| Takáts József
A pályázatíró monológja (Pécs európai kultúrváros) Néhány nappal ezelőtt felfedeztem az épület falán, ahová két hónapja dolgozni járok, egy nagy méretű emléktáblát, amit mindaddig nem vettem észre, s megtudtam, hogy ugyanazon épületben van ma Pécs „Európa Kulturális Fővárosa – 2010” pályázatírásának a központja, ahol annak idején évtizedeken keresztül az Első Dunagőzhajózási Társaság pécsi székhelye volt. Több mint száz évvel ezelőtt a DGT volt a város ipari modernizálásának (bányászvárossá változtatásának) a legfőbb ágense, ma ugyanabban a házban azért dolgozunk, hogy Pécs maga mögött hagyja bányászati-ipari imázsát, s kulturális várossá váljon, pontosabban nemzetközi regionális kulturális központtá Nyugat- és Délkelet-Európa határvidékén. E sorokat nem városkutató írja, s nem is városmenedzser vagy várospolitikus, bár mostani munkámban az utóbbi két elem összetalálkozik. Nem közvetlenül a városi valóságot alakítja a ténykedésem: meggyőző fikciót kell alkotnom a városról és lehetőségeiről, amit egyként elhisznek a városlakók és a pályázat döntnökei, s ha elhiszik, akkor elkezdhet valóságot alakító fikcióként működni. Amikor rádöbbentem, milyen következménye lehet egy-egy mondatomnak, amellyel a városközpont kiterjesztését vagy egy üres ipari épület új élettel való megtöltését javaslom, eszembe jutott A városalapító tervezője, aki akadálynak látja „az idővel együtt rendeződött, szegényes várost”, térszerkezetét és épületeit, amelyek útjában állnak az új város és vele együtt az új társadalom tervezésének. A regény negyedik fejezetének („Tervező voltam a korai szocializmus időszakában…”) némely részét húsz évvel ezelőtt fejből is tudtam. Olyan pályázatot szeretnék írni, amely hozzáigazodik „az idővel együtt rendeződött városhoz”, melyet én nem szegényesnek látok, inkább megtanulhatatlanul gazdagnak. A 2010-es Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésére kiírt magyarországi pályázat tétje egészen más, mint a párhuzamos németországi pályázaté, mert a pályázó városok egyikének, a fővárosnak hagyományosan óriási kulturális (politikai, pénzügyi, közigazgatási stb.) túlsúlya van a nagyobb vidéki városokhoz képest. Budapest igazi nemzetállami főváros: benne található minden központi nemzetállami intézmény, másfél évszázad központosító politikája testesül meg benne. Kulturális intézményeinek sűrűsége, változatossága vagy pénzügyi ereje nem vethető össze egyetlen más hazai városéval sem. A rendszerváltás utáni tizenöt évben Budapest kulturális fölénye tovább nőtt, mert sok-sok kulturális vagy kultúratámogató intézmény jött létre vagy települt meg a fővárosban, s újabb központi kulturális intézmények épültek és épülnek. A magyarországi Európa Kulturális Fővárosa-pályázat alapvető tétje éppen ezért az, hogy a döntéssel, amely megnevezi az ország jelöltjét, elmozdul-e a decentralizáció irányába az ország kulturális fejlődése. Karl Schlögel ír egy esszéjében arról, hogy az 1989 utáni Kelet-Közép-Európában a régi nagy határvonal, a vasfüggöny helyett új választóvonalak, új megosztottságok jöttek létre, nemzetállami határok, gazdagok és szegények közötti határok, a nagyvárosok és a hátországuk közötti megosztottság. „A nagy közép-európai városok csatlakoznak nyugati megfelelőikhez”, írja, ők a „második modernizáció motorjai, az új életstílusok, egy új rutin és »normalitás« színterei, a kommunikációs forradalom… fő reléi”. „Mindezek a helyek egyetlen új tér részét képezik, amit nagyvárosi korridornak nevezek. A virtuális, mentális és néha a valódi távolság ezek között a városok között olykor kisebb, mint a (nagy)városok és hátországaik közti távolság.” Budapest, teszem hozzá már én, e nagyvárosi korridor része, egyszerre eleme a nemzetközi városhálónak, s egyszerre központja túlnyomórészt fejletlen országának. A következő, száz évvel ezelőtti idézetet Gyáni Gábor tanulmányából kölcsönzöm, néhány napja jelent meg egy pécsi, városkutatással foglalkozó konferencia tanulmánykötetében. A szöveg egy pedáns tanárember naplójából való, Németh Józseféből, Németh László apjáéból, aki 1901-ben budapesti tornaversenyre kísérte tanítványait: „A versenyen kívül szép célunk a főváros szép épületeinek, részeinek megtekintése volt, főleg, hogy nemzetiségi vidékünk fiai elé a magyar állameszme erejét odaállítsuk. Ezért súlyt helyeztünk a királyi palota, koronázó templom, az Országház, Igazságügyi Palota, Egyetem, Akadémia, a szobrok stb. megtekintésére.” E büszkeségtől fűtött sorok írója a nemzetállam egysége és ereje térbeli megtestesüléseként tekintett a fővárosra, nagyszabású retorikai üzenetként, amely le kell, hogy nyűgözze az állampolgárt, akinek azt kell éreznie, hogy ez itt az övé is (vagy, ha nemzetiséginek született, az övé is lehet), őt képviseli, hogy mindez nem egyszerűen a főváros lakói számára épült, hanem a nemzetállam valamennyi polgára számára. Ami a fővárosban van, az egész országé, ami egy faluban vagy kisvárosban, csak azoké, akik ott élnek. A pályázó vidéki városoknak azzal kell (vagy kellett volna) szembenézniük az „Európa Kulturális Fővárosa – 2010” pályázat során, hogy többszörösen a kulturális perifériához tartoznak, többé-kevésbé függő helyzetben a centrumokhoz képest. A pécsi pályázat e helyzetet központi témájává igyekezett változtatni, a határvidék sajátos kulturális tapasztalatát állítva előtérbe. A periféria, a határvidék kultúrája hasonlít is a központi területekére, ám különbözik is tőle. Gyakran érdekesebb és meglepőbb, mert a határvidékeken olyan kulturális cserék és összeütközések mennek végbe, amelyeket sosem tapasztal meg közvetlenül a központ. Péccsel 2010-ben Európa egyik legismeretlenebb – a Balkánt a Nyugattól elválasztó és összekötő – határvidéke válna „központtá”, „fővárossá” egy évre, mert a pécsi pályázat egyik legfontosabb eleme, hogy be kívánja vonni a tőle délre, délkeletre, délnyugatra fekvő, Trieszttől Tuzlán át Temesvárig terjedő multikulturális övezet városait a programjába. 1907-ben fél évig tartó, a korabeli sajtó szerint egy millió látogatót vonzó országos kiállítást rendeztek Pécsett. Szinte önálló városrészt emeltek kiállítási pavilonokból, egymás mellett sorakoztak az ipari, borászati, bányászati és művészeti bemutató épületek. A főszervező Zsolnay Miklós terve az volt, hogy e kiállítás révén a Balkán felé történő nyitással egészíti ki a dunántúli ipar és kereskedelem kapcsolatrendszerét. A kiállítás nyereségét egy nagy városi kultúrpalota építésére szánták, ám a bank vezetője rövidesen Amerikába szökött az összes pénzzel, így a pécsi kultúrpalota nem épült meg sohasem. A periféria függő helyzetének a társadalomtudományos magyarázatokban az egyenlőtlen fejlődés a legfőbb mutatója. A fejlett társadalmakban mindig van olyan ágazat, amely dinamikusan fejlődik, s húzza maga után a többit, s ha a dinamizmusa visszaesne, egy másik ágazat veszi át tőle e szerepet. Az ágazatok nagyobb távlatból nézve egyenlő módon fejlődnek. A periféria fejletlen társadalmaiban viszont a fejlődés mindig szigetszerűen megy végbe, a fejlődő ágazat alig van hatással a többi helyi ágazatra, s a fejlődés külső, a centrumból érkező késztetéseknek, kapcsolatoknak köszönhető. A periférián a fejlődő ágazat elszigetelődik a környezetétől, modern elem nem-modern környezetben. Ezt a teóriát kísérletképpen a kulturális centrum- és perifériahelyzetre is alkalmazhatjuk. A kulturális periférián eszerint a művészeti ágak fejlődése egyenlőtlen: lehet egy-egy ágazat, amely fejlődik, ám nem húzza magával a többit, s dinamikáját a centrummal való meg-megújuló kapcsolatának köszönheti. Ha igaz, hogy a vidéki városok közül Pécs kulturális/művészeti termelése függ a legkevésbé a centrumtól (erre utalt metaforikusan Mészöly Miklós mondata, miszerint Pécs, amely a Mecsek déli lejtőire települt, az egyetlen magyar város, amely hátat fordít az országnak), ez bizonyára annak köszönhető, hogy a fővároson kívül egyetlen városnak sincs olyan népes művészettel foglalkozó értelmiségi rétege, mint Pécsnek, s a művészeti intézmények helyi hálózata is itt a legsűrűbb és legplurálisabb. Az utóbbi évtizedekben több ágazatban Pécs a művészeti innováció helyét jelentette: Eck Imre Pécsi Balettje, a Keserü Ilona vagy a Pécsi Műhely képzőművészete, Vidovszky László „új zenéje”, a „Villámsújtotta ház”-at építő Dévényi Sándor építészete, az „új próza” első számú folyóiratává vált Jelenkor az említett művészeti ágak közelmúltbeli megújulásának legfontosabb műhelyei közé tartoztak, s részben tartoznak ma is. A centrummal való kapcsolat tagadhatatlan, ám ezek a pécsi teljesítmények egymásra is hatással voltak, s hatottak a centrum művészeti mozgásaira is. Egy vonása Pécs pályázatát bizonyára döntően megkülönbözteti a hazai pályázó városok többségétől. Pécsett két és fél éve zajlanak hol szenvedélyes, hol körültekintő nyilvános viták arról, megpályázza-e a város az Európa Kulturális Fővárosa címet, s mit tartalmazzon a pályázata, így a koncepció szinte minden sarokpontja nyilvánossá és vitatottá vált már jóval azelőtt, hogy szerzője, jómagam, hozzákezdtem volna a megírásához. A benne szereplő mondatok jórészét valaki más inkább mondhatja magáénak, mint én; a stílus, a felépítés, az érvek logikája ugyan rám vall, de az üzenet inkább arra a heterogén értelmiségi közösségre, amely elkötelezettje a pécsi pályázatnak. S mivel Pécsett foglalkoztak nyilvánosan a legtöbbet és leghevesebben a témával, bizonyára a csalódás is itt lesz a legnagyobb, ha a város nem nyer a pályázaton. Egyesek szerint nemzetközi színvonalú művészeti működés akkor folyhat a periférián, ha folytonosan fennmarad a kapcsolata a centrum új innovatív tendenciáival. Farkas Zoltán egy zenetörténeti tanulmányában Georg Licklt hozta példának, aki 1807-ben Bécsből érkezett Pécsre, a zenei centrumból a perifériára püspökségi regens chori-nak, s akinek zeneszerzői és bemutatói tevékenysége nemzetközi rangú maradt harminchat pécsi éve alatt is, mert a periférián eltöltött „esztendei alatt sem tévesztette szem elől a nemzetközi színtér legfrissebb zenei fejleményeit”. Mások szerint az innováció útja nem centrumból a perifériára vezet, hanem sokszor éppen fordítva: „a perifériákról jövők mindig jobban megtermékenyítik a centrumot, mint azok, akik eleve a centrumban vannak”, mondta például Földényi F. László. A kulturális innováció útja centrum és periféria között – ez a pécsi pályázat másik alaptémája. Az utóbbi években általában területfejlesztési okokból döntöttek egyik vagy másik jelölt mellett az „Európa Kulturális Fővárosa” címért folyó versenyben. Lehet, hogy 2008-ra Anglia azért választotta Liverpoolt és nem Birminghamet, mert az előbbi hanyatlóban, az utóbbi emelkedőben lévő város volt. Liverpool gazdasága és népessége visszaesett a kilencvenes évekre, rossz gazdaságszerkezetet és nyomasztó munkanélküliséget mutatott. Birmingham viszont éppen ebben az évtizedben változott ipariból kulturális várossá (s egyben az EU-s fejlesztési tankönyvek mintavárosává), jó városfejlesztési stratégiának és a nagyarányú EU-s forrásoknak köszönhetően. Az Európa Kulturális Fővárosa-program nem pusztán kulturális eseménysor, hanem nagyszabású fejlesztési program, amelyet normális országokban nem a legfejlettebb, hanem egy kevésbé fejlett városba irányítanak. A pályázó magyar városok között vannak, amelyek a Bécs—Budapest közti „fejlődési folyosó”-hoz tartoznak, s vannak, amelyek valamely leszakadóban lévő, fejletlen régió városai. Az utóbbiak számára sokkal nagyobb a gazdasági tétje a pályázatnak, mint az előbbiek számára. Pécs egy stagnáló régió központja, amelybe az 1990 után Magyarországra érkezett külföldi működő tőkének mindössze a 2%-a került. A rendszerváltás előtti gazdasági húzóágazatai leépültek, a város bevételei alig összevethetők a „fejlődési folyosó” városaiéval. Ha egy pillantást vetünk a GDP megyénkénti eloszlását mutató mai térképre, láthatjuk, Baranya egy főre eső GDP-je alig több mint harmada a budapesti adatnak és alig több mint fele Győr-Sopron-Moson adatának. Pécs és a régió legfőbb gazdasági „kitörési pontja”-ként a szakemberek már jó ideje a kulturális ipart és a turizmust nevezik meg: az „Európa Kulturális Fővárosa”-program éppen ezeken a területeken lendítene nagyot. Milyen lesz Pécs 2010-ben, ha elnyeri a címet? Felépül az ezer férőhelyes Zenei és Konferenciaközpont, hangversenyteremmel, amelyben szívesen játszanak a nemzetközi élvonal zenészei is, s délután az eszéki, kaposvári és szegedi zenekedvelők autóba ülnek, hogy odaérjenek az esti pécsi Cecilia Bartoli-koncertre. A „Múzeum-utca” folytatásaként kiállítótérré válik a Vármegyeháza nagy barokk épülettömbje, s állandó tárlata, a Kortárs Magyar Képtár mellett nagy nemzetközi átutazó kiállításokat fogad, mondjuk éppen egy Miró-kiállítást. Az Irodalom Házában (miként valamely németországi Literaturhausban) Ismail Kadare tart ma este, időutazásunk napján, felolvasást. Befejeződött a Zsolnay-gyár hatalmas ipari épületegyüttesének a felújítása és átalakítása, a falait, amelyek szinte egy kisebb várost rejtenek a városban, kinyitották, belső tere zöld közparkká vált, amit művészeti óvoda, szálloda, vendéglők vesznek kerül. Itt működik az egyetem Művészeti Karának kerámiaszobrász- és formatervezés-tanszéke, összekötve a design-múzeummal és a Kortárs Művészeti Intézettel, amely a nemzetközi Art Factory-hálózat legfiatalabb, magyar tagja. Utópia? Pécs, azt hiszem, olyan város, amelyet elfogadna Európa Kulturális Fővárosaként
a magyar kulturális közvélemény. Ez a kijelentés, azt hiszem, nem igaz
minden pályázó városra. A versengő városok némelyikének, így Pécsnek is,
van esélye arra, hogy 2010-re vagy inkább 2010 által nemzetközi regionális
kulturális központtá váljon – hogy belenőjön a két számmal nagyobb kabátba
–, többségüknek azonban nincs, mert a földrajzi környezetükben van egy
náluknál nagyobb és dinamikusabb város, amely már most betölti ezt a szerepet
vagy hamarosan betöltheti. Szerencsés volna, ha a magyarországi Európa
Kulturális Fővárosa-pályázat döntése olyan várost erősítene meg, amely
képes többpólusúvá és nyitottabbá tenni az ország kulturális életét azáltal,
hogy egy nemzetközi régió kulturális központjává válik 2010 eredményeképp.
Bibliográfia A pécsi pályázati koncepció: www.pecs2010.hu
KONRÁD György
TAKÁTS József
(N. Kovács Tímea, Böhm Gábor, Mester Tibor szerk.)
FARKAS Zoltán
FÖLDÉNYI F. László
LICKL, Georg
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|