I.
Drága Apám!

Kiszámoltam, vesztettél.
Hatezer-ötszázhetvenhat órát töltöttem anyámban.
Magunk közt végre beismerhetnéd vereséged.
Ez mindenképpen több, mint amit Te kaphattál testéből.
Számításaim szerint, ha hetente háromszor,
egy-egy kéjes órán át magába engedett,
úgy legalább kétezer-százhatvan hét alatt tölthettél volna el
benne annyi időt, mint én egyhuzamban.
Ez testvérek között is majdnem negyvenegy és fél esztendő.
Ennyi év alatt pedig – ismerd be! –
lanyhul, szétfoszlik, elenyész a vágy.
Nem úgy enyém, sem ama kilenc hónap alatt, sem azóta.
Cáfolj meg, ha tudsz! Várom válaszod, erre mit lépsz, öreg?
 

Utóirat:
S csak hogy tudd: én még ettem is belőle.

(* El nem küldött levelek, az Alexandriai Könyvtár gyűjteményéből.)
 

II.
Drága Apám!

Jó hírem van. Megnősültem.
Nőm apjának lát, 
én anyámnak őt.
Gyermeket nem akarunk, 
lévén egymásnak gyermekei.

Tehetsz, amit akarsz: kihalsz,
mert velem vége dicső famíliánknak!
Én gyermek apja nem leszek.
Bűnöd nem ismétlem meg semmiképp.
Ha hasznot nem hajthatok,
károm ne lássa legalább a csecsszopó.
Nincs többé élőhalottak gyásza,
vetélkedő: kié legyen ma este anyuka. 

Megérthetsz, nem látok más gyógyírt a történtekre.
Felnőttem, felülmúltalak, mint te királyatyádat, 
ám koponyámból azok a szemek néznek
szemedbe mindvégig, melyek kezdettől fogva láttak.

 
V.
 

Drága Apám! 
 

Kibújni testből: nyálas, véres húsból,
lüktető zsigerek barlang-melegéből,
oly élmény az, mit senki nem feledhet,
dacára annak, hogy nem emlékezik.
Beszélhetsz eztán Istenről vagy állatokról,
nem rémít egyik szigora, s undor a másiktól. 
Vethet sorsunk e kettő közé; lenni mindig úton,
mindig csak félúton, két cél között; 
lenni mindenhol elégedetlen s elégületlen,
hazavágyó idegen, ki úgy hiszi,
egyként vonzza őt az oltár és a kéj.

Ne rázd fejed, soraim olvastán,
ne is tégy úgy, mintha nem értenéd. 
Valld be, atyám, te is fázol idekint,
s nem érzed otthon itt magad.
Megsúgom a titkot: ezek körötted mind
ugyanúgy szenvednek e kórtól,
mit úgy hívnak: élet. Fertőző betegség. Halálos ragály.
Eredj, ha félsz! Bújj hát királyanyám bő tunikája alá!
Gyógyítsd sebed új sebesüléssel!
Minden újabb élvezet egy kis halál.
Ne szégyelld, hogy ezt választod,
s ölbe vágysz, ha nem tudsz válaszolni.
Nem az nyomaszt, hogy szemedbe nézek, s kérdezek.
Te magad előtt szégyelled magad!
Apád tanított e szégyenre féltékenyen, 
jobbat nem találva, s anyád bejáratát állva el előled így. 
 

 
IX. 
Drága Apám!

Gyermeket nemzeni, attól s annak, kit anya szült,
ki ebbe belegondol, képtelenség, pláne leánygyermeket.
Királyanyám királyatyámmal csalt meg.
Nőm ölét gyermekem foglalja tőlem el, 
kinek, ha fiú, nőm mint nő is kéne majd,
ölébe vágyik vissza, mint én anyáméba;
s kinek, ha lány, természettől szokása, hogy anyjához húz,
bizalmas társa lesz s fordítva szintúgy,
szövetséget köt atyjával szemben,
majd, ha felnő, hirtelen hagy el, 
váratlan fordulattal választ férfitársat, 
ledéren flörtöl, csalfán édeleg,
végül hűtlenül megcsal, akár anyja tette,
akár nagyanyja, jó királyanyám.
 
 

XIII.
Drága Apám!

Férfi vagyok, anyaméh száműzöttje,
ki magvát más méhébe hinti szét,
s így végtére visszatér helyére, honnan vétetett.
Nő sosem nyerhet ily vigaszt,
ha partra vetette őt az áradat.
Ezért küzd másként, rabul ejtve, 
tehetetlen, hisz ő is rab,
mint hullám söpri le a partot, ha dagály dagad.
Ne gyűlöld hát anyámat, mert apává tett,
elégtételt csak általad, saját testében vehet.
Tengerízű öbölbe maga vissza sosem juthat,
éles kövek közt, kiszáradt folyómederben, 
hontalanként öléből teremthet csak hazát, 
hol lágy hullámokból ágyat vetve,
kárpótlásként önmaga helyébe növeszt magzatot.
 

 
XIV.
Drága Apám!

Jó Oedipus nem nemz fiat,
öléből nem lesz nemzet.
Tágra nyílt szemmel születtem,
könnyezve történelmet.

Én visszanézek ősömig,
s nemcsak nézek, de látok.
Szavam nincs arra, mit tudok:
legyőzhetetlen átok.

Az alagút végén alagút,
onnan fény nem világít,
valami mégis arra vonz,
arra indulnék hazáig.

Csak átmeneti állapot
lehet e kínos dráma:
őrlődő testek és tudat,
Isten s a Sátán fogadása.

A processzus beláthatatlan,
a próbát – ha kell – kiállom,
de kiútnak nyoma sincs,
báb nem leszek sakktábládon.
 
Üvegszilánk porlad szememből,
látok előre-hátra.
Tükörteremből kitörök:
jégtáblák rianása.

Keltsetek fel, ha véget ér.
E delíriumból nem kérek.
Nem dőlök be többet
szirének énekének

Én megszakítom ezt a kört,
a játékból kiszállok,
és nem leszek saját fiam.
Anyámba visszamászok.
 
 

XV.
Drága Apám!

Nyelveden féltés a félelem neve.
Éned az én-ek kóruséneke,
kik között nyelved tévelyeg.
Nyelvzavar: ki beszél ki helyett? –
tisztáznod minden mást csak azután lehet.
E rettegés neve nyelveden szeretet.
Magad csapod be, ha aggódsz fiad miatt.
Nem személyre szól, a sejtek nyelve az,
önmagáért aggódik így a szerves anyag,
mi a semmiből születik, s a semmi felé halad,
s így semmi nincs, miben bízhatna, csak
abban talán, hogy nem szűnik lenni lét. 
Viaszt fülünkbe: ne halljuk szirének énekét!
 

 
XVII.
Drága Apám!

Jöhettem volna én is jósokkal, napestig,
csillagvizsgálókkal, álomfejtőkkel.
Könnyű másra fogni a felelőtlenséget!
Késő. Mindegy már. Ami történt: visszavonhatatlan.
Elűztetek. Nászi ágyatok, a hálószobát,
a palotát s a birodalmat
eztán örökké csak kívülről leshetem.
Bármi történjék veled, vele s velem.
Ha enyém lesz a trón s királyné-anyám, akkor is.

Apa vagyok, apám. Tudatom veled, immár megértelek.
Férfi otthon soha nem lehet e földön.
Anya és asszony között vívódni értük, nélkülük…
Minek magyarázzam? Sejtem, neked sem volt könnyebb,
Neked is volt anyád, nőd, s majd gyermeked: én. 
Szerencsétlen flótás, aki vagy, s aki vagyok.
Magad is anyádba vágytál vissza,
s idegen asszonyokkal vigasztalódtál,
vagy – jobb híján – országot vezettél és háborút.

Feszültség-levezetésnek egyik sem rossz,
ám mit sem ér a pusztítás, a vér s az öldöklés,
tapicskolni könyékig meleg, nedves zsigerekben,
ha nem tudod, miért, s mi helyett teszed.
Kiontani belét a másiknak, ki csak ugyanarra vágy,
mit te magad se kaphatsz meg senkitől, 
nem vall királyi bölcsességre, jó atyám.
Ám ha rájönnél, mit miért, s ennek ellenére
mégis képes volnál folytatni ugyanúgy…

De nem. E kérdésekre válaszok nincsenek.
Ki tudja: többet tud annál, mivel élni lehet. 
Jobb nem tudni tán, és másokat öldökölni.
Ne hozd nyilvánosságra e levelem!
Én másnak bajjal járó tudást nem akarok. 
Tanácsom ne várják. Forduljanak szakemberekhez,
vagy forduljanak fel, mit bánom én!
Ki óhajtja az igazságot, nélkülem is megtalálja azt.
Nézzen ki-ki jó mélyen önmagába. Bennük van.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu