A “Kor Szellemét” nem könnyű meghatározni, talán azért, mert nem létezik, vagy – és ez a valószínűbb – mert túlságosan is létezik, de túlságosan sokféle megnyilvánulása van. Az anyagi dolgokat illetően legalább azt hisszük, hogy tudjuk, mit jelent – csatlakozni az ipari nagyhatalmakhoz, meggazdagodni, egészségesebbé válni, szakképzettségre tenni szert, fegyverkezni. Indonézia, amit sokan a soron következő ázsiai sárkánynak tartanak, talán egy kicsit előbbre jár ezen az úton, mint Marokkó, bár a különbség köztük nem olyan nagy: Marokkó fejlődése csak azért nem annyira szembetűnő, mert jóval kisebb ország. De már ami a politikát, a művészetet, a vallást vagy a társadalmat, ezeket a bonyolult és kiszámíthatatlan dolgokat illeti, amelyek valamilyen homályos módon befolyásolják az anyagi dolgokat, jóval több a bizonytalanság a tekintetben, hogy merre is van előre.
Ezeken a területeken (amelyeket rendszerint “kultúrának” neveznek, mintha bizony a tudomány, a technológia és a gazdaság nem a kultúra része lenne) a nyereség iránti vágyat beárnyékolja a veszteségtől való félelem. Az elvilágiasodás, az árucikké válás, a korrupció, az önzés, az erkölcstelenség, a gyökértelenség, az értékek forrásaitól való általános elszakadás, mindazok a bajok, amelyeket a Nyugaton (és kiváltképp az Egyesült Államokban, amire mindenki pikkel) testet öltött modern életmódnak tulajdonítanak, ezeket az országokat is fenyegetik, vagy a jövőben fenyegethetik, így a romlás esélye legalább olyan reális, mint a javulásé. Nem csupán arról van szó, hogy a haladást, illetve annak hiányát itt nehezebb mérni, mint az olyan esetekben, ahol az ICOR-t, a Gini-koefficienst, a GDP-t és az egy főre eső jövedelmet legalább elméletileg ki lehet kalkulálni; hanem arról is, hogy az olyan dolgokat, mint a politikai nyitottság vagy elnyomás, társadalmi élénkség vagy lankadtság, esztétikai erő vagy üresség, szellemi mélység vagy felszínesség, képtelenség számokba önteni (bár persze mindig lesznek olyanok, akik megpróbálják). Csak akkor szerezhetünk tudást (és akkor se biztosan) az efféle dolgokról, ha konkrét, tényleges példákkal találjuk magunkat szembe – pl. ha egy furcsa vallási karneválba csöppenünk bele egy isten háta mögötti indonéz medreszében vagy sajátos városépítészeti elképzelésekkel találkozunk egy megviselt marokkói városban.

Az arab darasza (tanulni, tanulmányozni) tőből képzett medresze szó, legalábbis Indonéziában, vallási (vagyis iszlám) iskolát jelent, amelyet nyugati módra osztályokra osztanak fel. Tehát más, mint a pesantren, a hagyományőrző, lazán szervezett mecset-iskola, amelyről acehi kalandom kapcsán írtam, és más, mint a tökéletesen világi, erősen szabályozott állami iskola, a szekola, amelybe ma már gyakorlatilag minden gyerek jár, legalább egy pár évig. A medresze lehet általános iskola, középiskola, sőt magasabb szintű szakiskola is, amennyiben komoly világi és vallásos oktatás folyik benne, és rendszerezett, fokozatokra osztott tanrend szerint működik. Ezek az iskolák vezető szerepet töltenek be a hol muszlim reformizmusnak, hol modernizmusnak, progresszivizmusnak, megújulásnak vagy reneszánsznak nevezett áramlatban. Az utóbbi negyven évben az intézmény formájában, tartalmában és az indonéz társadalomban betöltött szerepében egyaránt sok változás történt, de ez az egy dolog nem változott. A medresze továbbra is az a hely, ahol az iszlám nyelve a legközvetlenebbül érintkezik és ütközik a mai világ nyelvével.
A mai világ nyelve ez esetben konkrétan és – ahogy nemsokára látni fogjuk – átvitt értelemben egyaránt az angol volt. 1983-ban, három évvel az én odaérkezésem előtt, Parétól néhány kilométerre, egy Singgahan nevű kis falucskában – amelynek pár száz főnyi közössége vallásosságáról, méghozzá erősen és egyöntetűen modernista-reformista, “skripturalista” vallásosságáról híres – létesült egy medresze. (Az 1965-ös zavargások idején néhány “kommunistát”, akik bevallották, hogy támadást terveztek a város ellen, Singgahanba hurcolták és lőtték bele az előre megásott sírokba.) A medresze alapítója, bizonyos Mhd. Kalend, nem a falu szülötte volt. Még csak nem is jávai, hanem kalimantani (vagyis borneói). Borneóban alkalmi munkásként dolgozott a fatelepeken, amíg elegend? pénzt össze nem gy?jtött, hogy Jávára utazzon és beiratkozzon Indonézia – legalábbis akkori – leghíresebb és legújítóbb szellem? medreszéjébe, a Jáva középs? részén fekv? Madiun melletti Gontorba. Öt-hat év tanulás után elfogytak a tartalékai, így aztán nekiindult a száz kilométerre keletre fekv? Pare irányába, hogy megkeressen egy bizonyos Mhd. Yazidot, egy modernista tudóst, akir?l sok szépet és jót hallott, és tanítványául szeg?djön.
Yazid történetesen els? paréi tartózkodásom kezdetét?l fogva nagyon közeli barátom volt – annak idején, amikor még nem szégyelltük, így hívtuk a legfontosabb adatközl?inket. (Kés?bb, amikor a nagykövetségek érdekl?dni kezdtek a muszlim értelmiségiek iránt, eljutott Indiába, a Közel-Keletre és az Egyesült Államokba is.) Apja nyomdokait követve, aki maga is köztiszteletben álló tudósember és a gyarmatosítók ellen küzd? nacionalista politika iszlám szárnyának ismert alakja volt, s aki még Yazid gyermekkorában meghalt, a családi birtokon egy kis, nem hivatalos falusi mecset-iskolát – pesantrent – vezetett. A birtok annak a falunak a szélén volt, amelyben az ötvenes években laktam, és ahol összeért Singgahannal, amelynek Yazid szinte az egész lakosságával ilyen-olyan rokonságban állt. Amikor Kalend jóval az én távozásom után ideérkezett, másfajta tudásra, vagy legalábbis a tudáshoz való másfajta viszonyra szomjazva, mint én, Yazid ?t is a szárnyai alá vette, és csakhamar ? is része lett ennek a kis szoros vallási-politikai rokonsági kapcsolatrendszernek.
Kalend feleségül vette a faluf?nök lányát, aki valahogy Yazid unokahúga is volt, és újdonsült apósa hivatali területén, egy irodákból és tanácskozóhelységekként szolgáló cs?rökb?l álló kis telepen az apósa pénzéb?l és más helyi méltóságok adományaiból alapított egy medreszét. Yazidot és tanítványait kérte fel a vallási oktatás megszervezésére, a világi nevelést pedig az angol nyelv intenzív oktatása képezte.
Ez utóbbit egy el?regyártott, szájbarágós oktatóprogram, “The Basic English Course” biztosította (? maga szinte semmit sem tudott angolul, s?t, ami azt illeti, jávaiul se sokat), amelyet az Egyesült Államokban készítettek és valamelyik segélyintézményünk ingyen osztogatott. Az állami iskolarendszerben dolgozó angoltanárokat kért fel, hogy másodállásban dolgozzanak neki, amit a gyér állami fizetésb?l sz?kösen él? tanárok boldogan el is vállaltak, és hamarosan már vagy nyolcvan diákja volt, fele férfi, fele n?, akik Jáva egész keleti részér?l érkeztek ide. Havi öt dollárt fizettek, ami az eladóként vagy napszámosként dolgozó, esetleg otthonról kért pénzekb?l sz?kösen tengődő emberek számára elég komoly összeg volt. (A legtöbb tanórát kés? délután, kora este vagy a hétvégén tartották.) Mi több, a tanulók jelent?s része viszonylag jól megtanult angolul, egy páran pedig kifejezetten jól. A vallási oktatás hatékonyságát sajnos nem vagyok hivatott megítélni. De annyi biztos, hogy Yazid nem csupán kiváló tudós és rátermett tanár: igazi szellemi jelenlét volt. Az els? pillanattól kezdve éreztem, hogy ebb?l az emberb?l sugárzik a csendes, szigorú, de reflektált vallásosság.

Az angoltanulás célja Allah szolgálata
A medresze 1986-ban Idul Fitri (íd al-fitr), a muszlim böjthónap végét jelent? nagy ünnep napján tartotta harmadik éves „diplomaosztó ünnepségét” annak a 15-20 embernek a tiszteletére, akik sikeresen elvégezték az angol tanfolyamot. Az esemény a kis „campuson”, a faluf?nök udvarán zajlott, és 3-400 ember vett részt rajta – a végzett diákok rokonai, meg az iskola barátai és támogatói a helyi közösségb?l. A ruháikból ítélve (a n?k sálakba burkolóztak, a férfiak fekete zakót, fehér inget és fekete sapkát viseltek) szinte mindegyikük szigorúan vallásos volt, vagyis a tudatosabban muszlim réteghez tartoztak, abban a társadalomban, amely vallásilag korántsem olyan egységes, mint amilyennek gyakran feltüntetik.
A közönség, melynek soraiban én is helyet foglaltam, elöl, Yazid és Kalend között, összecsukható székeken ült egy kis hevenyészett faszínpaddal szemben, amelynek halvány világításáról egy generátor gondoskodott, s amelyet kókuszlevelekkel díszítettek fel, ahogy esküv?kön, születéskor és körülmetéléskor tartott ünnepségeken és árnyjátékokon szokás. A színpad egyik oldalán egy elemmel m?köd? mikrofonnal felszerelt pódium állt, amelyr?l két diáklány, akiket “The Protocol”-ként emlegettek, az est programját konferálta fel és vezette le, az egyik angolul beszélt, a másik azonnal elismételte a szavait indonézül. A színpad háta mögé egy drágának t?n?, élénkpiros alapon ezüst bet?kkel díszített zászlót feszítettek ki, amilyet szinte kizárólag városokban látni, rendszerint valamilyen kormányünnepségen. A zászlón az állt angolul, hogy a mostani alkalom “a singgahani alapfokú angol nyelvtanfolyam egykori diákjainak harmadik gy?lése”, bár a “gy?lés” szó sajnálatos módon rossz helyesírással szerepelt. A színpadon a protokoll-lányokkal átellenben egy szintén elemmel m?köd? kazettás magnót és er?sít?t helyeztek el, amelyb?l azonnal áradni kezdett a fülsiketít? amerikai popzene, valahányszor a színpadi események kissé lankadni kezdtek. Az ünnepség – kókuszlevelek, összecsukható székek, muszlim öltözet, “The Protocol”, rock and roll, vallási ünnep és helyesírási hibás, városi zászló – a program már a kezdete el?tt határozottan kihívó, multikulturális jelleget öltött. Házi sütet?, lázító módra tervezett posztmodern esemény.
Az ünnepség (ha ez a kifejezés egyáltalán ráillik erre a bizarr, menetközben alakult produkcióra) több mint öt óra hosszat tartott, este nyolctól hajnali egyig. A nyitó programok tisztán vallási jelleg?ek voltak. Volt egy arab nyelv? ima, amelyet a körzeti kormányzati hivatal vezet?je tartott, az egyetlen jelen lev? köztisztvisel?, aki kissé feszengett is. Ezután a jelenlev?k együtt mondták el a fátihát, a Korán nyitó szúráját, amely az iszlámban ugyanazt a szerepet tölti be, mint a kereszténységben a Miatyánk, vagyis az egyetlen liturgikus szöveg, amit mindenki kívülr?l tud. Majd három bonyolult, cifra kántálás következett: egy nagyon hosszú Korán-részletet kántált el el?ször arabul egy leplekbe burkolózott, gyakorlatilag teljesen lefátyolozott lány, majd indonézül egy szokványos fekete sapkát és nadrágot visel? fiú, végül angolul egy hasonlóan öltözött, de fehér teniszcip?be és rikító nyakkend?be öltözött másik fiú. A program els? szakaszát három, szintén vallásos tartalmú megnyitó beszéd zárta le, amelyeket a végz?s osztály egy diákja és a már végzett osztályok egy-egy diákja tartott, itt is az egyik arabul, a másik indonézül, a harmadik angolul hangzott el, a nyelvhez ill? öltözékben és beszédstílusban. Ekkor a diákok el?adásai következtek, s az a jóles? érzés, amely a közönséget az ismer?s, megszokott esemény láttán töltötte el (amelybe azért már szokatlan elemek vegyültek), hirtelen, látványosan és tökéletesen megsz?nt.
Egyszer csak három, legfeljebb hét- vagy nyolcéves kisfiú bukkant el? a semmib?l. Pantomimot adtak el?, fehérre festett arccal, de egyébként jelmez nélkül, ujjatlan, csupán a mellkast takaró trikóban és rövidnadrágban. Némán, kifejezéstelen arccal játszottak. Egy utcai verekedést adtak el?, a gravitáció törvényét meghazudtoló, elképeszt?en lelassított mozgással, kizárólag taglejtésekkel. Térden rúgták, farba billentették, elgáncsolták, fellökték, pofon vágták, tökön ragadták, orrba, szembe ütötték egymást, látszólag minden koreográfia nélkül, majd kb. tíz perc múlva összeestek a színpad közepén egyetlen halomba, mint a rongybabák. Vagy mint a leeresztett léggömbök. Ugyanis ekkor egy negyedik kisfiú lépett el?, és fokozatosan, testrészr?l testrészre mintegy leveg?t pumpált beléjük. Ezután mindannyian, ugyanolyan hirtelen, ahogy jöttek, elhagyták a színpadot, de közben még gyorsan kibontottak egy fekete zászlót, amelyet ki tudja, honnan szedtek el?, s amelyen az állt: “Boldog Idul Fitrit!”
Mire volt jó mindez? Nem értettem, de nemcsak én, hanem a közönség többi tagja sem. Mindenfelé suttogva kifejtett elméleteket és az elméleteket cáfoló elméleteket lehetett hallani arról, hogy mi a csuda folyik itt, és ez így folytatódott egész este, méghozzá egyre sürget?bben. A magam részér?l annyit vettem ki a dologból, azon kívül, hogy itt valaki biztosan látta az amerikai komikus-trió, a Three Stooges egyik filmjét, hogy ez valamiféle néma, tiszteletlen és ironikus tisztelgés lehetett az angol nyelv el?tt – vagy inkább az angol nyelv nem tudása, vagy még nem tudása el?tt –, s ezt a feltételezést meger?sítette a következ? felvonás is, amelyet legalább felkonferáltak: hat-hét fiatal, tizenkilenc-húsz éves férfi következett, akik szintén pantomimszínészek voltak, de még a kisfiúknál is tehetségesebbek, s akik a “Street Boys” m?vésznevet választották.
Az el?adásuk több mint egy óráig tartott. A f?szerepl? egy fehérre festett arcú, tükörszemüveget visel? férfi volt, dzsakartai vagánynak öltözve – jellegzetesen, s?t eltúlzottan városias öltözéke széles karimájú kalapból, széles hajtókájú, fluoreszkáló öltönyb?l, két színárnyalatban pompázó cip?b?l, felt?n? karórából és egy lehetetlen nyakkend?b?l állt. Egy képzeletbeli kötelet húzva lépett a színpadra, a csoport többi tagját egyenként vonszolta el? vele az árnyékból. Mindegyikük másképp mozgott – volt köztük rángatózó gépember, peckesen járó strici, toporzékoló ?rült, minduntalan összecsukló rongybaba, meg valaki, aki talán egy meleget volt hivatott eljátszani. Amikor már mindannyian a színpadon voltak, a f?szerepl? hirtelen tapsolt egyet, majd még egyet és így tovább. Minden tapsra valamelyiküknek automatikusan kinyílt a szája, a f?szerepl? pedig ég? cigarettát helyezett bele. Majd újból tapsolt, mire a színészek karnyújtásnyira eltartották maguktól a cigarettájukat. Ekkor hátat fordított nekik, ?k pedig percekig álltak dermedten abban a kifacsarodott helyzetben, ahogy hagyta ?ket, miközben ? továbbra is némán kötekedett és gúnyolódott velük, hogy megzavarja a mozdulatlanságukat. Végül egy nagy csomagba kötötte össze valamennyiüket, közben folyamatosan macerálta és obszcén módon fogdosta ?ket, majd egyszerre mindannyian dalra fakadtak, és a következ?t énekelték angolul:

Színházban jártam,
Elég érdekes volt.
De mégse megyek többet.
El?ttem is ültek,
Mögöttem is ültek,
Elegem volt ebb?l!

Ezt a dalocskát többször is elénekelték, különféle népszer? éneklési stílusokat parodizálva, méghozzá elképesztően jól: az indonéz dangdut és kroncong stílust, Bob Dylant, a kemény rockot, a countryt, az egyik talán Elvis-paródia volt, a többit nem ismertem fel. Végül el?adtak még egy pantomimot egy diákról, aki borzasztó kétségbeesetten és tökéletesen sikertelenül próbál megtanulni egy könyvb?l angolul, majd a közönség zavart motyogásától és bizonytalan tapstól kísérve elhagyták a színpadot.
Ha a közönség, amely ekkor már rettent?en feszengett, még nem jött volna tökéletesen zavarba, egy olyan m?sorszám következett, amely – a közönség összetételét (kivéve engem és néhány kínait) és az alkalmat tekintetbe véve – még az eddigieknél is elképeszt?bb volt.
Egész ártatlanul kezd?dött: el?ször a körzeti hivatalnoknak (aki az elején az imát mondta) a fia adott el? egy harmatgyönge gitárszólót, majd egy lányka szavalt el egy búbánatos verset keserg? hangon, angolul, “Üzenet anyámnak” címmel (“Ne aggódj / Hisz’ szeretlek”), amit feltehet?en ? maga írt. Ám ahogy ez a rész – amelyr?l persze nem tudjuk, mire szolgált – véget ért, három, talán tizenhat-tizenhét éves lány perdült a színpadra lármásan, borzasztóan rikító és tökéletesen elüt? darabokból álló popénekesn?-öltözékben. Nagyon rövid szoknyában, harsány sminkkel, bizsukkal teleaggatva és (?k is!) sötét szemüvegben parádéztak, melltartójuk degeszre volt tömve. Annyira megdöbbent? látványt nyújtottak, hogy el?ször azt hittem, n?i ruhába öltözött férfiak. Ezek a prostituáltnak maszkírozott lányok egy rockparódiát adtak el? (angolul, bár nem valami érthet? angolsággal), közben rázták és riszálták magukat, kacsingattak, suhogtatták a ruhájukat, és id?nként egy-egy “je-jé”-t rikkantottak. Ez volt a legfelforgatóbb el?adás ezen a meglehet?sen felforgató ünnepségen, és a közönség – köztük Yazid, Kalend és én – némán, döbbenten, tágra nyílt szemekkel figyelte az eseményeket. Amikor érdekl?dni kezdtem, hogy mi is légyen ez, az egyikük válasza egy er?ltetett mosoly, a másiké egy gyilkos pillantás volt.
Miután ezek a lények elhagyták a színpadot, a feszültség korántsem hagyott alább, ekkor ugyanis – valószín?leg m?soron kívül és határozottan felkészületlenül – a színpadra lépett egy diáknak öltözött fiatalember, élénksárga dossziéval a kezében. Összevissza rohangált, mint egy ?rült, képzeletbeli dolgokkal hadakozott, a puszta leveg?t markolászta, és összefüggéstelenül halandzsázott, mintha angolul beszélne. Eltúlzott buzgósággal tanulmányozta a dossziét, grimaszokat vágott, kitépkedte és eldobálta a lapokat, fura hangokat hallatott és fura testtartásokat vett fel, míg végül világossá vált: nemcsak játssza, hogy ?rült, hanem tényleg az. Néhány diák meg tanár, egy-kett? még a közönség soraiból is, a színpadra sietett, hogy megpróbálja távozásra bírni – indonézül –, ám ? dühödten ellenállt. Fél? volt, hogy a közönségen egyre jobban eluralkodó szorongás többé már nem tartható kordában; a tömegb?l egyesek rémülten kiáltozni kezdtek. Egy id? után – elég hosszú id? után – azonban a férfi végre engedett az unszolásnak, és ernyedten, komoran hagyta, hogy elvezessék, miközben továbbra is ontotta magából az értelmetlen angol szavakat a sötétségbe, s az események menete szép lassan ismét visszazökkent a rendes kerékvágásba.
Az ünnepség záróakkordjai (ekkorra már éjfél is elmúlt) végre megnyugtatóan szokványosak voltak, s egyben némi felismerhet?en iszlám jelleget is kölcsönöztek az eseménynek. Yazid elegáns szentbeszédet tartott, kifogástalan angolsággal. (El?ször hallottam angolul beszélni. Általában indonézül beszélgettünk, néha jávaiul, arabul csak ünnepélyes keretek között.) Egy Korán-szúrával kezdte: “Ti emberek! Férfit?l és n?t?l teremtettünk benneteket s szövetségekké és törzsekké tettünk benneteket, hogy leszármazásotok alapján ismerjétek meg egymást!” [Simon Róbert fordítása alapján ]; valamint azzal a hadísszal, amely arról szól, hogy aki a tudást keresi, akár Kínába is menjen utána, majd hangsúlyozta a különböz? vallások, népek, nyelvek és a különböz? b?rszín? emberek egymás iránti toleranciájának a fontosságát.
Ezek után az én rövid, improvizált beszédem következett, el?ször angolul, majd indonézül, amelyben köszönetemet fejeztem ki azért, hogy ott lehettem, valamint abbeli reményemet, hogy a medresze a jöv?ben is sikeres lesz stb. (Feleségemet, aki az amerikai indiánokkal foglalkozik, és nem tud indonézül, szintén felkérték, hogy szóljon egy pár szót, amit én aztán indonézre fordítottam), majd Kalend zárta az estét egy nagyon hosszú, szenvedélyes, politikai indonéz nyelven tartott beszéddel, amely kétértelm?en utalt annak a jelent?ségére, aminek az el?z?ekben tanúi voltunk:

Ne higgyétek, hogy ha megtanultok angolul, akkor modernné váltok, elfeledkezhettek az iszlám parancsairól, eszméir?l, és meghaladhatjátok az intézményes vallást. Az angoltanulás célja Allah szolgálata, nem az egyéni jólét hajhászása. Legyen az angol nyelv egy “mag”, amelyb?l az iszlám csírái hajtanak ki, ne az iszlám aláaknázására használjátok! Én nem félek a Nyugattól! Én örömmel üdvözlöm a Nyugatot! Attól azonban félek, hogy elveszíthetem az igazi vallásos érzületet!

A dühösen elkiabált beszéd után, amely csaknem egy óráig tartott, még egy utolsó, arab nyelv? ima következett, majd a protokoll-lányok – “Good Night”, “Slamet Malem” – zárták az estét, s a közönség mormogások közepette hazaballagott.

Bekerülni a modern élet vérkeringésébe és megőrizni a puritán iszlmhit lényegét
A látottak-hallottak “jelentése” – hogy valójában ki mit mondott és mit nem mondott, kinek és mi célból ezen az estén, amelyen a vallásos rituálé súlyos határátlépésekkel párosult, Marceau Bipjét?l Ionesco Leckéjéig vagy Lucky beszédéig a Godot-ból – meglehet?sen homályos maradt. (Valószín?tlen, hogy a résztvev?k bármelyike hallott volna ezekr?l a darabokról, pláne hogy látta volna ?ket, legfeljebb talán Marceau-t vagy Marceau-imitátorokat – a kötél legalábbis er?sen emlékeztet rá – a tévében, vagy esetleg még, ahogy már említettem, a Three Stooges-t, hiszen őket ma már a szibériai prémvadászok és az afrikai pigmeusok is ismerik.)
De bár sem a résztvev?k, sem a néz?k nem mutatkoztak hajlandónak arra, hogy megtárgyalják a történteket, amelyek egyeseket dühítettek, másokat zavarba ejtettek, a látottak alapján mégis világos, hogy az egész esemény mögött az a feszültség állt, ami a vágy között van, hogy végre bekerüljenek a modern élet vérkeringésébe, és az eltökéltség között, hogy a helybeliek érzelemvilágába mélyen belegyökerezett szigorú, puritán iszlámhit lényegét továbbra is meg?rizzék. Az est az erkölcsi elvek, paródiák, kétértelm?ségek, iróniák, súlyos áthágások és ellentmondások kavalkádja volt, amelyek így vagy úgy, de szinte kivétel nélkül mind a nyelv és a nyelveken való beszélés (félig beszélés, nem beszélés) körül forogtak. A színjátékok áthághatatlan határokat hágtak át, az irracionalitás megnyilvánulásait mintegy idéz?jelbe téve tették közszemlére, a kódokat összekeverték, retorikai mezt aggattak a dolgokra, s ezzel valójában megkérd?jelezték az iskola alapító eszméjét: egy világnyelv megtanulása révén terjeszteni ki az iszlám, a nyelv iránt talán a legfogékonyabb nagy vallás hatását az egész világra. (Ez volt az általam látott egyetlen nyilvános el?adás Paréban, ahol a jávai nyelv semmiféle szerepet nem játszott, csupán a susmorgó közönség soraiban, akik mindhiába próbáltak rendet vágni a zavaros benyomások között és magukba fojtani a felháborodásukat, s akik közül – és ez az est végs? iróniája – szinte senki nem tudott egy mukkot sem angolul.)
Hogy az est kimondott célját – ha volt neki ilyen – elérte-e vagy sem, nem tudom, de egy biztos: a vallási modernitás, s?t az egész modernitás dadogó-hebeg? útkeresését a lehet? legékesszólóbban sikerült megfogalmazni. E diskurzus apóriáit – “qua, qua, qua” – manapság úton-útfélen hallani.

Bibliográfia

GEERTZ, Clifford

Az értelmezés hatalma
Századvég, 1994, Osiris, 2000

„Kultúrák háborúja”
BUKSZ, 1996. 3.

„Történelem és Antropológia”
in: Történeti antropológia
Replika könyvek, 2000

„A tényeken túl”
Magyar Lettre Internationale, 18

 „Az identitás politikája”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Kultúrák”
Magyar Lettre Internationale, 38

„Az eszes vadember – Lévi-Straussról”
Magyar Lettre Internationale, 40

„Városok”
Magyar Lettre Internationale, 45

„Diszciplínák”
Magyar Lettre Internationale, 47

 „Darabokból álló világ”
Magyar Lettre Internationale, 49

„Hegemóniák”
Magyar Lettre Internationale, 51

 „Országok”
Magyar Lettre Internationale, 53

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu