Bán Zsófia
Hogyan nem
(részleges leltár)
Most elmondom nektek, hogyan nem találkoztam Lesznai Annával.
Kimentem a kertbe, hogy megkapáljam a zöldségeket, a paradicsom meg
a paprika elég jól néztek ki, főleg, hogy kezdetben nem volt itt semmi,
de a saláta meg a káposzta, mit mondjak, siralmas állapotban voltak, nyulak
vagy őzek vagy ki tudja, mik jártak rájuk, cafatos volt a levelük, félig
meg voltak rágva mind, istenem, gondoltam, ezért dolgoztam ennyit, hogy
egy röpke éjszaka alatt így tönkremenjen a munkám zöldsége, körülnéztem,
hogy nem látok-e állatokat a környéken, vagy legalább nyomokat a földön,
de semmi, kék volt az ég, szikrázóan, szinte fenyegetően sütött a nap,
tűzött le egyenesen a fejem búbjára, a szalmakalapomat a házban felejtettem,
körös-körül csend, csak a nyári mező zsibongása, de mégis volt valami megmagyarázhatatlan,
rossz előérzetem, nem tudtam volna megfogalmazni sem az okát, sem a jellegét,
csak ott kavargott a levegőben, mint valami túlsúlyos, fekete varjú, akit
lefele húz a sűrű tollazata, biztos voltam benne, hogy ha elindulnék a
mezőn egy levágott fület vagy ehhez hasonlót találnék a rekettyésben, hirtelen
elém tárulna, mint valami titkos, szivárgó seb a föld felszínén, ehelyett
inkább ismét szemügyre vettem a veteményesben keletkezett károkat, a tenyeremmel
sildet formáztam, hogy védjem a szememet az erős fénytől, de még így is
hunyorítanom kellett – és akkor.
Most elmondom nektek azt is, hogyan nem találkoztam Kaffka Margittal.
Kimentem a Nagykörútra, hogy vegyek egy spulni napsárga cérnát, életemben
a színek úgy követik egymást, mint az évek, amit szépen befűznék a szerelmetes,
új Singer varrógépembe, hogy végre beszegjem a zászlót, amit a női tagozatnak
a hétvégi városligeti felvonulásra ígértem, holott olyan, éppen kedvemre
való borongós idő volt, hogy legszívesebben Menyussal sakkoztam volna a
Széchényi fürdő gőzölgő, melegvizes medencéjében, ahol mindig olyan megejtően
bepárásodik a kerek, szarukeretes szemüvegének üvege, de a kötelesség az
kötelesség, az ígéret meg ígéret, a politika az politika, a szerelem meg
momentán nem jut eszembe, hogy mi, és amúgy is valamivel ki kell tölteni
az időt, el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az
fontos, mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen, és talán
ez volna a természetes - minden egyéb csak magahitető fontoskodás, már
messziről világított a Röltex bolt vidám, kékes-pirosas fénye, az autósok
a megszokott módon gyilkolászták a gyalogosokat a zebrán, a villamosvezető
pedig úgyszintén, a lehető leghétköznapibb módon csapta be az ajtót a szerelvény
felé lélekszakadva loholó, reménybeli utasok csalódott orra előtt, mire
is megszaporáztam a lépteimet, hogy azért ne menjen már el ezzel az egész
délután, vettem egy Esti Hírlapot az újságosnál - és akkor.
Most elmondom nektek azt is, hogyan nem találkoztam József Attilával.
Leszaladtam a Copacabanára egy kicist focizni a fiúkkal, pedig édesanyám
figyelmeztetett, hogy nem lesz ennek jó vége, hogy állandóan a parton focizok
a fiúkkal, nem veszi ki magát, úgymond, jól, mégiscsak úrilány volnék valahol,
meg aztán a végén már egészen olyan leszek, mint egy fiú, ám ekkor mosolyogva
hívtam fel édesanyám figyelmét arra, hogy mama, nézd, ha netán fiúvá változnék,
akkor egyrészt olyan lennék, mint a rege a csodaszarvasról csak pont fordítva,
másrészt pedig nem kéne tovább aggódnia afölött, hogy nem viselkedek úrilányhoz
méltón, mert hiszen fiú lennék, tehát milyen nagyon is praktikus fordulat
lenne, mire is édesanyám lekevert egy irdatlan pofont, és oda mész édes
lányom ahová akarsz, én leveszem a kezemet rólad, mondta higgadtan, ami
nem volt igaz, mert hisz épp akkor emelte rám, de hagyjuk a piszlicsáré
részleteket, a lényeg az, hogy magasan állt már a nap a parti sétány felett,
mikor átmentem az utcán, az apró, fekete-fehér kockakövek játékos hullámokat
formáztak a járdán, a tájékozatlanabb látogatók innen értesülhettek arról,
hogy elég csak felemelniük fejüket s tekintetüket, s máris eléjük tárul
a parti homoksávon túl lustán terpeszkedő Atlanti óceán, a hullámok a bágyadt,
késő délutáni fényben épp csak egy kicsit feltarajozódtak, de aztán, mintha
mindegy volna, el is álltak ettől, és nyugodtan, szépen, ahogy a dél keresztje
halad az égbolton, kiporoszkáltak a parthoz, s mint lelkes kis ebek
nyaldosták a fürdőzők bokáját, eközben sietve lerúgtam lábamról Hawaiana
márkájú gumipapucsomat a homokba, hisz focizni a parton mezítláb kell,
úgy tűnt, már ki is van mind a két csapat, miután Edson is befutott, megint
valami lövöldözésre hivatkozott a favelában, mindig ezzel jön, azt hiszi,
van, aki ezt még beveszi, mindegy, meg volt neki bocsátva, mert ilyen szélsőjobb
nincs még egy az egész parton, mondom, akár el is kezdhettük volna, csak
még nem volt kisorsolva, hogy ki merre játszik, nappal szemben, ugye, bajosabb,
ekkor Zezé feldobta az érmét, mindnyájan felnéztünk az égre, követve röppályáját,
eközben a szemem sarkából, periférikusan láttam édesanyámat, amint az utca
túloldalán kihajol az ablakon, és aggódva a partot kémleli - és akkor.
Most elmondom nektek azt is, hogyan nem találkoztam Móricz Zsigmonddal.
Kimentünk az állomásra, végre együtt volt az egész család, közeli és
távoli rokonok mind egy szálig, elmosódott, mafla unokatestvérek, büszke,
megsárgult üknagynénik, komor bajuszú mostohaapák, jóságos dédnagyszülők,
hetyke unokahúgok garmadával, terhes kis menyek, okos nővérek, vidám apóspajtások,
dúskeblű anyósok, irígy mostohatesvérek, kövérkés zabigyerekek, fösvény
nagyapák, kikapós nagymamák, tékozló bátyok, szépreményű óvodások és gurgulázó
csecsemők, mindenki ott volt, akit csak el tudtak érni, ritka az ilyen
alkalom, mint a fehér holló, volt is nagy vidámság, hisz mikor fordult
elő utoljára, hogy így szépen együtt az egész széles rokonság, mert az
élet oly szanaszéjjel szórt minket az ország legtávolabbi szegleteibe,
hogy álmunkban sem mertük volna remélni, hogy egyszer az életben még ilyen
hiánytalanul összejöhetünk mindnyájan, az pedig egyenesen felfoghatatlan
boldogság volt, hogy nem csak együtt lehetünk, de együtt is utazhatunk
egy titokzatos célállomás felé, ugyan ki ne szeretne utazni, kit ne fogna
el a remegős izgalom még az utazás gondolatára is, hát még az ilyen sejtelmes,
titkokkal s reményekkel terhes utazásnál, hisz a rokonok közül nem is egy
volt, aki soha még csak ki se tette a lábát a falujából, nemhogy hosszabb
útra kelt volna, szóval ott álltunk a peronon, körös-körül a sok kis koffer,
csomag, motyó, épp csak annyi és akkora, amennyit mondtak, mert tekintettel
kell lenni a többi utasra is, akinek különben nem férne fel a szerelvényre
a csomagja, hát az ember nem akar önző lenni, noha nem mondhatnám, hogy
könnyű feladat eldönteni, mit is vigyen magával az ember egy meghatározatlan
célú és idejű útra, hiszen közben akár ki is tavaszodhat, és akkor könnyű,
nyári ruhát sem árt vinni, de ha azt becsomagolom, akkor nem marad hely
a mackónak, legjobb lesz azt a gyerek kezébe nyomni, és akkor nem csak
a nyári ruha, hanem a napló és a sminkkészlet is befér, mondom, ott álltunk
a peronon az óriási felfordulásban, lökdösődésben, nem tudom, miért kell
lökdösődni, úgyis mindenki fel fog férni, érthetetlen, ahogy egyesek viselkedni
tudnak, ahelyett, hogy csendben örültek volna, hogy végre együtt az egész
rokonság, hogy egymásnak örültek volna kulturáltan, ahogy mi is tettük,
ezzel is jó példával járva elöl, apuska is mindig azt mondja, egy úr a
pokolban is úr, hát akkor egy önfeledt utazáskor hogy is ne volna az, és
akkor egyszercsak, jaj, majdnem megállt a szívem a váratlan örömtől, beállt
a szerelvény, lassan, méltóségteljesen bepöfögött, majd szuszogva megállt,
mint valami óriásvíziló, félrehúzták a kocsik ajtaját és végre felhangzott
hangosan, erőteljesen, a felszállásra való felszólítás, és akkor bizony
fel is szálltunk, egymást segítve, óvva, védve, mert a rokon az rokon,
mindnyájan szépen elhelyezkedtünk a csomagokon, nem mondom, hogy túl sok
hely volt, vagy túl kényelmes lett volna, de ki törődött ezzel, fő hogy
mindjárt indulunk, fel, ki tudja hová, az ismeretlenbe, és akkor hirtelen
betolták és bereteszelték az ajtót, odabent sötét lett, vaksötét, éreztem,
ahogy a szerelvény végre meglódul - és akkor.
Most elmondom nektek azt is, hogyan nem találkoztam Ottlik Gézával.
Elmentem úszni egyet, ahogy minden nap szoktam, Szeredy Mari éppen
motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács-fürdő tetőteraszán,
a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó polgárt, mindig nagyon
halkan beszélt, de én azért mindig értettem, hogy mit mond, ezt már mondta
egyszer, amikor fölfelé jöttünk a rossz kis lépcsőkön, feleltem is rá szuszogva,
„Hm? Hm...”, ilyesmit, félórával ezelőtt pedig lent, a medence szélén azt
mondta, hogy kutya meleg van, baromi, feleltem, vagy talán: az a jó, már
nem tudom pontosan, hogy mit, akkor még nem gondoltam, hogy ennyi beszélnivalója
lesz ma, noha már rég nem találkoztunk, azazhogy gondoltam, mindegy: tény
az, hogy rendesen válaszolgattam neki, csakugyan meleg volt ezen a júliusi
napon, ezerkilencszáznyolcvankilencben, néztük az emberek szép pucér hasát,
de leginkább a lányokét. Tömérdek honfitársunk sütkérezett az uszoda három
nagy napozóteraszán, a padok, fekvőágyak mind el voltak foglalva persze,
egy csöppet sem utáltam ezt a nagy tömeget most, fürdőnadrágos öregek,
fiatalok ingerültség nélkül, sőt túlzott udvariassággal vártak sorukra
a zuhanyozóknál, csupa jóakaratot éreztünk egymás iránt, mintha szinte
a szeretetünket akarnánk szégyenlősen álcázni ezzel a túlzott, nagyvilági
udvariassággal, ezért csodálkoztam, amikor Szeredy hirtelen goromba lett,
előbb csak elnyomta a cigarettáját, és felém fordult: „Mondom, összeköltöztem
Magdával”, „Ühüm”, feleltem, most mondta éppen harmadszor, nem néztem rá,
Szeredy azonban egy pillanatnyi habozás után újrakezdte, „Bébi?”, szólt
rám, „No?”, „Ide se figyelsz?”, kérdezte szelíden, ez a halk „ide se figyelsz”
most azt jelentette, hogy nyissam ki azt az ilyen meg olyan fülemet, ha
egyszer járatja a pofáját, mert így meg úgy, és az édesanyám meg ez meg
az, egyszóval súlyos gorombaság volt, ámbár nemcsak ennyit jelentett, hiába
írnám le a leírhatatlan durvaságokat, ennél is több indualtos szemrehányást
fejezett ki Szeredy kérdése, meg mást is, nehéz ezt megmagyarázni idegennek,
a dolgok fontosságát s egyben a fontosság lényegtelenségét, sok mindent,
amit megtanultunk valaha együtt, a világ hülye valószínűtlenségét, elvigyorodtam
hát, és azt feleltem, hogy neked is, édesem, meg arra a loknis fejedre,
és megízélheted a micsodát, minthogy azonban mi már több mint harminc esztendeje
soha nem használtuk egymás közt, s Mari mások előtt sem, a mindennapi –
legalábbis számunkra valaha mindennapi -, trágár intézeti nyelvezetet,
ez a feleletem csupán így hangzott: „Ühüm, tudom, Magdával”, „Tudod?”,
„Mondták”, láttam, hogy élesen figyeli az arcomat, füleli a hangsúlyomat,
pedig nem néztem rá, kitűnő hallása volt, „Mit nézel”, fordult aztán ő
is a pillantásom irányába, „Felszabadul egy ágy”, mondtam, de jóformán
még el sem indultunk a felszabadult napozópriccs felé, máris elfoglalták
előlünk az ügyesebb fiatalok, előbb kellett volna megközelítenünk, mintegy
elébe célozni, „belopni a távolságot”, aztán repülőstarttal rá, ugyanis
időnként hol itt, hol ott felálltak a fekvőszékekről, de csak azért, hogy
lemenjenek úszni egyet, vagy zuhanyozni: ezek otthagyták a cókmókjukat,
újságot, strandtáskát, az volt a technikája a dolognak, hogy az ember figyeli,
ki szedelőzködik komolyan, aztán... no de mindegy, hagyjuk, úgy tettem,
mintha Szeredyt okolnám kudarcunkért, „Sz”, mondtam dühösen, „Mb”, Szeredy
is nevetett - és akkor.
Most elmondom nektek azt is, hogyan nem találkoztam Weöres Sándorral.
Kimentem a gangra vasárnap délután egy kicsit levegőzni, a szomszédban
szokás szerint megint kiabáltak, az utcai szobában lehettek, mert nem lehetett
pontosan érteni, most éppen mi bajuk egymással, csak a következőket véltem
távolról kihallani: Engedd jobb kezemet vas markodbúl, Sanyika lelkem –
a választ nem értettem, de néhány pillanattal később még ezt hallottam:
zabszalma, lajtorja, csiribiri – és akkor.
Most elmondom nektek azt is, hogyan nem találkoztam Nemes Nagy Ágnessel.
Lementem a Tik-Takba unikumozni, már éppen záróra volt, de mint törzsvendéget
azért még beengedtek, odakint vígasztalanul esett az eső, a sötét égen
fátyolosan, erőtlenül fénylett az újhold, s a nedves járdát rézsútosan
világította meg a kocsma bejárata fölött díszelgő kakukkos óra kék neonja,
a kutyát is bevittem, nehogy már kint kelljen szegénynek szívni az esőben,
nem bánták, járt oda kutyás épp elég, azok is miért ne kocsmázhatnának,
teljesen ki voltam készülve, mert aznap avatták fel a Királyhágó született
Joliot Curie téren az új szoborkompozíciót a csodaszarvasokkal vagy mi
a fasszal, a kurvaanyjukat, gondoltam, van egy jó tér, az ember szereti
oda levinni a kutyát, és akkor idetukmálják az emberek orra alá ezt a tüneményt,
ezt a je ne sais quoi-t, ezt az akkor lássam amikor a hátam közepét,
ezt az überscheiss giccset, néha eszembe jutnak ilyen szavak, például segedelmével,
kérdezte a Madame, honnan jutott eszedbe ezt a szót használni, hogy segedelmével,
én meg csak hebegtem-habogtam, hogy hát, tetszik tudni, csak úgy jött,
nem tudom, honnan, és tényleg nem tudtam, az ember nem gondolkodik ilyesmin,
mert ha már gondolkodni kell rajta, régen rossz, elapad a dolog, mint kismamának
a teje, kár megkockáztatni, szóval jövök végig tök nyugodtan a Királyhágó
utcán, éppen nem nyomja semmi különös a lelkemet, kivételesen a kutya se
áll le minden fánál, poroszkál szépen mellettem, haladunk jó tempóban,
szembejön az a kedves röntgenasszisztensnő a kórházból, csak nála szeretek
röntgent csináltatni, mert ha már muszáj az embernek belülről feltárulkoznia,
mégse mindegy, hogy ki látja, nem igaz?, mosolygunk, köszönünk, haladunk
tovább, és akkor egyszercsak kibukkanok a térnél, a Joliot Curie térnél,
mert nekem már csak az marad, ahol életem eddigi legjobb lakása van, amit
semmi, de semmi pénzért el nem cserélnék, ha csak nem egy pont ugyanilyenre
a Joliot Curie téren, Sas-hegyre néző meg minden, és akkor hirtelen meglátom
ezt a borzalmat, amit úgy látszik, a nap folyamán leleplezhettek, amíg
csinálták, legalább fel volt állványozva, aztán meg le volt takarva egy
lepellel, jótékonyan, hogy ne bántsa a szemet, és erre most egyszer csak
itt éktelenkedik a tér fölső fertályában ez a rút cucc, ez a plázaszindróma,
ez a művészi önkifejezések gyöngye, és most már minden nap, ha kinézek
az ablakon, nem látkép gesztenyefával van, hanem ez a fatális tévedés,
és erre a gondolatra úgy elkeseredtem, de úgy, hogy elhatároztam, a környék
összes kocsmájában egész nap inni fogok, mintegy tiltakozásképpen, ettől
a tervtől némiképp megvigasztalódva gyorsan fölszaladtam a harmadikra,
hogy magamhoz vegyek némi pénzt, aztán uzsgyi le, rohantam az első kocsma
felé, hogy percet se veszítsek, a nagy igyekezettől majdnem föllöktem szegény
Lengyel Balázst, aki a Rigó Jancsi előtt álldogált egy négy gombócos fagylaltot
nyalva – és akkor.
És most elmondom nektek még azt is, hogyan nem találkoztam Nádas Péterrel.
Felmentem Rügen szigetére egy kicsit kiszellőztetni a fejemet, mert
a váratlan berlini találkozás vészesen kibillentett nehezen megszerzett
lelki egyensúlyomból, és már gondolkodni sem tudtam, nem hallottam a saját
gondolataimat, akkora volt a zaj a Love Parade miatt, nosza, gondoltam,
itt a remek alkalom megnézni végre, milyen is egy északi tenger, van, aki
gombokat, van, aki levelezőlapokat, van, aki szalvétát gyűjt, én meg tengereket
gyűjtök, mondhatni, születési hiba, kódolva van, mint a DNS, mert akit
tenger mellé pottyantanak a világra, legyen az akár meleg, akár hideg,
az Atlanti óceán ilyen szempontból érdekes eset, mert jóllehet a parton
pálmafák lengedezhetnek a meleg szélben, ettől azonban a víz még váratlanul
hideg, egykönnyen nem szabadul, végzetes szenvedéllyé válik, megvonás esetén
pedig elvonási tünetek jelentkeznek, az ember teste elkezd vizesedni, víz
retenciónak hívja a szakirodalom, kiváltó oka a testen kívül csökkentett
tenger mértéke, ami ellen a test úgy védekezik, hogy nő a bent tartott
víz mértéke, ez meglehetősen kellemetlen tüneteket tud produkálni, például,
ha megnyomja az ember a combján a bőrt, a nyomás helyén egy darabig fehér
színű kör jelentkezik, a nadrágok pedig elkezdenek kíméletlenül szorítani,
egyszer egy masszőr kimasszírozta belőlem a vizet, úgy rohantam a vécé
felé, mint akit puskából lőttek ki, majdnem húsz percen keresztül vizeltem
(vizelni, vízzel foglalatoskodni), és utána a nadrágom csodálatosan lötyögött
rajtam, de a tengert senki és semmi nem tudja kimasszírozni az emberből,
valamilyen formában mindig ott van, akár jelenlét, akár hiány, akár boldogság,
akár szomorúság, akár beteljesedés, akár vágy formájában, de kitartóan,
makacsul ott van, mint a malária, olyan, tünetileg lehet kezelni, de valami
mindig visszamarad, valami residuum, maradvány, leülepedik szépen az aljzatra,
ám adott pillanatban, ha valami felkavarja, jön az érzelmi cunami vagy
ilyesmi, akkor rettenetesen nehéz újra lecsillapítani, tombol, csapkod,
féktelen őrjöngésbe kezd, és akkor nem lehet mást tenni, nincs más módszer,
technika, mint elmenni a legközelebbi tengerhez, legyen az akár hideg,
akár meleg, a lényeg, hogy ha beleszagol az ember a levegőbe, akkor érezze,
hogy otthon van, a lényeg, hogy ha belehallgat az ember a levegőbe, akkor
hallja, hogy otthon van, a lényeg, hogy ha körülnéz az ember, akkor lássa,
hogy hazatért, hogy eljött a hazatérés pillanata, hogy csitt, háborgó lelkem,
itthon vagyunk, így aztán, mivel ez esett éppen legközelebb, fogtam magam
és felmentem Rügenre, mert a Berlinben történtek nem hagytak nyugodni,
gondoltam, ott van az a jó kis kaszinó a csillámló, krétafehér sziklákkal
övezett parton, érkezés után be is mentem rögtön és mindent egy számra
tettem fel, kell-e mondanom: veszítettem, kimentem a partra, ahol csattogva
fújt a szél, levetettem a cipőmet, feltűrtem a nadrágom szárát és beleálltam
a jéghideg tengerbe, és amikor már úgy éreztem, hogy semmit sem érzek,
elindultam befelé, hogy fogadjon be, ha lehet, hiszen hazatértem – és akkor.
Írj fogalmazást a következő témáról: ha választanod lehetne, melyik
kedves szerződdel nem találkoznál?
[fénykép: író-olvasó találkozón]
(részlet az Esti iskola felnőtteknek
című könyvből)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|