különféle súllyal rendelkező népek egy akolba terelésének a problémájával.

*

A politika mindig torzsalkodás, a hatalom pedig az a rend, amely a torzsalkodás nyomán kialakul - ez mindenütt így van. Viszont nem mindenütt ugyanúgy torzsalkodnak, és a kialakuló rend sem egyforma.
A csoportok egymással való versengése persze szerepet játszik a marokkói politikában és minden más ország politikájában is, s a személyes függőségek is persze szerepet játszanak az indonéziai politikában és minden más ország politikájában is. Azonban minden konkrét esetben más és más jelentőséggel bírnak az efféle - vagy egyéb, szintén valamilyen formában úgyszólván mindenütt megjelenő - dolgok (vagyoni helyzet, származás, műveltség, szerencse, egyéni vonzerő, vallásosság, fegyverek birtoklása): mindenütt más az, ami szembeszökő, nagy horderejű és központi jelentőségű. Márpedig ezt, mint a játékosok gyorsan belátják, rendkívül nehéz felmérni, és mi, társadalomtudósok, akik adott esetben nem játékosok, hanem érvelők és nézők, fizetett utólagos bölcselkedők vagyunk, talán ezért vagyunk annyira hajlamosak arra, hogy a Hatalmat, az Államot, az Uralmat és a Tekintélyt - a nézők realizmusának a kliséit - absztrakt módon ábrázoljuk.
Csak éppen az a baj a dolgok effajta “tárgyilagos” megközelítésével, amely a konkrétból párolja le az általánost, majd sutba dobja a konkrétat mint részletet, illusztrációt, háttért vagy pontosítást, hogy éppenséggel a különbségeket nem magyarázza meg, holott eredetileg éppen azokat akarta megérteni. Így aztán vagy besorolja őket az elvont altípusok rendszerébe, amelyeknek se vége, se hossza (az “Új Rend” Indonéziáját hívták már patrimoniális, bürokratikus, katonai, posztkoloniális, komprádor, represszív fejlődő, neotradicionális és neokapitalista államnak, hogy csak néhány elnevezést említsünk), vagy egy mélyebb, általánosabb modell (a marokkói, arab, iszlám, közel-keleti vagy orientális “tekintélyelvűség”) felszíni, folklorisztikus megjelenésének tekinti, vagy egyszerűen nem vesz róluk tudomást, mintegy légköri zavarokként kezeli őket, amelyek az értelmes jelek vételét akadályozzák. S ez valóban leegyszerűsíti a dolgokat. Más kérdés, hogy vajon tisztázza-e.
Bármekkora árat fizetünk is - mert persze fizetünk: a világosság, a magabiztosság és a tudományosság látszata sínyli meg azt, ha nem rekesztjük el a politikát annak az életnek a sajátosságaitól, amelyben testet ölt -, bőséggel kárpótol bennünket az így létrejövő elemzés tágassága. A marokkói politika radikális perszonalizmusa a marokkói életnek úgyszólván minden aspektusára kiterjed - behatol a piacra, a törvénykezésbe, a rokonsági kapcsolatokba és a vallásba is. De mondhatnánk akár azt is, hogy ez utóbbiak perszonalizmusa hatol be az előbbibe. Ugyanez vonatkozik az indonéziaiak igyekezetére, hogy a csoportok sokféleségét összeegyeztessék a nemzeti egység ideáljával. Ha a hatalmat arctalan, egyetemes erőként ábrázoljuk, amely egy “uralkodás”-nak nevezett, elvont, konstans viszonyt hoz létre, akkor a politika egész textúrája és hatótávolsága észlelési körünkön kívül marad, és ez esetben afféle következtetésekkel kell beérnünk, mint pl. hogy a nagy halak megeszik a kis halakat, jaj a legyőzötteknek, a hatalom megront, a koronás fej fekhelye keményebb, a gazda és a szolga egymás nélkül mit sem ér, és így tovább - az elmélet gyenge, semmitmondó közhelyeivel.
Egy ország politikuma mindenhol fellelhető, nem csak az intézményekben, az ilyen monarchiában vagy olyan köztársaságban, amely egy adott pillanatban többé-kevésbé összefogja, szervezi őket. És bár néha változik, olyan ütemben változik, ahogy maga az ország, nem úgy, ahogy a vezetők, az irányelvek vagy a rezsimek. Ezt persze nem könnyű belátni az olyan lármás és gyorsan változó helyek esetében, mint a mai Marokkó vagy a mai Indonézia. De mégis muszáj - már ha meg akarjuk érteni, min civakodnak annyit ezek a népek, mi a vita tárgya. Ez bizonyos tekintetben jóval könnyebb, más tekintetben jóval nehezebb egy antropológus számára, aki vándorlásai során Marokkóban, egy szétzilált város sűrű szedq-hálózatának vagy Jávában, egy nagy megrázkódtatásokat átélt város suku-szimbolikájának kellős közepén találja magát.

       ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu