Nem tudom, milyen egy angol iskola. Lilla, az útitársam talán jobban tudja, most éppen Londonban él. Nagyon szabados, a diákok uralkodnak. Képzeld, állítólag leüvöltik a tanárt. Igen? Persze, leköpik. Az angol iskola egyenruha, fegyelem, sport? Á, dehogy! – legyint, mintegy mellékesen, és kattintja a következő képeket. Anarchia, elidegenedés, liberalizmus.

Ezek olyan szavak, amelyeket biztosan nem használt a nagymamám. Legalábbis sosem hallottam tőle, pedig igyekeztem mindenre figyelni. Ő otthon, a házában és az iskolában élte le az életét. Ha észrevette, hogy nem hallgatok rá, tett róla hogy csakis rá figyeljek. Megvoltak az eszközei, hiszen tanítónő volt. A nagymamám, akinek azért sosem volt krétás a keze. A körmeit lakkozta, festette a haját, harisnyát húzott, pedikűröshöz járt, szerette a bőrcipőket és a bőrridikült. Járatott néhány divatmagazint. Az iskolai kötelező köpenyt aligha akarta hordani, de felvette, hogy ne tűnjön fel, mit nem akar. Ahogy a vörös nyakkendőt sem imádta túlságosan, bár az ő osztályai kisdobosok voltak, alsóban tanított, ezért nem is vöröset, hanem a kék nyakkendőt hordta. Mindig akadt egy-egy család, akinek a gyerekeit nem lehetett felavatni, ezeket a különcöket sem nézte különösebben jó szemmel. Bigottnak tartotta őket. Persze a gyerekek is inkább szégyellték, hogy kilógnak a sorból. 

A 2001-ben kiadott iskolai emlékkönyv szerint mindenki kisdobos akart lenni akkoriban, de csak az a diák lehetett, aki tetteivel és magatartásával kiérdemelte. Végül mindenki az lett, az is, aki rossz volt, liberális, és az is, aki jó. A kivételekkel túl sok volt a gond, senki sem rajongott értük. Az iskolában kényszerű csapatszellem uralkodott. Aztán, mikor a pártitkárnő sem kötötte fel többé a nyakkendőt, levehették végre a tanárok is. De ez csak 1986-ban volt. Túl későn. A nagymamám akkor már nem tanított, nyugdíjba ment. Az 1980/81-es tanévben kapta az utolsó osztályát. 

Nyáron miniszoknyát hordott, ahogy a többiek, a nők mind, az igazgatónőt is beleértve. Általában a magas sarkú körömcipőt vette fel, hétköznap is. A homokos, hosszú, egyenes utcán vonult végig minden reggel, a cipője sarka alatt ropogtak a homokszemek. Az alvégi iskola inkább falusi, mint városi építmény, négy tantermes épület, a kastély parkjához ugyan közel van, de stílusában semmi köze hozzá. Évekig toldozták-foldozták, hogy nagyobb legyen, különböző tervek születtek, de nem tudták kitágítani. Eredetileg leányiskola volt, ebben tanított harminc évig.
 

2.
Bizonyítékokat keresünk rá. Nyitogatom a régi albumot és nézegetem az épületet. A régi iskola helyett folyton az új, összerakható, Légszesz utcai angol iskolát találjuk. Hetvennégyben dőlt el, hogy a négy tantermes, alvégi leányiskola szűk annyi gyereknek, a falu város lett, és mint minden újdonsült városban, itt is rohamléptekben épült egy lakótelep. Hetvennégyben, meleg nyári délidőben volt az új paneliskola megnyitóünnepsége. A tanár urak trapéznadrágos öltönyben, a kolléganők miniben ültek az első sorban, a diákok fehér úttörőingben, sötétkék szoknyában, nadrágban, fehér zokniban, lakkcipőben. Az alvégi iskola így kicsit leértékelődött, a tanítók és az alsós osztályok maradtak a régi épületben, őket elég nehéz megtalálni az iskolai képeken. Féléves voltam akkor. 

Egy sarokra, a patakon túl születtem, a mai szociális és pszichiátriai gondozóban, akkor még szülészet volt. Húsz házzal odébb laktunk, lefelé, Isaszeg irányában. Iszonyú távolságnak tűnt. A kisbolt, a Csipke utca, a régi Gizella fürdő, aztán megérkezünk. Mikor négy és fél éves lettem, ráncigáltam a nagymamámat, hogy iskolába szeretnék járni. Illetve, ez így pontatlan: szerettem volna egy iskolatáskát, tolltartót, övet és nyakkendőt. Kaptam végül egy kisdobos sípot, kék, fonott felkötő zsinórral, és a nagycsoportban később meglett a táska is. Az élénk piros, műbőr aktatáska, nagymamám régi tanítói táskája, amit kék filccel azonnal összefirkáltam. (Harmadikban, mielőtt végképp elszakadt, ráírtam, hogy EDDA és szegecseket szurkáltam bele.) Minden héten legalább egyszer elmentünk az iskola előtt, hat éves lehettem, nyaggattam a nagymamámat, hogy mivel már elég nagy vagyok, engem is vigyen el a Légszesz utcába. Az új épületbe, a szürke panelesbe szeretnék járni. De ő az Alvégre vitt. A régibe. Végül hatévesen beiratkozhattam. 

Otthon, a konyhában megszerkesztettük az osztálynaplót, kivágtuk a bizonyítványt, rajzoltunk szorzótáblát és toldaléktáblázatot. Volt vonalzóm és körzőm, ceruzám és radírom, osztrák tolltartóm a grazi nagybátyámtól, olyan, amiben előre benne voltak a színes tollak. Mikor hat és fél évesen igazából iskolába mentem, még egyetlen betűt sem tudtam elolvasni, mert a nagymamám szerint egészségtelen bármit idő előtt megtanulni. Majd ha odaértek az anyagban, megtanulod, mondta. 

Ha megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam, iskolás.
 

3.
Hetvennégyben két angol munkást kellett hívni, hogy javítsák ki a hibákat: a magyar építők száz nap alatt összerakták ugyan a mobil iskolaépületet, mégsem állt rendesen. Az angol művezető nagyon aggódott, mert az előre betervezett harmincból száz nap lett. Az elemeket a Glaasp cég típusterve szerint legyártották Skóciában, és ott kint még minden jól illeszkedett. Mikor elkezdődött az építkezés, a sörözgető magyar munkások lassú tempója odáig fajult, hogy az angol művezető kikészült idegileg és hazautazott. Még az elektromos csengőt is elfelejtettük beépíteni. Utóbb derült ki, hogy az viszont nem a magyar építők hibája. Az angoloknál mindenkinek van órája, náluk nincs iskolacsengő. Egy nagy, öntött csengőt kapott a suli, még ma is azzal csenget az ügyeletes a bejáratnál. (Azóta valaki ellopta ezt a csengőt is. Úgyhogy egy satnyább másolattal pótolták.) 

Tíz évre szavatolták az új iskolát, gondolták, ha majd felnőnek a Stromfeld-lakótelep gyermekei, lebontják. De még most is áll. Régen túl vagyunk már az angolok aggodalmán. Mikor Lillával visszamegyünk, ugyanazok a panelek tartják egybe a tanintézményt, mint hetvennégyben. Kicsit betömködték ugyan a lukakat, befújták szigetelőhabbal a hosszú repedéseket, kicserélték az ablakokat, felhúzták mellette az uszodát és ráépítettek hat tantermet, a szerelőcsarnokból tornacsarnokot alakítottak ki. Az iskola végül is kívülről ugyanolyan, akárcsak harminchárom évvel ezelőtt. 

Az angol iskola télen kicsit hideg, nyáron meg túl meleg. Ezen nincs mit csodálkozni, nálunk szélsőséges az időjárás. Június második hetében vagyunk. Már csak három nap van a tanítás végéig. Ezt abból is lehet sejteni, hogy a diákok a szokásosnál többet kiabálnak, kapálóznak és nevetnek. Semmi kedvük sincsen szót fogadni. A szó itt semmit sem számít. Olyan, mint az angol iskolában.

A nagyszünetben érkeztünk. Egyszer csak megszólalt a kézi csengő, eltűntek a gyerekek az osztályterembe. Hiába állt a táblákon, hogy A K Á C I Ó. Állatneveket tanultak. A tanárok összeültek egy rövid értekezletre, hogy kisilabizálják, hogyan működtetik majd a jövő évtől a digitális táblát. A teremben, ahol a nagymamám tanított, ragokat és kérdőszavakat gyakoroltak. Az egyik alsós osztályban kivágott papírkatica, pillangó, kukac, pók és cserebogár segítségével a heti magatartást értékelték. Az uszodában a másodikosok fegyelmezetten felsorakoztak. Felálltak a medence szélén és vezényszóra a vízbe ugráltak. Becsaptak a túlsó falra, és azonnal másztak kifelé, mert a tanár a következő hosszt indította. A képeket sajnos végül elmosta a víz.

Az angolok szerint egy ilyen iskolát harminc nap alatt össze lehet állítani, de nekünk hónapokba került, ugyanis nemcsak a szakmunkások utaztak ki annak idején a skóciai telephelyre, hanem néhány kitűnő vállalatvezető is. Persze ennek ma már semmi köze a dolgok állásához. Az angol művezető régen nyugdíjba ment. Ceyloni teáját szürcsölgetve, öt óra tájban, fel sem merül benne, hogy a leghosszabb életkorú iskoláját rakták össze annak idején az ücsörgő és sörözgető magyar munkások.

4. 
Tanítónő volt. A Klebelsberg-iskolában tanított, az épületben, ami az utcasarokra csúcsosodik; vastag, hűvös falaival, nagy, magas, ablakaival az akkori kornak megfelelően sárgára és zöldre festve. Az ablakokon a spaletták hűs árnyékot adnak nyáron, és felfogják az utcai port. Van bent egy kis ebédlő is, korábban osztályterem volt, de most, hogy már nincs annyi diák, nincs szükség az ideiglenes termekre. Az ebédlőben zsivaj, iskolahang. Ebédillat és napköziszag. Mikor megszólal a csengő, futnak a kisdiákok az udvarra; másznak, lógnak fentről lefelé, szívesen bemutatják, mit tudnak. Cukkolják egymást, a fiúk a lányokat és fordítva. Valaki túlságosan mórikálja magát, rázuhan fényképezés közben az EU-biztos gumipadlóra. Aztán gyorsan felpattan, szégyelli a lányok előtt, hogy megütötte magát.

Negyven év távlatából aligha lehetne megkeresni egy íróasztalt. Aztán szépen, lassan mégis összejön (képzelem): megtaláljuk a vonalazott táblát, a toldalékokat, a szorzót, a kézi számológépet és az olvasást segítő szótagolásokat. A szamárpadot és a hetes feladatait összeíró füzetet. Szinte semmi sem változott, még van mindenhol egy régi ujjlenyomat, firka a fapadon, Mészöly Miklós és Benjámin László fényképe lóg a falon. 

Igen, persze, emlékszem. Mindig magas sarkú körömcipőben járt. (Mert alacsony volt, és szeretett volna magasabbra nőni.) Motorral jött be reggel, délután ment a piacra. (Messze laktak a központtól, nem tudott autót vezetni, és még nem volt szupermarket.) Körömcipőben rúgta be a robogót, ősszel és télen magas térdzokniban ült fel rá. Narancssárga bőrkabátban, kendőben. Csak néztek a diákok. Palántázni vitte őket az Isaszegi útra, ott tartották a környezetórát. (Persze, nagy volt a kertünk, elkélt a segítség, emlékszem, mikor az iskolások szedték fel nálunk ősszel a gesztenyét.)

Utolsó osztálya, az osztály. Nagyon szerette őket, mondja egykori kolléganője. Mégis hiányzik a tablóképről. A tantestületi kiránduláson sem találom az albumban az arcát. Az iskolai archívumban egyelőre semmi nyoma. Kissé idegesen keressük az emlékeket, legyen már valami konkrét jele, hogy itt dolgozott. Megvan az énektanár, aki Németországba távozott, a párttitkár, az iskolaújság szerkesztője, a táborszervező, a jó sportolók, jó tanulók. Nincs tőle egy sor sem az emlékkönyvben. Párttagságija nem volt, ott nem lehet, nem vett részt a táborokban, a szakkörökből is inkább kivonta magát. Nincs Karikás Frigyes-kitüntetése. Hajós Alfréd-emlékplakettje sem. Aztán szerencsére felbukkan egy iskolák közötti tornaversenyen, mint kísérőtanár.

5.
Az Isaszegi út. Hosszú, macskaköves, homokos falusi utca a város határáig. Egy szilárd egyenes. Átmegy majd a vonatsíneken, egészen a botanikus kertig. A kardigánkötő, Nusi néni, Onyestyák, a cigány. Zakor. Zajzon, Koppány, Csanád és Zsombor, számolom a szomszédokat, megérkezünk a házunkhoz, kihagy a névsor, sok a luk. Próbálom beazonosítani Lillának a helyiségeket, de már az sem megy túl jól. Hátul, nagyapám körzeti rendelőjében szárítókötél és vasalódeszka-tároló. Az udvari fák: dió, gesztenye, szilva, barack, meggy, cseresznye. 

Zöld, igen, erre a színre emlékszem a legpontosabban. Itt egy rozsdás, kopott, kovácsolt kerítés van helyette. Szürke, homályos, téli reggeleken  vágyom ide, mintha valami – bármi is – itt lett volna. Most, hogy még képre is vesszük, a napnál világosabb a csalás: itt már nincs semmi, ami olyan volna. Csúnya, torz, hamis emlékek. Össze-vissza. Bármit rájuk fogni, hazugság volna.

Pedig a zöld megnyugtató szín, képként bárki szívesen hívná elő egy sötétkamrában. Vacak. Élettelen, rozsdamarta. Szar, elhagyott ház. A fele vályogból van. Düledezik. (Kastély, aminek a kertjében régen eltévedtem!) Legalább tisztán látni, hogyan barnul be egy hamis emlék! – mondja Lilla –, fegyelmezetten, lassan szivárog el. Nem lehet elzárni, mint egy csapot, hogy ne folyjék.
 
 

6.
A nagymamám tanítónő volt, de a sport lett a mindene. A foci és a torna mestereit akarta látni. Veserákban halt meg. Ha már nem tudta a tévét nézni, rádiót raktunk az ágya mellé. Ha már azt sem tudta, a szemét kerestük, próbáltuk résnyire, csíkban nyitva tartani, és annak meséltük el a nyertesek tökéletes mozgását. Örülök, mondta és sóhajtott, mert képtelen lett volna nevetni. Volt, hogy tapsolt.

Már az utolsó ágyában feküdt, de még látszott a tekintetén, a keze tartásán, az ereken és a lélegzete tempóján, hogy szigorú, margitos apácák nevelték fel, és ebből sajnos később ő sem engedett. Kimerítő volt. Idegesítő. Állandóan fegyelmet várt. Apja a Lóversenypályát vezette, aminek a helyén most Közép-Európa legnagyobb plázája épül a Keleti pályaudvarnál, naponta megtette voksait, s végül eljátszotta minden vagyonát. 

A bátyja zsoké, évekig Berlinben nyert bajnokságokat, mikor hazahívták katonának. Nem sokkal bevonulását követően érkezett egy levél az egyik katonatársától: Mátyásföldön az akna szétvitte a fejét. Felismerhetetlenül feküdt napokig a földön, az idegen csapatok többször átgyalogoltak rajta. A német hadsereg 1943. február 2-án Sztálingrádnál két unokabátyját áldozta fel. Egyik bátyja munkatáborban halt meg, beteg volt, amit nem hittek el neki, s ezért éhen halt. Az édesanyja mindig őértük imádkozott, várta a halált. 1970-ben agyvérzés vitte el, a zöldkerítéses házban, a hátsó szobában lakott.

Tanítónő volt, mivel folyton utasítgatott, hogy mit hova tegyek. S ha két napig nem mentem, állította, mennyit nőttem. Hétfőn mindig azt mondta, milyen jót tett nekem, hogy vasárnap gyakoroltuk a ly és a pontos j helyes írását. Eszem, és nem pedig eszek, iszom, nem pedig iszok.
 
 

7.

Kalauz volt, mert folyton ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, betartom-e a szabályokat. Ha elindultam az iskolába, megkérdezte, tudom-e a leckét. Pedig már előző nap felmondtam.
Szakács volt, mert vasárnaponként és hétköznap is csak az étellel törődött, az érdekelte, mit eszünk. Mindig főzött ebédet. Később, hétvégénként, ha már nem otthon laktam, kikérdezte, mit adtak fel az iskolában. Miért eszem kézzel, s hogy-hogy összekeverem a lekvárt a vajjal. Miért iszom meg a kakaó fölét. Úgy csinált, mintha ez volna a világ legfontosabb dolga, mintha az étel lenne az esszencia. Pedig tudom, hogy neki sem az volt. Csak más dolgokról alig beszéltek, illetlenség lett volna, és főképpen felesleges.

Kapcsolókisasszony volt, mert mindent számokkal fejezett ki másodpercek alatt. Kiváló reakcióidővel. Ruhatáros volt, mert folyton kabátot öltött. Szvettert vagy lódent. Egész évben fázott, és félt a hidegtől. Bíró volt, mert hamar ítélkezett emberek felett. Ha sürgette az idő, a másodperc töredéke alatt képes volt megmondani a gonosz nevét. Metafizikus volt, mert nem hitte el, amit látott. Gyilkos volt, mert inkább egereket mentett és a macskákat pusztította, s közben nem tudott a nagy kivégzésekről. Besúgó volt, aki soha senkit, semmilyen ürüggyel nem árult volna el, ezt a viszolygását az árulóktól viszont mindenkinek elárulta. Szókimondó volt, zsarnok, mert a tettesek nevét a szájára vette, akkor is, ha be volt tiltva a szó. Fotográfus volt, mert a múlt minden apró részletére emlékezett. Évekig ivott, csak hogy a hallgatás könnyebb legyen. Elvonókúrán volt, hogy kiengesztelődjön a világgal. Szemüveges volt, hogy ne lásson mindent. Szemellenzős. Hivő, évekig nem járt templomba. Elhagyta a fényt, és inkább semmit sem vitt át a sötétségbe. A gyerekekre bízta mindenét, amiről belső leltárt vezetett. Ahogy tőle kapták, úgy adják majd tovább, fogadkoztatta őket. Rögtön szétszedték az örökösök, amit itt hagyott. Sok vacak, értéktelen kacatját mind kidobáltuk, gyerekek. A mennyországban már várták őt a szkeptikusok, a cinikusok és az irónia. Ott igazán kellemetlenül érezhette magát. A karját teljesen kinyújtotta, ott voltunk nála utoljára, a kórházban, az elfekvő betegek osztályán. Csak egyszer emelte fel. Önző módon intett vele, hogy vége, menjünk haza, semmi értelme mellette maradni. Mindjárt ő is megy. Olyan jó lesz, tudja, álmában hívták őt. De nem volt jó, mégsem.

Elernyedtek a vállai. Kicsapódott a láz a homlokán. Száraz volt és sárga. Repedezett, vizes ruhával törölgettük. A bőre teljesen ellazult. Leszedhettük volna róla, hiszen túl bő volt összetöpörödött testére. Mint egy állaté, mikor nyúzzák. Nagy melleiből két aszott tölcsér, két lógó bőrdarab maradt. A mellbimbók és a dagadó erek szétválaszthatatlanok, a részletek egybemosódtak hideg testén. A szőre mind egy szálig kihullott a szemérme felett.

Két pillanat csúszik egybe. Régen dús volt, csábító, ezt képzeltem, mikor utoljára láttam zuhanyzás közben, ennek a kicsi embernek a teste soha nem érdekelt, mindig tabunak éreztem, hogy megfigyeljem a részleteit, különben is folyton parancsolgatott a hangjával, legyőzve a testét, nőiességét, de abban a pillanatban épp az ellenkezője jutott eszembe, már semmi sem úgy volt, mint régen, az emléke, ahogyan először vette át az ölébe egy férfi kívánságait, most már annyira távol került a valóságtól, hogy hirtelen kívánatosnak láttam, nedvesnek, fogadókésznek, szótlannak és önzetlennek, fiatalnak, érettnek, egyáltalán nem vagyok szomorú miatta, nem bánom, hogy csak egyszer, egy pillanatra láttam meztelenül, a halála előtt, pár órával, mielőtt bevizelt; most, hogy már meghalt, túl vagyunk rajta, ő is csak olyan, mint minden haldokló öregasszony az agonizáló ágyjelenetben, közeli, de mechanikus. 

A szemlencséje teljesen kikerekedett. Mindkét pupillája egyszerre akadt fenn. Már csak az égre nézett, és a látogatóiból semmit sem érzékelt. A fehérnek egy olyan látható, színes árnyalatát adta ki az arca, amilyet még sosem láttam annak előtte, csak halottakat ábrázoló képeken. Koszos fehér, szürke volt. Egyszerre aztán rózsaszín, sárga, mint egy angyal, s máskor, mint egy boszorkány, bemérgesedtek az arcvonásai. Kiszáradt a szája, a halpikkelyeken át kristálytisztán láthatóvá váltak a bőre alatti csontok, befelé forduló, pici rés volt az ajka, átlátszó gödör, hártyavékony inakkal, fogak nélkül, zöld széllel, álmosan tátogott vele, teljesen beszűkült és megnyúlt az orra, fekete gödrök voltak az arcbőrén szétszórva, mint egy élő halnak, azon távozott az utolsó sóhaj. (Látod, majdnem ly-nal írtalak.)

Mikor meghalt, az orvos szóba sem állt velünk. Felírt valamit egy cetlire, ledöntötték a spanyolfalat. Megvártuk, míg érte jön a kisegítő, aki felcédulázta, és egy pillanat alatt felrakta a kihűlt testet a tolóágyra, már nyikorgott vele a lift irányába, mire észbe kaptunk. A kórterem ablakán át figyeltük, ahogy tolta maga előtt a merev testet, mintha építőanyag volna, cement vagy sóder. Homok és víz. Gyógyszerszag terjengett, a kórteremben öt további nő aludt, s rajtunk kívül az egész kisváros alélt volt. Eszünkbe sem jutott a sírás, a panasz hangja, vagy a halál ismeretlen szomorúsága. Inkább csak az, hogy itt aztán végre megnyugodott, nem kellett parancsolnia. 

Csendben, gyalog mentünk ki a végállomásra reggel. Egy órát kellett várni, újabban nagyon ritkán jár a HÉV. Spórolunk. A felkelő nap bevilágította a kocsikat. Aztán sorban, egymás után álltunk meg kedvenc szóképeimen, a zöld színű állomásokon: Palotakert, Tölgyes, Mogyoród, Szilasliget, Cinkota, Mátyásföld, Sashalom, Nagyicce.