A múzeum általában az emlékezés egy különleges formája, a Freud-múzeum pedig, amiről én fogok beszélni, annak egy sajátos módja, hogy megőrizzük Freud emlékét. A múzeum magas szintű kulturális aspirációkat képvisel, de emellett kulturális vállalkozás is. Az első dolog, amit szem előtt kell tartania, hogy vonzó legyen a nagyközönség számára. Mit vár a közönség? 
 Érdekes, hogy a nagyvárosok múzeumaiban a halál megjelenítései bírnak a legnagyobb vonzerővel. A British Museumban például a múmiák érdeklik a leginkább az embereket. Vagy a híres ősembermaradványok, amiket Dániában találtak. Ezek a legvonzóbb kiállítási tárgyak. A Királyi Akadémia legsikeresebb kiállítása az utóbbi években a „Tutenkhamon” volt. Mondhatják persze, hogy a múmia, az aranyozott múmia káprázatos külseje miatt, de valójában ebben a gyönyörű aranytokban mégiscsak egy holttest van. Szóval azzal a trükkel lehet nagy tömegeket behozni, ami ennek az előadásnak a címe: Halál a múzeumban. 
 Azt szeretném kifejteni, hogy ez nem valami nekrofília a nagyközönség részéről. Ez a vonzódás nem feltétlenül valami perverz dolog, nem neveznem annak. Inkább a hátborzongató dolgok iránti vonzódást mutatja, ami egy olyan állapot, ahol összekeverednek az élet és a halál kategóriai. Ezt nyújtja a múzeumi élmény, átmeneti vagy bizonytalan állapotot, ami a modern múzeum eredetéhez kapcsolódik. De manapság azt lehet megfigyelni a tekintélyesebb múzeumoknál, hogy már zavarba ejtőnek, kínosnak érzik az ilyen jellegű tálalást. 
 Az rendben van, amikor ezeket a hátborzongató állapotokat a magas művészethez asszociáljak. Láttuk az idei nagy berlini és párizsi kiállításokat MELANCHOLIE címen, ez egy példa, Londonban van egy nagysikerű kiállítás azzal a címmel, hogy The Gothic Nightmare,  Fuseli romantikus művészetéről. De ez olyan élmény, amit a magas művészet közvetít. Amikor nincs ilyen közvetítés, mint a múmia esetében, akkor valami borzongásról van szó a plasztikba csomagolt holttestek láttán. Van valami idegenkedés a tiszteletreméltó múzeumi világban az ilyesfajta dolgok közszemlére tételétől. Pedig ez abba az irányba halad, hogy igyekeznek ezt még fokozni is, amennyire lehetséges. 

A Wunderkammer újjáélesztési kísérletei
Tekintsünk csak vissza a múzeumok eredetére: van egy gyönyörű múzeum Londonban, a Hordeum Museum, amelyet egy teakereskedő alapított 1901-ben, London népének nevelés, okulás és élvezet céljából. Ez a gyűjtemény egyedülálló a maga módján. Visszavezet bennünket a modern múzeum kettős forrásához. Az egyik ilyen forrása a Wunderkammer, a furcsaságok gyűjteménye a 17-18. századból. Itt szörnyeket, furcsaságokat állítanak ki, hogy megmutassák a természet csodálatosságait. A másik hagyomány, a későbbi, az Ész századából való, az enciklopédisták hagyománya, a múzeumnak mint Noé bárkájának elképzelése, amelynek tartalmaznia és osztályoznia kellene az egész mindenséget egyetlen épületben. A Horneum Museum, a Wunderkammerre megy vissza azzal, hogy tele van rakva kitömött madarakkal, hangszerekkel, afrikai maszkokkal, minden ilyesmivel. Sokszor jártam ott az elmúlt 50 évben, szerettem ott olyasmit megnézni, mint a zsugorított fejek, vagy a sellő, volt ott egy igazi sellő, amit úgy raktak össze egy halból meg valami másból. Amikor legutóbb ott jártam, nem találtam sem a zsugorított fejet, sem a sellőt. Arra gondoltam, milyen kár, ha a rendszeres kategorizálás nevében a múzeum bevonta ezeket. 
 Arról szeretnék beszélni, hogy a múzeumoknak nem kellene ezt tenniük, nem volna szabad alárendelni kiállítási tárgyaikat kizárólag a racionalitás szempontjának, a kategorizálás és osztályozás késztetésének. Volt idő, nem is olyan régen, történeti értelemben Linné koráról beszélünk, Buffon koráról, amikor az osztályozást és a természet világa feletti kontrollt önmagában is csodának tartották. Ez az idő elmúlt. A kategorizálás ma már nem minősül kreatív tudásformának a természettudományban. Másfelől, ha a fizikát vagy a matematikát nézzük, ezeket nem tekintik többé kikezdhetetlen tudásformáknak, szilárd tudományoknak. Mindkettő a világmindenségről kialakított misztikus, vagy akár költői vízió számba megy.  
 A múzeumok a maguk részéről mint a bevett tudásnak a nyilvánosság felé forduló arcai, nem léphetnek fel az elrendezés és a megmagyarázás igényével, ha hitelesek akarnak maradni. Nem azt mondom, hogy vissza kéne térniük a Wunderkammerhez, de nem szakadhatnak el a csodák, a furcsaságok alapeszméjétől, nem szakadhatnak el a hátborzongató rejtélyek nyugtalanító gondolatától, ami szerintem mostanában a történelemtudományt és a régészetet is átható, el nem ismert kísértet. Napjainkban úgy vetődik fel a kérdés, hogy a múzeumoknak hogyan kellene elrendezniük kiállítandó tárgyaikat, most, hogy az információ eluralja a világunkat.
 A másik probléma, hogy a virtuális múzeumok 24 órás múzeumokat ajánlanak. Meg kell mondanom, hogy a La nuit des musées, (a Múzeumok éjszakája) az, hogy a múzeumok éjszaka is nyitva tartanak, a ma érvényesülő totális információáramlásra adott válasz. Mi a különbség, mi az, amit a múzeumok ma ajánlani tudnak, amit ez nem tud nyújtani? Azt gondolom, hogy egy egyszerű különbség az, hogy ez valóságos, a valóság élményét tudja nyújtani. Ami elég paradox bizonyos szempontból, mert a legtöbb múzeumban nem szabad megérinteni a kiállítási tárgyakat, egyeseknek még a közelébe sem engednek menni. A legtöbb kiállított dolog kulturális tárgy, még a természeti tárgyak is a kultúrának vannak alárendelve a múzeumban, a kihívást jelentő realitás voltaképpen szellemi jellegű. A meghatározó realitás tehát szellemi, elvont képződmény. A realitás fogalmak, absztrakciók, vagy ahogy majd érzékeltetni szeretném, elképzelések, fantáziák közé illeszkedik.
 Visszatérve a hátborzongatóhoz, annak egy mondénabb változata a pusztán meglepő vagy furcsa. Ennek bizonyos változatai, variációi megtalálhatók valamennyi múzeumban, minden populáris múzeumban. Nem olyasmi mellett akarok itt most kiállni, mint Madame Thussaud viaszbábjai vagy a Friction cirkusz. Valamilyen módon mindkettő a Wunderkammer hagyományának elfajzott újjáélesztési kísérlete.  Ezek transzgresszív látványosságok voltak, de mára ismertté, közhelyekké váltak, ahová az emberek azért mennek, mert azt várják, hogy meglepjék őket. Tehát nincs már bennük a kategóriák aláásásának érzése, ezek maguk is egy kategóriává, egyfajta múzeummá váltak. 
Szóval egy múzeumtól a megszokott osztályozás, a bevett besorolásmód valamiféle megkérdőjelezését, kérdésessé tételét, felborítását is várjuk. Volt erre egy nagyszerű példánk a szürrealista mozgalomban, ahol sur-realizmust, a realizmus fölöttit, fölé emelkedést hirdettek, a valóság egy új formáját, a tapasztalat újraklasszifikálását. Az egyik brutális példa az ilyenfajta sokkoló, meglepő kiállításmódra egy varrógép és egy esernyő volt egy műtőasztalon – összezavarva kategóriák egész sorát. Azt értek el ezzel, és éppen ez a múzeumok feladata szerintem, amit Kant bevallása szerint Hume hatása tett vele, nevezetesen, hogy felébresztette dogmatikus szendergéséből.  

Mit szólt volna Freud a Freud-múzeumhoz?
Eddig a múzeumokról beszéltem általában, de a londoni Freud-múzeum igazgatójaként előbb-utóbb nyilvánvalóan rá kell térnem a lényegre, főtémámra, ez pedig a Freud-múzeum. Voltaképpen inkább Freud-múzeumokról kéne beszélnem, mert már három ilyen is létezik, három és fél valójában, ha a szentpétervári múzeumot is hozzászámítjuk. De most az életrajzi múzeumokról beszelek. Május óta, amikor Václav Klaus, cseh köztársasági elnök megnyitott Freud szülőházában is egy múzeumot, három múzeumunk van. Egy múzeum ott, ahol született, egy ott, ahol élt, Bécsben, és egy múzeum Londonban, ahol meghalt. Miért van három, és mi volna a dolguk? A személyiség múzeuma, ahogy én hívom, nagyon másféle dolog, mint amit eddig említettem.Valamiféle kereszteződése a természetrajzi és a humán, a művészeti múzeumnak, olyan, mint a sellő. 
 Nos, mi a funkciója ezeknek a Freud-múzeumoknak vagy a személyiségeket bemutató múzeumoknak általában? Vajon a zarándoklat helyei-e a hívők számára? Vagy amolyan emelkedett kukkoló-helyek, az adott személyiség titkos életébe való bepillantás céljából? Vagy csak archívumok, a művére vonatkozó információk tárházai? 
 Annak alapján, ami a Freud-múzeum látogatóival folytatott beszélgetésekből az évek során kiderült, világossá vált számomra, hogy a londoni Freud-múzeum mindhárom célt szolgálja külön-külön vagy elegyítve egy pszeudo-vallási, vagy kvázi okulásul szolgáló élményként. Ha ezt elfogadjuk, el kell látnunk a piacot, a látogatókat, nyújtanunk kell nekik ezeket az elvárt komponenseket. Mert dokumentálni kell nekik valamelyest a személyiség életét és munkásságát, egy autentikus korhangulat-dekórumot. Némelyik személyiség-múzeum megelégszik a puszta dekórummal. Ilyen például Angliában a G. B. Shaw-múzeum. Ő ugyanabban az évben született, amikor Freud, 1856-ban, az ő múzeuma Ayot St. Lawrence-ban a National Trust kezelésében a házat mutatja éppen olyan állapotban, ahogy itthagyta. 
Látjuk a ruháit az ágyára vetve, a biciklijét ott állni a hallban készen arra, hogy felüljön rá és menjen vele egy kört a környéken. Ez a személyiség-múzeumok egyik fajtája: pusztán a dekórum. Egy másik példa, amelyik a Freudéval párhuzamos, a Darwin-múzeum, a Darwin-ház. Ez egy keverék, van egy alsó szintje, ahol Darwin állítólag lakott, fent van egy egész emelet oktatási célú kiállítási tárgyakkal az evolúció magyarázatára. Dekórumnak tűnik, de ha az ember beszélget a tárlatvezetővel, kiderül, hogy fogalma sincs senkinek, nincs róla semmi feljegyzés, hogy nézett ki a ház abban az időben, amikor Darwin itt lakott, hogy ők rekonstruálták. És ezt őszintén meg is mondják. Egyszerűen a korabeli ízlésnek megfelelően rendezték be, amit a legtöbb ember nem tud. 
 Autentikus, ez tehát rugalmas kifejezés, a személyiség-múzeumok esetében. Maresfield Gardensben, a londoni Freud-múzeumban mi legalább őrizzük a folytonosságot azzal az időszakkal, amikor Freud itt élt. Anna Freud lakott itt, mielőtt megnyílt volna a múzeum. Ebben az értelemben autentikus. Van egy másik értelem, amelyben autentikus, amennyiben van benne egy gyűjtemény, amelyet maga Freud gyűjtött össze. Őrzi Freud régiség-gyűjteményét. Ő volt ennek a gyűjteménynek az első kurátora. Ez egy múzeum a múzeumban bizonyos értelemben. Van ezen kívül installációnk is, amit így hívunk, az íróasztal, a dívány, a könyvtár, a dolgozószoba. Mit jelent az autentikusság ebben az esetben? Azt hiszem, hozhatunk egy tanút ezen a ponton, és megkérdezhetjük, mit szólt volna Freud a Freud-múzeumhoz? Amihez hozzájárult. Azt hiszem, a válasz elég világos: igen és nem. Igen, minden bizonnyal hozzájárult volna a régiség-gyűjteményének a bemutatásához, mint mondtam, ez volt az ő múzeuma. Ez volt az a múzeum, amelyben ő élt és dolgozott A híres HD, Helga Doolittle azt mondta, amikor belépett, és meglátta, hogy „Ez az ember egy múzeumban ül, egy múzeum kurátora”. Tehát Freud minden bizonnyal jóváhagyta volna ezt, de bizonyára nem hagyta volna jóvá, hogy a személyisége legyen látványosság tárgya. 
Lawrence of Arabiaról azt mondtak ironikusan, hogy van tehetsége a visszavonuláshoz. Freudnak is megvolt ez a tehetsége, az Álomfejtésben, a Mindennapi élet pszichopatológiájában feltárja saját személyes életének számos intim aspektusát, vonakodva, mint mondja, de kénytelen volt ezeket feltárni. Mindazonáltal minden esetben hangsúlyozza, hogy motívumai tisztán tudományosak, és az ő karaktere és személyes élete érdektelen kell hogy legyen a nagyközönség számára, csak az ügy a fontos, die Sache, a pszichoanalízis. És persze az a probléma, hogy bizonyos fokig egész élete és személyisége elválaszthatatlan a pszichoanalízistől. 
 A pszichoanalízis mint olyan maga is biografikus jellegű tudomány. A pszichoanalízis egyfelől belső küzdelem, nyersanyaga az átélt élmények, ágense az emlékezés. Másfelől a pszichoanalízis tényleges gyakorlata kimondottan titkos. Az eseteket nyilvánosságra hozva a szereplőket elrejtik vagy törlik. A pszichoanalízis ethosza, nyilvános ethosza a privacy, a privát szféra tiszteletben tartása, nem pedig a publicitás. 
 Amennyire én tudom, egy Freud-múzeum felállításának gondolatát sose volt mód Freuddal megbeszélni, sosem merült fel, amíg élt. Amikor a Fliess-levelek megjelentek, és Marie Bonaparte megvásárolta a Fliess-leveleket, tudni lehetett, hogy Freud meg akarja ezeket semmisíteni. Marie Bonaparte Freud egyik leghűségesebb tanítványa volt, ebben az esetben mégis ellenszegült neki, és megőrizte a leveleket az utókornak. Ha Freud megkapja, megsemmisültek volna, életrajzának egyik nagy fejezete teljesen odaveszett volna az ő kívánságának megfelelően. Van egy kedves kis eset Ernst Valtinger emlékirataiban Freuddal kapcsolatban. Amikor készült elhagyni Bécset, összes régisége be volt csomagolva, és valahogy bejutott a személyzet révén egy idegen ember a házba. Ez az idegen állítólag hallotta, hogy Freudot megfenyegették a nácik, egy berlini tanítvány, egy diák, jött, hogy megvédje, hogy segítsen neki. És amikor Freud szembetalálkozott vele a házban, megkérdezte tőle: Mit keres itt? Ő azt felelte: Csak látni akartam. Freud dühösen vágott vissza: Nincs rajtam semmi látnivaló!
Ha ez az utolsó szava ebben a témában, akkor hogy jövünk ahhoz, hogy egy személyiség-múzeumot csináljunk róla? 
Nyilvánvaló, hogy nem ez az utolsó szó ebben a kérdésben. A személyes privátszféra tiszteletben tartása az élők előjoga. Ott van James Joyce obszcén leveleinek, vagy szerelmesleveleinek az esete. Szerelmeslevelek, amelyek csak a nyilvánosságra hozástól minősültek obszcénnek. Samuel Beckett azt mondta erre: „Micsoda szörnyűség! Hogy tehették ezt meg vele?” Persze Beckett számára Joyce továbbra is élő ember volt, mert ismerte őt.  Számunkra, akik nem ismertük őt, nem szükséges, nem muszáj tiszteletben tartani a halottak saját szándékait. Nem vagyunk kötelesek tiszteletben tartani a privátszférájukat. Mert bizonyos szempontból az élő ember iránti tisztelet végetér, a személyes határok leomlanak a halál pillanatában. Én nagyon örülök, hogy megjelentek Joyce szerelmeslevelei, mert valamilyen értelemben kitágítják az emberi világgal kapcsolatos tapasztalataink körét. 
 Úgyhogy az életrajzi vagy személyiségnek szentelt múzeum kérdése továbbra is vitatott kérdés marad számos okból. Túl a kiállított tárgyak titkos voltán. Ez egy keverék formája a kiállításnak, mondhatnánk, a különösnek és az általánosnak, a privátnak és a nyilvánosnak az összekeveredése. Vannak kevert típusai a személyiség-múzeumoknak, mint mondtam, a Shaw-, a Darwin-múzeum és a miénk. Háromféle megközelítést különböztet meg a múzeumok elrendezésében egy nemrég megjelent szakkönyv: a narratív, a funkcionális és a taxonomikus jellegűt. Nyilvánvaló, hogy a személyiség-múzeum a narratív aspektusba tartozik. Tehát belehelyezi a tárgyat a történelembe. Bizonyos értelemben funkcionális, amennyiben megmutatja, mit csinált az illető személyiség az emberi világban. Akkor felmerül a kérdés, hogy hogyan lehet egy személyt, egy intellektuelt mint kiállítási tárgyat kezelni, mint egy természeti képződményt. Bizonyos értelemben a pszichoanalízis éppen ezt teszi. Feltárja egy karakter elemeit, gondolatokat, álmokat, stb. mint kiállítási tárgyakat. Törvények esetei, példái,
természeti, pszichológiai törvényeké, beilleszthetők egy taxonomikus keretbe. De ez a pszichoanalízis, ez nem Freud. Egy személyiség nem vagy anti-taxonomikus, mert a lényege nem a klasszifikáció, hanem az egyediség. A lényeg persze megint az a személyiség–múzeumok ellentmondásosságához vezet. A kulcs, a döntő pont itt az, hogy mindegyikük a hiány múzeuma. Egy múzeumot csak egy szubjektum (vagyis az objektum) hiányában, a halála után lehet felállítani. 
 Ez visszavezet a szentély vagy a zarándoklás fogalmához, hogy ilyenként szolgálnak, arra biztatnak, hogy egyfajta valláshoz hasonló tiszteletadást, reverenciát tegyünk. A hős, a tárgy távollétét, hiányát hangsúlyozzák azok a személyes tárgyai, amelyek megtöltik a teret. Az aura, a hiány kérdésére visszatérve a Freud múzeumban fel van állítva egy Freud-szobor. Amikor átadták Oscar Neumann híres szobrát, kisgyerekeket hoztak oda  Anna Freud óvodájából, és megkérdezték őket, hogy mit szólnak hozza. Van néhány feljegyzett megjegyzés ezektől a 4-5-6 éves gyerekektől. Az egyik ezt kérdezi a szobor láttán: Él? Nem fázik ott fönt? Ez nyilvánvalóan az animizmus egy megmosolyogtató formája, de határozottan összehasonlítható az elterjedt felnőtt reagálással, amikor belépnek a Freud-múzeumba: az installációba, amelyik a dolgozószobát jeleníti meg, az emberek azt mondják, hogy olyan, mintha bármelyik pillanatban beléphetne. Vagy érezni lehet a jelenlétét a dolgozószobában. A gyerek az életre következtet a formájából, metaforikus animációval: ha olyan, mint az élő, akkor élő kell hogy legyen. A felnőtt pedig a környezetet tölti meg élettel. Egy üres szék metonimikusan előfeltételezi azt, aki valójában helye foglalt benne. Ezek határozottan összehasonlítható reagálások. A látogatókra észrevehetően hatással van, amit látnak. Hat rajuk. Meg vannak rendülve, amikor találkoznak ezzel a dolgozószobával. És ezek olyan emberek, akik évekig éltek Freud jelenlétének hiányával, a művével. Ez a múzeum fókusszá vagy útmutatóvá válik a számukra, ezt a helyet tényleg áthatja Freud szelleme. A kurátor számara ez a reakció valahogy arányban van a befektetéssel, a befektetett munka mennyiségéhez képest rendkívül hálás dolog ez, nagy a megtérülés a látogatók reagálásaiban. 
 Az a kérdés merül fel, hogy ha ez a reagálás gyermekinek tetszik, nem kéne-e ettől eltéríteni a látogatókat? Mondtam, hogy a Darwin-házban kimondottan elismerték, hogy úgy rekonstruálták a dekórumot. És talán itt a Freud-múzeumban is gondosan rá kéne mutatnunk, hogy kicseréltük az egész tetőzetet, és múzeumi megvilágítást helyeztünk el a dolgozószobában, és hogy a kézirat az íróasztalon valójában fénymásolat. Ha ezt végigvisszük, ha levonjuk belőle a következtést, akkor talán le kéne bontanunk az egész installációt, és felváltani valami mással, ami nyilvánvalóan kitalált és mesterséges. 
 De azt szeretnem itt képviselni, hogy az anti-illuzionizmusnak ez a puritán formája is egy illúzió áldozata, nevezetesen azé, hogy ha eltávolítunk mindent, ami a képzelet műve, a fantázia minden kivetítését, akkor a valóság igaz változatához, az igazi valosaghoz jutunk el. 
 A múzeumlátogató voltaképpen valami ezen a „valóságon“ túl levot, e mögött lévő dolgot vár, anticipál. Várják, remélik a jelenlétét, vagy odaképzelik az embert a dolgozószobába. Ez sokszor be is következett, ez a díszlet sokszor megelevenedett, sokszor használták Freudról készített filmekhez, színészek sétáltak be, akik pontosan úgy néztek ki, mint Freud.  És hogy visszanyúljunk egy esethez a múzeum történetéből, amikor a múzeumot felállították, az volt az eredeti elképzelés, hogy mindenki korabeli ruhákba legyen öltözve. Ez az ötlet szerencsére nem valósult meg. De azt mutatja, hogy a múzeum a valódinak egy speciális kategóriájába tartozik.  A múzeum keretbe foglal mindent. Azt kapjuk egy múzeumban, hogy benne minden példaszerűvé, ideálissá vagy rendkívülivé válik, pusztán az elhelyezésének, múzeumi keretbe kerülésének köszönhetően. 
 Ez visszavisz a hátborzongató problematikához. Egy személyiség múzeumában mindig zavar van akörül, hogy mit lehet tudni, mit lehet látni, mit lehet megtapasztalni a híres ember életével kapcsolatban. A válasz erre az, hogy csak azt, amit ki lehet állítani az életet reprezentáló, megjelenítő dolgokból. Csak nyomokat, csak közvetett bizonyítékokat. Az igazi élet máshol van. 
 Rátérve a személyiség mindent átható voltára, hangsúlyoznom kell, hogy a múzeumnak semmi köze a személyiség kultuszához. Ellenkezőleg, éppen a személyi kultusz fordítottja. Mert egy szinten a halál mindenütt jelenlevőségére emlékeztet (memento mori). Egy másik szinten megmutat valamit, annak egyik módját, ahogyan a kultúra ellene hat a halálnak, tesz ellene valamit, a halhatatlanságért azzal, hogy életben tartja a híres embereket mesterségesen, a művészet segítségével. Ars longa, vita brevis. 
Szóval a tollak, a hamutartók látványa, látványossága, az installációk nemcsak jelölik az írót, a művészt, vagy más nagy személyiséget, meg is idézik, elő is varázsoljak őket. Itt tehát egy ugrással van dolgunk a jelöléstől a varázslásig, mintegy a realizmustól a mágiáig. Pontosabban a realizmustól a képzeletig. 
 Ezzel talán eljutottam valamiféle igazoláshoz. 20 éve dolgozom ebben a múzeumban, úgyhogy meg kell indokolnom, igazolnom kell logikai, intellektuális, koherens értelemben. Eljutottam tehát a személyiség múzeumának valamiféle legitimálásához, és meg kell mondanom, hogy maga ez a terminus, hogy a személyiség múzeuma, önmagában elég rossz elnevezés, összezavarja a témát azzal, hogy az egyént hangsúlyozza, holott a múzeumban, a személyiség múzeumában keverék műfajról van szó, és minden egyes egyén esetében, akit a tudáshoz való hozzájárulása miatt ünnepelnek, legyen ez művész, író, tudós, voltaképpen egy tevékenységi területet méltatunk egy művelőjén keresztül. Még ha ez a művelő történetesen Darwin vagy Freud, tehát egy alapító, akkor is alárendelt szerepet játszik. A Darwin-múzeum nem az evolúció múzeuma, nem Darwin múzeuma, ugyanígy a Freud-múzeum nem a pszichoanalízis múzeuma, nem Freud múzeuma. Úgy mutatja be az életrajzi személyt, mint az alkotás vagy a tudás előállításának eszközét. Amit tehát a személyiség múzeumának be kell mutatnia, az a folyamat, amelynek során a tudás előáll. Ezzel dicsőít a múzeum. 
 

Röviden kapcsolódva ehhez a szimpóziumhoz, ehhez az évfordulóhoz, az évforduló maga is valami mesterkelt dolog. A kettős számrendszerben a 150 évforduló egész máskor volna. Tudjuk, hogy a számok mesterségesek, tudjuk végső soron, hogy a nyelv is konstruált. Konstrukciók esetleges elemekből összerakva, amelyeknek egy céljuk, szándékuk van, mégpedig, hogy kezelni tudjuk a tapasztalatainkat, csökkentsük a káoszt, hogy kontrollálni tudjuk az informáciokat. A pszichoanalízis esetében ez az emlékezettel való bánásmód művészete. 
 A klasszikus korszakban volt az emlékezésnek egy elég híres művészete, amely performatív jellegű volt, a megjegyzett információk osztályozására a közbeszéd számára, különböző előadói célokra. A pszichoanalitikus jellegű emlékezést gyógyító célzattal, terápiás célokra dolgoztak ki. De felhasználása, alkalmazása nagyon gyorsan, hamar túlment ezen a szándékon. Az eredeti katartikus kúra Freudnál az emlékezet kitörlésére irányult, gyökerestül való kitépésére, a pathogetikus emlékezet kigyomlálására. Kiküszöbölni a múltat, és újra kezdeni a semmiből, és mint tudjuk, ez nem ment. Hogy Bulgakovot idézzem a Mester és Margaritából: a kéziratok nem égnek el. Ezt nyilván nem szószerint értette, hiszen el lehet égetni egy kéziratot, meg lehet semmisíteni, de hiábavaló. Mivel ezek mentális, intellektuális produktumok, amelyeket másokkal lehet helyettesíteni. Más mítoszokkal, más történetekkel, alternatív változatokkal, éppen ez történik az emlékekkel is. És Freud is erre a következtetésre jut, helyettesíteni kell a katarzist a pszichoanalízissel. 
 Az emlékezet a gyökere mindannak, amit tudunk a világról. Helyesen kezelni, a lehető legalapvetőbb tevékenység. Freud metapszichológiájában az emlékezet és a tudatosság kölcsönösen kizárja egymást. A figyelem momentuma az élményre koncentrálva ugyanazt az innovációt veszi igénybe, amit az emlékezés használ. Az energia egyetlen csatornát követel, nem működhet egyidejűleg, szimultán módon emlékezet és tudatosság. Váltják egymást. De az emlékezet és az élmény interakciója a tudattalan szintjén zajlik. Azon a komplexebb szinten, amelyen nap mint nap működünk, állandóan be-bevillan az emlékezetbe.A tudat előre-hátra kapcsol. Kísértet járja be mentális otthonunkat. Mint a múzeumot, amely a kísértetek háza. És ami kísért, nem a személyiség általános fogalma, hanem az állandó eltolódások és váltások, amelyek élményeink közegét alkotják. Ahogy a tárgyakat a világban vagy az emlékeket áthatja az élet. Ezek a soha nyugvópontra nem jutó, rejtélyes és kísérteties folyamatok.
 

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu