Urbano Tavares Rodrigues
Lisszabon
Az augusztusi késõ délutánokon, amikor a
fény bevonja az Ajuda lejtõin álló házakat,
s a királyi palota ezernyi izzó ablaka veri vissza a nap
haldoklását, a Tejo szinte bíborvörös lesz,
nosztalgiától és ígéretektõl
véresen folyik el a Belem torony, e reneszánsz ékszer
közelében, amely eleven húsként remegve hívogatja
a hajókat, két lépésre Lisszabontól;
a város izzik a lenyugvó napban, s méltóságteljes
dicsfényében múlt, jelen és jövõ
keveredik.
Kétség sem férhet hozzá, hogy kevés
európai város ilyen gazdag emlékekben, miközben
- az építészeti stílusok sokaságának
és egybeolvadásának, kalandos és véletlenszerû
felbukkanásuknak, a hét domb halmait magukba olvasztó
reliefjeiknek köszönhetõen - tele van meglepetéssel
és titokzatossággal is.
Ez a bájos és laza szabálytalanság a Jeronimos
kolostor burjánzó Manuel-stílusától
(díszítését a 16. századi felfedezések
ihlették, tengeri és keleti motívumok szövik
át) az okkersárga vagy élénkrózsaszín
barokk szobrokon és a Bairro Alto és a Mandragoa negyed kanyargós,
szûk utcáin át az Alfama kiugró házaiig
terjed, ahol a balkonokat virágok és madarak tagolják,
vagy a modern körutakig, amelyek ugyanolyan stílustalanok és
szervetlenek, mint a római vagy az amerikai sugárutak, és
fullasztó forgalom szennyezi õket; ám a fény,
a mindig varázslatos lisszaboni fény hirtelen kirajzol egy-egy
kaput, utcasarkot, egy hirtelen felizzó tetõt, s ebbõl
a sokféleségbõl születik az a különleges
báj, amely a fõváros sajátja, azé a
kicsit leromlott, kicsit viharvert fõvárosé, amely
mindig elégedetlen volt önmagával, és mohón
vágyott rá, hogy elindulhasson, hiszen egykor õ nyitotta
meg Európa elõtt a világ útjait.
Miközben keresztül-kasul bejárta az óceánokat
és Afrika, India, Brazília ismeretlen földjeit az aranyat,
a dicsõséget vagy a területeket hajszolva (a Dom Henrique
infáns vagy még inkább II. Dom Joao király
által szigorúan megtervezett vállalkozás keretében),
a 15-16. századi Portugáliának - a humaniórákban
kétségkívül az itáliai reneszánsznak,
a festészetben pedig a flamand iskolának köszönhetõen
- megvolt a saját tudományos és empirikus (vagy inkább
a tapasztalatból született) kultúrája a navigáció,
a matematika, a földrajz vagy a botanika területén, amelyet
részben a távoli kultúrákkal való szerencsés
és szenvedélyes találkozás hozott létre.
Noha a mai Portugáliát kétségkívül
másnak látjuk, mint a régit, megõrizte örök
vágyát az indulásra, mintha csak a távolból
lenne képes szeretni ezt a szegényes, erdõkkel és
fenyõfákkal borított földcsíkot, amelyen
türelmetlen lábát megvetette. És maga Lisszabon
is, ez a hivatalnok város, ez az üzleti város, amelyet
szüntelen mozgásban tartanak a gyalogosok és az autók,
és amely igen gazdag számtalan európai szintû
kulturális kezdeményezésben (múzeumok, kiállítások,
mozik, színházak), bizonyos mértékig egyfajta
átmeneti életmódot testesít meg, a távoli
földrészek iránti vágyakozást, a megszerezhetõ
javak híján kivándorlásra kényszerült
kis népek sajátját, amelyek azonban kiállják
a próbát, és a világgal folytatott párbeszédben
tökéletesítik magukat.
Lisszabon egykor nemtörõdöm nagyváros volt,
ahol írók, zenészek, festõk vagy egyetemisták
ülték körül az asztalokat az olyan nagyhírû
kávéházakban, mint a Brasileira, a Nicola, a Chave
de Ouro vagy a Monte Carlo. Ezek a kávéházak - egyik-másik
még ma is megvan - egyben a diszkrét politikai kritika központjai
is voltak, s a titkosrendõrség megfigyelése alatt
álltak a Salazar-fasizmus idején.
Némelyik átengedte a helyét egy-egy banknak -
a pénznek ezek a templomai elözönlötték a
belvárost, ahonnan szinte teljesen elköltöztek a lakók
-, sok pedig gyorsétteremmé alakult át. Az érzékeny,
már-már varázslatos város a maga régi,
klasszikus stílusú házaival, hatalmas távlataival,
mint amilyet az Avenida da Liberdade kínál, amelyet még
ma is rokokó épületek, pálmafák és
hattyúkkal teleszórt medencék szegélyeznek,
óhatatlanul amerikanizálódik.
A bárokban, amelyeket kollégám és barátom,
José Cardoso Pires oly jól leírt egyszerre ironikus
és tragikus hangon az Alexandra Alfa címû regényében,
a diszkókban (mint a Fragil, a Loucuras vagy a Kremlin) éjjelente
tolong az ifjúság, amelynek közös nevezõje
a rock, közös emblémája a pillanat. Még
ha igaz is az, hogy latin szomszédaikkal összevetve a portugálok
látszólag tartózkodóak, melankolikusak, sõt
szomorúak, a fiatalok attól még számos ponton
tökéletes összhangban vannak európai társaikkal
(nem véletlenül élünk ,,globális faluban"),
azaz végsõ soron az amerikaikkal.
De hát hol van a lisszaboni ember? A 19. századi költõnek,
Cesario Verdének, az Egy nyugati ember érzései
szerzõjének nosztalgikus soraiban, amelyeket itt mindenki
ismer? Alvaro de Campo* híres Tengeri ódájában
vagy Fernando Pessoa mûvében, a
Nyugalom könyvében?
A nagy író, Eça de Queiros karikaturisztikus alakjai
között, akik ugyan több mint százévesek, ám
még mindig elevenek? Szürrealista költõnk, Alexandre
O'Neill hatalmas nevetéseiben vagy ironikus verseiben? Vagy inkább
abban az érzékeny fiatalemberben, aki a lenyugvó nap
fényénél a mitikus óriás, Adamastor
szobrának közelében, a Santa Catarina kis õrtornyából
szemléli a Tejo hajóinak meg-megcsillanó árbocait
és a tankhajók kéményeit?
Az egyik olyan rítus, amely a leginkább jellemzõ
a lisszaboniakra, a vasárnapi autós kirándulás,
ez a végeláthatatlan dugók miatt legalább annyira
kimerítõ, mint idegesítõ robot, amely azonban
megadja híveinek a kötelességteljesítés
örömét. A futball és a corrida, amelyek egykor
népi látványosságnak számítottak,
már régen nem azok, lévén a jegyek igen drágák,
de megmaradtak, fõként a foci, állandó beszédtémának,
sõt heves viták tárgyának a meccset követõ
egész héten. E tekintetben, azt hiszem, nincs különbség
az európai fõvárosok közt.
Csakhogy a mi futballfanatikusunk mindentudó és indulatos,
és képes tüzet okádni arra, aki ellentmond neki,
vagy megsérti kedvenc klubja tekintélyét; ám
szent terepén kívül õ is nyugodt és békés
állampolgárrá lesz.
A fado? Sokat beszélnek róla, de a fiatalok õszintén
szólva nem szeretik már sem énekelni, sem hallgatni,
néhány kivételtõl eltekintve, ahogy az lenni
szokott. Megmarad nekünk Amalia Rodrigues és Carlos do Carmo
ma is eleven, gyönyörû hangja, és szerényebb
szinten a tradicionális fado néhány ,,szigorú"
énekese, mint Nuno da Câmara Pereira és José
da Câmara.
A ,,fado-mulatók" ma már csak egy félhalott múlt
romjai, egy olyan életforma maradványai, amely a féltékenységet,
a szenvedélyt és a macsóuralmat magasztalta. A város
bizonyos részei továbbra is kötõdnek ehhez a
kultuszhoz, például Mouraria és Alfama - tipikus lisszaboni
negyedek, ahol száradó ruha lóg az ablakokban, a balkonokon
vagy a manzárdokban, amelyek olyan közelségbõl
néznek szembe egymással, hogy a szomszédok akár
hosszú beszélgetésekbe is belebonyolódhatnak.
A régi negyedek közül a legkifinomultabb Lapa: arisztokratikus
és népi egyszerre. Számos követség található
itt, barokk paloták nagy és nyugalmas kertekkel, ahová
odalátszik a Tejo, élettel teli zsákutcák és
csendes kis sikátorok hálózatának kellõs
közepén, ahol az utolsó kézmûvesek dolgoznak
saját mûhelyeikben, és a széles lépcsõkön
kamaszfiúk szórakoznak kedvükre. A kapuk elõtt,
a nyomasztó hõségben, alkonyatkor összegyûlnek
a békés lakók egy kis csevegésre - a férfiak
félmeztelenek vagy trikóval takarják el idomaikat,
a hölgyek legyezõvel a kezükben tárgyalják
meg ezeknek a kedves konklávéknak egyetlen és kizárólagos
témáját: szomszédaik életét.
A nap bizonyos óráiban Lapát szinte teljesen valószerûtlen
atmoszféra lengi be, mintha a fényûzõ múlt,
amely itt túlélte önmagát, még mindig
képes lenne pezsgõ életet lehelni a tavirózsákkal
borított medencékbe, a gyeppel borított területekbe,
a házak homlokzatán csillogó azulejosba, a
falak közé zárt kertekbe, a zöldre festett nagy
kapukba.
A Santos templomban vecsernyére harangoznak, minden rózsásnak
látszik az Abrantes palota körül, amely a francia követségnek
ad otthont; kicsit lejjebb, a széles utcán, amely végigfut
a Tejo mellett, szünet nélkül zúg a forgalom. A
hõség viszont nem szûnik.
Egy újabb földrengés jár a fejekben. Az elsõ
nagy szeizmikus rengés a 15. században következett be;
a második, a legszörnyûbb, a 18. században (Voltaire
egyik híres szövegében idézi fel), egész
pontosan 1755-ben, mindenszentek napján, abnormális hõségben
- olyan nedves és fullasztó hõség volt, mint
ez a mai. Egy harmadik lisszaboni földrengés fenyegetettségében
élünk (ami azért inkább a képzelet szüleménye,
mint valóságos veszély). Nyomasztó vízió
- egész városrészek omlanak össze és válnak
romhalmazzá, a Tejo, sõt az óceán támad
rá a városra a lelkiismeret-furdalás és a vezeklés
nagy fekete hullámaival.
Feljöttem az Estrela árnyas kertjébe, nézem
a bazilika kupoláját, amint kirajzolódik Európa
legkékebb egére, és gondolkozom. Mit csinál
a Portugália nevû karavella az európai térben
hajózva?
A nemzeti képzeletben idõnként aranyzuhatag hull
alá (ha lehetne, minél elõbb), olykor sötét
felhõk gyülekeznek a jövõ horizontján (de
majd holnap meglátjuk), apokalipszis-sorozattól visszhangzik
a 20. század (a boszorkányok mindig üdvözölték
az ilyen ünnepélyes várakozásokat, és
még inkább a 20. század teljesítményét).
Már-már ibolyaszínû fény siklik végig
a város háztetõin, elönti a jezsuiták
templomainak homlokzatait, a hõsi emlékmûveket, amelyeket
ebben az órában ellepnek a galambok. Ez a finom fény
nem igazán lila, inkább az a bizonyos titokzatos, tiszta
éjkék, amelyet csak a mi Nikias Skapinakisunk tud megfesteni.
Az éj lassan leszáll.
Lisszabon tágra nyílt szemmel álmodik.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Jegyzet
*Pessoa egyik álneve.
Kérjük küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|