A város arról nevezetes, hogy megváltás és megrontás ellentétes optikáin keresztül szemlélhető. Sokszor a civilizáció csúcspontjaként, az igazságosság, az igazság és a fejlődés helyeként, a polgári szabadság forrásaként kérkednek vele. Isten városától a reneszánsz városállamig a város védelmet, menedéket jelent a fallal védett helyen kívül fellelhető vidéki vadság: a mondén, a közönséges, a közömbös és a puszta állati elől.
Ám a kegyetlen valóság gúnyt űz e tisztességes urbánus ígéretekből. A tervezők vízióit és a városlakók reményeit időről időre önkényuralom és kapzsiság dönti romba, társadalmi és fizikai hanyatlás mételyezi meg. A várost ilyenkor az elnyomás és a korrupció fészkének, a tisztátalanság és a szubverzió forrásának látjuk, lakóit pedig idegennek, céljaikat élősködőnek találjuk. Szodoma és Gomorra a gonosz város archetípusai voltak; Róma az élvhajhász birodalmi főváros prototípusa, mely ínségre juttatja a leigázott hatalmas tartományokat; a római uralom pedig maga a korrupció szinonimája. Róma városának rossz hírét a régi világiak töretlenül adták tovább a későbbi szent tirannusoknak; mikor a 19. század közepén Giacomo Antonelli, IX. Pius pápa bíboros államtitkára a reformkérelmekkel szembesült, ismét annak a nézetnek adott hangot, miszerint Róma megtisztításának gondolata éppen annyira nevetséges, mintha fogkefével akarnánk lesúrolni a piramisokat.
 Túl az Atlanti-óceánon csak nőtt az óvilág városainak és népeinek romlottsága. Noha a puritánok a „város a hegyen” isteni képével hencegtek, és Philadelphia a testvéri szeretet városa néven prosperált, az új köztársaságban mindent átitatott a városellenes előítélet. A polgári érdemek helye sem a jenkik, sem a déliek szemében nem a városi elegancia, hanem a vidéki csinosság volt; az erényt a földműveléssel és falusi közösséggel, a becstelenséget a városokkal és a kereskedelemmel kapcsolták össze. A városok olyannyira korruptak voltak, hogy a legtöbb állam kisvárosba helyezte fővárosát, mielőtt még a törvényhozók a nagyvárosi kicsapongás csapdájába eshetnének. Az állami kormányzás Albanyban és Augustában, Doverben és Springfieldben, Jefferson Cityben és Harrisburgben, Columbiában és Madisonban a bizalmatlanságot fejezi ki New York és Portland, Wilmington és Chicago, St. Louis és Philadelphia, Charleston és Milwaukee iránt. Annak ellenére, hogy az elszigeteltség meglehetősen terhes volt – egy törvényhozó 1850-es évekből származó megállapítása szerint: „ha a parlament nem lenne eleve itt, Montpelier-re csak a bolond gondolna” – Montpelier továbbra is megmaradt Vermont fővárosának, a tivornyáiról nevezetes Rutland vagy a pityókás Burlington hatalmától tartva.
A politikai és populáris irodalomban még akkor is a jeffersoni vidékeszmény maradt a kánon, amikor az már alig ért többet, mint egy mulatságos relikvia az elhagyatott vidéki tájban. Az Egyesült Államok Információs Ügynöksége (U.S. Information Agency) jóval később, még a 60-as években is, egy közép-nebraskai családi farmon, a mértékletes, istenfélő, Norman Rockwell-i Amerika utolsó végvárában tett kötelező látogatással kezdte a külföldi vezérkarok számára szervezett ismerkedési túrákat. A családi farmok mára leginkább mozgóképi ábrázolásokban valamint James Robert Waller A szív hídjaihoz és Jane Smiley Ezer holdjához hasonló regényekben maradtak fenn.

***
Az Atlanti-óceánon túl azért volt különösen heves a városellenesség, mert az amerikai város kevés olyan funkcióval rendelkezett, amely akár csak részben is kárpótlást nyújthatott volna az európai metropoliszért. Az Egyesült Államok városai nem számítottak sem rituális helyeknek, sem a magaskultúra központjainak, sem a szabadság szentélyeinek; végtelenül nyers és törekvő kereskedelmi központok voltak, melyek építésekor meglehetősen kevés gondolatot pazaroltak esztétikai vagy kulturális kérdésekre. A rétegzett társadalmú óvilágban elsősorban a városi kereskedőket és kézműveseket illették meg a polgárjogok, a demokratikus, egalitárius Újvilágban a vidéken élő kisbirtokos számított szuverénnek. Az európai „Stadtluft macht frei” (a városi levegő szabaddá tesz) hagyomány elavult ócskaságnak minősült az óceánon túl. A fehér amerikaiak kiváltságát a földtulajdon és a munka szabadsága garantálta; s bár voltak fekete rabszolgák, fehér szolga csak néhány akadt, „parasztok” pedig egyáltalán nem léteztek.
 A jellegzetes amerikai városfejlődést két dinamikus folyamat ösztönözte, amelyek ugyanakkor tovább lázítottak a város ellen. Az egyik a bevándorlás volt; a másik pedig az autó. Amerika a kezdetektől fogva a jövevények országa volt, és a nemzeti lét csak tovább ösztönözte a szerencsét vagy menedéket keresők beáramlását. Az idegen jövevények a kikötővárosokba érkeztek; legtöbbjük a városközpontban maradt. A bevándorló városlakók – akik közül egyre kevesebben rendelkeztek angolszász gyökerekkel – olyan poliglott egyveleget alkottak, amely nyelvében, kultúrájában és vallásában egyre távolabb került a vidéki Amerikától. Az anglo-, protestáns, vidéki jenkik egyre idegenebbnek találták az újonnan érkezők egymást követő hullámait – a németeket, íreket, lengyeleket, olaszokat, oroszokat, zsidókat, szlávokat.
A korábban csak zsúfoltnak és egészségtelennek bélyegzett városok még nagyobb terhet vettek magukra azzal, hogy asszimilálhatatlan hordákat fogadtak be, akiknek idegen szokásai veszélyeztették az „igazi” amerikai értékeket. Az egymás utáni amerikai generációk a városokat az idegenszerű romlottság emésztőgödreinek, az állam testébe férkőző kibírhatatlan daganatoknak tartották. A polgárháború előtti nativisták az ír katolikusokat okolták a városi mételyért; a századvégi WASP-ok a zsidók és szicíliaiak gettóitól iszonyodtak; a 20. században pedig a feketék és spanyolok patologikus közösségeit kárhoztatták a sok nyomornegyed és a bűnözés melegágyaiként a fehérek.
 Az autók beáramlása tovább fokozta az amerikai városok fizikai hanyatlását, és felgyorsította az elitek elvándorlását; kezdetben zöld és tágas külvárosokba, később a vidéki közösségek nosztalgikus, sorompóval elzárt szimulakrumaiba. Az autókultúra megnövelte a munkahely és a lakóhely közötti távolságot, kiürítette vagy megfojtotta a meglévő városközpontokat, és új városokat hozott létre, amelyek mindennel rendelkeztek, csak központjuk nem volt. „Hány Las Vegasba látogató fedezi fel”, kérdezi Joel Garreau, „hogy a városnak központja is van?” A valaha klasszikusan összetett és koherens modern város elvesztette központját, és feloldódva formátlanná vált. A városok túlzott mértékű, amorf növekedését szemléletesen mutatják be Italo Calvino meséi a képzelet szülte városokról, melynek képzetei felölelik a sokféle elképzelt múlt, modern jelen és posztmodern jövő változó formáit és mentális konstrukcióit. Calvino hajdani Pentesiléájában „a poros síkságból látsz kiemelkedni egy városfalat (…); áthaladsz egy ívpárkány alatt, és a városban találod magad: tömör sűrűsége körülvesz”. Ma ezzel szemben „Órákon át haladsz előre, és nem világos számodra, hogy már a város közepén jársz-e, vagy még kívül vagy. (…) keskeny homlokzatú házak, nagyon-nagyon magasak vagy nagyon-nagyon alacsonyak, akár egy fogatlan fésű hegyei, mintha azt jeleznék, hogy onnan kezdve a város anyagának láncszemei szorosabbá válnak. Ezzel szemben (…) újabb határozatlan formájú területeket találsz, majd üzemek és raktárak rozsdás külvárosát, (…) sivár kis boltokkal szegélyezett utcán haladsz át, amely kiszikkadt szántóföld-tócsákban vész el. (…) Pentesilea csupán önmagának perifériája (…)? Bármennyire eltávolodsz is a várostól, nem teszel egyebet, csak egyik pereméről a másikra érsz (…)?”
 Alig néhány amerikai város kerülheti csak el a Pentesileához hasonló, világszerte mind penetránsabb és gennyesebb elterpeszkedést. És a „romlás áttételeken keresztül terjed”, Eugen Weber kifejezésével. „Az erodálódó és elöregedő külvárosi tájakon a kertvárosok gazos slumokká válnak. A málló központok (…), állatias életükkel és lázongó tektonikájukkal csak az urbanitás gyorséttermi változatát kínálják,” a félelem ökológiájának megfelelően, Mike Davis metaforájával élve. A városok hanyatlása globális, a megalopolisz mindenekelőtt az elszegényedettek lakóhelye. 1950-ben csak New Yorknak húszmillió lakosa volt; 1994-re tizennégy ilyen megaváros létesült, amelyek mindegyike – négy kivétellel: New York és Los Angeles, Tokió és Oszaka – kétségbeejtően szegény vidéknek számít. A modern város modellje nem annyira Chicago, mint inkább Kairó vagy Kalkutta. A városok még Európában is a nemzetközi bűnözés és illegális bevándorlás miatt a legsúlyosabb társadalmi bajok helyszíneivé válnak.
 A modern várost az átmenetiséggel együtt járó formanélküliség is jellemzi. A városszövet tünékeny, nagyon könnyen kitörölhető a helyi emlékezetből. A derék polgár büszkélkedhet az ősi eredettel és a zavartalan folytonossággal, de az örökség fokozatosan átadja a terepet az újdonságot követelő vállalkozói igényeknek. New York tervezői az 1960-as években azzal büszkélkedtek, hogy több magasépületet rombolnak le, mint bárki más a világon, hogy új csodáknak adják át a helyet. New York szellemét találóan „kreatív rombolásnak” nevezték. A manapság uralkodó helyettesítési hóbort miatt még gyorsabban avul el a városszövet. Las Vegasnak a 80-as években emelt, viszonylag öreg szállodaépületeit az ókori Róma posztmodern utánzataival váltják fel. A mai városszövet találó jelképe nem annyira a meggyökeresedett fa, mint inkább a kalandor buldózer.
 Míg a mindennapi városi szcéna folyamatosan mozgásban van, addig a város szimbólumai mindinkább az emlékezésre irányulnak. A szaporodó emlékművek és dísztáblák, az érzékelhető és archivált múlt legalább palástolja, ha már ki nem zárhatja a silány, csiricsáré jelent. Néhanap kijelentik, hogy múlt és jelen együtt él: 1976-ban, Boston bicentenáriumán a város utcanévtábláival elevenítették fel a múltat, a „Régi Nevüket” írva az „Új Nevük” fölé. Ám sokkal gyakoribb, hogy a nosztalgia könyörtelenül kitörli a lokális jelent. A múlt Riverside-jának Kaliforniában állított, mindenütt jelenlévő emlékművek nem hagynak teret a jelenlegi Riverside-nak: a modern világ az emléktárgyak kereskedelmi központjaira és a gyalogos mallokat kiszolgáló parkológarázsokra korlátozódik.
Ezek az idealizált és elképzelt emlékek csak ritkán képesek arra, hogy színesítsék a sivár városi jelent. Az emlékek nem működnek, mert fentről adagolják őket, mert a helyi perspektíva helyett a kívülállók vízióit részesítik előnyben, és mert a kezdeményezők és értékesítők, tervezők és építészek meglehetősen gyér és felszínes vonásokat kínálnak társadalmi kohéziós programok helyett. A valóságban a városlakók ritkán élvezik a múlt és a jövő, az emlékezet és a cselekvés, az esztétika és a funkció, az ideál és a valóság közötti egyszerű és egyértelmű választások luxusát; ehelyett a versengő, de egyidejűleg létező szükségletek és értékek közötti finom kompromisszumok latolgatására kényszerülnek.
 A nüanszok szellemében az emléktárgyak Calvino városlakóit arra késztetik, hogy a ma mondén banalitását a tegnap vénülő bájával szembesítsék, és mindegyiket a másik szemszögéből lássák. Látogatókat kísérve a városban, a bennszülöttek a régi Mauriliát ábrázoló képeslapokat mutogatnak: „ugyanazon a téren, ahol a buszmegálló van, egy tyúkocska állt, zenepavilon volt ott, ahol most felüljáró ível át az úton, s két kisasszonyka sétált fehér napernyővel a lőszergyár helyén.” De a mauriliaiak jól tudják, hogy nosztalgiájukat csak a későbbi fejlődés legitimálja. A régi Maurilia elveszett méltóságát „csak most, a régi képeslapokon lehet élvezni”, mert amikor még létezett, „igazán semmi bájt nem lehetett benne felfedezni, és még sokkal kevésbé lehetne ma, ha Maurilia változatlan maradt volna”. Ezért „az utazónak dicsérnie kell a képeslapokon látható várost, és annak jobban kell neki tetszenie, ám gondosan el kell titkolnia (…) szomorúságát”, mielőtt még megbántaná a mauriliaiakat, akiknek egyedül hasonló gondolkodásuk tette lehetővé múlt és jelen összehangolását.
 Az irodalmat, festészetet, szobrászatot és építészetet megbízták a városi múlt újraélesztésével. A Gibbon-féle történelemkönyv és Piranesi metszetei révén megismert antikvitás-reprezentációk több évszázadnyi római látogató érkezését készítették elő. Az olvasottakkal és látottakkal felvértezve felülemelkedtek a jelen látványain, hangjain és illatain, kitakarták a modern látképeket és Vespákat, hogy jobban ízlelhessék az antik, birodalmi, reneszánsz és neoklasszikus Rómát, romos maradványok és hibátlan rekonstrukciók formájában. (De nem jártak mindig sikerrel: Hazlitt panaszkodott Róma „közönséges külsejű utcáira, ahol a fokhagyma szaga diadalmaskodik az antikvitás felett”.) „A késő 18. századtól kezdve mondogatták a Rómába látogatók”, írja Tarnya Cooper, „hogy egy már ismert városra leltek, ahol legnagyobb örömüket nem az új felfedezésében, hanem az ismerős felismerésében lelték.” A látogatást követő visszaemlékezés a tényleges helyszín emlékét összekapcsolta a hely reprezentációjával; a meglátogatott Róma olyannyira átitatódott antik impressziókkal, hogy turisták generációi számára őrizte meg sokrétű misztikumát.
 Róma híre mint elképzelt palimpszeszt sugallta Freud pompás hasonlatát lelki emlékezet és városszövet összekapcsolására. Az emlékezet a múltat a jelen szellemi benyomásaival együtt őrzi meg, míg az építészet kiradírozza a tapintható múltat, hogy helyet szorítson a jelennek. Ha Róma gondolati entitás lenne, az azt jelentené, „hogy a Palatinuson a császári palota és Septimus Severus Septimontiuma még a régi nagyságában emelkedik ki (…). De még inkább: a Palazzo Caffarelli helyén ismét állana a Capitoliumi Jupiter temploma (…), [legkorábbi alakjában], amikor még etruszk formát mutatott, és agyag antefixákkal volt ékesítve. Ahol most a Colosseum áll, egyszersmind megcsodálhatnánk az elpusztult Néró-féle Domus Aureát; a Pantheon téren nemcsak a mai Pantheont találnánk, ahogy azt számunkra Hadrianus hátrahagyta, hanem ugyanazon a talajon Agrippa eredeti építményét is; sőt ugyanaz a talaj hordaná a Maria Sopra Minerva templomot és azt az öreg templomot, amelyre ráépült.”
 Freud „fantasztikus feltételezésével” városok és emlékek különbözőségét kívánta hangsúlyozni, de elképzelt városi palimpszesztjét végül az emlékezet transzcendens képi metaforájává változtatta át. Azt is kimutatta, hogy az emberi test, a tájhoz hasonlóan, korábbi fejlődési szinteket olvaszt be későbbi sajátosságokba (ahogyan a csecsemőmirigy kötőszövetté alakul). Freud város-hasonlatának ereje arra a pszichikai szükségletre figyelmeztet bennünket, hogy a materiális városi szövetet imaginatív emlékekkel hímezzük ki.

***
A szüntelen felfordulás arra ösztönzi a városiakat, hogy a folytonosság zálogaiba csapott maradványaiba kapaszkodjanak vagy újakat tákoljanak össze. Ahogyan egy nemzet eredettörténeteket talál ki ingatag rezsimek alátámasztására, úgy a város is sokféle legendás eredetet, hősöket és korszakalkotó eseményeket mutat fel dísztáblák és látványos parádék, megőrzés és megemlékezés révén. Hogy a lengyelek nemzeti szellemét megtörjék, a náci hódítók lerombolták a középkori és barokk városközpontokat; majd a lengyelek úgy rekonstruálták a régi Varsót és más régi csodákat, hogy kitörölték az emlékezetből a háborús pusztítást, hogy a lakosság érezhesse, ezek a drágakövek sosem szűntek meg létezni.
 De ennél újabb keletű gyökerek is felfrissíthetik a kapcsolatot a régi emlékekkel. A sziléziai Wroclaw középkori negyedét, melynek korábbi német lakosait a Szovjetunióhoz csatolt keleti területek lengyeleire cserélték, szintén gondosan újjáépítették. Hogyan szolgálja az emlékezést ez a helyreállítás? – kérdeztem Wroclaw tervezőitől a 70-es években. Végtére is a keleti bevándorlók nem „emlékeznek” arra, milyen volt a város. A tervezők egyetértettek abban, hogy az újonnan érkezettek számára a régi épületek semmiféle folytonosságot nem fognak felidézni. De hangsúlyozták, hogy a gyerekeik már érezni fogják ezt; a következő generációk számára Wroclaw már az „ősi” város lesz, amit mindig is ismertek.
 Manapság a hollywoodi filmek és turisták számára készült brosúrák hasonló emlékező funkciókkal kísérleteznek, ám kevesebb sikerrel járnak. A népszerű logókból és ikonokból hiányzik a réteges palimpszeszt maradandó ereje, amit Piranesi, és Hawthorne Márvány faunjához hasonló irodalmi művek varázsoltak elő. Akár egy meghatározott korszak operakosztümjeiből, a „Rómát”, „Párizst” vagy „New Yorkot” jelentő, azonnal felismerhető mai képekből hiányzik a meggyőző kötelék. Azt az érzetet keltik az emberben, hogy „tévedésből egy másik regényben szerepel vagy – ami még rosszabb – egy magazinban”. Néhány év távollét után városába visszatérve az egykori New York-i úgy érzi, „bármerre nézek, minden be van keretezve – a nyomorúságos részek éppúgy, mint a gazdagok.” Mindent „kisajátítottak a divatdiktátorok”, és minden stílus lett, szubsztancia nélkül.
 A szubsztanciához szükség van arra, hogy a város rendelkezzen küldetéstudattal, valamifajta rendeltetéssel; ezek gyakran egymással versengve jutnak kifejezésre. A presztízzsel bíró emlékjelképek iránti igény nem egy esetben lokális jellegű városi rivalizálást gerjesztett. Köln, abbéli igyekezetében, hogy a szent Római Birodalom városai között elsőbbségre tegyen szert, a három királyok kitalált ereklyéit, és a Szentföldről származó, hasonlóan hamis eredetű Barbarossa-zsákmányt használta fel. Napóleon, Párizs rangját emelendő, legnemesebb antik darabjaitól fosztotta meg Rómát. A 20. század elején a chicagóiakat állítólag pusztán az tántorította el attól, hogy megszerezzék a New Yorkban csúnyán mellőzött Grant-síremléket, hogy nem bírták kitalálni, hogy tudnák onnét elmozdítani.
 A szimbolikus birodalmáért folytatott harc gyümölcsöző is lehet, mint például az angliai Leeds és Bradford, a 19. században a textiliparból meggazdagodott ikervárosok példája mutatja. A 20. század közepére mindkettő tönkrement, hatalmas gyáraik munka nélkül maradtak, nagyszerű középületeik leromlottak. A háború sújtotta Leeds modern stílusban építette magát újjá; míg Bradford neoklasszikus elhanyagoltsága fennmaradt. Életképes, produktív alternatíva híján Bradford az 1980-as években örökségturizmusra adta a fejét. Titus Salt és a többi mágnás hatalmas épületei a viktoriánus ipari technológia és polgári fellendülés múzeumai lettek.
 Leeds polgári képviselői elborzadtak a múltnak e lakájos képzelet szülte kiárusításán, s Bradford örökségét olyan történelmi ferdítésként ítélték el, amely a gyermekmunkát, az éhbért, a prostitúciót és más gonosztetteket próbál tisztára mosni. A leedsi nyomdagépek parlamenti vizsgálatokból és bírósági jegyzőkönyvekből származó, szenzációhajhász idézetekkel fűszerezett pamfletek özönét zúdították az ipari forradalom bűneire. A dologból mindkét város hasznot húzott. Mindkét város turistái nyertek azzal, hogy rivális narratívák bennfentes ismerői lettek; az egyik építészeti maradványokra, a másik levéltári hagyatékokra épül, melyek a maguk ellentmondásos módján kiegészítik egymást.

A városokat gyakran sokrétű és versengő képzetek keretezik. A szemlélő pozíciója elrejtheti vagy kiemelheti a város különböző reprezentációit – építészek látomásos teremtményeit, a helyi hagyományokat, az idő rothasztó és ülepítő munkáját. Calvino kétarcú Morianája mindezen lehetőségeket felvonultatja. Morianában egyrészt „az alabástrom kapuk áttetszően csillognak a napfényben, koralloszlopok tartják a szerpentinnel bevont épületoromzatokat (…). [De] elég egy félkört bejárni, és máris [a látogató] elé tárul Moriana elrejtett arca, rozsdás lemezzel, zsákvászonnal, szögekkel kivert deszkákkal, koromtól feketéllő csövekkel, konzervdobozhalmokkal, elfakult feliratokkal teli vakfalakkal, szalmafonatjukat vesztett székek kereteivel borított síkságot talál, teleszórva olyan kötelekkel, amelyek már csak arra jók, hogy valaki felakassza magát egy rothadó gerendára”. A két kép nem olvasztható eggyé, „csak színe van és visszája, akár egy papírlapnak, egy kép az egyik, másik a másik oldalon, amelyek nem tudnak egymástól elszakadni, sem nem láthatják egymást.” A városok kritizálói és ünneplői gyakran hasonlóan kettős tapasztalatot élnek át, és képtelenek a diskurzusra, amikor a teljesen mással találják szembe magukat.
 Az újdonság és a megszokás ugyancsak ellentétes városokat teremtenek: az egyik meghökkentő, a forma és a szín városa, a másik a látást elhomályosító fakó hasznosságé. Calvino Fillidéjében a jövevényt megörvendezteti, hogy „hány egymástól különböző híd halad át a csatornán: szamárhát vonalú, fedett, pilléreken, bárkákon álló hidak, függőhidak, lyukacsos korlátú hidak; hányféle változatú ablak nyílik az utcákra: kétnyílásúak, mór stílusúak, lándzsa alakúak, csúcsívesek, félkörívben vagy rózsa alakban magasodóak (…). A város minden pontján meglepetéseket kínál a tekintetnek (…). [De ha tovább maradsz], a város hamarosan a szemed láttára válik fakóvá, eltűnnek a rózsa alakú ablakok, a három szobor a párkányokon, a kupolák is. (…) Látsz (…) egy padot, amelyre kosarat támaszthatsz, egy kis zökkenőt, amelybe beleakad a lábad, ha nem vigyázol. Minden más láthatatlan a városból. A legrövidebb út, hogy annak a kereskedőnek bódéjához eljuss, az, ahol elkerülheted amannak a hitelezőnek pénztárablakát. (…) Millió szem tekint fel ablakokra, hidakra, kapribokrokra, de mintha fehér lapot futnának át a pillantások.”
 Üres lap az, ami fölé a legtöbb város hajol; monoton, kifejezéstelen homlokzatokban testesíti meg Calvino eltorzult Fillidéjét. A várostervező túl gyakran a közömbös szem, az érzéketlen törzsvendég, az elcsigázott helybeli cinkosa, akik panasz nélkül viselik el a gigantikus banalitását, mintha az unalom a hasznosság elkerülhetetlen velejárója lenne.

A városi emlékezet lapjai megérdemlik, hogy hétköznapi változatosság gazdagítsa őket, és mindenféle városi történeteket meséljenek. Hogyan és ki hozza létre ezeket a történeteket? Bradford és Leeds ellentétes stratégiái provokatív megközelítést nyújtanak, a sokféle városi társadalmi múlt teljesen ellentétes felfogásait hangsúlyozzák. A meghatározott etnikai és közösségi történelmekről való megemlékezés, a jelentékeny helyszínek és útvonalak hangsúlyozása narratívák, public art, fotográfia és visszatérő ünnepek révén Los Angelesben és másutt is termékeny dolog, melyeket a Dolores Hayden által is leírt, önmagukat gerjesztő vállalkozások ösztönöznek. Ahogyan az ember az élet minden területén megrögzötten idézi fel életének korábbi szakaszait a kandallópárkányra, konyhakredencre vagy falra helyezett fotókkal, ugyanúgy növelheti az önmagára és a közösségre vonatkozó szenzibilitást a köztereken az emlékezet közös megjelenítésével.
 Ezek az erőfeszítések eleinte intézmények segítségét igényelhetik, de javukra válhat azok felügyelete is, akik tapasztalatot szereztek abban, miképpen önthetők vizuális és tapintható formába az emlékezés és történelem vágyai. De amíg ezek nem gyökereznek lokális inspirációban, és nem támogatja őket folyamatosan a köz kreativitása, addig az erőlködés nem hoz tartós városi gazdagodást, hanem felszínes, múlékony és idegen látszat marad.

Bibliográfia

MUMFORD, Lewis
A gép mítosza
Európa, 2000

CALVINO, Italo
Láthatatlan városok
Kozmosz, 1981

FREUD, Sigmund
Rossz közérzet a kultúrában
Kossuth, 1992

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu