- a nõ és az írás - 

1. [thesis]

Miért ír egy nõ? Miért, ki tiltja meg neki, hogy írjon? Azt hiszem, eddig csakis olyan nõk érdekeltek, akik írnak. Ha találkozom egy nõvel, megismerkedünk, rögtön megkérdezem, ugye írsz? Ahogy egészen különbözõ nõkkel találkoztam eddig, úgy egészen különbözõ nõket láttam már írni. A nõk, sokan azt hiszik, tükör elõtt írnak. Belenéznek a tükörbe, meglátnak egy nõt, és írnak róla. Minden nõben magukat látják. A nõk, akikrõl nõk írnak, akkor saját maguk volnának. Szerintem ez nem igaz. Aki így ír, vagy nem nõ, vagy nem a nõrõl ír. Vagy észre sem veszi, hogy a nõ nem mindig magáról ír. 

A nõk különbözõ pozíciókban írnak. Éppen úgy, ahogyan ezerféleképpen szeretkeznek. Ahány szerelmi együttlétük volt életükben, annyiféle szöveget hoztak létre. A nõk sokkal több mozdulatra képesek írás közben, mint azt feltételeznénk. Az egyik nõ, aki ír és láttam õt írni, terpeszben ír, a lába közé veszi a papírt és a szõnyegen ül írás közben, nagyokat sóhajt, olyan az arca, mintha sóvárogna valaki után, pedig csak egy jól sikerült írásra áhítozik. A terpeszében születnek meg a mondatai. A jó mondatnál elõrehajol és a rossznál hirtelen összezárja a lábát, úgy, ahogy mások a szájukat. Van egy barátnõm, aki például azt mesélte, hogy számára az írás éppolyan szenvedés, mint amikor kisfiát a világra hozta. Olyan élmény neki az írás, mint a szülés. Általában négykézlábra ereszkedik, mikor érzi, az írása vége felé jár. Utána napokig alig tér magához. Meghúzódik a csuklója és izomláza lesz az írástól. Folyton arra a mozdulatra emlékezik, ahogyan írt és nem arra, amit létrehozott vagy ami kijött belõle. De olyan valakit is ismerek, akinek fáj az írás. Igaz, még sosem írt a boldogságról. Õ az a típus, aki rögtön mindent meg szeretne írni, ha vásárol egy füzetet a papírboltban, nem tudom róla lebeszélni, hogy csak arra az egy férfira koncentráljon, akirõl írni szeretne. Mert arról, hogy ne csak a férfiakról írjon, már meg sem próbálom lebeszélni. Írásai szeszélyesek és csapongóak, sok szóismétlés, elcsépelt, érzelmi frázis van bennük. Olyanok a szövegei, mint a mézzel teli hólyagok. Áradnak a semmitmondó szavak, aztán úgy durran el a végén az írása, mintha belevágtak volna. Elfelejti lezárni, nem teszi ki a pontot, vagy meg sem jelenik benne a másik ember, akirõl írni akart. Egyszerûen nem tudja megírni a világot és az érzéseit. Szia, mondom neki magamban, te nem leszel soha írónõ, s szar alak vagyok, mert neki persze, a szemébe nem merem megmondani. 
Egyszer egy nõt, aki régóta írt és díjat is kapott, figyelmeztettem, hogy bújjon ki a bõrébõl, hogy szedje össze magát, ha továbbra is írni akar, ne csak magát figyelje, és ne nézzen az elõszobában a tükörbe, és jaj, ne sírjon mindig írás közben. Ez az utolsó mondatom hazugság volt, de hiába, amikor elkészül, mindig fércmûvet ad ki a kezébõl. Más kérdés, hogy a barátai körében sikere van. Nem szeretem az írásait, de nem merem neki megmondani, mert megsértõdik. Aki ír, annak pedig sosem szabad megsértõdnie. Legalább egy nõben bízzon, abban, aki benne lakik. Ennek a nõnek a hangját, mellét, szavait, testét kívülrõl kell fújnia. Az író nõnek tudnia kell, hogy minden porcikáját minden pillanatban hogyan használja. Ahogy egy szép modell öltözik, olyan pontosan és vonzóan kell írnia egy nõnek. Bármikor minden egyes szavával bárkit csábítson el, tehát a szavak erotikus természetét kívülrõl illik ismernie.
Még mindig ugyanaz a nõ jut eszembe írás közben. Nem érti, miért vannak kudarcai a szeretõjével, s hogy az írás miért nem pótolja a szeretõit. Mert mindent belepakol, a saját életét, kudarcait, a meg nem kapott férfiakat és nõket, ékszereket és rongyokat, házat, autót, felhõket és napfényt, utazást, mindent ugyanabba a férfifigurába rak. Az összes megtiltott maszturbálását szeretné velünk megosztani. Azt hangoztatja, az írás terápia, az angol romantikus regények lapja pedig számára péniszpótlék. Milyen felszínes író, álszent, gondolom, mikor a szemébe nézek, látom a ferde rúzst a száján, a gondatlanul felvett, átlátszó melltartóját, a lecsúszott pántját, kicsi, befelé forduló mellét és rögtön egy tragikus anekdota jut róla eszembe. Õt, mármint ezt a nõt, sosem írom meg, félek, akkor többé nem találkozik velem, rám haragudna a saját hibái miatt. Az író nõk ilyen kegyetlenek. Mégis, az õ történeteikre feltétlen szükség van az íráshoz. 
Egyszer pedig találkoztam valakivel, igaz, nem Magyarországon, hanem Krakkóban, aki sosem szeretkezett, csak írt róla. Több ezer oldal volt a polcán, tele szerelmi történetekkel, sötét alakokkal, betyárokkal, pincérekkel, fiatal fiúkkal, szép és alacsony, gnóm és buta, erõszakos és kiállhatatlan, hiú és nárcisztikus alakok éltek a vitrinjében, meztelenek voltak és felállt a nemi szervük. Volt, akinek folyt a szájából a nyál, miközben behatolt az elbeszélõnõbe, és olyat is láttam a lapon, akibõl negyed órán keresztül folytak az ivarsejtjei a lepedõre. Egy boldog nõ, aki írta õket. Egyiket sem szerette, de aki egyszer beléhatolt, többé nem feledte a behatolás könnyedségét, az írónõ puha, lágy és szenvedélyes poklát, azt a rózsaszín poklot, amit a lába között hordott. Nem tudom, mi a boldogság, de õ azt mondta nekem, hogy a boldogság az írásban van, nem a valóságban. Mesélte, hogy a fantáziát semmilyen diktatúra nem tudja legyõzni, s szerinte a hímvesszõ pótolja a kardot, a háborút és az unalmas hétköznapokat. Ez a nõ egyáltalán nem szeretett élni, csak írni szeretett. Ettõl volt õ a világ legboldogabb nõje. 
A legszebb nõ, akit egyszer írni láttam egy bõrkötéses füzetbe, azóta már Londonban él. Õ mondta, hogy a füzete a szíve helyett van. Ami a szívét nyomja, bevési a füzetébe. Nem értettem vele egyet. Szerintem egy nõnek nem a szívérõl kell írnia és nem is a testérõl, hanem más nõkrõl. Ezt megfogadta, és írt tovább. Azóta nem találkoztunk, de már két regényét láttam, az egyik Afganisztánban játszódik, a másik Kongóban. Sosem olvastam õket. Néha felnyitom a kötetét egy könyvesboltban és a hátsó borítón megnézem az arcképét, izgulok és kíváncsian várom, vajon még mindig olyan szép-e, mint az elõzõ alkalommal. Ilyenkor arra gondolok, hogy egy férfi, éppúgy ahogy én, sosem olvassa a könyvét, csak megnézi a fényképét. Minden nap gondolok rá, és ha van egy kis szabad idõm, elmegyek a boltba, ahol lehet kapni a könyveit. A szívét is keresem, de egyik mondatában sem találom. A csúnya nõk, és a jelentéktelen nõk, ilyet nem tudnak írni. De õket könnyebb végighallgatni. Azóta megbántam, hogy valaha láttam a bõrkötéses füzetét, mert a szíve sosem lett az enyém.
A nõkben nincsen semmi közös. Egyszer találkoztam olyan nõvel, aki nem tudott írni. Gyerekkorában írónõ szeretett volna lenni. Késõbb megjelent egy könyve, amit senki sem olvasott, ezért többé nem írt. Tõle tudtam meg eddig a legtöbbet az írásról. Az egyetlen igazi írónõ, aki bebizonyította nekem, mert pontosan tudta, látta és részletesen elemezte, hogy õ miért rossz írónõ. Õ volt a tehetségtelenség apoteózisa és ezt senkitõl sem szégyellte, akivel beszélgetett. Bárkinek odaadta magát. Úgy feküdt le férfiakkal, hogy az olvasójává tette õket, elolvasták a verseit, pedig tudták, milyen rosszak, de így lefekhettek vele újra. Aztán elárult néhány trükköt. Sok írónõ fél tõle. Az írónõk félnek a tehetségtelen nõktõl, pedig szerintem az írónõ csakis azoktól a nõktõl tanulhat, akik írnak, de nem tehetségesek. 
A legjobb elbeszélést, amit valaha olvastam, azt is nõ írta. Méghozzá egy tanárnõ. Lapokat vágott szét, ráírtunk szavakat - persze mondanom sem kell, hogy csak lányok jártunk a magyar fakultációra -, és õ ezekbõl a szavakból a következõ hétre írt egy elbeszélést. A következõ szavak voltak az írásában: szerelem, szerelem, szerelem és Don Juan. Négyen jártunk az órára. Nem az elbeszélés volt lényeges, még csak nem is a tanárnõ tolla, a szavak, vagy ahogy kiegészítette a mi szavainkat, hanem az írás abszurd körülménye és a téma sivársága. Ekkor határoztam el, hogy soha nem írok a szerelemrõl, vagy legalábbis a szót sosem írom majd le. Mégis folyton róla írnak a nõk. Nincs mit tenni, ez van, ez a kibaszott szerelem.
Tudok egy nõrõl, aki Magyarországon a háborúban, a fronton tanult meg írni. De csak ötven évvel késõbb tudta leírni az írást, ami a fejében volt. Arról írt, hogyan erõszakolták meg és hogy kik törték el a gerincét. Az írását megelõzte az élete, és a mondatait eltakarta a hallgatása. Ez a nõ korábban, amíg nem írt, tudott írni a szerelemrõl, ma már aligha. Azok a nõk, akik hallgatnak, éppúgy írnak, mint azok, akik mindent megírnak. Akin ruha van, sokkal többet sejtet, mint aki mindenét kiteszi. Ezt a nõt ma bárki megláthatja meztelenül, ha elolvassa a regényét.
Egyszer, távolról, egy temetõben, láttam halott nõt írni. Elõvette a ceruzáját, kimászott a kriptából és a sírköre írta mindannak az ellenkezõjét, amit róla beszéltek a faluban az emberek. Írt a tanárairól, a gyerekeirõl, a konyhájáról, a papról, a szeretkezéseirõl, a pénzrõl, arról, hogyan csalta meg a férjét és hogyan vétkezett Isten ellen, de a legtöbbet arról írt, amit egész életében hiányolt az életébõl, hogy leírhassa a kredencén egy papírlapra a vágyait és azt valaki észrevegye. Úgy érezte, õt sosem vették észre és mégis, annyi gonoszságot összehordanak az életérõl. Mikor befejezte, visszamászott a sírba. Másnap a plébános észrevette a betûket a sírkövön, visszament a parókiára radírért és letörölte, amit a nõ írt. 
[...] 
Egy nõ van, aki szerintem nem ír. De õ sem létezik, csak kitaláltam. Õ fényképész és sokat utazik, nincs ideje írni. Városról, városra jár, még egyetlen férfi sem bírta vele ki sokáig. Nem tudok vele e-mailezni, beszélni sem szoktunk, alig tudok róla valamit. Bennem lakik, anélkül, hogy látnám, vagy hogy megtudhatnám, merre jár éppen. A legszabadabb nõ, akit valaha láttam. (Ez azért nem teljesen igaz, de mindegy, maradjon így a mondat.) Nem szentimentális, kemény, bármit elvisel, sok kés van már a szívében, de nem látszik rajta, hiszen a szíve sem látszik és soha nem is beszél róla. Nyugodt, mindig vállalja magát és senkit sem csap be a szeretetével, igaz, nem is szeret különösebben senkit. Rettentõ udvarias. Õ sosem kérdezi, na, jó amit írtam? Tetszik? Ezt szerettem benne a legjobban, mikor megismertem. Egyszer elutaztunk és lefeküdtünk. Másnap mesélte, hogy unja azokat az írókat, akik történelmi regényeket írnak, nem tudnak írni a nõkrõl, nem tudják mi van a nõkben megírva és azt sem tudják, mi a szomorúság. Gyönyörû teste volt, egyik testrésze sem volt unalmas, csak a jövõt láttam rajta, hiszen nem volt még mire emlékezzünk, akkor láttuk egymást elõször. Este továbbutazott. Van egy ilyen nõ.

2. [antithesis]

Mostantól nem vagyok ugyanaz a nõ, mint az elõbb. Mától a hamis nõk érdekelnek. Az igazi nõk taszítanak. A hazugok ejtenek ámulatba. A punkok és a vampok izgatnak. A nõi jelmezek, a kivágott ruhák, a csupaszon hagyott testrészek, a boldogság kellékei. A nagy mellek a világ legszebb labdái lesznek mindjárt. Olyanok, mint az emberfejek. Copfok, fonatok, lófarkak lógnak ki....

Nem szeretem a nõket, de csakis a nõietlen nõket nem szeretem, azokat, akik vállalják nõiességüket és nem akarnak nem nõk lenni, õket szeretem. Tegnap például még azokat a nõket szerettem, akik nem hordanak parókát és jelmezt, mert õk õszinték, ma már fordítva gondolom. Az új díva nevet az õszintén, bosszút áll a szerelmeseken és megveti a háziasszonyokat, kineveti a feleségeket, esze ágában sincs gyerekeket nemzeni, mert fél, hogy rá fognak hasonlítani. Az íráshoz az új nõknek semmi közük, tollat legfeljebb a kalapjukra tûznek. Mindenben tárgyiasulni szeretnének, mert szexuális tárgyak.
Nemrég felkértek egy szerepre, s úgy éreztem, semmilyen szerepnek nem tudok megfelelni. De meg tudtam. Felvettem egy parókát. Megszûnt az írás és megszületett egy íratlan történet, amit szóban mondok el:
A Rákóczi útra keveredtem, de nem mentem el addig a jelmezboltig, ahol számtalan haj és parókaforma közül lehetett volna választani. Ajánlották, mert ott állítólag vannak fufruk, rövidek, húzottak, slicceltek, minden méretben és színben találhat magának arcot az ember. Kicsi, kopott parókaüzletben kötöttem ki. Hosszú lépcsõn mentem, aminek az oldalában üvegvitrinek voltak mindenféle fejekkel. Mikor felértem, egy varrólány ült az asztalnál, vastag szemüvege eltakarta az arcát, fehér köpenyben. Köszöntem neki, de csak visszadurmolt valamit, láthatóan nem érdekelték a valódi fejek, csak a szegések és a gyûrõdések, a fejbõr izgatta, de csakis az, amelyhez õ készítheti a parókát, szenvedélyesen szerette, hogy mindig övé az utolsó öltés, viszont látszott rajta, hogy kirázná a hideg, ha neki kellene valakinek a fejére hajat tennie. Undorodik a hajtól, bár nem látszott rajta egyértelmûen, de érzõdött, hogy viszolyog az igazi emberektõl. Zárt lábbal ült, megtudtam, hogy még szûz.
A parókásnõ, késõbb kiderül, a bolt tulajdonosa, ahogy meglátott, egy ágyhoz tessékelt. Olyan volt az ágya, mint egy orvosi rendelõ fekvõhelye. Nem értettem, miért kell lefeküdnöm, hiszen csak egy hajat szeretnék. Alig mertem megszólalni, féltem a parókás hajától és a nõ mély, rekedt hangjától iszonyatos érzés fogott el, gyûlöltem. Meg sem kérdezte, miért vagyok itt, egy colstokkal méregette a hajam, tépkedte belõlem a hajszálakat, közben a kedvenc színészem után érdeklõdött, Bronson, mondtam, kérte, hogy toljam le a bugyim, mert minden szõrszál színe számít, ami az ember testén van, ahhoz képest állítja majd be a haj színét. Elképedtem, de nem mertem szólni, mert még mindig mély volt a hangja, nekem pedig elállt a szavam. Aztán hozott valamit, rátette a fejemre, tükröt tartott elém és unszolt, mondjak véleményt róla. De ne magamról, az nem érdekli, hanem róla, mármint hogy milyen szép parókákat készít, és hogy szerintem õ még kívánatos-e. Azon vettem észre magam, hogy elkezdem vetkõztetni az hájas testét, és akaratomon kívül dicsérem õt. Majd már csak arra emlékszem, hogy a fejemen fekszik egy oroszlán. A paróka volt, amit rám helyezett, halszagú, ronda sörénye Mirjam néninek az én fejemre került. Ugye bálba kell kiscicám, kérdezte, minta bennfentes volna az élet hétvégi területein, és közben megállás nélkül nyomta, húzta a fejem, pofozott jobbról és balról, én meg hagytam magam. Mirjam néni, kértem, könyörögtem, hagyja abba, hagyja meg a saját hajam, nem akarok szerepeket játszani, nem akarok más lenni, látni sem bírom magam. Amikor elment pisilni, azonnal felültem és a kabátom után nyúltam. Sajnos hamar visszajött, egyszer csak az árakról kezdett beszélni, hogy mennyibe kerül majd nekem a haja, de hirtelen észre vette, hogy el akarok menni. Gyorsan megkérdezte, milyen parókát szeretnék. Szõkét, világos szõkét, mint Staller Ilonának, fufruval, mondtam hadarva Arra számítottam ilyen úgysincs a boltjában, és végre megszabadulok a parókásnõ cigaretta szagú leheletétõl. Meleg volt. Izzadtam. Ekkor Mirjam néni hozott egy szõke parókát, épp olyat, amilyet kívántam. Erõszakosan a fejemre tolta, begyûrte az eredeti hajcsomóimat és az elsõ fésûvel a fejemre szúrta a mûhajat. Neki köszönhetem az elsõ nõi szerepemet, amikor végre nem kellett magamnak lennem, vagy legalábbis, akik láttak, elhitték, hogy más is lehetnék, mint saját magam. Olyan valótlan volt ez az egész.
Nem volt mese, meg kellett magam ismernem. Elkezdtem a következõ napokban ahhoz a nõhöz hasonlítani, aki a parókában vagyok. Több nõ voltam egyszerre. Olyan szerepekhez hasonlítottam, amiket írás közben gondoltam el: kurva lettem, lotyó voltam, csábítóvá váltam, naiv és szûz, gonosz és hûséges, magányos és színpadias, kívánatos és bányarém lettem. Mindent kipróbálhattam, rondát és szépet, undorítót és csábítót. De ez már nem szóban volt, hanem írásban. Bárkit megkaphattam, aki ámult rajtam és senkinek sem kellettem, mert közönségessé váltam. Aki mellém állt, mindenki megkívánta. Másokra is fényt vetettem. Néhány ismert prostituált kereste a társaságom, s ez hízelgett. Vigasztaltam meddõ nõket, elfordultam a depresszívektõl, csak sikeresekkel barátkoztam, levezettem néhány szülést és megcsalt feleségeknek alapítottam olvasókört. Diplomás titkárnõnek álltam be, nem zavart, ha a férfiak többet kerestek, picit bántott, amikor lekurváztak a hátam mögött, de nem nagyon, vagy nem, nem is bántott, élveztem, amikor bántottak, annak örültem a legjobban, ha arról beszéltek, hogy felcsináltak, vagy hogy valakinek a szeretõje vagyok. Elismertem, hogy évek óta a volt pártitkárra hajtok, híres színészeket és írókat környékeztem meg. Mindenkivel lefeküdtem, aki pletykált rólam, hogy igaz legyen, amit beszél. Bevallottam, hogy még egyetlen férfit sem szerettem igazán, utálom a férjezett nõket, utálom a szingliket, egyik nap ezt, másnap a másik mondatot mondtam, arról is beszéltem, mennyi kudarcom van, és milyen sikeresnek és különlegesnek érzem magam, ezt lehetõleg mindenkivel minden alkalommal megosztottam. Elmeséltem a nõi fõnökömnek, milyen kegyetlenek a nõi fõnökök, a tanárnak, mekkora intrikus a híres tanár vagy tudós, s hogy lobbiznak a tehetségtelenek, a királyokkal megosztottam, hogy szerintem is õk lennének a legjobb királyok. Helyezkedtem, kapcsolatokat építettem. Mindenki arról beszélt, hogy helyezkedem, tõlem tanultak a bénák. Vagy máskor, egy más szerepemben a középszer hûséges tagja lettem, mert bármit mondhattam. Aztán ráuntam magamra. Hirtelen megijedtem a nõi lobbitól. Kiszálltam az összes feminista szövetségbõl, nem értettem egyet a kormánnyal, lekommunistáztam a liberálisokat, végre nácizhattam. Hát igen. Ilyen vagyok. Végre megvannak a szerepeim, és nem kell tagadni a gondolataimat, mert a hajamon látszik az õrület, az hogy a valóságosnál is valótlanabb vagyok, maga a valóság vagyok, és mindenki erre vágyik. Én voltam a világ legjobb hajú nõje.
Néhány napig minden ment, mint a karikacsapás. Aztán, szép lassan, rájöttem, milyen silány mindez, a szerepek koptak, a mondataim ismétlõdtek, a dolgok nem változtak. Egyre többször kötöttem ki kokainszagú sötét szobákban. A nõ akkor is csak egy nõ, ha jelmezt hord. Semmivel nem lehet õt helyettesíteni. Rájöttem, milyen otrombák a szerepek: Antigóné, bátor, bölcs és szenvedélyes; Bovaryné, kicsinyes, provinciális, szenvedélyes; Madam Chauchat, rideg, elegáns és szenvedélyes; Bede Anna, Kund Abigél szenvedélyes... A többi nõ, úgy emlékszem, nem kavart fel, azt hiszem. Nana, Ofélia vacakok és Kárász Nelli sem hozott ki a sodromból. Kivéve talán a boldogtalan Anna Kareninát, az nem egyforma velük, mert a maga módján lett boldogtalan, de hát, mindegy is, mi lett vele. Abbahagytam az írást, levettem a parókát.
3. [conclusio]
Van 1 nõ, nem tudom feledni. Annemarie Schwarzenbach, azt hiszem, így hívták. Na, máris elfelejtettem. Zürichi nõ. Svájci, de boldogtalan, leszbikus lesz és morfinistává válik. Sok pénze volt, mert fõpolgármester volt az apja. Bejárta Afganisztánt és Kongót. De elõtte még élt Berlinben, Thomas Mann gyermekeivel múlatta az idõt, Erikával és Klaus-szal. De ez nem érdekes. Ekkor kezdett írni. Késõbb fotográfus lett. Fegyelmezett volt, sosem kavart botrányt, mindig saját magát adta, még akkor is, ha ezért megvetették a szimbolisták. Novellákat és útikönyveket írt. Szeretett autót vezetni, 1939-ben egy Forddal indult neki a kõsivatagnak, nem zavarta a háború. A könyveiben alig írt a háborúról. A szerelmével, egy nõvel, közösen írta az útikönyvét, az arabokról, a kövekrõl, a magányról és a szenvedélyrõl. Mindig hordott magánál ceruzát és fényképezõt. Maradtak fenn róla képek, ahol nagyon szép, de olyan is van, amelyiken szomorú. Azt hiszem, a saját haját hordta. Rövid fufruja volt, elegáns, gyönyörû ruhákban járt, volt zakója, nyakkendõje és legalább negyven szoknyája. Nem szerepeltek különösebb nõalakok a könyvében. Csak a helyváltozatás okozott némi örömöt és meglepetést az írásaiban. De legalább így nem is hazudott arról, hogy csak a nõk érdeklik. Szépek a betûi, láttam õket egy ormótlan múzeum vitrinjében. Nem használt egyes szám elsõ személyt, mégis mindig magáról írt. Az afgán hegyek ormait a svájci Alapokhoz hasonlította. Ezek rossz képek voltak. A fényképeit szerettem, igen, talán nem is az írásait. Nincs is ilyen írónõ, csak kitaláltam, ezt gondoltam ma róla.
Ha a nõi irodalomról van szó, akkor arról csakis írásban értesülhetünk. Mintha nem is létezne írások nélkül nõi irodalom. Pedig létezik nõi irodalom nõi írások nélkül.
Ha a nõi irodalomról kérdeznek, márpedig a nõi szerzõket folyton a nõi írásról faggatják, hallgatok. Csak a nõkrõl szeretek beszélni, de nem a nõi irodalomról. Nõkkel szeretek barátkozni, kedvelek bizonyos nõket, sõt van olyan nõ, akivel kifejezetten szeretek aludni. De ugyanezt elmondhatom a férfiakról is, tehát, nincs radikális konklúzió.
Egyet azért elárulok, sosem szerettem volna nõi irodalom lenni. Berzsenyi töredékes barátnéja, Madách vagy a Biblia buta Évája, de annak sem igazán örültem volna, ha két keresztnév, a J. és az A. kezdetû, belém szeret. Ahogy például nem szeretnék néhány mai író nõalakja sem lenni, mondjuk Kukorellyé vagy Láng Zsolté. Viszont épp a múltkor gondoltam rá, mennyire szívesen volnék a Síró ponyva bármelyik versének alanya. 

Miért olvas egy nõ? Miért ne, ki tiltja meg neki? Azt hiszem, eddig csakis olyan nõk érdekeltek, akik olvasnak. Ha találkozom egy nõvel, megismerkedünk, rögtön megkérdezem, mit olvasol? Ahogy egészen különbözõ nõkkel találkoztam eddig, úgy egészen különbözõ nõket láttam már olvasni. A nõk, sokan azt hiszik, tükör elõtt olvasnak. Belenéznek a tükörbe, meglátnak egy nõt, és olvasnak róla. Minden nõben magukat látják. A nõk, akikrõl nõk olvasnak, akkor saját maguk volnának. Szerintem ez nem igaz. Aki így olvas, vagy nem nõ, vagy nem a nõrõl olvas. Vagy észre sem veszi, hogy egy nõ nem mindig magáról olvas.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu