Nem esett különösebben nehezemre az emigránssá válás, talán azért, mert ez az állapot benne van a családomban. Gyerekkorom óta tisztában voltam vele, hogy őseim számtalan nemzedéke belevágott az emigráns életbe, és azok, akiknek ez nem sikerült idejében, rendszerint az életüket is elvesztették. Úgyhogy amikor eljött az idő, hogy el kellett hagynom Belgrádot, képes voltam felismerni a pillanatot, és mivel tudtam, milyen veszélyes a halogatás, azonnal leléptem. És soha nem bántam meg.
 Később, évekkel később, amikor már fejlett önreflexióval rendelkező, tapasztalt emigráns voltam, többet tudtam az emigráns lét ambivalenciáiról, hogy hogyan alakítja ki saját dinamikáját, és közben mennyire alakíthatom én magam, mennyire változtat meg, és hogyan tudom kezelni. Rájöttem, hogy jelenlegi állapotomnak megvan a maga története, előkészítő szakasza gyerekkori élményeimben, ifjúkori utazásaimban és megelőző hosszabb külföldi tartózkodásaimban.

Első gyerekkori találkozásaim az emigrációval ellentmondásosak voltak. A családi történetek végtelen áradata, amelyeket a nagymamám mesélt nekem az 50-es években Újvidéken – mert ott nőttem fel, Belgrádtól 80 kilométernyire északra – a dédszüleimről, nagy-nagybátyáimról és nénikéimről és unokatestvéreimről szólt, akik állandóan úton voltak Kelet- és Közép-Európa egyik szegletéből a másikba, majd Nyugat-Európába, Észak- és Dél-Amerikába, Izraelbe, de még Dél-Afrikába és Ausztráliába is. A képzeletemben alig különböztek azoktól a régi ősöktől, akiket száműztek Egyiptomba, Babilonba vagy más közel-keleti helyekre az ótestamentumi történetekben, amelyeket szintén a nagymamámtól hallottam. A legtöbb történetben az útra kelés, az emigráció, a száműzetés nem átok volt, vagy a szenvedés egyik formája, és bizonyosan nem tragédia, inkább a menekülés útja egy nagy és fenyegető veszély elől. Az, hogy egyének és egész családok voltak készek elvágni a gyökereiket, és új életet kezdeni új környezetben, újra és újra meghozta az eredményét. Az emigráció beválik – ez volt a tanulsága mindezeknek a történeteknek. Olyan vállalkozás, amelyet sikerre lehet vinni, és általában biztonság, jómód és boldogság a jutalma.
 A nagymamám maga is több ilyen radikális elmozdulást megtett az élete során. Fiatal lányként egy erdélyi kisvárosból érkezett Budapestre a családjával a századfordulón. Ezzel megcsinálta a szerencséjét, Budapest elkápráztatta és átalakította őt, ez a nagyváros a legragyogóbb éveit élte az első világháború kitörése előtt. Fiatalasszonyként a férjével és a gyerekeivel 1926-ban Belgrádba költözött, engedelmesen hallgatva férje előérzetére, hogy ott több üzleti lehetőség nyílik a számára. Erről a költözésről nagyanyám mindig úgy beszélt, mint egy tragédiáról: hirtelen elszakadt a nővéreitől, unokatestvéreitől, barátaitól, a nyelvétől és a kultúrájától. Egy sokkal kevésbé virágzó és fejlett városban találta magát, amelynek balkáni vonásai ütköztek az ő közép-európai szokásaival, kétségbe volt esve, csak sírt hónapokig. De elhatározta, hogy a legjobbat hozza ki belőle, megtanulta a szerbhorvát nyelvet és a cirill ábécét a gyerekeivel együtt, és néhány év múltán már kezdhette magát ott is otthon érezni. A háború kitörésekor a férjével együtt visszaköltözött Budapestre, ahol a zsidókat nem fenyegette közvetlen veszély 1944 márciusáig. Akkor aztán átélte a nyilaskeresztes fasiszták által szervezett és Eichmann által irányított tömeges deportálások borzalmait, elvesztette a férjét és nagyon sok rokonát. 1945-ben visszatért Belgrádba, hogy újra találkozzon az apámmal. Amit elmesélt nekem gyerekkoromban a száműzetésnek ezekről a változatairól és a kényszerű vagy önkéntes migráció mintáiról, az bizonyára az én családi „forgatókönyvemet” is meghatározta, ahogy valami pszichológus mondhatná.

Az emigrációval kapcsolatban szerzett gyakorlati tapasztalataim gyerekkoromban ellentmondtak annak a narratív mintának, amelyet nagyanyám ábrázolt a történeteiben, problematikusabbnak és nyugtalanítóbbnak mutatták. Az ötvenes évek közepén idős orosz emigránsok utolsó nemzedéke még mindig ott időzött szülővárosomban, a Duna partján, a Vajdaság közepén. Az októberi forradalom után jöttek Jugoszláviába, egy nagy orosz közösséget hoztak itt létre, nagylelkűen fogadták őket, és jelentős támogatásban volt részük. Néhányan közülük továbbmentek Nyugat-Európába, és azok közül, akik maradtak, némelyek nem igazán példás viselkedést tanúsítottak a náci megszállás idején, aminek aztán a háború után meg kellett fizetniük az árát. Mások az 1948-as Tito-Sztálin közti nézeteltérés marginális áldozatai lettek. Amikor én voltam kisgyerek, addigra a legtöbbjük már asszimilálódott. Akikről még mindig meg lehetett mondani, hogy oroszok, azok jórészt öregek voltak, szegények és szomorúak, belefáradtak az emigráns élet csavarjaiba és fordulataiba, és láthatólag kiábrándultak. Ez az attitűd észrevehető anomáliának számított egy fiatal, szocialista társadalomban, amely akkor még mindig annyira bizakodott a saját jövőjében. Lenyűgözött, ahogy az öreg oroszok beszélték a szerbhorvát nyelvet, lágyítva ejtették, sok orosz szót keverve bele. Ez csak aláhúzta azt a tényt, hogy máshonnan valók voltak, nem igazán illettek jelenlegi környezetükbe, megszemélyesítették és sajátos melódiával látták el a kényelmetlen, félelmetes másságot.

A legélénkebben egy nőre emlékszem a szomszédságunkból, ma valószínűleg guberálónak mondanák, valójában papírdobozokat szedett össze és hordott magával spárgával átkötve. Hogy mit csinált velük, nem tudtuk. Mindig valamilyen egzotikus turbánt viselt a fején. Azt beszélték róla, hogy sok macskát tartott otthon, a szomszédok bosszúságára. És azt is, hogy valamikor nagyon gazdag volt, mert évente többször elment a helyi bankba, és vad veszekedésbe bocsátkozott, amikor azt kérték, hogy mutasson valami bizonyítékot arról, hogy a pénz tényleg az övé, míg aztán végleg elutasították. Féltem tőle és kényelmetlenül éreztem magam, valahányszor az utcán láttam. Mivel nagyanyám észrevette, hogy félek tőle, a turbános öregasszonnyal ijesztgetett, amikor rossz voltam, nem voltam hajlandó mindent megenni a tányéromról vagy aludni délután. A nagyanyám szerint az öregasszony a Dunavska utca 12-es szám alatt lakott, a Duna mellett, amerre sokszor sétáltunk, az orosz öregasszonyt ezért csak 12-es számként emlegettük, mert nem tudtuk a nevét. Ez a korai, ijesztő tapasztalat azt sugallta, hogy az emigráció elmezavarhoz vezet, és a rosszaságért beígért büntetés alakját ölti.

Ennek a szegény, megzavarodott hölgynek és néhány más öreg orosznak a megfigyelése alapján az emigráció valami fájdalmasat, degradálót és nehezen elviselhetőt kezdett jelenteni. Később, kamasz koromban, tovább folytattam az orosz emigráció tanulmányozását, olvastam az íróikat, irodalmi műveiket és emlékirataikat, tanulmányokat és történelmi vázlatokat az emigráns szellemi életről, és beszámolókat a művészi produkcióikról. Lenyűgözött Berlin és Párizs, mint az orosz emigráns élet centrumai, melyek kávéházaikkal, kabaréikkal, folyóirataikkal, kiadóikkal lehetőséget kínáltak az emigránsok egy nagy csoportjának arra, hogy újra megteremtsenek egy szellemi és művészi közeget, miután elvesztették gyökereiket. Az emigráció megint a regenerálódás lehetőségének látszott. Akik így vették, fenn tudtak maradni, sőt prosperáltak (Nabokov), akik engedtek a nosztalgiának és hazatértek – súlyos hibát követtek el (Cvetajeva).

Az emigrációról kialakult képem mégiscsak kétértelmű volt. Földszinti lakásunk ablakán kihajolva minden reggel láthattam Signore Chillát, amint a színházba megy. Gaetano de Chilla olasz operakarmester volt, és teljesen így is nézett ki. Az ötvenes évek szürkeségéből kitűnt hosszú, vadul göndörödő hajával, teveszőr kabátjaival, kifogástalan kétsoros öltönyeivel és színes nyakkendőivel, fényes olasz cipőivel, ideges mozdulataival és állandó mormogásával és hümmögésével. Az újvidéki operának dolgozott és a közelben lakott egy híres szerb színésznővel, de hogy hogyan vetődött Újvidékre, azt sosem sikerült megtudnom. Közel járhatott a 60-hoz, és… mi is volt valójában? A vendégmunkás kifejezés akkor még nem létezett, egy emigráns volt tehát, nem éppen száműzött, és kellemes volt, elegáns, jómódúnak látszott és rettentő művészinek. Mélyen lenyűgözött, még mielőtt elég nagy lettem ahhoz, hogy lássam őt Verdi-operákat vezényelni féktelen szenvedéllyel.

Amikor Belgrádban tanultam 1970 körül, abban a szerencsében volt részem, hogy láthattam Viktor Sklovszkijt, a példaszerű orosz emigránst, a 20-as évekbeli berlini aranykorból. Öreg ember volt már addigra, aki eljött beszélgetni egy ifjúsági központba. A terem a negyedik emeleten volt, a lift nem működött, és a diákok úgy vitték föl a lépcsőn. Szellemi vitalitása és energiája – lábai gyengesége ellenére – nagyon imponált nekem, de valami szovjet fáradtság és szomorúság árnya is ott lebegett körülötte, olyasmi, ami még nem volt ott Zoo-ja lapjain. Vagy csak az idős kor melankóliája volt ez, és az erőfeszítésből fakadt, hogy felidézze régi emlékeit. Később, 1975-ben vagy 1976-ban, a Yale Egyetemen elmentem meghallgatni Nina Berberova előadását, aki néhány évvel korábban vonult nyugdíjba Princetonban. Idős de még mindig gyönyörű nő volt, kicsi, kifinomult, és ahogy elnéztem, eszembe jutott a sok mendemonda, hány férfi bolondult érte az orosz emigráns körökben. Kiemelés tőlem című emlékiratait olvasva megéreztem a rémület áramütését: alighogy a párizsi orosz emigráns köröknek, amelyekhez ő is tartozott, végre sikerült egy kicsit berendezkedniük, stabilizálni bizonytalan egzisztenciájukat közel húszévnyi nyomorúság és nélkülözés után, Hitler elfoglalta Franciaországot, és ők megint veszélybe kerültek. Nem volt szilárd talaj a lábuk alatt, legalábbis tartósan nem. A Yale-en, az Amerikában töltött évtizedek után Berberova nyugodt volt, finom arca nem viselte magán ennek vagy a többi korszaknak a szenvedéseit, belerakta a könyvébe és rácsukta a borítót.

Belgrádi diákként kezdtem olvasni behatóan a 30-as évek német antifasiszta emigrációjáról, egy olyan exodusról, amely látszólag tragikusabb körülmények között zajlott, mint az október utáni áramlás. Brecht útja Franciaországból Skandináviába, aztán Kaliforniába a Szovjetunión keresztül, majd vissza Berlinbe Svájcon át, ahogy Reinhardt képtelen volt megérteni az amerikai showbiz működési mechanizmusát, Toller kétségbeesése, ami öngyilkosságba torkollott egy olcsó New York-i hotelben, Horvath abszurd halála egy nyári viharban a Champs Elysée-n, a német gettó Hollywoodban és Brecht magánya Santa Monicán… Mindezekkel és a többi hasonló történettel szemben, amelyek szintén az elszigeteltségről, csalódottságról, megaláztatásról és szenvedésről szólnak, Zuckmayer egyedülálló választását tudtam csak állítani, hogy farmernek álljon New Englandban, krumplit termesszen, csirkéket tartson ahelyett, hogy forgatókönyvírói munkára várva ott lebzseljen a hollywoodi uszodák körül. Farmerként tisztességgel és tartással tudta végigélni az emigráció éveit, megőrizve alkotóerejét, így 1945-ben úgy tudott visszatérni Németországba, hogy új darabja, Az ördög generálisa volt az első, amit a „Punkt Zero” után bemutattak.

Túl kevés ilyen felemelő történetet találni az antifasiszták Németországból való pánikszerű menekülésében. Azok az emigránsok, akiknek sikerült biztonságba kerülniük Ausztriában, Hollandiában és Franciaországban, hogy aztán újból veszélybe kerüljenek, amikor a nyomukba értek Hitler seregei, különösen tragikus részét képezik ennek a történetnek. Mint német emigránsok, akár zsidók voltak, akár nem, éppolyan sebezhetőek voltak, mint a helybeli zsidó lakosság. És kimerültek voltak, agyonhajszoltak, reményvesztettek – gondoljunk csak Benjamin öngyilkosságára a spanyol határon. A színházművészek nagyon rosszul jártak. Nyelvük rabjaiként először kedvező környezetre találtak Ausztriában, de az Anschluss után sokkal kevesebb lehetőségük maradt. A zürichi színházi emigráció csak nagyon kevés embernek kínált megoldást, és hogy Piscator képes volt tanári munkát szerezni magának New Yorkban, ez volt a másik nagy húzás. De az arra irányuló kísérletek, hogy a Szovjetunióban vagy Párizsban emigráns társulatokat hozzanak létre, nem jutottak messzire. Csak az Amerikába kijutott egyetemi tanároknak sikerült hálás menedékre találni az akadémiai berkekben, és nyílt módjuk arra, hogy ezt átformálják saját óvilágbeli tudásukkal.

Ezekben az egyéni és kollektív sorsokban az instabilitásnak az európai szellemi életre jellemző mintázatát véltem felfedezni. A szakmai pozíció és teljesítmény nem sok előnyt jelentett azoknak, akik menekülni kényszerültek. Megtanultam, hogy a színházi pályák rendszerint a partikuláris nyelvi zónákban gyökereznek, nehéz őket onnan elmozdítani és áthelyezni. És mégis a színházat választottam foglalkozásnak, tudatában léve minden ezzel járó kockázatnak, kezdettől fogva számolva azzal a lehetőséggel, hogy egy napon engem is kiszakíthatnak anyanyelvemből, a szerbhorvátból, és kénytelen leszek egy másik nyelven boldogulni, ahogy tudok.

A nyelvi váltás nem volt újdonság a családomban: a nagyanyám akkor tanult meg szerbhorvátul, amikor átköltözött Budapestről Belgrádba, és rosszul beszélte, bár nagy odaadással és figyelemmel olvasta a Politika című, cirill betűs újságot. Az apám mindössze hétéves volt, amikor a család Belgrádba költözött, de mivel egy túlnyomórészt magyarul beszélő otthoni környezetben nőtt fel, ő is némi akcentussal beszélt szerbhorvátul, és időnként nyelvtani hibákat is vétett. Anyám Szarajevóban nőtt fel, szerbhorvát volt az anyanyelve, enyhe szarajevói árnyalattal beszélte. Ezt az idiómát hívják ma hivatalosan bosnyák nyelvnek. A családjában beszéltek németül, lengyelül és jiddisül is. Gyerekkoromban otthon szerbhorvátul és magyarul beszéltünk, anyám az anyósával németül beszélt, ez a nyelv váltotta fel a jiddist a közép-kelet-európai zsidóság körében. Mivel hozzá voltam szokva a nyelvi váltásokhoz, internalizáltam az áttelepülés és mobilitás logikáját, valamint nem rendellenesként, hanem normális körülményként a nyelvi tökéletlenség állapotát is. Ma a szerbhorvát, a magyar, az angol és a holland találomra bukkan fel családi beszélgetéseinkben Amszterdamban. 

**

Belgrádi tanulmányaim során az emigrációt tudományos témának választottam. A második világháborús kivándorlásból létrejött jugoszláv emigrációt becsmérelték a kommunista Jugoszláviában, és túl kevés jelentős értelmiségi volt a soraiban. Az emigránsok ellenségesen viszonyultak a rendszerhez, elég ügyetlenek voltak a propaganda terén, de időnként veszélyes terrorista akciókra vetemedtek, és a rendszer azzal viszonozta az ellenségességüket, hogy időnként lepuffantotta egyik-másik vezetőjüket külföldön. Amikor a háború előtti diplomata és író, Miloš Crnjanski úgy határozott, hogy a 60-as évek közepén hazatér londoni emigrációjából, nagy figyelemmel és tisztelettel fogadták, amit meg is érdemelt, mint a szerb irodalmiság jelentős alakja. Emlékszem, a Roman o Londonu (Londoni regény), amit nem sokkal ezután jelentetett meg, mélyen megrendített, mégpedig azzal, hogy úgy állította be az emigrációt, mint egy elhúzódó, megalázó és kimerítő megpróbáltatást. Azok a jugoszláv Gastarbeiterek, vendégmunkások, akik akkoriban kezdték elhagyni az országot, hogy egy kis pénzt keressenek Nyugat-Európában, nemigen tudtak nekem mit mondani, akár orvosok voltak, akár parasztok, építészek vagy gyári munkások. Az ő motívumaik gazdasági jellegűek voltak, hazajöttek minden nyáron és a nagyobb ünnepekre, hogy fitogtassák a gazdagságukat. Kedvem volt, hogy külföldre menjek tanulmányokat folytatni, de nem azért, hogy kint maradjak és nem is a pénzért. Az akkori jugoszláv emigráció két nagy narratívája, a politikai és antikommunista, valamint az apolitikus és gazdasági jellegű semmit nem jelentett számomra és egy cseppet sem vonzott.

Amikor 1973-ban kimentem Yale-re PhD-t szerezni, a Broch-hoz hasonló, egykor ott tanító német emigráns professzoroknak már csak a szelleme maradt meg. De színháztörténet tanárom A. M. Nagler volt, aki Max Hermannál tanult Berlinben, majd bécsi színikritikus lett, majd zsidó feleségével emigrált az Anschluss után, és állást kapott a Yale-en, amikor egy másik bevándorló, Allardyce Nicoll úgy döntött, hogy a második világháború kitörésekor visszatér Angliába. A következő harmincvalahány évben Nagler megszilárdította a színháztörténetet, mint önálló tudományos diszciplínát az Egyesült Államokban, volt tanítványai számos egyetemen és főiskolán tanítottak, továbbfejlesztve anyagát és szemléletét. Naglernek honvágya volt Európa, Bécs és a német színházak gazdag repertoárja iránt, úgyhogy minden nyáron visszajárt. Egyszer megvallotta nekem, hogy valószínűleg élete legnagyobb tévedését követte el, amikor nem fogadott el egy professzori állást, amit a legnagyobb német egyetemek egyikén ajánlottak neki a 60-as években. Rájöttünk, hogy közös a hátterünk, közös osztrák-magyar eredetű közép-európaiak voltunk az amerikaiak között, akiknek a színházfelfogása éppen a Broadway-modell ellenében volt megkonstruálva. A Broadway nem a mi problémánk volt, nálunk más volt a színház története és a színházról kialakult elképzelés, és ez sajátos kapcsolatot teremtett köztünk Nagler óvilágbeli előírásossága dacára.

A Yale szláv tanszékén, ahol részidőben szerbhorvát nyelvet és irodalmat tanítottam, a tanárok nagy része a koncentrációs táborokat túlélő kelet-európai zsidó volt, akik a háború után jöttek az Egyesült Államokba, hogy az amerikai tudományos életben olyan lengyeleket, oroszokat, ukránokat találjanak, akik szintén kényszerű áttelepülőként kerültek oda. Egyes ukránok, mint kiderült, kollaboráltak a nácikkal a megszállás alatt. A Hall of Graduate Studies pszeudo-gótikus termében a koncentrációs táborok egykori lakói irodalmat, irodalomtörténetet és nyelvészetet tanítottak, más anyanyelviek az alagsorban tartották a nyelvórákat. A két világ tartotta egymástól a távolságot, amennyire csak lehetett. A tudósok világában ott volt René Wellek, egy cseh kitelepülő, az irodalmi kritika neves történésze, már nyugdíjban, aki egy nagy csomag könyvvel járt nap mint nap a Sterling könyvtárba oda-vissza; egy olasz tudós, Picchio, aki könnyedén tudott átállni az oroszról szlovénre, szerbhorvátra, bulgárra és így tovább; Stankievicz a délszláv akcentológia ritka szakértője volt, Ehrlich – az orosz formalizmus egyik híres szakértője, és Jackson, a Dosztojevszkij-kutató volt az egyetlen igazi amerikai. Peter Demetz, egy kommunizmus elől emigrált cseh tette teljessé a képet az Összehasonlító Irodalom Tanszéken.

Egyre több doktorandusz érkezett Csehszlovákiából, Lengyelországból és különösen a Szovjetunióból, főleg zsidó emigránsok, akikkel sokat vitatkoztam a kapitalizmus és a szocializmus érdemeiről, kínosan igyekezve éles különbséget tenni az általuk megtapasztalt szovjet típusú szocializmus és az én jugoszláv önigazgató szocializmusom között, amelynek felszabadító potenciáljában akkor még szilárdan hittem. Olyanok voltak, mint akik most emigráltak, szerettek arról beszélni, ami rossz volt a régi országukban, mintha bűntudatuk volna, amiért eljöttek, és most igazolni akarnák a távozásukat. Én nem voltam még emigráns akkor, csak egy PhD-hallgató, egy időlegesen külföldre szakadt, aki biztos volt benne, hogy a tanulmányai befejezése után hazatér, ezért úgy éreztem, szabadon képviselhetek kritikus álláspontot az amerikai színházzal, az amerikai társadalommal és az amerikai politikával szemben, nem kell, hogy emiatt fájjon a fejem. A saját hazámmal szemben is kritikus voltam, különösen a sok ostobaság láttán, amit a rendszer az 1968-as diáktüntetések és az ún. „anarcho-liberalizmus” és a „fekete film” elleni 1973-as kirohanások között elkövetett, amikor néhány barátom a börtönben kötött ki Belgrádban, éppen azt megelőzően, hogy eljöttem. Ezeknek a manipulatív és elnyomó intézkedéseknek a sorozata képezte az én politikai nevelődésem gerincét az egyetemi éveim alatt, és 1973-74-ben fellélegeztem, hogy a Yale-en lehetek, és nem Belgrádban, ahol tartósan represszív szelek fújdogáltak.  De hogy a tanulmányaim befejezése után visszatérek Belgrádba, az nem volt kétséges.

Belgrádot nem nevezhettem otthonomnak, legfeljebb választott eljövendő otthonomnak, mivel a kis szobát a Knez Mihailova utcában, ahol diákként laktam, kiadták valaki másnak, amikor eljöttem. És a szüleim házából is eljöttem 1968-ban, hogy egyetemre menjek, úgyhogy már ott is csak szívesen látott vendég lehettem. Hogy hol fogok lakni, ha egyszer visszatérek Belgrádba, nem tudtam. De ez nem sokat számított, csupán technikai részletkérdés volt, amit majd meg kell oldani valamikor a jövőben, egy másik dologgal együtt, hogy munkát találjak. Akkoriban meg voltam győződve arról, hogy egyik sem lesz nagy probléma, mivel nagyon optimista elképzeléseim voltak saját jövőm és a rám váró szakmai kilátások tekintetében a volt Jugoszláviában. Belgrád volt a végcél, New Haven pedig az ideiglenes tartózkodási helyem. Egy hanyatlóban lévő elszegényedett városban, a Yale egyetemi városrészét egy veszélyes gettó vette körül, egy lebontott belváros, ahol a rekonstrukciós törekvésekből csak ócska bevásárlóközpontok és kísérteties parkolóházak maradtak. Az első évben volt egy szobám a doktoranduszok kollégiumában, aztán béreltem három különböző lakást is, de ezek mind csak ideiglenes lakóhelyek voltak, melyeket 1-2 hónapos felmondással ott lehetett hagyni.

Volt bennem némi szorongás a hazatéréssel kapcsolatban, mert tudtam, hogy azonnal be fognak hívni katonai szolgálatra, amit Jugoszláviában legfeljebb 27 éves korig lehetett elhalasztani. És hogy egy egész évet töltsek katonai kiképzéssel, feltehetőleg elég durva körülmények között, nem volt valami rózsás kilátás, de a Yale-ről nem is igazán lehetett elképzelni. A Sterling Library a maga hatmillió könyvével odaszögezett a Yale-hez, és nyugtalanító volt arra gondolni, hogy egyszer itt kell hagynom ezeket a polcokkal teli végtelen folyosókat. Mégis bíztam annak az országnak és annak a társadalomnak a kilátásaiban, ahova vissza akartam térni, és sokszor fogott el a honvágy az ottani emberek és helyek iránt. Hiányzott nekem az a tucatnyi ember, akit nagyon szerettem, akik közül néhánnyal közösek voltak a színházi elképzeléseink. Konkrét helyek képei Belgrádból, Újvidékről, Fruska Gora dombjai vagy az Adria képe egy meghatározott napszakban és meghatározott megvilágításban időnként elevenen jelent meg a szemem előtt. Az a lehetőség, hogy ne térjek vissza, hanem maradjak inkább Amerikában, ahogy annyi amerikai ismerősöm javasolta naivan akkoriban, teljesen távol állt tőlem. A jugoszláv politika demokratizálódását időlegesen lehet ugyan fékezni, de megállítani nem, így hittem.  A mi saját külön jugoszláv találmányunk, az önigazgató szocializmus a szememben érvényes projekt volt – csak éppen meg kellett tisztítani sztálinista maradványaitól, a szellemi élet és a könyvkiadás pártellenőrzésétől, a régi gárda politikusainak dogmatikus attitűdjeitől, és a politikai rendőrség nyomasztó árnyától. Hogy ez a megtisztítás lehetséges, hozzátartozott fiatalkori illúzióimhoz.

Tito idős kora a 70-es években sok találgatásra adott alkalmat arról, hogy milyen lesz Jugoszlávia jövője a halála után. Számomra ez nála modernebb politikusok hatalomra jutásának lehetőségét jelezte egy demokratikus kurzus érvényesítésére, aminek a régi gárda Tito tekintélyére, mint végső instanciára hivatkozva mindig ellenállt. Ez egy másik naiv elképzelés volt, mint kiderült.

Az elhatározásom, hogy a doktorátus megszerzése után visszatérek Jugoszláviába, közismert volt a Yale-en baráti körömben, amely európaiakból és amerikaiakból, indiai, brazil és Sri Lanka-i kollégáimból állt. A kelet-európaiak nem gondoltak a visszatérésre, a többiek igen, és a legtöbbjük valóban haza is tért. Nem én voltam az egyetlen jugoszláv a Yale-en, aki hasonló tervekkel rendelkezett. Az egyik legközelebbi ottani barátom, S., egy közismert belgrádi emberi jogi ügyvéd lánya, szintén vissza akart térni MA fokozatának megszerzése után. Így is tett, de egy vagy két évvel később aztán kiköltözött Párizsba, és a bankszférában futott be karriert az irodalom helyett. Két-három másik jugoszláv, akikkel az egyetemen találkoztam, akik jogi vagy politikatudományi doktorátust igyekeztek szerezni, talán kevésbé voltak elszántak, de a visszatérés nemigen volt téma közöttünk. Ha találkoztunk, a jugoszláviai híreken rágódtunk. Ebben az időben, a 70-es évek közepén, nem sok újság volt, ami valahogy már magában is jó jelnek számított. A levelekre hagyatkoztunk, és bár a Sterling Könyvtárban előfordult néhány jugoszláv folyóirat, két hónap késéssel, a tanulás mellett nem értünk rá ezeket olvasni.

A Yale tanárai között sok volt a külföldi, nem feltétlenül emigráns, ahogy a mintegy 10.000 diák között is, akiknek a fele készült a doktori fokozatra. És míg néhányan közülük gazdag szülők gyermekei voltak – ismertem egy lányt, aki egy kuvaiti sejk unokahúga volt, és Dantéról írta a disszertációját –, jórészünk ösztöndíjat kapott.  A drámatagozat pénzügyesének még egy amerikai állami diákhitelt is sikerült szereznie számomra, amire külföldiként minden valószínűség szerint nem voltam jogosult. Úgy éreztem akkoriban, hogy ez a hatalmas beruházás a kulturális keveredésbe – a multikulturalizmus kifejezés akkor még nem volt divatos – nem merő nagylelkűség, hogy van abban némi tudományos és politikai önérdek is, hogy ennyi külföldit hoznak erre az egyetemre és a többire is. Jól éreztem magam ebben a kevert társaságban, elégedett voltam az F-1 diákvízummal rendelkező, ideiglenesen itt tartózkodó külföldi hivatalos státuszával. Még amikor azt hallottam lengyel barátaimtól, hogy az egyetemen működő FBI-ügynökök bizalmasan érdeklődtek utánam, akkor is azt gondoltam, hogy csak a dolgukat végzik. El voltam foglalva a saját dolgommal, hogy befejezzem a doktorátust, és hazamenjek. Úgyhogy haza is mentem, először katonai szolgálatra a szlovéniai Celjébe, ami nem volt olyan traumatikus, mint ahogy gondoltam, majd tanítani a belgrádi egyetemre. Csak jó tizennégy évvel később emigráltam.
 

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu