A Brit Kiadók Egyesületének centenáriumi tanácskozásán George Steiner professzor úr nemrég a következőket hirdette:
 

Kezdenek nagyon fáradtnak tűnni a regényeink… A műfajok jönnek-mennek, eposz, hősköltemény, verses tragédia: néhány nagyszerű pillanat, melyet aztán hosszú hanyatlás követ. Így van ez a regény esetében is. Regények jó ideig születni fognak még, de mindinkább szükség lesz egy új, hibrid műfajra, amelyet a leginkább talán tényregénynek nevezhetnénk; hiszen mely regény tudna versenyre kelni manapság a legjobb riportokkal vagy tudósításokkal, ezekkel a közvetlen narratívákkal?
 A feljegyzések szerint Pindarosz volt az első, aki azt állította egy költeményről, hogy akkor is ismerni fogják, amikor a város, amelyről szól, rég nem létezik már. Mily önhitt kérkedés: az irodalom legyőzi a halált. Manapság a legnagyobb költő sem merne kínos feszengés nélkül ilyesmit állítani… Az irodalom híres kevélysége - de mily csodás kevélység volt! „Erősebb vagyok a halálnál. Megéneklem a halált versben, drámában, regényben: győzedelmeskedtem felette, így hát örökkévaló vagyok.” Ez ma már, azt hiszem, nem működik…

 Itt van hát, előkerült ismét, a kifinomult retorika szépen ragyogó ezüstpapírjába csomagolva az elavult, ám továbbra is ízletes história: a Regény halála. Amihez Steiner tanár úr ezúttal hozzácsapja az Olvasó halálát is (illetve radikális átváltozását valamiféle megszállott komputerzsenivé), valamint magának a Könyvnek a halálát (illetve radikális digitalizálódását). Minthogy a Szerző halálát már évtizedekkel ezelőtt kihirdették Franciaországban, továbbá mivel Steiner tanár úr egy korábbi nekrológban a Tragédia halálát is bejelentette, így a színen immár több tetem hever, mint a Hamlet utolsó felvonásában.

 Eme könyörtelen vérontás közepette azonban még mindig talpon áll egy utolsó hős, egy tiszteletet parancsoló magányos alak, egy valóságos Fortinbras, aki előtt mindnyájunknak: a szerző nélküli szövegek íróinak, a posztliterátus olvasóknak, a szertartásmester szerepét játszó könyvkiadóknak - nem más a könyvipar, mint Dánia, mert valami bűzlik Dániában -, és maguknak a könyveknek is fejet kell hajtani. Ez a tiszteletre méltó hős természetesen a Kritikus.

 Egy prominens író szintén a közelmúltban jelentette be annak a műfajnak a kimúlását, amelynek maga is ünnepelt művelője volt az elmúlt évtizedekben. V. S. Naipaul nemcsak hogy abbahagyta a regényírást, de állítása szerint már akkor is émelyítő rosszullét fogja el, ha a „regény” szót meghallja. Akárcsak Steiner tanár úr, a Mr. Biswas háza szerzője is úgy véli, hogy leáldozott a regény ideje, többé már semmilyen fontos szerepet nem játszhat, és a helyét hamarosan a tényirodalom foglalja el. Ezek után nem meglepő, hogy Naipaul úr jelenleg a legidőszerűbb problémán dolgozik: a regény utáni irodalom megteremtésén fáradozik. (Nyilatkozata után öt évvel Naipaul úr, immár Sir Vidiaként, ismét regényt publikált. Hálásak vagyunk neki, amiért sikerült feltámasztania a halott műfajt.)

 Egy másik jelentős brit író a következőket mondja: „Aligha kell bárkit is emlékeztetnünk arra, hogy a regény tekintélye mára szerfelett alacsonyra süllyedt. Olyannyira, hogy míg nem olyan régen némileg restelkedve vallotta be az ember, hogy nem olvas regényeket, manapság ezt már minden esetben büszkén hangoztatják… Hacsak a legkiválóbb irodalmi koponyák nem térnek vissza hozzá, a regény lélektelen, megvetett, örökre elkorcsosult formává válik; olyan lesz, akár a modern síremlékek, vagy egy bugyuta bábszínház.”

 Ezeket a sorokat George Orwell írta, 1936-ban. Úgy tűnik - és Steiner tanár úr lényegében ugyanezt állítja -, hogy az irodalomnak soha nem is volt jövője. A maga korában az Iliász és az Odüsszeia szintén rossz kritikákat kapott. A jó írásokat mindig is heves támadások érték, mégpedig a leggyakrabban igen figyelemreméltó módon az írótársak részéről. Vessünk egy felületes pillantást az irodalom történetére, és máris látni fogjuk, hogy a megjelenése idején egyetlen remekmű sem volt mentes az ostorozástól: a kortársak szemében egyetlen író hírneve sem volt vitathatatlan. Arisztophanész „közhelygyártónak” és „haszontalan tanmese-farigcsálónak” nevezte Euripidészt; Samuel Pepys úgy vélte, a Szentivánéji álom „bárgyú és képtelen ostobaság”; Charlotte Brontë semmibe vette Jane Austen műveit; Zola legyintett A romlás virágaira; Henry James hitvány ponyvairodalomnak tartotta a Middlemarchot, az Üvöltő szeleket, és a Közös barátunkat . A Moby Dicket egyhangúlag kikacagták. Amikor a Bovaryné megjelent, a Figaro közölte a szerzőről, hogy „egyszerűen nem író”; Virginia Woolf „modortalannak” nevezte az Ulyssest; az Ogyesszai Kurír kritikusa pedig a következőt írta az Anna Karenináról: „Érzelgős vacak… Nem található benne egyetlen jó ötlet sem.”

 Amikor tehát ma a német kritikusok Günter Grasst támadják, vagy amikor az olasz irodalmárok - ahogy azt Guy Scarpettától, a francia regényírótól és kritikustól tudjuk - „meglepetésüknek” adnak hangot Italo Calvino és Leonardo Sciascia nemzetközi elismertsége miatt; amikor Amerikában a politikai korrektség ágyúi Saul Bellow felé fordulnak, amikor Anthony Burgess alig valamivel Graham Greene halála után becsmérlően szól Greene művészetéről, vagy amikor Steiner tanár úr nemcsak néhány írót támad, hanem nagyravágyóbban, mint valaha, a második világháború utáni Európa egész irodalmi termését kezdi ki: akkor nagy valószínűséggel mindnyájan ugyanabban a betegségben, a kultúránkban meghonosodott aranykorfüggőség járványában szenvednek, ebben az időről időre kiújuló, epegörcsökkel kísért sóvárgásban egy olyan idealizált irodalmi múlt iránt, amely a maga idejében korántsem tűnt sokkal jobbnak a jelenlegi állapotoknál.

 Steiner professzor szerint „manapság szinte már törvényszerű, hogy jó regények csak a távoli, periférikus vidékeken, Indiában, a Karib-szigeteken, vagy Dél-Amerikában születnek”. Egyeseket bizonyára meglep majd, hogy megkérdőjelezem annak a szemléletnek a hitelességét, amely kiégett centrumról és vitális perifériáról beszél. Amikor mégis ezt teszem, az nagyrészt annak köszönhető, hogy egy jellegzetesen eurocentrikus sopánkodásról van szó. Ugyanis csak egy nyugat-európai értelmiségi lehet képes egy egész műfajt elsirató tirádát megfogalmazni egyedül annak alapján, hogy többé már, mondjuk, nem az angol, a francia, a német, a spanyol vagy az olasz irodalom a legizgalmasabb a világon. (Az viszont nem derül ki, hogy Steiner tanár úr elképzelése szerint az Egyesült Államok a centrumban található-e, vagy pedig a periférián; az irodalomnak eme síkföldre kivetített földrajzi felosztását kissé nehezen tudom követni. Ahonnan én nézem, onnan úgy tűnik, hogy az amerikai irodalom egészen jó állapotban van.) Mindaddig, amíg vannak jó regények, ugyan mit számít az, hogy hol írják őket? Miféle világ az, amelyről a jó öreg professzor beszél, és amelynek a középpontjában megcsömörlött rómaiak csücsülnek, a peremén pedig iszonyatosan tehetséges hottentották és emberevők ólálkodnak? Steiner professzor előtt egy birodalmi térkép hever, márpedig az európai birodalmak ideje réges-rég lejárt. Az elmúlt ötven év, amelynek az irodalmi termése Steiner és Naipaul urak számára a regény hanyatlását jelzi, a posztkoloniális idők első fél évszázada is egyben. Nem lehetséges hát, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy egy újfajta regény van születőben, egy posztkoloniális, decentralizált, államhatároktól és nyelvektől független, kultúrákon átívelő regény? Ez a kialakulóban levő új világrend (vagy ha úgy tetszik, világrendetlenség) talán jobb magyarázattal szolgálhat a kortárs regény egészségi állapotát illetően, mint Steiner tanár úr meglehetősen fennhéjázó, hegeliánus nézete, amely szerint „a távoli perifériákat” jellemző kreativitás annak köszönhető, hogy ezek a társadalmak „még a polgári kultúrának egy korábbi, durvább állapotában vannak, egy műveletlenebb, problematikusabb állapotban”.

 Tulajdonképpen a spanyol irodalom Franco-rezsim általi hosszú elnyomása idézte elő azt, hogy a világ figyelme a dél-amerikai szépírók felé fordult. Következésképpen a dél-amerikai irodalom népszerűsége legalább annyira köszönhető a régi, polgári világ romlottságának, mint amennyire az új, periférikus világ állítólagosan primitív kreativitásának. Továbbá India ősi, kifinomult kultúráját „egy korábbi, durvább állapotban” levőnek minősíteni igencsak különös, groteszk ötlet. Komoly üzleti világával, bonyolult bürokráciájával és robbanásszerűen fejlődő gazdaságával India a világ egyik legnagyobb és legdinamikusabb polgári állama, és ebben a tekintetben legalább olyan réginek számít, mint Európa. A kiváló irodalom és a művelt olvasói réteg egyáltalán nem újdonság Indiában. Újdonságnak csupán az számít, hogy egy remek adottságokkal rendelkező írónemzedék angolul írta meg a műveit, és a „centrum” méltóztatott végre odafigyelni a „perifériára”, ugyanis a „periféria” egy olyan nyelven kezdett beszélni csodálatos gazdagsággal, amelyet a Nyugat kevesebb erőfeszítéssel is meg tudott érteni.

 Az elfásult Európáról alkotott kép sem felel meg a valóságnak, úgy vélem, Steiner tanár úr ebben is téved. Az elmúlt ötven év olyan alkotókkal ajándékozott meg bennünket, mint Albert Camus, Graham Greene, Doris Lessing, Samuel Beckett, Italo Calvino, Elsa Morante, Vladimir Nabokov, Günter Grass, Alekszandr Szolzsenyicin, Milan Kundera, Danilo Kiš, Thomas Bernhard, Marguerite Yourcenar. És bárki folytathatná a listát a maga ízlése szerint. Ha pedig az Európa határain túl született írókat is sorba vesszük, máris világossá válik, hogy nemigen akadt még egy olyan időszak a világtörténelemben, amikor ennyi jó regényíró élt és alkotott egyazon időszakban - vagyis a Steiner-Naipaul-tétel elegáns mélabúja nemcsak deprimáló, de indokolatlan is. Nagy kár számunkra, ha V. S. Naipaul nem kíván (vagy nem tud) többé regényt írni. A regény művészete azonban minden kétséget kizáróan nélküle is virágozni fog.

 A regény művészete, úgy vélem, nincs válságban. Ellenkezőleg, éppen ez az a „hibrid műfaj”, amely után Steiner tanár úr áhítozik. A regény ugyanis részben társadalmi kérdésfeltevés, részben fikció, részben pedig vallomás; a tudomány határain éppúgy átlép, mint az államhatárokon. Egyvalamiben viszont igaza van a tanár úrnak: nem egy kiváló írónak a valóság és a képzelet közti határokat is sikerült elmosnia. Jó példa erre Ryszard Kapuscinski A császár című remek könyve Hailé Szelassziéról. A Tom Wolfe és mások által kialakított új amerikai újságírás nyíltan a regény köpönyegét igyekezett magára ölteni, és Wolfe két könyvének esetében ez megnyerő módon sikerült is (Radical Chic and Mau-Mauing the Flak Catchers, The Right Stuff). Az „útleírás” műfaja tágabbá vált, és ma már olyan mély értelmű kulturális elmélkedéseket is magába foglal, mint például Claudio Magris Duna vagy Neal Ascherson Fekete-tenger című könyve. Végül pedig az olyan remekművek olvastán, mint Roberto Calasso Kadmusz és Harmónia házassága című könyve - amelyben a szerző oly magával ragadó módon és szellemi élénkséggel vizsgálja a görög mítoszokat, hogy egy regénynek is dicséretére válna -, csak örülhetünk ennek az újszerű, dús fantáziájú esszéírásnak (vagy helyesebben talán a Diderot- és Montaigne-féle enciklopédikus játékosság újbóli megjelenésének). A regény jó szívvel fogadja mindezeket a fejleményeket, és cseppet sem érzi magát fenyegetve általuk. Hiszen van itt hely bőven mindannyiunk számára.

 Néhány évvel ezelőtt roppant mulatságos elbeszélés jelent meg Will Self, a brit regényíró tollából, Az esztelenség mennyiségelmélete címmel. Az elbeszélés szerint az emberi faj számára rendelkezésre álló épelméjűség összmennyisége konstans, változatlan, következésképpen az esztelenség orvoslására tett minden kísérlet csupán meddő vállalkozás: ugyanis mihelyt valakinek sikerül visszanyernie ép elméjét, ugyanabban a pillanatban másvalaki óhatatlanul megzavarodik valahol; olyan ez, mintha egymás mellett feküdnénk egy jókora ágyban, de a takaró - az épeszűség takarója - nem volna elég nagy ahhoz, hogy mindenkit betakarjon. Egyikünk egy kicsit meghúzza maga felé a takarót, és valakinek máris elővillannak a lábujjai. Rendkívül tréfás elképzelés ez, és valami hasonló köszön vissza Steiner professzor bohókás eszmefuttatásában is, amelyet mindazonáltal ő rezzenéstelen arccal ad elő: hogy az alkotótehetség összmennyisége bármely adott pillanatban állandó, és hogy jelenleg éppen a filmek, a televízió és a reklámipar varázslatos vonzereje húzza maga felé a zsenialitás takaróját, ennélfogva a regény fedetlenül, vékony pizsamában reszket a kulturális tél fogvacogtató hidegében.

 Ennek az elméletnek az a bökkenője, hogy minden alkotótehetséget azonos jellegűnek tekint. Ha megpróbáljuk ezt az elképzelést az atlétikára alkalmazni, azonnal szembeötlővé válik az abszurditása. A gyorsfutók népszerűsége aligha vonja maga után a hosszútávfutók számának csökkenését. A magasugrók teljesítményét nem befolyásolja, hogy a rúdugrást hány kiváló élsportoló műveli éppen.

 Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az új művészeti ágak megjelenése újabb és újabb tehetségek színrelépését teszi lehetővé. Nem sok olyan filmrendezőt ismerek, akiből nagyszerű regényíró is lehetett volna: Satyajit Ray, Ingmar Bergman, Woody Allen, Jean Renoir - nagyjából ennyi. És vajon hány oldalt olvastunk volna el Quentin Tarantino filmjének pörgően szellemes anyagából, gengsztereinek a párizsi Big Mac-falásokról szóló futamaiból, ha nem Samuel Jackson vagy John Travolta előadásában kerültek volna elénk? A legjobb forgatókönyvírók éppen annak köszönhetően a legjobbak, hogy nem regényszerűen, hanem képi megoldásokban gondolkodnak.

 Összefoglalva tehát, Steiner úrral ellentétben sokkal kevésbé tartok attól a veszélytől, amelyet ezek az újabb, high-tech műfajok jelenthetnek a regény számára. Talán éppen az írás műveletének low-tech jellege az, ami megóvja minden mással szemben. A művészi kifejezésnek azok az eszközei ugyanis, amelyek sok-sok pénzt és magasan fejlett technológiai eszközöket igényelnek - a film, a színházak, a zeneipar -, ennek az alárendeltségnek a következtében könnyen befolyásolhatók és cenzúrázhatók. Ellenben nincs az a hatalom, amely könnyűszerrel megsemmisíthetné azt, amit dolgozószobai magányában egy író létrehoz.

 Egyetértek Steiner tanár úrnak a modern tudományra vonatkozó dicsőítésével: „ez az, ami manapság örömmel, reménnyel, lendülettel szolgálhat, és a feltárulkozó világ átfogó megértését kínálja”; ám furcsamód éppen a tudományos kreativitás robbanásszerű előretörése az, ami megdönti „a tehetség mennyiségelméletét”. Hiszen az a feltételezés, hogy a kvantumfizika vagy a fekete lyukak vizsgálata olyan embereket is magával ragadott, akikből egyébként kiváló regényíró lehetett volna, ugyanolyan valószínűtlen, mint amilyen valószínűtlen ennek az ellentéte, vagyis hogy az elmúlt korok nagy íróiból - mondjuk Jane Austenből vagy James Joyce-ból - akár egy Newton vagy Einstein is lehetett volna, ha az irodalom helyett a tudományt választják élethivatásuknak.

 A modern regényben megnyilvánuló kreativitás megkérdőjelezésekor Steiner tanár úr rossz irányban kutakodik. A kortárs irodalom válságát valahol másutt kell keresnünk.

 Paul Auster mondta nekem a minap, hogy minden amerikai regényírónak bele kell törődnie abba, hogy az Egyesült Államokban a regényekkel ugyanaz a helyzet, mint a labdarúgással: csupán egy szűk kisebbséget érdekelnek. Ez a megállapítás Milan Kundera panaszára rímel, aki az Elárult testamentumok című esszékötetében a következőket írja: „Európa képtelen megvédeni és megmagyarázni (türelmesen megmagyarázni önmagának és másoknak) a legeurópaibb művészetet, a regény művészetét, vagyis más szavakkal: nem képes megmagyarázni és megvédeni a saját kultúráját. A regény ’fiai’ cserbenhagyták azt a művészetet, amely nevelte, formálta őket. Európa, ’a regény társadalma’ letette a fegyvert.” (Réz Pál fordítása ) Auster arról beszél, hogy az amerikai olvasóból kihalt az ilyesféle olvasmányok iránti érdeklődés, Kundera pedig arról, hogy az európai olvasóból kihalt az ilyesféle kulturális termékkel való szorosabb összetartozás érzése. És ha mindezt hozzáadjuk ahhoz, hogy Steiner professzor szerint a holnap gyermekei írni-olvasni nem tudó számítógép-megszállottak lesznek, könnyen lehetséges, hogy máris az olvasás haláláról beszélhetünk.

 Vagy talán mégse. Hiszen az irodalom, a jó irodalom mindig is csupán egy szűk kisebbséget érdekelt. Kulturális jelentősége nem is a népszerűségért vívott harcban elért sikereiből fakad, hanem abból, hogy olyan dolgokat sikerült elmondania rólunk, amelyeket sehonnan máshonnan sem tudhatnánk meg. Azok pedig, akik készek megvásárolni és elolvasni a jó könyveket, valójában soha nem is voltak többen, mint ahányan ma vannak. A kérdés csak az, hogy hogyan tehetjük őket érdekeltté ebben. Ugyanis nem az olvasó halála, sokkal inkább az olvasó összezavarása zajlik éppen. 1999-ben ötezer új regény jelent meg Amerikában. Ötezer új regény! Már az is csodaszámba menne, ha egy év alatt ötszáz közölhető regény születne. Ha ezek közt találnánk ötven jó regényt, az egészen rendkívüli volna; ha pedig volna köztük mindössze öt - sőt: csupáncsak egyetlenegy! - remekmű is, mámorittas dicshimnuszokat zenghetnénk örömünkben.

 Rengeteg könyv jelenik meg, elsősorban azért, mert a kiadók elbocsátották a régi jó szerkesztőket, az újak pedig elsősorban a profit megszállottjai, és fogalmuk sincs arról, hogyan kell különbséget tenni jó és rossz könyvek között. A legtöbben úgy vélik, ez utóbbit a piacra kell bízni. Adjunk ki minél több dolgot, aztán valamelyik majd csak befut. Elárasztja hát a könyvesboltokat ötezer regény, és a reklámhadjáratok sem képesek megmenteni őket: egyenesen a halál völgyébe menetel mind az ötezer. Bámulatos, hogy ez mennyire önpusztító hozzáállás. Ahogy Orwell 1936-ban mondta - lám, nincs új a nap alatt -, „ez az ordibáló hangzavar agyonnyomja a regényt”. Mivel lehetetlen utat vágni a bóvli regények, a túlzásokban egymást túllicitáló, szóvirágokkal teleaggatott könyvek esőerdejében, a kiábrándult olvasók végül feladják a próbálkozást. Időnként megvásárolnak egy-egy díjnyertes könyvet, vagy valamelyik ismert író egy-két művét, és azzal máris menekülnek a könyvesboltból. A könyvipar túltermelése és a reklámok túllihegése az olvasókedv elapadását eredményezi. Nemcsak arról van szó, hogy rengeteg regény kerget alig néhány olvasót, hanem arról is, hogy ez a rengeteg regény végül az összes olvasót elkergeti. Nagyrészt ennek a non-diszkriminatív viszonyulásnak, ennek a vaktában tüzelésnek köszönhető, hogy egy elsőkötetes szerző könyvének megjelentetése - Steiner professzor szavával élve - „szerencsejáték”. Az utóbbi időben mind gyakrabban hangoztatják, hogy a könyvkiadásban eluralkodott az üzletre jellemző pénzügyi könyörtelenség. Ehelyett azonban egészen másra: magas színvonalú szerkesztői könyörtelenségre, magas színvonalú bírálatra volna szükség.

 Mindezen kívül még egy jelentős veszély leselkedik az irodalomra, amelyet Steiner professzor nem említ: ez pedig nem más, mint a szellem szabadsága ellen indított heves támadás; márpedig szellemi szabadság nélkül elsorvad az irodalom. Mindazonáltal ez a veszély sem új keletű. Ismét George Orwellre kell hivatkoznunk. A következő, ma is meglepően időszerű sorokat 1945-ben írta; előre is elnézést kérek, amiért kissé hosszabban idézem őket e helyütt:

A szellem szabadságát jelenleg két oldalról is intenzíven támadják. Az egyik oldalon a teoretikus ellenzői, a totalitarizmus apologétái állnak [avagy jelenleg a fanatizmusé], a másik oldalon meg két gyakorlati ellensége, a monopolkapitalizmus és a bürokratizmus.
 Korábban … úgy képzelték, hogy az ellenszegülés jelenti a szellemi tisztességet; emiatt az számított eretneknek - mind erkölcsi, mind politikai, mind vallási vagy esztétikai értelemben -, aki nem törte át a lelkiismereti határokat.
 [Manapság pedig] az a veszélyes nézet terjedt el, hogy a szabadság nemkívánatos dolog, és hogy a szellemi tisztesség közösségromboló, önző különállás.
 A szellem szabadságának ellenfelei folyton arra próbálnak hivatkozni, hogy ők a társadalmi rend védelmezői az önös érdekekkel szemben. Az olyan íróra, akinek a véleményét nem lehet megvásárolni, az egoizmus bélyegét sütik. Ráfogják, hogy elefántcsonttoronyba akarja zárni magát, hogy exhibicionista módon villogtatja a saját személyiségét, vagy hogy jogosulatlan kiváltságokra törekedve szembeszegül a történelmi szükségszerűséggel. [Pedig] aki nyíltan és őszintén akar írni, annak félelmet nem ismerve kell végiggondolnia a dolgokat; aki pedig bátor gondolkodó, az politikailag sem lehet ortodox.

 A monopolizmus, a bürokratizmus, a korporativizmus és a konzervativizmus kényszerítő hatása, a kiadott könyvek minőségére és változatossági skálájára gyakorolt korlátozó és szűkítő hatása sajnos minden író számára jól ismert. Az intolerancia és a cenzúra kényszerítő hatásáról is bőséges tapasztalatot szerezhettem az utóbbi években. A világ számos országában ma is keserű küzdelmet kell folytatniuk az íróknak: Algériában, Kínában, Iránban, Törökországban, Egyiptomban, Nigériában jelenleg is cenzúrázásnak, zaklatásoknak, bebörtönzésnek, sőt kivégzésnek vannak kitéve. De szép számmal akadnak Európában és az Egyesült Államokban is olyan rohamgárdisták, akik különféle csoportok „érzékenységére” hivatkozva korlátozni próbálják a szólás szabadságát. Soha nem volt tehát nagyobb szükség arra, hogy az irodalom létezését elősegítő értékeket megvédjük. A regény halála talán még messze van; ellenben számos kortárs regényíró erőszakos halála nagyon is aktuális valóság. Mégsem hinném azonban, hogy az írók lemondtak volna az utókorba vetett hitükről. Hiszen továbbra is ösztönöz bennünket az, amit George Steiner oly szépen az irodalom „csodás kevélységének” nevezett; annak ellenére, hogy mint mondja, kínosan feszengünk ezt bevallani a nyilvánosság előtt. Ovidius a következő remek, magabiztos sorokkal zárja az Átváltozásokat:

Jobb részemmel amúgy is föl, föl a csillagos égre
érek, örök léthez, s a nevem soha el nem enyészhet.
   (Devecseri Gábor fordítása)

 Egészen biztos vagyok benne, hogy minden író szívében ugyanaz a vágy lakozik: hogy az eljövendő korok úgy vélekedjenek majd róla, ahogyan Rilke vélekedett Orpheusról:

Egyike ő az örök követeknek,
ki csésze gyümölcsöt, a legnemesebbet,
nyújt - távol - a holtak háza felé.
  (Kálnoky László fordítása)

Danyi Zoltán fordítása
 

Salman Rushdie
Kovászos kenyér
 

Bombayben is volt kovászos kenyér, de az silány kosztnak számított: száraz, morzsálódó és ízetlen volt, a kovásztalan kenyér sápadt és peches atyafia; egyáltalán nem volt „menő”. A „menő” kenyér a csapáti volt, vagy a tűzforró, még gőzölögve tálalt phulka, és a kemencében sült tandoori nan, meg a határmentén készített édesebb változata, a peshawari nan. A resmi roti, a sirmál és a paráta pedig igazi élvezetet jelentett. Ezek mellett az arisztokratikus készítmények mellett gyermekkorom kovászos kenyerét azzal a megnevezéssel lehetett illetni, amelyet Shaw halhatatlan szemetesembere, Alfred Doolittle gondolt ki a magához hasonló emberek számára: a fehér veknik voltak „a jámbor szegényemberek”.

 Legelőször egy pakisztáni út alkalmával kezdtem gyanítani, hogy más lehetőségek is rejlenek a kovászos kenyérben, mint amelyeket én ismerek. Karacsiban ugyanis a tudomásomra jutott, hogy egy eldugott helyen, az Angyalok kolostorának nevezett zárdában az apácák szerény kis cipókat készítenek. Hogy ilyen cipót tudjon vásárolni, hajnalok hajnalán kellett kelnie az embernek - helyesebben a cselédjének -, és be kellett állnia a zárda egyik falán levő kicsi tolóablak előtt kígyózó sorba. Ugyanis az apácák korlátozott kenyérgyártási lehetősége miatt a napi „termelés” alacsony volt, ugyanakkor a vásárlók körében a titkos sütöde nagy tekintélynek örvendett. Így hát csak az lelt aranyat, aki elég korán kelt. A tolóablak kinyílt, és egy nővér kiadogatta a kenyeret a várakozó tömegnek. Az adagolásnak szigorú szabályai voltak; nagy tételek felvásárlása ki volt zárva. És persze a cipót igen borsos áron forgalmazták. (Mindezt csupán hallomásból tudom; jómagam soha nem tudtam olyan kísértetiesen korán kelni, hogy a saját szememmel is meggyőződhessek róla.)

 Az apácák hófehér, ropogósra sült, zamatos kenyere számomra felért egy kisebb kinyilatkoztatással, ugyanakkor azonban a meglehetősen szokatlan eredete miatt rendkívüli is volt, hiszen valamiképpen a mindennapiság határain túlról származott, rejtély és titokzatosság övezte; úgy is mondhatnám, ez a kovászos kenyér már-már regényes volt. (Végül a szó szoros értelmében regényessé lett: a kolostort és a titkos apácarendet megírtam Az éjfél gyermekei című regényemben.) Márpedig a kenyér esetében semmi szükség efféle különlegességre. Az a jó, ha a kenyér a mindennapi élet része. Ha megszokott dolog. Ha mindig van belőle otthon. Ha nem kell éjnek évadján felkelni, és egy tolóablak előtt várakozni érte. Az angyalok kenyere jóízű volt ugyan, egyszersmind azonban eltévelyedésnek tűnt, mivel ellentétben állt a dolgok természetes rendjével. Ezért a kovászos kenyérről alkotott véleményem sem változott meg igazán.

 Tizenhárom és fél évesen aztán Angliába repültem. És egyszer csak, láss csodát, ott volt minden kirakatban. Ott sorakoztak buján: a Fehér Ropogós, a Szeletelt, az Egész Kenyér, a Tepsiben Sült, a Dán Virágos. Mily szemérmetlen dúskálódás! Mily puha kéj, és mily rabul ejtő lágyság a fogak közt! Kívül a ropogósra sült héj, belül az omlós kenyérbél: ez az érzéki kontraszthatás teljesen kikészített. Végem volt. A pékségek eme bordélyházaiban sorozatosan, mohón és megbocsáthatatlanul paráználkodtam, folyamatosan megcsalva az otthon rám váró csapátit. A Kelet az Kelet; ám a Nyugat, az bizony kelt tészta. (¹)

 És ne feledjük, hogy mindez 1961-ben történt, tehát még jóval azelőtt, hogy a brit pékségek pultjait felpezsdítette volna az európai pékáruk inváziója: az olívakenyér és a paradicsomos kenyér, a ciabatta és a briós… Mindazonáltal a szerelem, amely akkor kezdődött, máig sem veszített a hevéből, és az újabbnál újabb kenyér-különlegességek csak fokozták bennem a kezdeti rajongást.

 Végezetül hadd mondjam el, hogy volt még egy, a kenyér felfedezéséhez hasonlóan szenzációs élményem: a víz. Otthon a víz veszélyforrásnak számított, fogyasztás előtt alaposan fel kellett forralni. Nálunk a csapból iható víz folyt, így mi igazán kiváltságosoknak számítottunk. Ebben a tekintetben tehát, már ami a kiváltságokat illeti, a nyugati élet némileg visszalépést jelentett a számomra… Viszont soha nem fogom elfelejteni, hogy amikor először érkeztem erre a mérhetetlenül gazdag vidékre, a kenyér és a víz jelezte számomra, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért erre vetett a sorsom. Attól fogva egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy kenyéren és vízen élni bármiféle nélkülözés volna.

                  Danyi Zoltán fordítása

Lábjegyzet
1. Ezek közül a gondolatok közül némelyik átkerült a Talpa alatt a föld című regényembe is.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu