Hogyan közelítsük meg a birodalom fogalmát egy olyan korban, melyben nemzet és nacionalizmus magától értetődik? Azoknak, akik valaha egy mára már felbomlott birodalom leigázottjai voltak, ez nem jelent problémát. A hinduk nagy része számára a brit uralom, ahogy a Szovjetunió hajdani csatlósai számára a birodalom nem más, mint az éjszaka sötétje, amire a napkelte következett; az idegen elnyomás dicsőségesen lezárt fejezet az életükben. Azoknak a mai nagyhatalmaknak sem okoz gondot megbarátkozni a birodalmisággal, melyek lényegileg továbbra is birodalmak. A mai Kína például fenntartja uralmát azokon a vidékeken, melyeket még a kínai császárok hódítottak meg, jóval az Újvilág spanyol és portugál inváziója után, és teszi ezt a helyi lakosok beleegyezése nélkül. Újabban, ahogy ezt már más nagyhatalom is megtette, Kína átfestette hódításai és gyarmatai cégtábláját. Kína azonban továbbra is birodalom, de ma már népként, illetve népköztársaságként ünnepli magát.
A birodalom fogalma sokkal nehezebben megragadható azoknak a nyugat-európaiaknak a számára, akik valaha mohón özönlötték el a földgolyó messzi tájait, de hatalmuk Ninive és Türosz sorsára jutott. Az angolokban, a walesiekben, skótokban és írekben, akárcsak a franciákban, spanyolokban, dánokban, belgákban és hollandokban a birodalom emléke sokszor bűntudatot ébreszt vagy halvány nosztalgiát, de a leggyakrabban szándékos feledékenységbe menekülnek előle. Így gyakorlatilag minden Írországgal foglalkozó történelemkönyv hosszan fejtegeti – igen helyénvalóan – az angol uralom elleni nemzeti küzdelmet. De az a tény, hogy a brit Indiában állomásozó fehérbőrű csapatok nagy része hosszú ideig ír nemzetiségű volt, akárcsak a birodalom bürokratáinak, kalandorainak és kereskedőinek nagy része, általában – és nagyon helytelenül – kimarad a történetből. A skótok általában jól kiszámított amnéziával állnak az elveszett birodalom kérdéséhez. A birodalom relikviáit a múzeumok pincéibe és padlásaira száműzik, más esetben pedig úgy állítják be, mintha a birodalom csupán az angolok kedvtelése lett volna. Nemrég kiadott, hatalmas, gazdag művében (A skót birodalom, Tuckwell/Birlinn), Michael Fry mégis amellett érvel, hogy a reformáció, az Angliát, Skóciát és Wales-t egyesítő államszerződés és a felvilágosodás mellett a birodalomnak is helye van Skócia nagy jellemformáló élményei közt.
A skót birodalom figyelemreméltó könyv, melynek megírásába talán csak egy olyan szabadúszó vághatott bele, mint Fry. A könyvhöz anyagot gyűjtve körbeutazta a világot, másodlagos forrásainak jegyzéke lélegzetelállító. A könyv harmincnyolc fejezete bejárja az összes kontinenst, némelyik térképmelléklete és illusztrációja pedig felbecsülhetetlen értékű. A Brit Birodalom és a skót történelem iránt érdeklődőknek kötelező olvasmány, melyből sokat tanulhatnak. Van azonban a műnek néhány alapvető hibája. Sokak számára a legnagyobb nehézséget Fry stílusa fogja jelenteni. A szerző ugyanis kérlelhetetlen tory, ami Skóciában manapság ritka, és néha úgy tűnik, azzal akar elébe menni a kritikának, hogy erősen rászolgál. Könyve majdnem kizárólag domináns fehér férfiakról szól. A skót munkásosztály emigránsai és a katonák ritkán bukkannak fel, és az egyetlen skót nőt, aki rövid mellékszerepet kap a könyvben, a misszionárius Mary Slessort, indokolatlanul és arcképét meghazudtolva „csúnyácskának” nevezi. Ami a skót imperializmus szenvedő alanyait, a színes bőrűeket illeti, ők csak „füstösképű milliók”-ként, vagy „afrikaiak és arabok karattyoló tömege”-ként jelennek meg. Van itt azonban egy másik, kevésbé nyilvánvaló probléma is. Ezt a könyvet ugyanis, amely a Brit Birodalomról szól, egy bőszen nacionalista hazafi írta.
Fry célja nem pusztán az, hogy dokumentálja Skócia hatalmas szerepét a Brit Birodalomban, hanem azt is bizonyítani akarja, hogy a skótok birodalmi tevékenysége mindvégig megkülönböztethető maradt más népekétől. Ez igaz is, annyiban, hogy a skótok lélekszámukhoz mérten aránytalanul, az íreknél és a walesieknél, de talán még az angoloknál is nagyobb mértékben vettek részt a Birodalom megszerzésében és fenntartásában. Régóta tudott, hogy Skóciából –kis mérete és viszonylagos szegénysége folytán – az ambiciózus fiatal férfiak mindig is kivándoroltak, már az 1603-as angol-skót unió előtt is. Az Anglia tengeren túli vállalkozásaiban való részvétel bizonyos fokig a korábbi kivándorlás szerves folytatása volt, hiszen a skótok kis számban már hosszú ideje eljártak Oroszországba, Lengyelországba, Franciaországba, Skandináviába és a Németalföldre kereskedni, tanulni, harcolni és letelepedni. Sok skót 1603 után is előszeretettel szegődött el rivális kontinentális birodalmakhoz, míg mások akkor már saját, Európán kívüli birodalomról álmodtak. 1684-ben, az aberdeenshire-i kvéker, Robert Barclay, már saját telepet alapított New Jersey-ben. 1698-ban a mozgósítható skót tőke negyede ment rá a Darien Tervre, a sikertelen közép-amerikai gyarmatalapítási kísérletre. 
A kudarcba fulladt gyarmatosítási kísérlet és az 1707-es egyezmény után a skót imperialista ambíciók szükségszerűen a közös brit lobogó és nem a skót András-kereszt alatt keresték az érvényesülés lehetőségét, noha a világ egyes tájain nehéz lett volna megkülönböztetni a kettőt. Az 1760-as években országnyi területeket irányítottak már skótok, jóllehet ezek elméletileg a Brit Kelet-indiai Társaság birtokai voltak. Az első skót miniszterelnök, Lord Bute, Kelet- és Nyugat-Florida termőföldjének és állásainak oroszlánrészét honfitársainak juttatta, Kanada 1759-es meghódítása pedig skót telepesek egész generációinak adott lehetőséget, hogy az Atlanti-óceán túlpartján is meghonosíthassák egyházukat, kultúrájukat, nyelvi szokásaikat, hagyományos sportjaikat és számtalan Szent András-társaságukat. Más sikeres kisebbségekhez hasonlóan, a skót imperialisták is megértették különbözőségük óvásának fontosságát és egymás támogatásának feltétlen szükségességét. Az, hogy 1853-ban a Kelet-indiai Társaság bevezette a versenyvizsgát az állásaira jelentkezők közt, nagy csapást jelentett az indiai skótok klán-rendszerű hatalmára nézve. Nem lehetett már olyan könnyen beültetni a szubkontinens zsíros állásaiba az abroath-i Angus gyereket vagy Colint, a caithness-i unokatestvért. A kisebb magáncégekkel – legalábbis kezdetben – könnyebb dolguk volt. A Brit Kelet-afrikai Társaság igazgatója 1880-ban egyszer azt találta mondani: „Hál’istennek, mi itt mind skótok vagyunk.”

A brit birodalom külön skót története
Ennyiben teljesen jogos a birodalom külön skót történetéről beszélni. Az is bizonyos, hogy a viszonylagos függetlenség, melyet Skócia az unióban is megőrzött, tovább árnyalta fiainak birodalmi szerepvállalását. Abban, hogy a skótok oly sok tengerentúli állást töltöttek be, bizonyosan szerepe volt egyetemeik akkori egyedülállóan magas oktatási színvonalának is, és nem csak sovén belterjességüknek. Lehet, hogy némely skót prokonzul, mint például Thomas Maitland, Málta és az Ión-szigetek kormányzója Skócia 1832 előtti különlegesen szűkkeblű és korrupt választási rendszerén felbátorodva gondolta a maga végtelen ostobaságában, hogy kedvére manipulálhatja a helyi választásokat is. A skót egyház valóban kifejlesztette a misszionárius tevékenység különleges formáját, az azonban, hogy az angolokhoz és az írekhez képest viszonylag kevés skót elítéltet toloncoltak Ausztráliába, inkább a független skót törvénykezés mellékhatása volt.
Fry elmélete a külön kezelhető skót imperializmusról azonban tovább megy ennél. Számára a hódítással és földszerzéssel ellentétes kereskedelmi elkötelezettség volt az, ami igazán megkülönböztette a skót birodalmat a brittől. Azt állítja, hogy a Brit Birodalom csak az amerikai forradalom után vált vonzóvá a skótok számára, amikor az megszűnt angolok által uralt gyarmatbirodalom lenni, és kereskedő-birodalommá változott.
A könyv kínálta részletgazdag tudásanyag azonban gyakran ellentmond az elemzésnek és a kronológiának. Amellett lehet érvelni, hogy 1776 előtt a skótok déli szomszédaiknál kevésbé érezték testvéreiknek az amerikai fehér telepeseket, hiszen azok túlnyomórészt angolok voltak. De a skót kitelepülés az Atlanti- óceán túloldalára már jóval a forradalom előtt, 1700 után felgyorsult, és az olyan városok, mint Greenock és mindenekelőtt Glasgow, legalább annyira érdekeltek lettek az amerikai gyarmatokban, mint Bristol vagy London. Mi több, a legtöbb skót a jelek szerint szerette volna fenntartani a gyarmati viszonyt. 1776-ban meglepően sok skót burgh és megye támogatta az amerikai lázadók elleni háborút. Nemcsak kereskedni akartak, tengerentúli területekre és uralomra is fájt a foguk. Erős jelenlétük a fegyveres erőkben biztosította fontos szerepüket a Birodalom ázsiai és afrikai hódításai során is. És nem riadtak vissza az erőszaktól sem, ha az a telepesek érdekében állott. Ahogy Fry is leírja, az Angus McMillan vezette felföldiek fegyveres csapata Sydney-től délre, Gippslandban 1842-ben az ausztrál történelem legvéresebb etnikai tisztogatását hajtotta végre az ausztrál bennszülöttek közt. 
Mindez nem jelenti azt, hogy az olyan skót pénzemberek, mint Thomas Sutherland, a Hongkong and Shanghai Bank igazgatója, és skót gyárosok, mint a paisley-i Coats, vagy a Clyde-menti skót hajóépítők, valamint olyan könyörtelen skót kereskedők, mint Alexander Matheson és William Jardine, a fenomenális kábítószer-csempész páros ne bizonyultak volna központi birodalmi szereplőknek. Mindazonáltal minden protestáns nemzetnek folyton visszaköszönő szokása, hogy azt állítják, történelmileg őket csak a kereskedelem érdekli, amikor valójában uralkodni akarnak. A 17. században az angolok és a hollandok művelték ezt, állandóan és megtévesztően szembeállítva a maguk tengeri és kereskedelmi vállalkozásait az ókori Róma és a katolikus Spanyolország katonai hódításaival. Az amerikaiak is szívesen mondják, hogy nincs egyéb fegyverük, mint a dollár és a szabadkereskedelem, miközben valójában a világhatalom újfajta hatásmechanizmusait kísérletezik ki. A skótok zajos lelkesedése a kereskedelmi birodalomért korántsem volt egyedülálló. A világkereskedelmi vágyak a többi protestáns társadalomban sem bizonyultak összeegyeztethetetlennek a hódítással és a kivándorlással. Korántsem.
Fry bősz nacionalizmusának egyik hibája, hogy nem hajlandó egybevetni a skót birodalomélményt más társadalmak birodalomélményével.  Könyvében, ahogy már korábban is tette, azzal érvel, hogy a skót történészeknek azokra a dolgokra kell koncentrálniuk, melyek egyediek országuk történetében. Légüres térben azonban lehetetlen pontosan meghatározni, mi teszi mássá a skót tapasztalatot, és Fry gyakran túlságosan is hevesen igyekszik különbözni. Így például leírja, hogy a hongkongi központi iskola skót igazgatója, Frederick Stewart, hogyan próbálta kombinálni a skót és a kínai oktatási módszereket, és hogy a tervet az angol kormányzó, Sir John Pope Hennesy közbelépése hiúsította meg, aki ragaszkodott a nyugati tanmenethez. Csakhogy Pope Hennesy ír katolikus volt, akit először Barbadoson, majd Hongkongban támadtak a bennszülöttek iránti túlzott együttérzése miatt. Amikor 1882-ben ünnepélyes keretek közt elhagyta Kínában betöltött posztját, az eseményt a helyi angolok és skótok bojkottálták. Így az epizód, melyet Fry az egyedi skót birodalomépítés ábrázolására idéz, sokkal inkább azt illusztrálja, hogyan kötötte össze protestantizmusuk rendszeresen és hatásosan az angol és a skót imperializmust.
Fry annyira igyekszik különbséget tenni a kétféle hódító közt, és kigúnyolni az előbbit, hogy az már a fontosabb kérdések elől veszi el a helyet. Szembeötlő, hogy milyen ritkán van alkalmunk a könyv során azt megtudni, vajon a skót tengerentúli terjeszkedés áldozatai mit gondolhattak meghódítóikról, és hogy milyen mértékben érezték a skótokat másnak – ha egyáltalán másnak érezték –, mint a többi imperialistát. Ugyanakkor Fry olyan fontosnak érzi felrajzolni az általa „skót szellemiségnek” nevezett közös gondolatrendszert, hogy ettől nem jut ideje alaposan kielemezni, hogy a különféle skótok egyenként hogyan reagáltak a birodalom kihívásaira. Továbbá hasznos lett volna kissé részletezni a szerzőnek azt a sokat ismételt állítását is, mely szerint a felföldi skótok szimpatikusabbak voltak a bennszülötteknek, és velük gyakrabban házasodtak, mint az alföldi skótokkal és az angolokkal. Fry számos példával szolgál efféle interkulturális viszonyok keletkezésére – például Cuthbert Grant katonáinak körében, akik a Seven Oaks-i csatában harcoltak a parancsnoksága alatt, 1816-ban, a mai Winnipeg területén. De az nem tisztázódik, hogy a felföldieket belső tulajdonságaik tették-e eleve fogékonyabbá a bennszülöttek világára, vagy ismert szegénységük és földéhségük űzte őket ki a lélekszámuknál nagyobb arányban a határterületekre, ahol az ilyen kapcsolatok óhatatlanok voltak. 
Magától értetődik, hogy még ilyen vaskos könyv sem meríthet ki teljesen egy ilyen hatalmas és gazdag témát. Mondják néha, hogy az európai birodalmak története ma már lejárt lemez, és most azon országok történelme következik, melyeket az európaiak meghódítottak. Az ítélet második fele teljességgel helytálló, de az első fele nem az. A százféle meghódított népnek a hódító európai birodalmakkal (és nem európai birodalmakkal) egyetemben égető szüksége van az alapos, érzékeny és tabudöntögető vizsgálatra. Bárki, aki ebbe a témába vágja a fejszéjét, hamar rádöbben, hogy – Fry szavaival élve – „egy óceán partján áll”. Ha csupán azért is, hogy tisztességesen feltérképezzék ezt az óceánt, a történészeknek túl kell lépniük a hazafias áhítaton és a hagyományon. A birodalmak gyakran hazafiságból épültek, és főhőseik, illetve áldozataik közt gyakran a nacionalizmus születését táplálták. De lényegi sokféleségével a birodalom megváltoztatja és összezavarja a nemzetek határait. Különálló skót birodalom sosem létezett, ahogy tisztán angol birodalom sem. Kitörni vágyásuk, kapzsiságuk és erőszakosságuk hajszolta ezeket a kis országokat olyan áramlatokba, melyek túlságosan is hatalmasak voltak ahhoz, hogy maguk tudják irányítani őket.
Az angolok számára a világbirodalom mindig is egyrészt zsíros állásokat és a nyerészkedés globalizálását jelentette, másrészt idegen népek változó mértékű befogadását, mindenekelőtt a skótokét, hiszen csak így tudták biztosítani a szükséges munkaerőt és szakértelmet. A skótok számára a birodalomhoz való viszonyulásban mindig ott volt identitásuk és nemzeti kizárólagosságuk megkurtítása. A fizetendő árban benne foglaltatott a londoni kormányzatba való belenyugvás is, de nem pusztán abból állott. Fry nagyon ügyesen mutatja be, hogy az idő múlásával hogyan kebelezi be az imperialista skótok által alapított vállalkozásokat az a világgazdaság, melynek kezdetben ők voltak a fő szószólói. A Coats-féle textilipari vállalat központja továbbra is Glasgow-ban székel, de hasznának nyolcvan százaléka már harminc fejlődő országból származik. „A növekedést követjük nyomon” – jelentette ki a vállalat igazgatója 1981-ben. „Beruházni óhatatlanul külföldön fogunk, karcsúsítani pedig óhatatlanul Európában”. A késő 20. századi skót vállalkozó a világgazdaságot tartja szem előtt, és az új birodalmat, melyet Brüsszelből irányítanak. 
Ezért is kételkedem Fry őszinte következtetésében, mely szerint a decentralizáció előestéjén az ambiciózus poszt-imperialista skótok haza fognak jönni, hogy otthon keressék „álmaik és reményeik” megvalósításának lehetőségeit. Talán hazajönnek. De Skócia múltját tekintve, sokkal valószínűbb, hogy tömegesen fognak délre vándorolni, ahogy azt eddig is tették. Mások Amerika és az Európai Unió új birodalmaiba mennek majd szerencsét próbálni, és még többen fogják a földgolyó távolabbi pontjain keresni a boldogulásukat. A legutóbbi népszámláláskor mintegy egymillió brit hiányzott a szigetről, legtöbbjük fiatal férfi. Vajon a hiányzók mekkora része skót? Ahhoz biztosan éppen elegendő, hogy a skót történészeknek ezentúl is messze túl kelljen tekinteniük nemzeti határaikon.
 

                BART DÁNIEL FORDÍTÁSA
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu